Csendkórház

(részlet)*

 

Egy asszonyt vettek fel mûtétre. Ciszta a petefészken. Az orvos megmutatta neki a képernyőn, felhőszerû foltokat, holdbéli tájat látott, hasának sötétségét, ahol valami rendellenes zajlik, valami, amit el kell onnan távolítani. „55 x 45 mm-es, szabályos alakú, folyadéktartalmú képlet a méh mellett. Savós petefészekciszta ábrázolódik."

A biztonság kedvéért el kell távolítani, hogy ne fejlődhessen tovább, mondta az orvos.

Soha nem ejtették ki, soha nem is írták le. Ám neki eszébe jutott, ő gondolt a rákra, amely öt évvel ezelőtt az anyja halálát okozta, ő tudja, hogy ez a kis dolog a belsejében egy napon felboríthatja az egyensúlyt, és mindent magával ránthat a betegségbe.

Senki nem beszél azonban róla.

Egyedül él, ötvenéves. Mielőtt elindul a kórházba, kitakarít és rendet rak a házában. Elmegy a közjegyzőhöz, hogy elrendezze a dolgait.

Egy hétfői napon fekszik be, késő délután. A betegfelvételen nem szerepel a neve a listán, elfeledkeztek róla. Vagy valami tévedés történt.

A hallban kell várakoznia a bőröndjével, míg utol nem érik az orvost, aki megerősíti, valóban a mai napon esedékes.

Ez után következhet az előkészítés. Kis helyiség, vizsgálóasztallal, üveges szekrényekkel. Fém és üveg.

Senki nem szól hozzá. Félig nyitva hagyták az ajtót. Három nővér van a szobában, a munkabeosztásukról vitatkoznak, mert egy negyedik megbetegedett. Idegesek. Egyikőjük beöntést ad neki, anélkül, hogy elmagyarázná, mit csinál. Soha nem adtak még neki beöntést, nem tudja, hogy vissza kell tartania a vizet. A nővér rákiabál, hogy szorítsa össze a fenekét, de már késő, csuromvíz a padló. Szalad a mellékhelyiségbe. Közben nevet.

Beöntés közben egy másik ápolónő kérdéseket tesz fel neki a beteglapjához: „Katolikus?" „Kit értesíthetünk szükség esetén?" Nevetségesnek találja, hogy beöntés közben ilyen kérdéseket tesznek fel neki.

Itt van, élő ember, névvel, testtel, történettel, a beszéd képességével, mégis úgy csinálnak, mintha nem tudna beszélni. Két, egymástól jól elszigetelt világnak kell léteznie: az egyikben a szavakat megfosztották hatalmuktól, nem jelölnek többé semmit, pusztán funkcionálisak, egyenértékûek. „Kit – értesíthetünk – szükség – esetén – szorítsa össze – a – fenekét – katolikus?" És van egy másik világ, amelyben hosszú hetek óta hányódik, ahol élni azt jelenti, hogy beszélni kell erről a testről, mely csupa kérdés, és kimondani – tudja jól – a halállal való lehetséges találkozást.

Azt mondja: az elején megkapjuk a papírjainkat, ezeket később odateszik az éjjeliszekrényre, és teljesen egyedül maradunk velük. Szörnyû.

Másnap egész nap a szobájában marad, anélkül, hogy valaki elmagyarázná, miért kell ilyen sokat várni a mûtétre, és mik ezek a mérhetetlen és zajtalan időben elszórtan következő vizsgálatok.

Egy gurulós hordágyon szállítják át a mûtőbe. Az ápolónő az ágy fejénél van. Õ nem látja az ápolónőt. Végig kell menni a folyosón, és beszállni a liftbe. A folyosó csapóajtajánál fektében meg akarja fogni az ajtó egyik szárnyát, ám az ápolónő hangja visszatartja: Ne nyúljon az ajtóhoz! Tegye a kezét a takaró alá!

Várni kell a liftre. A nővér nem szól hozzá, nem néz rá, fehér világába burkolózik, áttol egy ágyat a mûtőbe, végzi a munkáját tisztességesen.

A mûtőben a ráköszönő ismerős orvoson kívül senki nem szól hozzá. Feje fölött folynak a beszélgetések, viccelődnek, köszöngetnek egymásnak, ráérősen fecsegnek, mindenki nyugodt.

A mûtő kőlapokkal van burkolva. Újra fémes zörgés. Fázik. Szûknek találja az ágyat. Karját kengyelbe kell tennie.

Megkönnyebbül, amikor elalszik.

*

Kényszerített anya

Földmûvesek. Vonattal érkeztek. A falubeli orvos adta meg nekik a kórház címét. Az első alkalommal nem tudták, kihez kellene fordulni, a bejáratnál azt kérdezték, hol van az orvosi rendelő. Inkább eljöttek idáig, mintsem hogy telefonáljanak, így könnyebb elmagyarázni.

Magukkal hozták az istállók és a gazdaság makacs szagát, amely még az ünneplőruhájukba is beleszívódott. A szagot, amely egyáltalán nem illett a kórház tisztaságához és semlegességéhez. Nem lehetett nem észrevenni.

Az emberek sorban álltak az ablaknál. Név, cím, vércsoport, biztosítási kártya, melyik orvoshoz jött. A titkárnő szinte fel sem nézett a vele szemben állóra, ellenőrizte a nevet a papírokon, elkérte a vizit díját, hozzácsatolta a kartonhoz a nyugtát, majd megkérdezte: Nem változott a lakcíme vagy a biztosítója? Az újaktól elkérte a személyi igazolványukat is.

Hangosan beszélt. A hangja visszhangzott a váróban, ahol az emberek sorban álltak, mindenki hallhatta.

