Nők képeit nézegetem a hirdetések közt. Fotó, cím, telefonszám. A képek egészen aprók és szürkék, én pedig csak felületes szemlélő vagyok. Mégis, fejben végigjátszom mindent. Az egész egy lendületes ívnek tûnik. Nem kell vetkőztetnünk egymást, a combok nem találkoznak, mintha nem is lennének, nincsenek szagok, és nem akadunk húsba. Néma és könnyed. A legtöbb lánynak ki van takarva az arca egy fekete csíkkal vagy egy virággal.

Le kell heverednem. Felhangosítom a lemezjátszót. Baby, please don’t go. Képtelen vagyok kiverni a fejemből két, öltönyös férfit. Nem tudom melyik hirdetésben láttam azt a lányt, de az arca ijedt volt. Elképzeltem a barna szemekből legördülő hízott könnyeket, és láttam a két dagadt öltönyöst. Aranyomnak becézték. Gyûlölöm a lányt. Iszom egy kis vizet. Baby, please don’t go. Tovább heverek. Az öltönyösök nem csitulnak. Gondolatban, dühből megdugom én is a lányt. Aranyom.

Ha utaznom kell, gyorsan ébredek. Előszedem a félretett pénzem, és kisétálok az állomásra. Útközben kiszámolom, hogy ha csak kétszer nem költenék a vonatra, az árából vehetnék egy új utazótáskát, olyat, amilyennek nem nyílik szét a cipzárja. Félbehagyok egy cigarettát, és bemegyek az állomásra.

Az épület terepnek unalmas és alkalmatlan. Piszkos rózsaszín. Jegyet váltok egy fémkeretes ablaknál. Alig látom a finom ujjakat, amelyek olykor elkenik a jegyeken a tintát. Még van vagy negyedórám az indulásig. Ha iszom egy kávét, az csak négy-öt perc, ezért ásványvízért is sorba állok.

Azt hiszem, demokratikus vagonnak hívják az olyat, amiben ülök. Fakó, zöldhuzatos székpárok szépen egymással szembe fordítva. Egyenlő méretek, és kivételezés nélküli elrendezés. A nagynéném hív telefonon. Katolikus hitoktató. Egy időben ivott, de már akkor is a megbocsátó istenben hitt. Bízik a bûnbocsánatban, ami leginkább gátlástalanná teszi. Bármikor kiokádhat mindent. Tabula rasa. A hangja feszes. Ezek a telefonbeszélgetések valahogy elnyelik, és észrevétlenné teszik a krákogásait.

Az egyik megállóban három lány száll fel. A testük puha, és színes tangapapucsot viselnek, amiben ide-oda csúszkálnak piszkos, apró lábujjaik. J. olykor szégyelli a lábát. A kislábujja görbe, a köröm alig látszik ki a bőr alól, de esténként a lábszáramhoz ér a talpa. Érzem a kacska kislábujjat, az apró, hideg hibát a testében. Ilyenkor fáradt és őszinte. Ha lenne ritmusérzékem a megfelelő pillanatokban, akár beszélgethetnék a három lánnyal. Az egyik egy flakon vizet szorongat.

Türelmetlenül kiállok a peronra. Az utolsó rázkódó kilométereken megijedek. Az érkezés túl lassú és könyörtelen. A táskám a vállamba kapaszkodik, és az oldala behorpad a fékek csikorgásától. J. nem szokott az állomáson várni. Mintha csak turista lennék. Ismeretlenül mozoghatok. A kéregetőknek lehet aprót és cigit adni, bárgyún vigyoroghatok. Turista vagyok. Megfoghatnám anyám kezét is, lóbálgatva sétálhatnék vele fel-alá. Nem lenne az anyám. A nyakunk egészen megmerevedne. Nem izzadnánk. Nem lenne több fölösleges, terelgető mozdulat.

Megigazítom a fülhallgatómat. I got my mojo working. J. beleszeretett egy táncosba. A kocsmáig, ahova hívott, az állomástól gyalog megyek. Miközben igyekszem kizárólag a zebrák fehér csíkjain lépkedni, a nagynéném könyörületes istenére gondolok. Látom a táncos izmos vádliját, fél térdre ereszkedik, vas íja van, vagy puskája. J. húsevő. Szereti a táncos szálkás izmait.

