Isten vele

(Az olajozók, 4. rész)^*

Mindig imádtam az olyan házakat, amelyek nem egyetlen lendülettel készültek el. Ez is ilyen, az enyém, és hosszú-hosszú percekig sorolhatnám, mi különbözteti meg a tákolmánytól, mennyi jóravaló szándék mentesíti a toldozottság vádjától. Elsősorban az, hogy apám toldozta.

Csak a mi családunk tudhatja, hogy a feszességnek milyen fokáról beszélek, ha ezeket az izgalmas esésû tetőket nézem. Helyesebb lenne persze azt mondani, hogy már csak én tudhatom, már csak én tudom, hiszen ki a fene kíváncsi rajtam kívül erre, meghaltunk, kedves beteg, elmentünk, kedves vendég. Azt gondolom, hogy nincs mentség, valóban én nézem már csak a tetőket, de ettől még igaz marad, hogy a bányavidék nyaralótelepének legszebb tetőhálózatát kreálta apám.

Mint egy tolófájás, ez volt a fejében, biztosan, ki tudja már, nem volt módja ellenállni. Ha jön, hát jön. A falak emelkedtek, ő emelte őket, s föléjük tető kellett. Annyit dolgozott a föld alatt, hogy ezt igazán elnézhetem neki. A szabadnapokon könnyen megszédül az ember, s aztán elindul fölfelé. Te-tő. Ugye? Altat, mintha egy euforikus magaslati lét személyes névmásai lennének; hát én is ezen éltem évekig.

A szegény akarja a nagyot, hallottam sokszor, és mennyire idegesített kamaszként, hogy miért örül akkor a kicsinek. Apám ebben is talált lehetőséget a különcködésre. Az egyik évben nem ment sehogy sem, emlékszem, ugyanúgy ettünk, körülbelül annyit utaztunk, nem szenvedtünk hiányt semmiben, de csendesebben viselkedtek a szüleim. A családi összejöveteleken néha megállt a beszélgetés, ha csak egyetlen pillanatra is, s ilyenkor ellazították a végtagjaikat, mintha ki tudja, milyen erőfeszítésen lennének túl, s össze kéne kapni magukat a folytatáshoz. Abban az évben emelte apám a legmagasabb tetőt, ha már úgyis oda van a biztonságérzet, gondolhatta, fölmászik a fenébe, a nyaktörő magasságba, s ettől tán elmegy a kedve a magyarázkodástól. Szar anyagból, de pazar kinézetû építmény született.

Ez volt a prolitető, ahogy később, dagadó kebellel és csupán megszokásból csúfoltuk, de a rákövetkező évben lett mellette egy kisebb, a terasz egy részét lefedő, igazán úrias. Az akkori legjobb anyagok, csak nézett a telekszomszéd, meg a rokonság. Egyik első videokamerás felvételünk a mestergerendán örökít meg, egyensúlyozom kihívó boldogsággal, a lábamnál feltûnik anyám feje, ő is mindig hajtotta magát, mint a legendás női élmunkások, emelt és húzott, még ha elzavarták is visszajött. Én pedig kiabálok, mintha mindent megfejtettem volna odafent, hogy már nem kell félni, de még azt is, hogy miért nem kell. Nálunk a szegénységet nem a teljes megrekedés követte, hanem a kilábalás.

A tetők közül némelyik, mint a szivacs, szívta magába az elmúlt öt-tíz év felgyûlt elképzeléseit, energiáit. Ezeknek más színük van, látom most is, fáradtak, de erősek, a felületükön még tüntet egy kevéske gyomorbajos dac, ám onnan nézve az alájuk hajoló modernebb tető vízlepergető védőfestéke még ma is túlságosan diadalmas fényû.

Kis túlzással azt is mondhatnám, hogy minden helyiség külön épült az előzőkhöz, márpedig helyiségből sok van, a helyiségeket pedig fedni kellett, és ezzel megnyílt a tér a szintező szemmértéknek, az építés alig latoló átszellemültségének. Apám tetői néhol olyanok, mint a vad tanulmányautók túlzásai, melyeket csak hellyel-közzel tudott lefedni a józan belátás. Egészen elbátortalanítják az embert.