Miközben az ablaknál dolgozott, fogadta az időpontokat kérő telefonhívásokat is. A telefon egyfolytában csengett, és minden egyes alkalommal meg kellett szakítania az ablaknál végzett munkáját, hogy egy előjegyzési naptárban egyeztesse az időpontokat. Egy ujjal forgatta sebesen a lapokat, mondott egy dátumot és egy időpontot. Olykor megismételte a napot és az órát még hangosabban, szótagolva. Amikor kész volt, annyit mondott csak, kérem, és letette a kagylót. Mindezt nagyon gyorsan.

Amikor rájuk került a sor az ablaknál, nem lévén időpontjuk, a titkárnő megkérdezte tőlük, miért jöttek.

A férfi ekkor ránézett a feleségére, és annyit mondott csak: Terhes. Ezután nem szóltak semmit, pusztán a tekintetüket mint valami könyörgést fordították a titkárnőre. Mögöttük többen várakoztak. Csak néhány másodpercig tartott az egész. A titkárnő hangosan azt mondta: Ha terhesgondozás, akkor földszint, első folyosó balra. A lift a hátuk mögött van.

Õk a lépcsőn mentek.

A terhesgondozáson az asszisztensnő megmutatta nekik a várótermet, majd visszament a rendelőbe. Szólítani fogja őket.

Várandós nők és párok várakoztak a helyiségben. Több ugyanolyan ajtó sorakozott itt egymás mellett, mindegyiken kisgyermekek fotói, plakátok a terhességről.

Az asszisztensnő időről időre szólított egy asszonyt, hogy bemehet az egyik ajtón, és levetkőzhet.

A helyiség közepén lévő asztalon, ugyanazokkal a képekkel, mint a plakátokon, különböző nyomtatványok hevertek jó tanácsokkal arról, hogy miként lehet a terhességünk problémamentes.

Maguk sem tudták, mennyi ideje várakoztak itt. Végül a férfi volt az, akinek elege lett felesége kétségbeesett pillantásaiból, a várakozásból és a várandós nők nyugodt jövés-menéséből, és kirobbant – ahogy később ő maga mesélte.

Hirtelen azt mondta: Gyere!, és bevitte feleségét a terhesgondozó asszisztensnőjének irodájába.

Ott állva azután megmondták neki, szinte kiabálva, mert ilyen sokáig vissza kellett fojtaniuk, és azért is, mert féltek, hogy ez nem lehetséges, itt valami tévedés van, ez a terhesség baleset volt, és egyikük sem akarja megtartani.

Az asszisztensnő azt felelte, hogy érti, és valóban tévedés történt.

Vissza kellett menni a nőgyógyászatra, újra beállni a sorba, és az ablaknál azt mondani, hogy terhességmegszakítás miatt jöttek.

A titkárnő azt kérdezte, miért nem mondták rögtön, és a választ meg sem várva megkérdezte a nőtől, mikor volt az utolsó vérzése. Ezután a fiókból egy kis kerek, fokokra osztott naptárfélét vett ki, ezzel lehetett megállapítani az utolsó vérzés időpontja alapján a terhesség korát, hogy megközelítőleg lehessen tudni, mióta várandós egy asszony. A titkárnő felhúzta szemöldökét, és felsóhajtott. Ezúttal ránézett a nőre: Nem tudott volna hamarabb jönni? Egyikőjük sem válaszolt. A hátuk mögött kígyózó sor miatt. Ekkor a titkárnő azt mondta: V. doktor úrhoz jöjjenek, két hét múlva. Maguknak már nem sürgős. Előtte keressék fel a családtervezési szolgálatot.

Két hét múlva visszajöttek tehát. Mindent elölről kellett kezdeni. A vonatozás. A kórház, ahol amint beléptek, képtelenek voltak hangosan beszélni. A nőgyógyászati rendelés betegfelvételi ablaka.

Másik titkárnő ezúttal, nem kérdeznek tőlük semmit, időpontra jöttek, minden rendben.

Várakozás. Földhöz csavarozott mûanyag székekkel szegélyezett folyosó, megint csak ajtók és rendelők. Időről időre kinyílik az egyik, egy orvos behívja a következő pácienst. Olykor nem jönnek ki a folyosóig, hanem csak hangosan kiszólnak a nyitott ajtajú rendelő mélyéről. Minden egyes esetben tekintetek követik a szólítottat, ez a várakozás monotóniáját megszakító egyetlen esemény.

Aznap már tudták, miért jöttek, bele volt írva az előjegyzési naptárba. Õk maguk is tudták most már.

A kiáltás, mely két héttel ezelőtt kiszakadt belőlük a terhesgondozó asszisztensnőjének, az a kiáltás volt az első szavuk.

Így törték meg a kórház csendjét.

Most már beszélhettek róla. Kellett is.

A nő befont, már szürke hajával, rezes arcával, a férfi ünneplőöltözetében izzadva, mentegetőzve szinte a gyámoltalansága miatt, ahogy az íróasztalra teszi nagy, földmûves kezét. Szögletes, kissé meggörbült kéz, azt mondanánk róla, hogy a munka miatt már nem képes teljesen kinyílni, vagy finom dolgokat érezni. Naivan, védtelenül teszi oda a kezét.

Úgy tûnik, mindketten negyven fölött járnak már.

A nő azt mondja, hogy az ő korában, egy tizenkét éves gyerekkel és az ápolandó apósával, nem beszélve az állatokról és a gazdaságról, lehetetlen. Sír.

A lányánál még ott volt az anyósa, mondja. Egyébként tulajdonképpen az anyósa nevelte fel a kislányt.

Azt mondja, nem érti, mindig vigyáztak, tizenkét éve, soha nem volt még problémájuk. És most meg több hónapja nem a rendes időben jött meg a vérzése, mintha elállítódott volna egy óra.

Míg végül egyáltalán nem vérzett.

A falubeli orvos azt mondta neki, hogy négy hónapos terhes lehet. Megkérdezi, hogy négy hónaposan meg lehet-e még csinálni.

És mintha kapna választ, ugyanabban a pillanatban hozzá is teszi: Ki vigyáz majd rá? Én nem fogok tudni foglalkozni vele.

