Szabó Magdának számos olvasója és híve volt Magyarországon csakúgy, mint a határokon kívül. Engem a hetvenes évek elején az írónő barátságába fogadott, és ez a barátság mindvégig tartott, csak levelezésünk vált rapszodikussá: az első évek (1970–74) sûrû levélváltása után. 1978-ból csak egy lapom van Szabó Magdától, majd két nagyon szép levél a kilencvenes évek végéről. Közben persze találkozgattunk is, Budapesten, Bécsben és Londonban – egy-egy levélben erre is van célzás.

Ez a barátság úgy kezdődött, hogy elküldtem neki 1969-ben Londonban kiadott, de Újvidéken (a Forum nyomdájában) nyomott Átváltozások címû verseskötetemet. Tettem ezt azért, mert valamivel korábban már észrevettem ezt a Magyarországon már hosszabb ideje népszerû, nagyon tehetséges szerzőt, írtam is egy angol nyelvû recenziót Mózes, egy, huszonkettő címû könyvéről a Books Abroad amerikai világirodalmi folyóiratnak. Erre a kötetküldésre válaszolt Szabó Magda elragadóan kedves levélben. Ez akkor is meglepett és ma is örömmel olvasom, hiszen az írónő, aki fiatalkorában először versekkel jelentkezett, tehát volt „füle" a költészethez, „rendkívüli élménynek" nevezte kötetem olvasását. S hogy ezt a tetszést nem csak az első kedvező impresszió szülte, látszik Szabó Magda hozzám írt harmadik leveléből, 1970 végén, amelynek margóján ezt írja: „most, hogy summázom az évet, rájöttem, a Maga versei adtak irodalmilag a legtöbbet".

Ezek után persze az is fontos volt, hogy én mit írok Magda könyveiről, vagy hogyan fogadom őket. Az Ókút és a Régimódi történet nagyon tetszett, dicsértem is őket a Books Abroadban, a Szemlélők kevésbé, mert abból valamiféle mélymagyar sértődöttséget véltem kiolvasni – valamit a „hálátlan Nyugatról", és arról, hogy a magyarokkal nem bánnak a gazdagabb külföldi országokban érdemük szerint. Erről érdekesen ír Szabó Magda, baráti hangon vitatkozva velem 1973. december 7-i, majd még egyszer 1974. április 21-i levelében. Közben férjével, Szobotka Tibor íróval mint iowai ösztöndíjasok^{1 megjárták Amerikát – az utazás vége felé Szobotka szívinfarktust kapott New Yorkban, ami természetesen nyomasztóan hatott Szabó Magda kedélyállapotára. Bár Szobotka többé-kevésbé felépült, és 1982-ig élt, egyszer Bécsben, a PEN-kongresszuson találkoztunk is, a felhőtlen utazgatás éveinek mintha vége lett volna a hetvenes évek közepén.}

Levelezésünkben mulatságos kitételek vannak Szabó Magda angolságáról – ő azt állítja, olyan Shakespeare kori angolsággal beszél, hogy attól hasukat fogják a mûveltebb amerikaiak. És elég sok szó esik köztünk a filológiáról. Már 1971. április 8-án keltezett levelében érdeklődik tőlem Kerényi Frigyes halálának körülményeiről (valamit írhattam neki, hogy én a magyar emigráns költészet ősének ezt az 1849 után Amerikába kivándorolt és eléggé elfeledett költőt tartom), majd részletesen ír a császári csapatok debreceni megtorlásairól – a Rákóczi-szabadságharctól kezdve. Később kutatásaim során találtam egy angliai nyugtát a Nápolyból szabadult és Angliában pénzt gyûjtögető protestáns gályaraboktól, akik közül az egyiket Jablonczay Jánosnak hívták és Szabó Magda őse volt – ennek a nyugtának a másolatát megküldtem az írónőnek, aki erre egy Gottfried Kumpf-kép reprodukciós képeslapon válaszolt 1978. március 13-án, azzal, hogy „ősöm, dokumentjét letettem a Régimódi egyéb adattárába". Ugyanezen a lapon a Jablonczay Lenke-idézet és a „Remélem, kialakul" mondat arra reagál, hogy megírtam Magdának, éppen válok általa is ismert osztrák feleségemtől.