Nem izzadok le, de azért fújok egyet, rántok az államon, és legszívesebben hagynám most, de hát nem tehetem, apám halálát segítette elő az egyik gerenda, én voltam, aki levágta, pedig még jó ideig nézni tudtam volna, annyira beállt ott. Persze hogy nem bámészkodtam, szinte azonnal cselekedtem, de ha vallatnának, lenne eszköz, amivel kiszedhetnék belőlem annak a húsz-harminc tétlen másodpercnek a titkát… Sosem láttam tisztábban, hogy hiányzik belőlem az erő a felelősségvállaláshoz; ráadásul szégyenérzetről mintha nem is hallottam volna addig, lelkiismeretről, kontrollról és megerősítésről. Miért akkor szerettem a legjobban, amikor a nyakán feszülő kötélen lógott? Nem a halálát szerettem, nem azt, hogy meghalt, dehogy, inkább arra gondoltam, hogy mostantól semmilyen körülmény nem merülhet fel, ami után ő azt mondja: nem vagyok jó fia. Valódi feloldozást hozott az a pár másodperc, nem féltem sem az elmúlástól, sem a véglegességtől, az önállóságnak ezen az új szintjén túlságosan is könnyûnek tûnt minden. Nem a halottat láttam, pláne nem a halott apámat; élettelen teste végre az igazán fölbujtó nevelés mutatványa lett, demonstrációs eszköznek tûnt, s mint ilyen, bizonyos értelemben – még ha ócska blaszfémia is kötélen lógó emberről szólva – az ingadozásmentes mûködés, egyféle harmónia rejlett a sajátos jelenléte mögött. Nem féltem, nem sírtam, nem dermedtem meg – ez csak pár másodperc múlva kezdődött, miután az agyam beazonosított még néhány részletet.

Most, hogy anyám megfutamodott, hátrahagyta a rossz emlékûvé lett házat, s belerángatott ebbe az olyannyira utált társadalmi játékba, ami a birtoklásról és a férfiasságról szól, mintha kiölte volna belőlem a várakozásban rejlő örömöt. Õ elköltözött, én pedig idejöttem. Azelőtt egy kis finom, céltalan nézelődés hihetetlenül megnyugtatott, erősebb hatása volt, mint a legjobb izomlazítóknak. Most meg úgy állok itt, mint a kanos férfi a meztelen nő előtt, aki lángolásában a nem látható ruhadarabokat is látja.

Most például Juditot várom, és igazán örömtelen feszültségben telnek a percek. Judit, akivel tüntető természetességgel hozott össze a sors, s akinek egyetlen közösen töltött napunk után is hajlandó lennék egyezséget ajánlani, csak hogy életben maradjanak a lehetőségeink, életben maradjon a vágyam – Judit baszik jönni.

Kérdés persze, hogy valóban vágyom-e Juditra? Hát hogyne! Ezt még a jelenlegi állapotomban is fel tudom mérni, pedig azért téptem fel az ajtót, és szaladtam ki az udvarra, szembefordulva ezzel a leleményes érzékiséggel toldozott házzal, hogy a következő pillanatban eltüntessem a föld színéről – a házat, Juditot, s mindezt huszáros egyszerûséggel tegyem, úgy, hogy magamat kapcsolom ki. Éreztem, hogy él bennem a vágy, Judit testének emléke eleven, de hirtelen úgy látszott, csak mert kezembe került az a papír, hogy semmi sem fog fennmaradni a sár, a mocsok miatt.

Néztem a tetőszerkezet legfelső pontját, ezt a szél játékának leginkább kitett helyet, ahol az első üres, csak később belakott fedélszék csúcsosodik, és azt láttam, mintha csak be lenne vésve a gerendába, hogy az ember mindig nyomorult, és az akarat nem diadalmaskodik. Pedig mennyire szerettem volna hinni, hogy amennyi erővel megcsinál egy ember egy házat, az a teherbírás, az élet intenzitása nem tûnhet el belőle a hétköznapokon, amikor már lakja.