A férje felemeli a fejét. Neki főleg a munka miatt. Na meg a tizenkét éves lány miatt. A tizenkét éves már fel lett nevelve. Már tud segíteni.

Még egyszer elnézést kér a két héttel azelőtt történtekért: Mi nem tudjuk, nem vagyunk a kórházakhoz szokva, nem jól magyaráztuk el, mit akarunk.

Úgy néznek ki, mint akik ítéletre várnak, mintha a kórháznak hatalmában állna igent vagy nemet mondani, kényszeríteni őket esetleg, hogy megtartsák ezt a gyermeket. Kétségbe vannak esve, hogy ezt kell kérniük.

Majd a nő szólal meg újra: Elvetetjük. És ismét sírni kezd.

Az események gyorsan pörögnek. Nőgyógyászati vizsgálat, az orvos csodálkozása, amikor megtapogatja a hasát, az ultrahang, hogy „tisztázzuk a dolgokat", majd az ítélet: „Túlságosan előrehaladott állapotban van. Ilyenkor már nem lehetséges." Van egy határ. Kellett húzni egy határvonalat. Tartaniuk kell magukat hozzá. Õ pedig már túllépett ezen a határon. Ostoba módon.

Megértik. Nem akarják kétségbe vonni. E pillanattól kezdve azonban a mondandójuknak nincs többé címzettje, nem kér, nem magyaráz meg semmit. Siránkozássá válik. Ugyanazokkal a szavakkal, mint két órával ezelőtt: munkáról, korról, apósról, fáradtságról.

Csak ezek a szavak állnak a rendelkezésükre. A valóság szavai. Semmi más, amivel kifejezhetnék a fájdalmat.

Végül nem marad más hátra, mint hallgatni, ez előtt a jóvátehetetlen bizonyosság előtt, hogy most gyermeket vár.

A nő azt mondja: Nem éreztem, hogy mozogna. A férfi az íróasztalra görnyed. Csöndbe burkolózik.

Nem jönnek vissza a nőgyógyászatra, még elbeszélgetésre sem. A nő időpontot kér a terhesgondozóba.

Három hónappal később a neve szerepel a megszült anyukák között. A kartonján az első konzultáció időpontja mellett egy bejegyzés: „Az anya által el nem fogadott terhesség."

Fiút szült, egy héttel a kiírt időpont előtt: ugyanaznap, mint mikor tizenhárom évvel ezelőtt világra hozta a lányát.

Amikor a gyerekről beszél, Babaként emlegeti. Azt mondja: a Baba nem kapkodta el a kijövetelét. A Baba jól eszik. Meg kell kérdezni tőle, mi a neve, mert soha nem mondja ki.

„Jean-nak neveztük el, mint az apósomat. Én nem ezt akartam, de…" Az arca feldúlttá válik. Egy pillanatot tétovázik, ügyetlen mozdulattal hátrasimítja haját.

„A férjem egyetlen gyerek. Soha nem akart elköltözni a szüleitől. Én csak utánuk jövök. Minden, amit az apja mond, szent. Amikor terhes lettem, az apósom nem akarta: ő erősködött, hogy ne tartsuk meg. Veszekedések voltak ebből. És most meg a férjem az ő nevét adja a gyereknek!"

Eddig nem tudta kiejteni a nevét. Megfogadta magának, hogy soha nem mondja ki. Nem szólt semmit a férjének, hogy ne csináljon cirkuszt.

Hogy ő milyen nevet választott volna, fogalma sem volt. Egyébként is, csak lánynevei voltak. A lányom kislányt szeretett volna, mondja.

Végül is, egy fiúnak az ikertestvére nevét választotta volna. Sír. Azt mondja, soha nem mert ezekről a dolgokról a férjével beszélni. Csak a szüleivel osztotta meg a titkát.

A gyermek szempontjából azonban már késő, a név ki van választva, anyakönyvezték is. A hallgatásával kivette részét ebből a választásból. Már nem csinálhatta vissza. A fiának hallania kellett, ahogy ezen a néven szólítja, ezen a keresztnéven, melyet hagyott, hogy kiválasszanak.

Aznap, amikor haza kell mennie a gyermekkel, azt mondja: Õ az első nekem. Tizenhárom évvel ezelőtt, amikor megszületett a lányom, ki kellett mennem a földekre a férfiakkal. Az anyósom nevelte fel a kislányt. Én nem ugyanúgy neveltem volna. Õ a második gyermekem, de ő az első. Úgy fogok foglalkozni vele, ahogy én szeretnék.

És még hozzáteszi: Ma már azért a keresztnevén szólítottam.

*

Évek óta a kórházban dolgozik. Jól ismeri a házat. Egyébként a lányai is mind ide jöttek szülni.

Ma őt operálta meg F. doktor, akiben nagyon megbízik. Azt mondta neki: egy fibrómát meg kell operálni. Az ön esetében kivesszük majd a méhet, de a petefészkekhez nem nyúlunk.

Régóta tudta már ezt. Néha beszélt róla a munkahelyén is. Gondolkozott rajta, mi történik, ha kiveszik az ember méhét, hisz mégis egy darab belőlünk. Megváltozik-e tőle a természetünk? És a testünk? Õ, aki annyira szeret munka után szépen felöltözni, tudni szeretné, hogy megváltozik-e majd a teste. Végül is, a lényeg az, hogy a petefészkekhez nem nyúlnak.

Ma itt van, a mûtét lezajlott.

Minden rendben ment, mondja F. doktor. Ellenőrzi a dréncsövet, közli, hogy szépen kitisztult már, minden rendben van. Nem is késlekedik tehát, más pácienseit is meg kell néznie, holnap vissza fog jönni. Egyik keze már az ajtó kilincsén, amikor megfordul és még hátraszól: Jut eszembe, kivettem az egyik petefészket is.

Majd eltûnik a fénysugárban, amely az ajtó kinyitásakor beszökött a folyosóról.