De a legszebb filológiai elismerést több mint két évtizeddel később kaptam Szabó Magdától, akivel véletlenül egy asztalnál, együtt ültünk egy hazai könyvnap zuglói részlegén, amire engem Turczi István hívott meg, szervezett be. Ennek az eseménynek a rövid történetét megírtam a Holminak abban a számában, amelyikben Szabó Magda Mézescsók Cerberusnak címû elbeszélésgyûjteményét recenzáltam.2 Ugyanis hárman ültünk szabad levegőn a zuglói asztalnál: egy mûvelődéstörténész, Szabó Magda meg én, akinek éppen akkortájt jelent meg A bujdosó Balassitól a meggyászolt Zrínyi Miklósig címû irodalom- és kapcsolattörténeti tanulmánykötete az Argumentum Kiadónál. Hozzám és a másik értekező prózáshoz odajött érdeklődni, vagy könyvet venni két-három ember, de Magda előtt olyan hosszú sor kígyózott olvasóiból, hogy az Ikeától egészen az Örs vezér téri földalatti végállomásig ért.

Mielőtt még Szabó Magda „megvigasztalhatott" volna nagyon alacsony hazai ismertségemért (és ezt megtette 1999 Mikuláskor küldött, jószerivel egyetlen kézzel írt kártyáján), nem sokkal a könyvhét után küldött egy olyan szép levelet, amit szinte zavarban vagyok itt közreadni. Úgy hiszem, túlságosan megdicsért azért, hogy a lengyel irodalom kutatása és angliai népszerûsítése mellett 1975 óta folyamatosan kutattam a régi angol-magyar kapcsolatokat, és eredményeimet rendszeresen publikáltam hazai folyóiratokban. Ebben persze az is szerepet játszott, hogy mint Magda írja, ő „a régi magyar irodalom mániákus szerelmese", csak ezt nem mindenkinek árulja el. Nekem elárulta. Könyvem alapján úgy érezte, bennem rokonlélekre talált, és ezért fogadott – hirtelen nagylelkûségi rohamában – kedves „öccsévé".

Igaz, szépen és szeretettel írtam a Mézescsók Cerberusnak kötetről, nem egy novella közel állt benne szívemhez. Szerettem Szabó „cívis" öntudatát, amin nem változtatott a tény, hogy élete nagyobbik részét Budapesten, pontosabban Budán, a Júlia utcában töltötte, és szerettem azt a finom öngúnyt, amivel a már sikeres írónő egy-egy fiatalkori vonzalmát, vagy hiedelmét megírta. Ugyanez jellemzi persze utolsó nagy sikerû mûvét, a 2004-ben megjelent Für Elisét, amihez sajnos nem tudtam már neki gratulálni, mert mire befejeztem a könyvet, ő már nem volt az élők sorában. És szerettem prózájának a stílusát, amit a magyar irodalom egyes mai kritikusai talán nem tartanak elég „modernnek" (vagy posztmodernnek), de ami ma is megfog minden magyarul olvasó embert, és idegen nyelveken, még fordításban is jelentős sikert arat a nagyvilágban.

Utóirat: Halála után a Guardianban hosszabban méltattam, búcsúztattam Szabó Magdát.Gömöri György

[Kézzel:] Budapest, 70. VIII. 5.

Kedves Gömöri György,

nem voltam Pesten, azért ez a késedelmes válasz, amit talán nem is vár, mégis kap. Három nappal ezelőtt jutott a kezembe a könyve, s nem vállalom a hallgatás terhét, meg kell írnom, milyen rendkívüli élményt jelentett a kötete. Köszönöm.

A magamfajta ember ritkán érzi magát naiv olvasónak, de míg a Maga verseit olvastam, s jártam külön Gömöri világának felejthetetlen képei, szorongató üzenetei és bravúros poétikai telitalálatai fény-árnyzuhatagában, az a kivételes öröm ért, hogy egyszerre lehettem lírája elérzékenyült befogadója s írótársa is, aki az át-vele-együttérzés varázslatával együtt a másik író kivételes lírai tehetségét is érzékeli.