Sûrûn és nagyokat nyeltem, de nem gondolom, hogy sírni akartam volna, inkább ordítani, azt meg minek, amikor nem akarnám, hogy meghallják. Nagyon sokáig teljes szívvel vágytam arra, amiről kiderült, hogy teljes szívvel csak nagyon rövid ideig tudom elviselni, s ez az emberek társasága. És most, amikor ismét vágynék egy ember közelségére, valami buta ok távol tartja tőlem. Bennem van a hiba, hiszen valószínûleg mindegyikünk belemászik ebbe a játékba, ebbe a fájdalmas kiszorítósdiba, és ha már benne van, érik egyre-másra a meglepetések; de majdnem biztos vagyok abban, hogy minden eseménynek van könnyített olvasata is, csak hát… Csak hát.

Néhány éve a nagyanyám temetésén a rosszullétig zokogtam, s mit mondott az egyik rokonom: mindent túlságosan komolyan veszek. Tudja egyáltalán valaki, hogyan lehet helyén kezelni a halált? De mondok mást – honnan tudta ez a rokonom, mi mindent siratok a sáros földhányásba süllyedő cipőm orrát bámulva, s a többi beteg, akik ott álltak, mi mindent sirathatott volna? Nagyon arisztokratikus ez a játék a szavakkal, de tudomásul veszem, hogy most ez van: szóval hogy a nagyanyámra várakozó gödör mellett honnan vette ez a rokonom már csak az ötletet is, hogy számomra az éppen futó jelenet valóban mindenről szól, túlságosan pontosan, és komolyan vehetően? Miből gondolhatta, hogy rég máshol jár az eszem, persze a fájdalom cikázó útját követve, de mégiscsak árkon-bokron túl, és a könnyeim számlálhatatlan különböző okból nyernek immár utánpótlást, mert mindig minden viszonylatot bejárok, ha kell, ha nem. Ugyanez történt, amikor egy rendezvényen, ahol félig vendég, félig házigazda voltam, szerelmet vallottam egy fiatal lánynak, ráadásul úgy, hogy a vőlegénye pár méterre ült tőlünk. Ezek a szerelemre vonatkozó látomások, megérzések igenis fontosak lehetnek, hiszen mi más lehetne fontosabb; mégsem ez volt a gond, hanem a finoman helyreigazító fogadtatás, melyben persze volt egy csipetnyi bátorítás is, de ellenem csak egy érv szólt: honnan ez a meggyőződés, a tökéletes szerelemben való hit, amikor először látjuk egymást? Túlságosan komolyan veszem, mindent túlságosan komolyan veszek. Miért nem azt mondom, vélhette a lány, hogy tetszik nekem, lefeküdnék vele, vonzónak találom stb.; miért kell rögtön ilyen kétségbeejtően kaotikus, ilyen rém nehéz ötletekkel előjönni. Nálam nincs közbülső út, ezt is mondhatta volna. Tönkreteszek mindent, a gyászt, a szerelmet, mert nem arra koncentrálok, amit teszek, vagy tennem kéne, hanem megpróbálom védeni magam.

Lehetséges, hogy most is ezt fogom majd tenni, és nem kapcsolok ki, nem ölöm meg magam kétségbeesésemben, milyen mélyen a sárban vagyok. Nem ordítok, hiszen nem akarnám, hogy meghallják. Nézek felfelé, az illesztett, összerótt tetők magasába, bele a semmibe. Azután, szinte már kiszámítható ellenpontként, egy pillanatra a talpam alatti mélység bányajáratainak képe villant fel bennem, az apám életét beszívó-felemésztő bányajáratoké, hogy a pokol rohassza el az egészet, mert ha odalentről bármikor is bármi fellángol és fellátogat, akkor nagyon kérem, most tegye.