Egyszerû sarki kocsma, a teraszon fémszékek. Az esőtől felpattogzott a fehér festék az asztallapokon. J. bent ül. Két fiúval és egy lánnyal beszélget az egyik asztalnál. A haja mélybarna, és ki van fésülve, a göndör tincsekből csak kósza hullámok maradtak. Talán J. mozgása, a finom ringás a magyarázat mindenre. A két gödröcske a derekán, ami egy pillanatra kivillan a blúza alól, ahogy visszajön a pulttól.

Mintha nem történt volna semmi. Kényelmesen iszogatok. Nevet. Időnként hozzám ér, és röviden megcsókol. Bíznom kell benne. Nincs eskü, sem írásos megállapodás köztünk. Most nem a körülmények irányítanak, legalábbis most nem mozdul semmi.

A dátumokat pontosan megjegyzem, és ettől egy kicsit elegánsabbnak érezhetem magamat. Mintha én jobban figyelnék, hogy hónapokat és napokat pergetek a fejemben. Csak az eltelt időt nem számolom. Annyi biztos, hogy én már akkoriban is gyáva voltam. Õ kevésbé. Minden este elképzeltem, ahogy egyedül marad a gyerekkel. Hogy bármikor magára hagyhatom. Hogy amit mondtam, az semmissé válik. A mûtétet kora reggel csinálták. A nap sütött. Csak az altatás után mehettem be hozzá. Belém karolt, és lebotorkáltunk a kórház udvarára. Jól van. Világoskék köpeny lógott rajta. A szobában rajta kívül pár fiatalabb lány volt, és egy idősebb nő is. Az egyik lánynak ez volt a harmadik. J. azt mondta, mással is fel szokott vágni. Beszélgettünk. A vállamra hajtotta a fejét, de inkább csak zavarában. Nem mozdult semmi. Nem tudom, hol fáj az a gyerek, amelyik nem születik meg. Egyáltalán van-e hely, ahol érezhető lenne a fájdalom, ugyanúgy, ahogy egy törött kar vagy egy begyulladt szemfog.

Ivott egy kis narancslevet, én meg rágyújtottam. Nem figyeltük egymást. Lassan valamiféle hiányérzetem lett, hogy akkor ez titok marad. Nincs min osztozni. És beszélni se tovább. Hetekig dédelgettük egymást, aztán J. egy délután elsírta magát. Nem mondott semmit, leszedte a teregetőről a száraz ruhát, és letette az ágyra. Akkoriban sokat dohányzott, és keveset evett.

A kocsma lassan kiürül. Két fiú biliárdozik. Csendesek, mintha nem akarnának megzavarni minket. J. fél szemmel figyeli a játékot, a lábát pedig hanyagul felteszi egy székre. Az ajka lassan megelevenedik, a szája körüli izmok megtelnek vérrel. Erősnek látszik. Felkészült. Azt mondja, ez így nem mehet tovább. Most elég. Talán az idegességtől vagy a félelem miatt, de át akarom ölelni, és megdugni.

Nincs bennem düh. Nem gondolok a táncosra, sem a nagynéném szabadságára, és ettől, mintha lenyeltem volna egy darab mézes kenyeret, csillapodik a görcsöm. A pultnál rendelünk még két italt, és visszahuppanunk. Fogjuk egymás kezét, és a combját most az enyémre teszi. Megint csend van.

Kimerültünk. Elindulunk haza. Két busz, és egy kis séta. Február van, de az este meleg. A busz kerülőutat tesz. J. a hegy másik oldalán lakik. Csak gyalog mehettünk volna, de így jóval könnyebb. A temetőnél szállunk le. A sírok rendezettek, mintha park vagy játszótér lenne. Díszes járólapok, világítás, puha pázsit. Az egyik márványtáblára csak annyit véstek, hogy Anyu. J. akaratlanul felnevet. Ez a hirtelen jött kacaj mindkettőnket zavarba ejt, de az unottságát nem töri meg. A kutyák nem ugatnak.

Együtt vetkőzünk, nem nézünk egymásra. Befekszünk az ágyba. J. hátat fordít nekem, és hagyja, hogy átöleljem. Merevedésem van. Azt mondja, nem akarja, hogy reméljek, vagy hogy elbízzam magam. Az arcát simogatom, a kezemet pedig a mellére teszem. Így mindkettőnknek sokkal kényelmesebb. Nocturne.