Nem tudok Magáról semmit, csak amit a kötete közvetít, így, azt hiszem, minden lényegest. Ne bánja, hogy ennyire nehéz, az istenek nem szeretik, ha valaki egy tálból cseresznyézik velük. Jobb volna mindjárt kettős-könyvelőnek születni, ezt magamról tudom, csakhogy nem lehet. Hát mondja ki, amit Magára – és csak Magára, annyira gömöris – bíztak, mi mást tehetne. Mondom mint olvasója, akinek szüksége van az effajta megrendülésekre, s mondom mint írótársa, aki úgy örül messziről idáig a Pasarétig hallatszó hangjának, mint valami váratlan zenének. Igaz melegséggel köszönti:

Szabó Magda

Kézzel: Budapest, 70. okt. 22.

Kedves Gömöri György,

1.

csuda dilemma elé állított!

Tudja, hogy van ez, mikor egy rokonszenv kitör. Mikor elolvastam a verseit, azt mondtam a férjemnek, én ennek a Gömörinek küldök egy Ókutat. (Ez az utolsó könyvem, amolyan Portrait of an artist, nullaéves koromtól tízéves koromig terjedő életszakaszomról.) Mindjárt küldtem volna, csakhogy nem volt: könyvheti könyv lévén, zömében a könyvhéten elfogyott, s azóta nekem magamnak is vadásznom kell rá, megkapom-e valahol antikváriumban. Mire megkaptam, itt volt a Maga levele, ami amennyire megörvendeztetett mellékletével is, tartalmával is, annyira megkötötte a kezemet. Gömörinek, akinek beleszerettem a verseibe, küldhetek könyvet, az így szokás a szakmában mindenütt, de a Books Abroad magyar szerkesztője másképpen értheti, esetleg úgy, hogy ilyen gyöngéden akarom rá figyelmeztetni, el ne mulassza megemlíteni.

Megígéri, hogy a költő Gömörivel meggyőzeti a szerkesztő Gömörit, hogy az Ókút a költőnek akar valamit mondani, és neki szánt ajándék?

2.

Nagyon köszönöm a Mózes-recenziót. Nem tudtam róla.

3.

Kérdezi, dolgozom-e újabb regényen. Kellene, csak nem jutok hozzá. A nyugatnémet TV-nek kell végre befejeznem a rádiójátékomat, és úgy nyomja a lelkemet, hogy nincs befejezve a Kazinczym. Látta a drámakötetemet véletlenül? A Rab második és harmadik részét kellene megcsinálnom – ez a Kazinczy, persze teljesen modernül –, éppen Stockholmban voltam felolvasni az ottani Penben, mikor az ottani Rádió sugározta. Magának nem kell magyaráznom, milyen fantasztikus volt ott ülnöm a Hotel Diplomatban, és hallanom, amint a svéd színész kimondja Kazinczy nevét. Ha ezzel elkészültem, jöhet az új regény, de ez becsületbeli tartozás. A karácsonyi könyvvásáron úgyis meglesz az örömöm, megjelenik az Abigél. Szeret olyan könyvet olvasni, ami elvben a serdültebb ifjúságnak szólna, gyakorlatban mindenkinek? Mert ha igen, küldetek belőle. Abigél szobor egy rettentően szigorú protestáns nevelőintézetben, szép ámpir szobor, kezében korsó. Ha valaki nagy bajba kerül, egy cédulán közli Abigéllal, mi bántja, s Abigél – az, aki a szobor mögött rejtőzik az erődszerû és szent-szigorú intézményben, segít neki. A regény cselekménye 1943-44-es, gondolhatja hát, hogy Abigél funkciója némileg kibővül, s már nem pusztán az a feladata, hogy kimossa a slamasztikából azt a tanulót, aki leöntötte tintával az igazgató bibliáját.

　Maga mit ír?

Szeretettel köszönti:

Szabó Magda

Budapest, 70. XII. 29.