Nem is tudom, kire haragudjak… magamra kéne, amiért van kezem és lábam, és használtam őket. A tehetetlen várakozás szép lassan őrölt fel, Judit, Judit, mondogattam, mindenfelé járkáltam a házban, egyre gyorsabb tempóban, nekiverődtem mindennek, mintha egy jégpályán csúszkálnék; azt hittem, hogy a fizikai fáradtság kiöli belőlem az elsődleges vágyat. Nem történt semmi ilyesmi, csak a lábam lett remegősebb, és amikor a tükör előtt megálltam egy pillanatra, képtelen voltam a megszokott bizalommal belenézni.

Apámnak szinte már nyoma sem volt a házban, mindenét elvitte magával anyám, amikor kiköltözött. Ez már az én házam volt. Tántorogtam benne, a vége felé már káromkodva lépegettem a tetőkhöz hasonlóan változatos formájú és funkciójú küszöbök fölött, a helyiségek fájóan betöltetlen terében, esély sem volt rá, hogy az események felgyorsuljanak és kiteljesedjenek. Az egyik belső szobában véletlenül talált rá a kezem egy natúr fenyőfa szekrény ajtajának sima gombjára, máskor ezt is megjegyezném, hogy milyen jó érzés is ez, ez a lakkos tenyérbe csúszás, de akkor leblokkolt az ideg, az agyam nem kívánt új fejezetet nyitni. Csak fogtam az ajtógombot, megtekertem egy kicsit, a szekrény megnyílt, s mint egy régóta várakozó, vénséges macska, rám ugrott minden, ami csak a szüleim voltak, két végletekig lelassult élet fojtó szaga.

Néhány, a hetvenes évek divatját idéző dzsörzé- és ingruha, odébb bő szoknyák, egymáshoz vénült zakók; az ajtónyitásra máris üzennének a szagukkal. A tegnapi tûzben, a lángoló fecóban elhamvadó tárgyak fájtak még, helyesebben volt annyi bennük, hogy el tudjam képzelni, miért hiányoznak majd, de ezek itt ellenálltak, szembeszegültek velem. Anyaguk jellegzetességei megmaradtak, szúrtak, lelapultak, de nem volt bennük senki. A szekrény keresztrúdjának jobb szélén négy-öt üres fogas lógott, azon a hasadékon át lejjebb is lehetett látni, mi van a szekrény aljában. Le is guggoltam, s akkor, de tényleg csak alig érezhetően, bódulatom mélyén megmoccant valami. A szüleimtől funkcióját tekintve idegen, irodákban használt, félarasznyi vastagságú, fehér kartonból készült iratpapucs állt ott, egy nagy, áttetsző nejlonzacskó volt ráhúzva. Az iratpapucs láthatóan degeszre volt tömve, ami benne volt, még az is külön nejlonban állt, átkötve azzal a vastagabb féle, postai levélkötegelő gumival. Maga a tárolás gondossága, ez a víztől féltő óvatosság ütött szöget a fejembe, hiszen ebből a völgyből eltûnt a víz, amikor a bánya bezárt, emlékszem, olyan komoly ellátási gondokat okozott, hogy a szomszéd völgyből kellett átemelni a kutakhoz. A beázás pedig, látva az egymást is több helyen védő tetők rendszerét, szinte lehetetlennek tûnt. Mitől tartottak?

Leszedtem a gumit, kibontottam a csomagot, fényképek, igen régi családi fotók, iratok, ilyesmik. Egy laposra hajtogatott párducmintás blúz, ó, azok a prûd idők, anya, te puhatalpú ragadozó, hogy osontál mindig, feltûntél itt-ott, mindenhol, mint aki tényleg erre született. Aztán egy paróka került elő, mélybarna és félhosszú haj, de hogy ez minek kellett, hiszen anyámnak olyan tömegben burjánzottak a hajszálai, akár a paraziták. Lenyûgöző. És akkor, ahogy tovább keresgéltem, egy gyöngybetûkkel teleírt franciakockás lap ugrik előre, egyenletes vonalvezetésû, kiegyensúlyozott lelkiállapotról árulkodó betûk. Leültem a földre, olvastam és csak olvastam, az ujjaim sem remegtek, nem volt por sem a papíron, hogy irritáljon, mert nekem van ez az irritáció, hogyha por éri az ujjaimat, akkor baj lehet, de itt még ez sem fenyegetett. Steril felszínû lapokról volt szó, csöndben voltak ezek a papírlapok, látszott, hogy nagy-nagy lélegzetet vesznek a hosszú rabság után.