*

Kettős

Az egyikük fiatal. Az ágyára könyökölve beszél. Minden egyes mozdulatára hullámzik a szőke haja.

A melleiről beszél, amelyeket túl nehéznek talált. Nem bírta tovább elviselni ezeket az idomokat. Túl szembetûnőek voltak, mondja.

Zavarta.

Megkért egy sebészt, hogy kicsinyítse le őket. Csináltatott magának melleket, olyanokat, amilyeneket elképzelt magának. Álommelleket.

Azt mondja, hogy utána a mellek teljesen kerekek és simák: újra mûteni kell, hogy bimbókat csináljanak, a szeméremajkakról levett bőrből. Ott van egyedül megfelelő bőr.

Azt mondja, most végezték el rajta ezt a mûtétet, rá kellett, hogy szánja magát, hülyeség lett volna nem megcsináltatni ezt az átültetést, kis mûtét és nem fáj.

A másik a kisasztalnál ül. A ruhájában maradt.

Kivizsgálásra jött, és azon gondolkodik, vajon megint megmûtik-e. Hozzá van szokva már ehhez, ismer mindenkit a kórházban. Rákos.

Pontosan ott kezdett el terjedni, a nemi szervében. Ki kellett vágni belőle, eltávolítani egy részt. Minden egyes alkalommal kicsit többet vágni, eltávolítani a szeméremnyílás környékéről. A betegség most folytatja munkáját. Tudja.

Keveset beszél erről a bajról. Olyan szavakat ejt ki, melyek minden körülményhez alkalmazkodnak, mint például, majd meglátjuk, vagy, hát újrakezdődik, vagy mit szeretne?

Azt is mondhatná, hogy a csalán a kertben megint ellepett mindent, és ki kell majd újra tépni a gyökereket.

Úgy beszél, mint akit olyan elvégzendő feladat foglalkoztat, amelynek a sikere nem rajta múlik.

Nincs kétségbeesve. Mintha a halál mellé állt volna.

Ugyanabban a szobában vannak.

*

Anne

Anne, a gyermeke halott.

Anne, kislányt szült. A gyermeke, Anne, nincs remény.

Asszonyom, nagyon nehéz szülése volt, van egy kis gond. Elvisszük a kislányt, egy kis probléma adódott.

Anne, senki nem merte megmondani magának. Bizonyára féltek kiejteni ezeket a szavakat. Nem nyitották ki a szájukat, hogy egymás mellé tegyék a szavakat, melyek a gyermeke halálhírét hoznák.

Sürgölődtek maga körül, gyors mozdulatokat tettek. De nem mondtak semmit.

Másnap reggel, a férjétől tudta meg. Õ mondta meg azt, amit már tudott. Mondja is: már tudta. Az elejétől fogva. Azt mondja, hogy mindent kitalált. Amikor hosszasan keresték a szívhangot a hasán, és összenéztek. Anélkül, hogy magára néztek volna. Amikor a gyermek nem sírt fel, és nem mutatták meg önnek. Az élénk mozdulatok, a sietség, a halkan kimondott szavak. Az idő, amíg megmondták, hogy kislány. Tudta már. Régóta.

Egy hónappal azelőtt érkezett a gömbölyû hasával és a bőröndjével. A harmadik emeletre fektették be. Külön szoba. Az ablak a nővériskola udvarára nézett.

Pihennie kellett, a baba és önmaga miatt. Ezt mondták magának. Túl sok feszültség. Ne idegeskedjen. Diétázzon. Megpróbáljuk a lehető legtovább húzni a gyermek érdekében.

Tudni akarta, minden orvostól és nővértől megkérdezte, mit tudnak, mik a kockázatok. Választ akart kapni. Egy és ugyanazt az egyértelmû választ szerette volna kapni mindegyik orvostól és mindegyik ápolónőtől.

Ideges volt. Kipirosodott az arca. A kórházba való befekvés miatt hirtelen ott kellett hagynia a munkáját, és azt mondta, hogy nem maradhat hosszasan távol, nincs ember, aki helyettesíteni tudná.

Majd úgy döntött, marad. Hosszú időre. Az aggodalom azonban nem akart szûnni. A gyermek maga volt az aggodalom.

Belakta a szobáját. A várakozása egy hónap alatt belakta a szobát. A bézs falak. A fém hokedli, hogy fel tudjon feküdni az ágyba. Három lépcsőfok. A rózsaszín papucsa. Az ajtó nyikorgása minden kinyitáskor, de csak az elején.

Reggelente a vizelet egy kémcsőben. Meg kell nézni, tiszta-e vagy zavaros, majd leülepíteni a hormonvizsgálathoz. Vérnyomás. A nővérke olykor azt mondja: Megint idegeskedtünk? A vérvételnél pedig, hogy szép vénái vannak.

Sómentes diéta. Nem szereti.

Az anyja és nővérei látogatása délutánonként. Este pedig a férjéé. Nap mint nap ugyanígy.

A szemben levő szobában minden héten másik megszült nő fekszik. Hallja az újszülötteket, akkor is, ha csukva van az ajtaja. Azt mondja: Szerencsések. Az éjszakára kihozott virágok alapján már tudja, ha valaki újonnan érkezett.

Végeredményben már csak a kórházi ritmus alapján tudja mérni az időt. Hogy mégis maradjon valami fogódzó.

A nővériskola udvara a kórházzal négyszöget alkot. A diákok olykor átmennek az udvaron, már tudja, mikor járnak majd arra. Azt mondja: már csak ezt nézhetem, a szürke udvart. Minden egyes nap, minden egyes nap.

Egyszer már megmondták a szülés várható időpontját, majd mondtak egy másikat, későbbit. Akkor azt mondta, hogy valamit titkolnak ön elől, hogy ez nem normális dolog így késleltetni a szülés időpontját, miközben telik az idő. Megkérdezte: Jól fejlődik a baba?