Kedves Gyuri,

még ünnep előtt feladtam Magának egy Ókutat és egy Abigélt, remélem, szeretni fogja őket. Írni már nem tudtam, mert elsodortak a tennivalók, tele voltam rádiószerepléssel, televízió-forgatókönyvet kellett szülnöm. Ismeri az ilyesmit, látogatás ennél-annál. Most hozzám jönnek ki, s írhattam hozzá a szöveget szakmányba. Rémes mûfaj, megjelenik kilenc ismeretlen, berohanják az ember házát, rejtelmes szavakat mondanak, kirohannak, – ez a mûszaki előkészítés. Ami utána jön, még rémesebb; mikor a Stern TV volt nálam portrét csinálni, azt hittem, megőrülök, hajnali hatkor kezdték a forgatást, s éjjel tizenegykor még gyötörtek, másnap hajnalban meg másfél óra alatt lerohantak velem Debrecenbe, hogy felvehessék a szülőházamat. Mikor írom a könyveimet, igazán nem tudom. Szerintem álmomban.

Persze mi ez mind egy költözéshez. Uramfia! Rég kinőttük háromszobás lakásunkat, amelyben ketten élünk (meg egy macska meg egy kutya), már a fürdőszobában is könyvek állnak, képeink egy része a konyhaajtón lóg. De maradunk, mert nincs energiánk vállalni a sok ezer könyv szállítását, és mert nem tudom, találok-e még egyszer ekkora kertet, amelyben csak gyep van és rózsák, és a szomszéd kertekből átnéznek a jegenyék meg a gyümölcsfák.

Batsányit én is nagyon szeretem. (Egyébként körülbelül levele jöttekor tettem le Mikest, időnként ismételni szoktam az irodalmat, hasznos foglalkozás. A Jézuska egy 1912-es Tompa-monográfiát hozott többet közt, s konstatáltam, nem tudtam róla semmit. Semmit, ami igazán lényeges. Írni fogok róla.) De ha az emigráns mint emigráns érdekli, mondok én izgalmasat, akire nem is gondol talán. Emlékszik még rá, hogy valamikor az ősidőben, mikor még Petőfi pályája kezdetén állt, hárman valának jókomák ott fenn Eperjesen, Petőfi, Tompa és Kerényi Frigyes, és hárman fogtak költői versenybe, hogy megénekeljenek azonos témát, hogy írjanak egy erdei lakról. Emlékszik? Nekem mindig perverz ötleteim vannak, így jutott eszembe, hogy iskolás és egyetemista éveimben mindig ismernem kellett kettőt e három ábrázolásból, de a harmadikat nem. Miért nem? És az is eszembe jutott, hogy ez a jó Tompa Levél egy kibujdosott barátom után címmel ehhez a Kerényihez írta ama híres versét, amelyen mind jambizálni tanultunk ifjúkorunkban: „Ki mesz-sze mesz-sze jársz, ki-nek ha-jó-ja már…" Hova lett ez az ember? – kérdeztem magamtól. Miért nem ismerem-ismerjük a harmadik Erdei Lak-ot? Miért ment el csak ő, a világosi fegyverletétel után? Hogy került ki Amerikába? Mit csinált ott? Hogy élt? Mi lett vele? Ha egyszer kedve kerekedik rá, hogy ököllel verje a fejét és sírjon (másokon sírni nem rossz néha, az embernek a saját sebét tisztítja), csak ássa bele magát, mint én tettem, Kerényi életébe. Az istenfáját! De tartottam is róla egy olyan félórát a Rádióban, hogy kilencvenkét levelet kaptam utána. Nekem mániám, hogy kikaparjam a sírjából és megsirattassam az élőkkel azt, akit idő előtt elfeledtek, akit nem sirattak meg méltóképpen.