Olvastam. Közöny és az idegenség érzete, ám mindössze néhány perc erejéig, aztán robbant, rám szakadt. Kapkodtam a fejem, mintha meglestek volna, vagy lehetetlennek tartanám, hogy kárörvendő szemtanúk nélkül ilyesmit meg lehet úszni. Egyedül voltam, de ez sem jelentett megkönnyebbülést; hányingerem lett, le kellett csapnom mindent a földre, kirohanni a ház elé a levegőre, annyira émelyített ez az eltökélt, gyilkos őszinteség, ez a szimpla ocsmányság, annyira felkavart, amit olvastam. Rám szakadt, mint a szürke és iparkodó emberre a csoda.

Kedves Manyikám!

Utoljára hagyja el ajkamat ez a szó, tehát ne haragudjon meg érte. Mink elérkeztünk közös utunk végéhez, hogy mi volt ennek az oka, azt nem kell bővebben magyaráznom. Én most arra kérem magát, hogy írja alá ezt az okmányt, és váljunk el csendesen. Ha már az életben nem tudtunk megegyezni, legalább a válásunk legyen csendes. Ma délelőtt jártam egy ügyvédnél. Elmagyaráztam neki a mi esetünket. Õ azt mondta, hogy nagyon egyszerû az eset, ha közös beleegyezés alapján válunk el. Kérdeztem, hogy mennyibe kerülne ennek az okmánynak a kiállítása. Õ 150.-Frt körüli összeget mondott. Én egy kissé sokalltam, és azt mondtam, hogy majd még gondolkozom a dolgon. Az okmányra úgyis csak a mi aláírásunk szükséges, tehát fölösleges kiadás volna a 150.-Frt. Erre kérném most magát, hogy ha megspórolná nekem ezt a 150.-Frt-ot, mert nagyon rosszul állok anyagiak dolgában. De ha maga ragaszkodik az ügyvédhez, vagy ha magának volna egy olcsóbb ügyvédje, úgy természetesen semmi kifogásom ellene. Ha úgy dönt, hogy ügyvédhez menjünk, akkor legyen 16.00-kor a Dózsa György u 25 sz előtt.

Kelt…

Az Isten áldását kérem a családjára és magára

Isten veleÉs mellékelve egy papír: „Közös beleegyezés a váláshoz." Nagyapám részéről aláírva, nagyanyám részéről senki.

Nagyanyám nem ment el 16.00-kor a Dózsa György u 25 elé. A dátumból kiindulva épp anyámmal volt terhes. Vajon meddig várta nagyapa?

El sem hiszem, hogy nekik is volt életük. A szeretteinkkel kapcsolatban féltőn mindig tragédiára gondolunk, aztán ha elénk kerülnek, láttukra megnyugszunk, pedig nem lenne szabad. Kitartóbban kéne gyanakodni.

Pedig nem is ekkor, jóval korábban, már dél körül elfáradt bennem a derûlátás. Akkor döntöttem el, hogy elmegyek abba a kisvárosba, ahol Judit lakik. Egész nap hiába vártam, hogy ígérete szerint rám csörögjön, mikor mehetek a távolsági busz elé, melyik lesz a boldogság távolsági járata, mely a felmálházott Juditot hozzám költözteti. Ragaszkodott hozzá, hogy így legyen, csak a buszmegállóban várjam, ő tudja miért, és én beleegyeztem. Nagy hiba volt. Nem jön a szerető, nem jön a lélegzet, tátom a számat, meresztem a szemem. Értesítés sehol, a telefon süket, én pedig döntöttem, nem fogom mulyán várni az ítéletet, inkább megpróbálom befolyásolni azt, akinek hatalmában áll rendelkezni. Nem terveztem, hogy odamegyek a lakásához és becsengetek, csak a közelében szerettem volna lenni. Legyek ott, akármi történjen.