Ami elviselhetetlen volt, mondta, hogy ott kellett maradni, bezárva, anélkül, hogy beteg lenne, mennyi időre – és közben nem tudni, hogy a gyermekkel minden rendben van-e, hogy még mindig veszélyben van-e. De milyen veszélyben? Mit jelent az, hogy minden rendben van?

Mindenkinek feltette a kérdését, magában hordozta a bézs falak között, elnehezedett testében, a gyermeknek, a gyermek életének a kérdését.

Mindenkitől megkérdezte a véleményét, kapott is számtalan választ, amelyeket szeretett volna egyesíteni, mint a mellékfolyókat, ám e helyett csak ellentmondásokat és elégtelenségeket hajszolt bennük. Önt nem nyugtatták meg, mert egy másik világból jöttek. Jó szándékú válaszok voltak ezek az ön megnyugtatására. Válaszok, melyek eltompították a zúgást, melyet egyetlen kérdése keltett: a gyermek életének kérdése. Az életéé. Vagy talán még más dolgoké is.

Azt mondta, amikor L. volt az ügyeletes, az más volt. Õ bejött beszélni magával, nem titkolta el a kockázatokat, vele tudta, mihez tartsa magát. L. azt mondta: Meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok, nem tudjuk. Vannak dolgok, amiket nem tudhatunk.

Később, amikor megtudta a kislány halálát, azt mondták magának, hogy hosszú volt a szülés, sokáig tartott.

Akkor azt mondta: Csak nem én fullasztottam meg azzal, hogy nem nyomtam eléggé?

Azt is mondták önnek, hogy kicsi volt a gyermek, nem kapott már elég táplálékot.

Akkor ön azt mondta: Pedig jól ettem, abbahagytam a dohányzást, vigyáztam mindenre. Fejlődési rendellenessége volt. Kicsi feje lett volna. Jobb, hogy meghalt.

Ez volt a válasz, amit önmagának kitalált. Egy hazugság-válasz, olyan, amilyeneket korábban kapott. Egy válasz, amely arra szolgált, hogy elrejtse, hogy nincs válasz.

Most azt mondja: L-en kívül mindenki eltitkolta előlem az igazságot. Még a férjem is tudta, mit kockáztatok és a gyerek is.

Távozása előtti napon egy orvos közli magával: Ha szeretné, csinálhatunk boncolást. Azt kell válaszolnia, hogy a gyermeke két napja az r-i temetőben van eltemetve.

Azzal a gondolattal hagyja el a kórházat, hogy valamit eltitkoltak ön előtt a kislánya halála kapcsán.

Később, amikor ellenőrzésre jön vissza, egy ismeretlen ápolónő megkérdezi magától: Ön az, aki szülésnél elveszítette a gyermekét?

Azt mondja: Nem haragszom rájuk. Végzik a munkájukat, megtesznek minden tőlük telhetőt. De most nehezebb, mint az elején. Gyûlölet van bennem.

Azt kiabálja, hogy nem tud kiabálni, hogy most nem fogja kérdőre vonni az orvosokat.

Nem fogja, mert a nőgyógyásznő, akivel szült, egyszer elárulta önnek, hogy nagyon szenved a gyermektelenségtől.

Hallgat. Ha jól belegondol, nem tudja már, miért nem teszi fel a kérdést. Nem tudja már. Arra gondol, hogy a férjének nem tetszene, azt mondaná, hogy ettől nem kapják vissza a kislányukat. Arra gondol, hogy az orvos megtagadhatná a választ. Nem, nem könnyû feltenni egy ilyen kérdést.

A végén azt mondja, hogy fél feltenni, nem akar senkit sarokba szorítani azzal, hogy rákérdez az igazságra, hiszen önnel megtörtént, hogy elveszítette az állását, mert megmondta az igazságot.

Így hát csendben marad.

Megkíméli őket a kérdésétől a saját félelmére hivatkozva.

Nagyon is lehetséges, hogy nincs válasz, Anne. És, hogy ezt maga is tudja.

*

A nővérkék kis hölgynek hívják. Azt mondják róla, hogy bátor nő, soha nem panaszkodik. Három hónapot töltött a kórházban, hogy megszülje negyedik gyermekét.

Olaszok. A férfi munkanélküli, ő vigyázott a három kicsire otthon, míg ő a kórházban maradt.

A férfi ritkán tudott jönni, de ő megértette, és emésztette magát, hogy semmit nem csinál, míg ők mindnyájan otthon vannak. Nem szokott tétlen maradni. Most azonban kellett, a gyerek miatt…

Remélték, hogy kislány lesz a három kisfiú után. A kislányban való reménykedés vette rá őket, hogy végül is elfogadják ezt a „balesetet".

Főleg a férj reménykedett egy lányban.

Néha mesélt Olaszországról, amelyet gyermekként hagyott el, a szüleiről, akiknek gürcölniük kellett, az anyjáról, aki egész fiatalon dolgoztatni kezdte, és arra használta a fizetését, hogy az adósságaikat törlessze, és magáról, akit ez büszkeséggel töltött el, és soha egy pillanatra nem jutott eszébe, hogy megtartsa magának a pénzt.

Beszélt a házasságukról is, amelyet tulajdonképpen a család rendezett el, és a nehéz kezdetekről. Azt mondta, hogy ma is nehéz, de nem fûzött hozzá semmit. Csak amikor haladékot kért a szoba kifizetésére, vagy a férj nem jött, hogy „megspóroljon egy buszjegyet", csak akkor vált sejthetővé, milyen nehéz lehet az életük. Mindeddig büszkék voltak rá, hogy egyedül elboldogulnak, mióta azonban ő kórházba került, kénytelenek voltak a polgármesteri hivatal segítségét kérni.

Nem beszélt róla. Egyszerre volt szerény és büszke.

A szülés napján a vajúdás alatt végtelenül szomorú volt a tekintete. Az egész lénye végtelenül szomorú volt. Azt mondta: Mégiscsak furcsa az élet: megszületünk, szenvedünk, megházasodunk, meghalunk.