Remélem, lassan helyrerázódnak, s nyugodtan tud dolgozni. Ha lesz új vers, küldje el, kérem, azért mégis a vers a mindennapi kenyér. Angolul tudok, s olvasok is mindennap, hogy ne felejtsem el. Csak a kiejtésem olyan, amilyet az ember Debrecenben szerezhet, ha olyan valaki oktatta, aki maga soha életében nem látott eleven angolt. A szókincsem viszont páratlan, mert semmit nem felejtettem el, mikor Shakespeare-t meg Kydet fordítottam az Európa Kiadónak, úgyhogy ne lepődjék meg, ha úgy kérek valaha valamit, hogy I beseech you. És káromkodni is tudok, elvben, az Erzsébet kori irodalom megtanított rá. Körülbelül úgy beszélek, mintha egy angol Eötvös Józseftől vagy Kemény Zsigmondtól tanult volna magyarul. Az itteni angolok elragadtatva röhögnek, mikor Ben Jonson modorában nyilatkozom valamiről. Boldog újévet Maguknak, kedves Gyuri, most, hogy summázom az évet, rájöttem, a Maga versei adtak irodalmilag a legtöbbet.

Szeretettel köszönti:

Szabó Magda

Kedves Gyuri,

legközelebb írja meg nekem bővebben, amit Kerényi halála körülményeiről tud, mert én az öngyilkosságnál vagyok elmaradva. Nagy élvezettel olvastam az írását; mennyire egyetértünk, látja. Az mindig a szuper agybaj volt a számomra, az a bizonyos kegyes-kegyetlen levél a kibujdosott barát után. Abban a rádióelőadásban, amit én tartottam Kerényiről, ugyanúgy értékeltem őt, azt merem mondani, ugyanazzal az ingerültséggel reagálva mindarra, ami életében és halálában érte. Kitûnő költő volt. Tompához én más tekintetben vagyok irgalmas is, irgalmatlan is, Tompában engem az izgat, hogy papi hivatásában hányszor kellett szembekerülnie a saját alap-tematikájával. Komplett bolond volt szegény, azt tudta Maga róla, hogy megírta – még életében Pestre, hogy ő meghalt, az újságok lehozták, s ő olvashatta egy világos pillanatában, amint a nekrológok elsiratják, még életében.

Persze mit várunk tőlük. Most faltam fel újabb monográfiáit, hát hiszen annyiszor volt nála házkutatás, annyiszor vitték el, s olyan permanens rettegésben kellett élnie a Bach-korszakban, hogy egy rinocérosz idegrendszere is ráment volna, nemhogy egy jámbor pataki diáké. Arany se különb, az is idegroncs. Azért tisztelem annyira Kazinczyt, mert annak fát vághattak a hátán, még hetvenévesen is ugyanolyan áldott optimista volt, mint az élete kezdetén. Mennyire szeretem őt, tisztelem is, irigylem is. A Hajdúságban azt mondják az ilyen emberre: „Annak könnyû, annak tündér volt a keresztanyja." Nyilván.