Hívni akartam egy taxit; tudtam, hogy nem lesz olcsó mulatság, de ha a drágábbnál is drágább, akkor is mindegy lett volna. A diszpécser – egy idősebb nő fáradt, vékony hangja – közölte, hogy nem küld kocsit a hegyre, oda senki jóérzésû ember be nem teszi a lábát, szétszedik a kocsiját, meg sem kell állnia, és lelopják a kerekét, de legalábbis a dísztárcsát. Míg előrenéz, hátul szerelnek, mikor hátrafordul, elöl veszik kezelésbe. Nyugtatni próbáltam, hogy azért itt még nem tartunk, ennyire nem rossz a helyzet, nincsenek itt ennyien, és ha vannak is, ez nem egy börtön, ahol csak bûnözőket talál. Nem-e?!, csúfolódott elnyújtott hangon, biztos, hogy onnan telefonál? Hiszen éjszaka megmozdul a föld, amikor nekiindulnak. Éjszaka alszom, válaszoltam kimérten – nagyon kellett a kocsi.

Végül a nő egyszerûen letette a telefont. Évtizedek kellenek az ilyen fóbiák kialakulásához, vagy tényleg elég egyetlen benyomás? A nő hangja jól hallhatóan edzett volt, van fülem erre, megérzem a szavak közti csendből is, a csend hosszából, fölerősödésének üteméből, a megszólalás előtti tiltakozás összeszedettségéből, hogy milyen állapotban van a beszélő, mennyire tömény és időálló érzés feszélyezi. Amikor már nem mûködik a félelmek mellett sem a kötelesség, sem az érdek késztetése, vége van.

Ekkor szólalt meg a fenti kapu csengője, és máris ugrottam, rohantam volna, de még a lépcsősor aljából láttam, hogy nem Judit az; egy idősebb roma férfi nyújtogatta a nyakát a kerítés mögött. Nem jön a szerető, nem jön a lélegzet, tátom a számat, meresztem a szemem – a csalódás leírhatatlan volt. Még nem záródott be az ajtó a hátam mögött, meghallottam, hogy csörög a telefon is. Úgy döntöttem, az idegen várhat, és siettem befelé, hátha a taxis cég visszakozik, vagy ami még jobb, Judit hív, tudatja, hogy azonnal indul, máris itt lesz, vagy már itt is van, csak én nem látom az izgalomtól.

A telefonnal a kezemben álltam, és meglepve tapasztaltam, van időm élvezni, milyen gyorsan hagy el a költészet. A vonal végén Judit apósa volt, hallózott bőszen; bemutatkozott, mondta a nevét, ettől tiszta lett a kép, és én csak hagytam, hogy hallózzon. Halló, halló. Miközben hallózott, nekem az jutott eszembe, hogy el van veszve minden. Tulajdonképpen ettől nyugodtam meg, mert ha valóban elveszett minden, akkor annak az összes eleme valahol megvan, hiszen nem az lett megállapítva, megérezve és körülírva, hogy megsemmisültek az életem alkotórészei, támpillérei, bázisanyagai, hanem az van, hogy nincsenek együtt; kell még valamennyi erőfeszítés, hogy rend legyen.

Az após, Judit apósa hallózott, és jó volt hallgatni. Milyen is az após, más apósa, türelmes – bár ez nem passzolt Judit meséjéhez, aki azt mondta, hogy az ő apósa a nagy lendülettel kivitelezett kis lépések embere, de ez nekem már akkor sem tetszett, amikor mondta, mert szerintem lekötelezettnek kell lenni ahhoz, hogy a szart szarnak tudjuk nevezni. Én legalábbis úgy vagyok vele, hogy ez a fenti nép, akik itt mostanában megsûrûsödtek, és akiket nyugodt lélekkel nevezhetnék lentieknek is, mivel a völgyben még többen vannak, sőt nevezhetném őket a gyomrom közepében csírázóknak is, mert jelenleg, ahogy szorítom a telefonkagylót, nem az após ótvaros, tapadós hallóját bánom, nem azt, hogy Judittal ez is vele jár, hanem a hirtelen feltörő sivalkodást, a kapunál felugató kutyák hangjának kitérését, a csőd fantasztikus, büdös, büdös közelségét – szóval úgy vagyok vele, hogy ez a férfi a kerítésemnél most, de tényleg csak most, és ezért minden valószínûség szerint ez lesz a megfelelő pillanat: számíthatna néhány jó szavamra.