Majd megszületett a gyermek. Egy negyedik fiú.

Hamarosan hazamegy vele. Csak annyit mond, hogy a férje csalódott volt. Õ maga nem mond többet annál, hogy nincs jelentősége attól kezdve, ha minden rendben van, mindenki jól van.

Újra összezárul az idő, amely akarata ellenére bőséggel állt a rendelkezésére, arra, hogy beszéljen, várjon, hogy semmit se csináljon, és amely idő alatt megengedte magának azt a luxust, hogy áttekintse az életét.

Most vissza fog térni a ház szívébe, szeretetének ebbe a dolgos és mérhetetlen világába.

Egy dolgot azonban mond még hirtelen. Gyorsan mondja, mint egy vallomást, mintha most lenne meg rá az adott pillanat, azután már késő: végig, amíg vártam, arra gondoltam, hogy sérült lesz.

Terhessége legelején az egyik gyermekét elvitte a kórházba ellenőrzésre. A gyermekgyógyászatra.

Ott, a váróteremben látta meg a kislányt, ahogy éppen jött ki a rendelőből a mamája kezét fogva. Egész kicsi lányka.

Rögtön észrevette a gyermek arcának oldaláról, észrevette, hogy hiányzik a füle. Ezt a nevetséges és majdhogynem szemérmetlen lyukat, melyet a túl rövid haj még nem takart el.

Eltorzította a kisgyermek arcát. Felkínálkozott a tekintetnek. Vonzotta a tekintetet.

Nem tudta volna elkerülni, hogy ne lássa, nem, még ha a kislány és az anyukája nagyon gyorsan mentek is át a várótermen, még ha gondolatban újra is játszotta a jelenetet, és elképzelte, hogy elfordítja a fejét abban a pillanatban, ahogy kinyílik az ajtó, vagy hogy nem arról az oldalról látja, hogy akár más dolog is lefoglalhatta volna éppen akkor.

Õ azonban látta. Belévésődött a kicsi lány és a lyuk a füle helyén.

Ahonnan ő származik, ott azt tartják, várandósként nem szabad ilyen dolgokat látni. Át lehet adni a gyermekre.

Az anyjától örökölte ezt. Nem tudta, a férje mit tudhat róla, asszonyi dolog volt ez. Nem is beszélt neki ilyesmiről. A kislányról sem.

Arra gondolt, hogy az orvos bolondnak nézné, ha elmesélné neki.

Nem mondott senkinek semmit. Ám az óta a nap óta benne maradt. Mint valamiféle átok.

A szülésnél, még mielőtt megkérdezte volna, hogy kisfiú-e vagy kislány, azt kérdezte csodálkozó férjétől, hogy megvan-e mindkét füle a gyereknek.

*

Azt mondják:

Kámforozzuk.

Injekciózzuk.

Kivágjuk.

Kiszívjuk.

Szondázzuk.

Intubáljuk.

Felvisszük.

Levisszük.

*

A gyermek három nappal ezelőtt született. Az anyja együtt van vele a szobában. A sárgaság miatt lámpa alá kell tenni néhány napon keresztül. A kicsi az ágyában fekszik a lámpa alatt, az anyja mellett.

Az utóbbi napokban azonban kevésnek bizonyult a lámpa, mindegyiket használják. Elviszik a gyermeket az anyjától, és egy másik szobában teszik lámpa alá, egy másik gyermekkel együtt. Az anya egyedül marad, napközben eteti. Egyedül.

Később a nővérke azt mondja, hogy a gyermek még mindig sárga és lehet, hogy a szoptatás miatt, és hogy ne adja többet a mellét neki. Nem mondja meg, hogy meddig.

Ekkor az anya egyedül marad a szobájában, és napjában többször lefeji a tejét, hogy ne apadjon el. Fájnak a mellei. Azt mondja: A tejem, ami semmire nem szolgál. El van választva a gyermekétől.

Nem tudja, nem érzi, hogy másként is lehetne, hogy beszélhetne, mondhatná, hogy ő édesanya, és követelhetné azt, hogy a gyermekével maradjon. Nincs meg benne ez az erőszakosság. Hagyja, hogy elválasszák gyermekétől, anélkül, hogy bármit is szólna. Hagyja, hogy a kórház ezt tegye.

A hivatalos bentléte vége előtt nem bírja tovább. Elmenekül a kórházból, otthagyja a gyermeket. Visszajön majd érte, ha már nem lesz sárga.

Senki nem tudja, hogyan talál majd rá a gyermekére, vagy inkább, hogy miképp tudják majd helyrehozni azt a sérülést, amely mindkettejükön esett.

*

A vér

A vér. Szétkenve, névtelenül a lift bézsszínû falán, majd ügyetlenül letörölve. Pirosas foltot képez. Nincs a helyén. Zavaró. Kijött a testből.

A lift azonban megtesz néhány fel-le utat, míg oda nem ér egy takarítónő, aki eltünteti a foltot. A fertőtlenítő szaga betölti a fülkét.

Vér a vizsgálatokhoz. Feliratozott kémcsövekben. Mind ugyanolyan. Az elején a kémcsövek langyosak. Beleállítják őket egy vastag, a méretükre kilyuggatott szivacsrétegbe. A laboratórium részére.

Már nem a sajátunk többé. Tárggyá vált.

Várunk néhány napot, majd telefonálunk az eredményért.

A vér a tükrön, a tûn, a csipeszen.

A nő, aki naponta tízesével mossa a tükröket, tûket, csipeszeket. Aki belemártja őket a langyos vízbe. A víz skarlátvörössé válik. Azt mondja: mosogatok.

Módosítani szeretné a nőgyógyászati vizsgálat időpontját, mert most éppen vérzik: nem akarja ráerőltetni ezt az orvosra.

Azt mondják: friss vér. Fekete vér. Világos vér.

Azt mondja: Mégiscsak jobb, ha a rossz vér távozik.

Azt mondja: A terhességem idején még csak egy véres gömb.

