Vége. Többé nincs közünk egymáshoz.

Tudhattad volna te is, kezdettől fogva.

Én próbáltam, láthattad, mindent megpróbáltam,

de be kell látnod, ahogy én beláttam,

nem mûködik, még ha nincs is más megoldás.

Késő újba fogni, remélni változást:

szabadságot, könnyedséget, nagyobb harmóniát.

Nem hallgathatok tovább, még ha fáj és kínos is

neked, a két családnak, s ha megbotránkozik rajta

a szomszédság, a barátok vagy a kollégák, akkor sem.

Nem tudtam átélni veled, mit más a hozzá illővel,

Nem mondhattam el neked érzéseimet,

eszembe se jutottak melletted, mi több:

érezni is elfelejtettem, nehogy szólnom kelljen,

gondolni se gondolhattam rájuk,

nehogy megzavarják a látszatharmóniát.

Mióta csak együtt vagyunk, fojtogatsz.

Valljuk be, idegenek voltunk. Idegen voltál,

s általad én is idegen maradtam magamnak.

Ne mentegetőzz, tudom. Nem a te hibád, s nem is az enyém.

Hozzám adtak, s hozzád adtak. Mit tudták ők,

összeillünk-e, hisz magukról se tudták, összeillenek-e,

igaz, nekik se volt választásuk már jó ideje.

Akit saját fajtájához adnak, az se mindig garancia,

de nekem szüntelenül rád kellett figyelnem,

s tekintettel lennem másokra, családjainkra,

megfontolt óvatosság közepette, bénán,

akár a konyhai légyfogószalagra ráragadt rovarnak.

Tapintatosnak és udvariasnak kellett lennem,

elvégre mégiscsak én volnék a vendég,

aki hiába tesz úgy, miként a házigazda…

s akit családod az illem meg az unokák miatt befogad,

de háta mögött azért össze-összesúg.

Vegyesházasság. Kapcsolatunk kudarca megvilágosító.

Mit mondasz? Mindez nem a te hibád, nem tőled ered,

s nem is a kettőnk közti diszharmóniából?

Én magam miatt érzem idegennek magam?

Nem közted s köztem tárul a rettentve vonzó, mély hasadék,

hanem bennem, s nem is hozzád képest vagyok más,

viszonyom veled, csupán tünete annak,

mi bennem von Haus aus hozott anyag?

Ám ha megtaláltam volna a hozzám valót,

mellette én is inkább az lehettem volna, aki vagyok.

Így nem lehettem én, s te sem lehettél mellettem az,

aki más mellett bizonnyal lehettél volna.

Szüntelen tapintattal kellett viseltessem családod iránt,

akik – valld be – lelkük mélyén nem fogadták szívesen

a magamfajta szabad szájú jövevényt,

ki félszeg bár, de be nem olvad, s kin szüntelen érezni,

hogy másként látja őket, s a dolgokat általában,

és nem vigasz nekik, hogy önmagát is másként látja.

(Igaz, az enyémek se viselik egykönnyen

az ilyesfajta vegyesházasságot,

mert előre látják és félik kellemetlen következményeit,

hisz tudják jól, a nászi ágyban könnyen

fecseg ki családi titkokat az ember.)

Nem tehetek róla, nem láthattam előre,

s most, hogy látom, késő. Nem lehet változtatni rajta.

Ne haragudj, vagy haragudj, mit bánom én. Ez volnék,

s hogy én legyek, ezt el kell mondanom.

Nem érdekel, mit gondolsz, s gondolnak felőlem mások.

Mondhattam volna szebben is, tudom,

de hogy is lehetne kedvem cirkalmazni,

ha épp veled van bajom.

Felfogod végre, kettőnk jövője mily reménytelen?

Igen, tudom, persze, a gyerekek… Hát épp ez az!

Nézd például e kócost, ujjaim kinek hajába túrnak,

hordoz téged, engem, és sorsa oly szomorú. Ki érti meg

majd félszegségét, zavarát, s a benne lappangó dühöt,

melyet ő maga sem ért, és elfojt megalázó öniróniába…

Hisz miattuk és értük, s legfőként általuk

tartottam ki eddig egyáltalán.

De kapaszkodj meg, rájöttem, ők is csak azért

születhettek meg, mert nélkülük nem lett volna jövőnk.

Erre kellettek, szegények, mint a gyerekek általában,

hogy szüleik, általuk, saját életüknek értelmet tulajdoníthassanak,

vagy ideig-óráig elgyönyörködhessenek,

míg idő múltán, ők maguk is idegenné nem válnak.

Vége hát. Kérdés: hogyan tovább, ha tudjuk,

kettőnknek vajmi kevés közünk van egymáshoz,

legfeljebb mint tünetnek a betegséghez,

s ha tudjuk immár, játék és könnyedség miért hiányzott

viszonyunkból, mely, mint kövön a fém,

hangja borzongat, szikrája elvakít, éget, és furcsa szagot áraszt.

Ám tudjuk, egymás nélkül nem létezhetünk:

össze nem illő páros – holtig keresve önigazolást.