Hallózik az após, fent gajdolnak valamit a romák, egyikük a csengőt nyomja, és még mindig vannak néhányan, per pillanat nem is tudom, mifélék, a föld alól valakik, a fákról megint mások, és persze a kutyák, ugatnak, mintha ők is hallóznának, és ez nem jó. Ez a legrosszabb, ami történhet. Mintha a kutyák is csak érdeklődnének.

Szóltam Judit apósának, hogy tartsa, és kiléptem az ajtó elé.

Felfelé haladtam a lépcsősoron, s minden fokkal jött egy újabb szó, miközben tudtam, hogy más szavak épp eltávoznak tőlem. Ennek a bizonyos mértékben deformált pályájú feltöltő-kiürítő forgásnak a tendenciája nevetséges volt; annyira átlátszó volt valakiknek a törekvése, hogy befolyásoljanak, mi több, agitáljanak, kizökkentsék mindazt, ami a helyzettel és az előzetes tudásommal, hogy ne mondjam, előítéleteimmel összefüggésben lévő, hogy akár fel is lázadhattam volna.

Például a bátyám ellen, az ő politikusi megközelítése ellen, mely szerint ennek a feltöltő-kiürítő forgásnak fedve kell maradni mindörökké, s boldog leszel a földön; ha meg jár a szád, örök bujdosó és földönfutó leszel, mert mindenhonnan ütni fognak téged, és köpni fognak rád. Valahogy így szokta, persze viccesen, de azért halálkomoly arcot vág közben. Tartalmas életet csakis akkor élhetünk, ha elveinkhez hûek maradunk – mondja a politikus, jó, igaz, csak középkáder, ahogy ezt az itt rekedt szót ő használni tudja, elharapva, valahogy így: közkáder. Ha vannak elveink, bevésődött életszabályok, akkor menni fog, mondja, és csak kicsit később kezd röhögni, igaz, akkor már felszabadultan, a tőle elválaszthatatlan gúnnyal. Pesten közkáder egy nem is kis pártnál, és ebből a pozícióból se le, se föl, nem tud kikerülni, ami engem nem érdekel, hiába panaszkodik már, számomra csak az a fontos, hogy engem nem sikerült belerángatnia. Ennek ellenére a meggyőződéseimmel néha érdekesen sikerül szembesítenie. A betelepülőkre tett célzásaimat ügyesen fordította ellenem, és rövid időn belül be kellett látnom, hogy a legrosszabb fajta eszmék közelébe sodródtam. A településrész drámai helyzetéről cikkező sajtót üdvözlöm, állítólag rasszista polgármesterek döntéseit helyeslem, mi történik itt?! Ezt meg kell nézni majd, mondom magamban, mikor a legfelső lépcsőfokra érek, és felemelem a fejem.

Ott áll egy bravúrosan elrajzolt arcvonásokkal rendelkező öregember, beszél hozzám, s bár tudom, hogy a nyelvemen beszél, a mi nyelvünket használja, mégsem értem, mit mond. Mert nem akarom érteni, hogy arról próbál felvilágosítani, mennyire vétlenek ők, és ennek abból is ki kell derülnie, hogy ők, pont ők szólnak, nézzem már meg, megint ott fekszik egy kutyám megdögölve a kerítés mellett. És csak mondja, valami ördögien kiegyensúlyozott hadarással, hogy csakis azért szól, mert tudja, hogy mennek a dolgok, és tudja, milyen kevés kell a rossz gondolathoz. Pedig ők nem olyanok, ezt akarja a tudtomra adni. És hogy mi lenne a helyes, mit csináljak a kutyáimmal, azaz: mit ne csináljak, például ne tömjem őket mindenféle fagyasztott hússal, hiszen látta ő, és a gyomra is felfordult az idegtől, mennyire nem jól van ez így.