Azt mondja: Kicserélték a baba vérét, mert nem volt jó.

Rejtett sebből veszíti el a vért, amely folyamatos és abszurd sugárban ömlik a nemi szervéből. Mint egy átszakadt gát. Nincs többé visszatartás, sem mérték. Szünet nélkül. Az elfolyó vérré válik ő maga is. Elhagyja magát. Percek kérdése, élet és halál kérdése. Azt mondják majd: Csurgott. Két zacskó vért kapott.

Ezt a vért, a mûanyag tasakos vért úgy hozzák, mint egy árucikket. A zacskót felakasztják a kampóra, a testnél magasabbra, a vér cseppenként folyik egy csőbe, majd a ragtapasszal rögzített tûn keresztül a vénába. A kart nem szabad mozgatni.

A nővérke szó nélkül ellenőrzi az infúziót.

Ez a vér tiszta, engedelmesen folyik a csőbe. Az ember el is felejti, hogy egy testből származik. Semleges. Nem botránkoztat meg.

*

Inkubátor

Kicsi gyermek. Kis súlyú. Koraszülött. Törékeny gyermek. Felügyelni kell rá.

Levisszük, mondja a nővérke. Nehogy kihûljön.

Az anya csak futólag látja. Nincs ideje megnézni a babát, alaposan szemügyre venni. Meg sem érintheti. Nem beszélhet hozzá.

Azt a pillanatot, amikor újra rátalál, miután elhagyta a testét, amikor sajátjának ismeri fel, nem éli át. Már meg sem tudná mondani, hogy milyen. Látja, amint az ápolónő becsomagolja egy takaróba, és elviszi. Hirtelen gyûlölni kezdi a nővérkét.

Leviszik a gyermeket.

Három emelettel lejjebb van, mint az anyja szobája.

Szabályozott hőmérsékletû helyiségbe teszik. Melegen fogják tartani. Ha eléri a megfelelő súlyt, akkor adják majd vissza az anyjának.

Egy kis cédulára írják a nevét, ráragasztják az üvegre, az ággyal szemben, és minden reggel feljegyzik, hány grammot hízott vagy fogyott.

Megmondták az anyának, hogy ha szoptatni szeretné, szoptatási időszakokban vagy látogatási időben jöhet, ki van írva a személyzeti szoba ajtajára.

Első alkalommal csengetni kell, az üvegkalitkát körülvevő folyosón keresztül lehet bemenni.

A nővér magasságának megfelelően megemelt krómozott ágyak sorban állnak az üvegfal mentén.

Az anyának keresnie kell a gyermek keresztnevét a kiragasztott cédulák között, szüksége van erre, hogy megtalálja. Az üveg mögött.

Várnia kell, míg a csecsemőgondozó nővér kinyitja az üvegkalitka ajtaját. Majd ott kell maradnia a zsilipkamrában. Gondosan meg kell mosnia a kezét, és belebújnia egy steril öltözékbe, amelyet az ápolónő az ujjai hegyével csomagol ki, egy hosszú ujjú zöld kötényt. Elöl van egy nyílás a mellnek.

Csak ekkor veszi ki az ápolónő a gyermeket és adja oda az anyjának. És az anya magához ölelheti. Végre.

Később a nővérke visszaveszi a gyermeket, hogy tisztába tegye. Nem ajánlja fel az anyának, hogy foglakozzon vele, gépiesen csinálja, eszébe sem jut, gyorsan túl akar esni rajta. Azt mondja: Nagyon sok gyerekem van ezen a héten.

Az anya nem mer kérni. Nézi a másik ügyködő kezeit, a pontos, szakértő mozdulatokat, gyûlöli az ügyességét.

Nem szól azonban semmit. Ez után a szívesség után, amit tettek neki, kérhetne még többet? A gyermekkel töltött röpke pillanatok után, újra a másik fog foglalkozni vele, beszélni hozzá. Az övé lesz.

Azt mondja: A gyermekem, mint jutalom.

Egyszer megkérdezi, mikor engedik ki. A nővérke mosolyogva válaszol: Ne panaszkodjon, már mindennap jöhet szoptatni!

Meg fogják mondani, mikor éri el a megfelelő súlyt. Gondoljon inkább a gyermeke érdekére.

És akkor meg kell mutatnia, hogy gondol rá. Nem erősködik nagyon. Meghallgatja, anélkül, hogy megjegyzést tenne, a nappali, az éjszakás nővér és a gyakornok véleményét. Várja, hogy szûkmarkúan, de odaadják neki a gyermekét.

Egy napon egy ápolónő azt mondja majd: Látszik, hogy mennyire ragaszkodik a gyermekéhez, nála hagyhatjuk.

*

X. asszony meghalt ma reggel.

Azt mondta: Az orvosok túlságosan magabiztosak. Már nem hallgatják meg az embereket.

Azt mondták, hogy a kortizon miatt euforikus állapotba került.

A személyi igazolványa a szolgálati asztalon a formalitások miatt, egy félig üres bonbonos dobozka és a nővérek szabadságos kartonja mellett.

Azon a fényképen még volt haja.

*

Az első alkalommal, amikor a kislányát szoptatta, a nővérkének nem volt ideje maradni, a karjai közé tette a gyermeket, és elment.

Szép nyugodtan elboldogultak mindketten.

A következő szoptatáskor bejött az ápolónő. Kiabálni kezdett: Így kell megfogni azt a gyereket? Helyezkedjen el másképp, tegye keresztbe a lábait, emelje meg a karját! És, miután a tett nem követte rögtön a szavakat: Tudja mi az, engedelmeskedni?

Ezúttal a kislány jóformán semmit nem evett.

*

„Nem jól nyom." Négyen ismételgetik ezt neki.

Az ágyról, ahol fekszik, csak a fehér maszkokat és a nemi szervére függesztett tekinteteket látja.