Az Abigél csuda nagy siker lett, most szerződtem rá a TV-vel, hogy megcsinálom folytatásos filmnek. Nagyon mulatságos munka, csak kevés az időm, hülyén alakul minden. Tibor sokáig beteg volt, én az ízületeimmel szórakoztam, valahogy sose jutottam munkához igazán. Talán a hónap végén. Maga min dolgozik? Örülök, hogy szerette az Ókutat. Mosolyogtam azon, amit a feleségéről írt, hogy nehezen tudja elképzelni az osztrákok elleni aktív ellenszenvet a huszadik században. Ezek régről hozott dolgok, még a Rákóczi-szabadságharc idején maradt a debreceniekben, mikor olyan képtelen dolgokat mûveltek a városban. Strassoldo zsoldosai nem voltak szentimentálisak, 1705–10 tájékán négymillió nyolcszázezer rénes forint hadiadót vetettek ki a városra. Míg nem szállták meg, csaknem háromezer városi lakhelynek való, szép ház volt Debrecenben, mikor kivonult az osztrák, kilencvennégy zsindelyes háza maradt a városnak, s az Európában mindenütt híres céh-életnek nyoma sem volt, megszûnt a kereskedelem, ki mert volna boltot tartani, mikor bármikor megérkezhetett bármelyik osztrák hadvezér a maga speciális kívánságaival. Aki nem tudott fizetni, kezét-lábát a fejéhez láncolták, úgy tartották, volt, akiket az ujjaiknál fogva akasztottak fel, csontfûrésszel metélték a kezüket, fáklyával égették a mellüket. Caraffa vette át Strassoldo örökét, a hóhér úgy dolgozott a parancsára, mint normálisabb körülmények között a hentes. Fordítsa le csak, mindjárt meg fogja érteni a felesége, honnan élt még az a rettenetes tûz, az a gyûlölet a debreceniekben. Olvasta az Ókútban, hogy családom tagjai közül kik mit köszönhettek az osztrákoknak: volt köztük gályarab, volt köztük birtokavesztett üldözött a Wesselényi-szövetkezés után, volt meghajszolt, valláscserére kényszerített a Martinovics-pör idején, Sárosy Gyula, nagyapám unokatestvére, meddig ült börtönben, rossz rágondolni, az Arany Trombita miatt. Hát hogy tudott volna egy pár esztendős kislány disztingválni, érdemel-e ellenszenvet egy árva kis ezredes? Osztrák volt, valahol nyilván köze a tizenhárom aradi vértanú ügyéhez… (Egyébként tizennégy vértanú volt, írtam már? A Kazinczy fiú volt az utolsó, pár nappal később végezték ki, ezért nem szerepel a többi között.) Ha legközelebb ír, írja meg, merre lesznek a nyáron. Tegnap jött meg az útlevelünk, valahová nyilván kiszabadulunk, hátha összefutunk valamerre. Még nincs útitervünk, csak nagy körvonalakban, tenger, hegyek. Nem jönnek át véletlenül a kontinensre. Mondjuk az olasz vagy a francia Rivierára? Nincs még új vers? Ha van, küldjön. Addig is szeretettel köszönti Mindkettőjüket:

Szabó Magda

72. I. 12.

Gyurikám, kedves, nem jogosított fel rá, de én azért felhívtam Rónayt a levele érkezése után. Éreztem, itt csak valami postai torlódásról lehet szó, s nekem volt igazam: Rónay réges-rég válaszolt Magának, s azt írta az azóta, remélem, megérkezett levelében, hogy hozza a verseket és a fordításokat is. Így ez a dolog teljesen rendben van.

Örülök, hogy nem hozott csalódást a nyári találkozás, mi nagyon jól éreztük magunkat Magukkal. Köszönöm szépen az André-könyv címét, megszereztem, megvolt az itteni latin tanszéken, nagyon izgalmas könyv volt, szinte letehetetlen. Richer régebbi életrajzát nem ismerem, de megszerzem azt is rövidesen. Most, ha hiszi, ha nem, nyakig vagyok a magyar őstörténetben, most fejeztem be a régen tervezett és izgalommal és boldog feszültséggel írt hangjátékomat Gézáról, István apjáról. Olyanokat mondanak benne, hogy frász, meg koalíció meg magyar kérdés, teljesen modern, semmi ősi pietás. De kár, hogy olyan nehézkes a találkozási lehetőségünk, olyan szívesen megmutatnám.

A nyarunk remek volt, Hollandia-Németország-Dánia, ezek voltak mûsoron. Megnéztem Göttingenben, hol volt theológus a nagyapám, Utrechtben és Leidenben, hol mászkált Apáczai Csere, honnan hozta el Alettát. Dániában megmutattam Tibornak Koppenhágát, amit én már ismertem, s aztán irány Mőhn szigete. Elképesztő szépség, és még nekünk is megfizethető hotel-panzió lehetőség. Ajánlom figyelmükbe, ha szépet és megfizethetőt akarnak: Mőhn szigete, Ulfshale (ez a hely neve), és a Hotel Ostersøbad be van rendezve arra, hogy a családok kisgyerekekkel mennek oda. Ahhoz szabódik a koszt, a játéklehetőségek, a bárányszelíd nagyfejû kutya; a hotel a tengerparton áll, másfél percnyire a dünáktól, amelyet hangmezőn át érhetni el. Mesebeli!