Ekkor tudtam először megszólalni, és nem a dac beszélt belőlem, nem, jó jelnek is felfoghatom, hogy önigazoló szavaimmal csak helyre akartam állítani a rólam kialakult képet, nem szerettem volna, ha nem szeret. Elmagyaráztam, hogy leégett a szerszámosom, tudja, a fecó, és abban voltak fagyasztók, megégett minden, s én csak kilöktem nekik, tudja mennyi kutya van, egy tucat… – és közben belém vágott, milyen biztos voltam, hogy az új szomszédaim keze benne van ebben, közük van a tûzhöz. Hogyisne, húsz évig csak a szalonna alatt, és ősszel a lehullott lomb alatt égett itt a tûz, vagy lent a mélyben, a bánya járataiban nagy ritkán, de fönt és vadon, vagyis szabadon, hogy ne fognánk munkára, olyan sosem volt. Megjöttek, és rá egy nappal égett a fecó. Meg is álltam mondat közben, közelebb hajoltam az öreg arcához, bizonytalanul vizsgálgattam; gyorsan ki kellett volna találnom valamit, rá kellett volna jönnöm a megoldásra, lehetőleg olyanra, melyet nem szavakkal kell kifejezni. Aztán mégis szavakkal jöttem elő: elhiszem ezt a dolgot a kutyákkal, hiszek neki, pontosan így mondtam, s mikor ő a kerítésen kívül, én meg belül a tetemhez sétáltunk, olyanok voltunk, mint két magabízó nagyhatalom diplomatái, akik jól érzik magukat, hogy ilyen felhatalmazással érkezhettek. Örülnek az erők pillanatnyi egyensúlyának, mert lehet örülni neki, hiszen nem is erőkről van szó, hanem a kölcsönös félelem táplálta izommozgásokról. Ugyanabban a gesztusban vagyunk érdekeltek, mondanám neki, de legnagyobb meglepetésemre, még a döghöz oda sem értünk, de már arról csevegek, hogy el van veszve minden, azt gondolom, és tulajdonképpen ettől nyugodtam meg. Mert ha valóban elveszett minden, akkor annak az összes eleme valahol megvan, hiszen nem az lett megállapítva, megérezve és körülírva, hogy megsemmisültek az életem alkotórészei, támpillérei, bázisanyagai, hanem az van, hogy nincsenek együtt; kell még valamennyi erőfeszítés, hogy rend legyen.

Az öreg sûrûn bólogatott, és biztosan tudom, hogy valóban megértette, mit akarok. Vagy mégsem? És hirtelen zavarba is jöttem, magyarázkodni kezdtem, hogy talán nem egészen pontosan fogalmaztam, nem úgy veszett el, nem arról van szó, hogy elveszi, ő, pláne nem arról, hogy el is viszi. Eltûnik – jaj, ha meg tudnám ezt magának magyarázni. Fel tudja ezt fogni? Eltûnik. Megvan nekem, és aztán már nincs, egy török dallam, egy nagyária, egy olasz taxi alarmslágere, ha csak a hangoknál maradunk; rétegek. Bánom a valaha volt létüket, mert elszomorítanak. Nézett rám, és neki csakugyan nagyon szomorú volt a szeme, kedélytelen lett, de talán csak azért, mert alaposan elgondolkodott. Már beszélni kezdett volna, amikor intettem: köszönöm, hogy szólt a kutya miatt, de megbocsát, vonalban vagyok.

És mint egy megszállott, lerohantam a lépcsőn, hátamban érezve a vénember aggódó tekintetét. Szinte hallottam, hogy kattan a szemhéja, amint lefotózza magának a különös jelenetet.