Amikor azt mondták neki, megyünk a szülőszobára, azt hitte, nyomhatja majd, megszabadulhat, véget ér a fájdalom. Erre gondolt legelőször. Azt akarta, hogy vége legyen.

Azt mondják neki, hogy rosszkor nyom.

Hasára rakott gép mutatja az összehúzódások erejét. A számok sebesen emelkednek a képernyőn, a legmagasabb rögzül egy pillanatra, majd a számsor újra csökkenni kezd, és kezdődik minden elölről.

Fájdalma oly őrjítő és megállás nélküli, hogy nem érzékeli a különbségeket. Hagyta, hogy elborítsa. Szüntelenül ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy nyomjon, a hasa akarja ezt ellentmondást nem tûrően, mint egy nélkülözhetetlen megkönnyebbülést.

A képernyő azonban azt mondja, hogy vége az összehúzódásnak, meg kell várni a következőt. A képernyőn lesik a megfelelő pillanat eljöttét.

Fáradt. Érzi, hogy a teste elhagyja magát. Valami megakadályozza, hogy a test kövesse a saját mozgását, beteljesítse a feladatát.

Azt mondják neki: Maga visszatartja, nem akarja, hogy a világra jöjjön ez a gyerek. Na, most akarja vagy sem?

*

Odavetette neki: Tudja, mit kockáztat? A meddőséget! És kivette a spirált, amelyet három éve hordott. Fertőzés. Antibiotikumok. Tabletta.

Most pedig itt van, terhesen. Nem akarja.

Két hónapon keresztül szedte a tablettát, majd, maga sem tudja, miért, abbahagyta. Nem tudta megmagyarázni, miért.

Azonnal teherbe esett.

Azt mondja, hogy megsemmisítve érezte magát, amikor ilyen stílusban beszéltek vele.

*

Együtt vannak a szobában, nézik a gyermeküket. Az elsőt.

Vele volt, amikor szült. Nap mint nap bejön hozzá.

Az adminisztráció során észrevették, hogy nincsenek összeházasodva, a férfi azonban azt mondta, minden szükséges lépést megtesz a gyermek érdekében: elismeri, nevére veszi.

Ebben a pillanatban, mikor a szobában vannak, az adminisztrátor belép és azt mondja: Azért jöttem, hogy megtartják-e a gyereküket.

*

Üres a kiságy. A mentő most vitte el a babát a c-i kórházba. Azonnal. Ott speciális mûszerek vannak. Várni kell. Nem tudni, meg tudják-e majd menteni a gyermeket.

A csecsemősnővér bedugja a fejét a félig nyitott ajtón és megkérdezi: Szoptat, vagy tápszert ad?

*

Félálomban fekszik. A hihetetlen erőfeszítés után a nagy boldogságban. Itt van a gyermek egész közel hozzá, épp csak egy órája született. Mindketten csendben vannak.

Az ápolónő zajongva bejön. Hangosan feltesz egy kérdést, de nem hagy időt a válaszra. Felemeli a hálóinget, kitakarja a mellet, és azt mondja: Ilyen mellekkel akar szoptatni?

Nem lesz teje.

*

A szülés. Ha vissza akarok emlékezni rá, mintha egy fekete lyuk lenne.

*

Kislányra számítottam.

Mikor a férjem azt mondta, hogy kisfiú, nevetett, és én azt hittem, viccel. Csalódott voltam. Majd amikor a karomba vehettem, rögtön elmúlt.

Ki kellett találni egy keresztnevet, mert nem volt fiúnevünk. El is felejtettem utána. Amikor a nővérke jött, hogy megkérdezze, elfelejtettem, meg kellett kérdeznem a férjemtől újra.

Többször is megszámoltam az ujjait. Kezdetben az egyik kezén csak négyet számoltam. Azt hiszem, más állapotban van az ember szülés után.

Amikor megszületett, olyan érzésem volt, hogy tovább mozog valami a hasamban. Azt hittem, van egy második is.

*

Azt mondja: elborított a fájdalom. Nem számított ekkora fájdalomra. Meglepte és elborította a fájdalom.

Még a nyomásnál sem könnyebbült meg. Pedig azt ígérték neki, hogy az már kevésbé fog fájni. Nála ez nem így volt.

Egyébként nem érezte a gyermek fejét, annyira elsodorta a fájdalom, hogy észre sem vette a gyermeket.

Vágni kellett, biztos azért, mert nem jól nyomott, mondja ő. Rossz szülés.

Emlékszik, hogy abban a pillanatban azon gondolkodott, hogy az orvos vajon elégedett-e vele.

Most úgy gondolja, kudarcot vallott. Soha többé nem kér belőle.

Azt mondja, hogy a szülőágyról láthatott egy kiságyat, haragot érzett iránta, ki akarta volna törölni a látóköréből.

Azt is mondja, hogy az első nap rondának találta a gyermeket.

*

 

A szülő nők kiáltásai.

Nyáron, amikor az épület hátsó felén levő ablakok nyitva vannak, a nővériskoláig elhallatszik a kiáltozás. Mindig ugyanaz. Éles, elnyújtott. Szinte nyávogás. Végtelenül ismételve.

Éppen alatta van a terhességmegszakítások terme.

Az ablakon a szívógép zaja hallatszik ki.

Motorzaj. Tompa. Perceken keresztül tart. A végén pedig, mikor kihúzzák a csövet, a beszívott levegő zaja.

Hang nélkül. Tilos kiabálni.

 

BÁRDOS ZSUZSA fordítása

 

---

 

*Hôpital silence, Édition Labor, Bruxelles, 1996. 13–57. (Első kiadás: Édition de Minuit, Paris, 1985.) Az olasz származású Nicole Malinconi 1946-ban született Belgium francia nyelvû részén. Öt éven keresztül kórházi szociális munkásként dolgozott. Első regényét, a Csendkórházat többek között Marguerite Duras méltatta. Malinconi 1993-ban nyerte el a Rossel-díjat Nous deux („Mi ketten") címû könyvével. Jelenleg Namur-ban él.