A lélekveszejtő

　

Berta nagynéném gyilkos volt.

Fiatalkorában teherbe esett a másod-unokafivérétől, egy jóképû, jó eszû naplopótól, és amikor az azt ajánlotta neki, hogy forduljon Lezsbickijhez, a női „balesetek" közismert orvoslójához (amire különben a pénzt határozottan megígérte), Berta, kivárva az alkalmas pillanatot, egy üveg kénsavval képen löttyintette. A férfi retteneteset kiáltott, Berta után vetette magát, aztán elvágódott és meghalt. Pontosabban: meghalt és elvágódott – gyenge volt a szíve.

Berta néni tulajdonképpen nem is az én, hanem az anyám nagynénje volt. Úgyhogy pontosítom az időbéli koordinátákat: az eset a múlt század elején történt.

Fontos lenne, hogy maguk elé képzeljék annak a kisvárosnak a kulturális közegét és kellemes életvitelét, amelyben a cselekmény kibontakozik. A tiszteletre méltó Koganszkij családot, a dédapámat, Pinkusz Eljevicset, és a dédanyámat, Khajját… Nem mondanám, hogy valami nagyon gazdagok voltak, de mégiscsak volt egy cukorkagyáruk. Nem nagy ügy, az egész család a cégnél dolgozott, és volt is kinek, mellesleg, ott dolgoznia: öt lányuk volt, egyik olyan, mint a másik. Nem tréfadolog! A lányok a csomagolóban ültek: papírba tekerték a cukorkákat; fárasztó, igényes munka, minden az ujjak gyorsaságán múlik. Aki virtuóz volt benne, egy szem cukrot egy másodperc alatt becsomagolt.

– Egy szem cukrot egy másodperc alatt?! – kérdeztem hitetlenkedve a nagyanyámat.

– Na jó, kettő alatt – válaszolta a nagyanyám…

Berta a második legidősebb lány volt. Mellesleg, nem akármilyen képzésben részesült: ha jól emlékszem, négy gimnáziumot végzett. És nem kis érdeklődést mutatott a természettudományok iránt – de ezt tényleg csak úgy mellesleg említem. És a forradalom előtt készült fényképén, amely megőrződött… – Uramisten, hogyhogy megőrződött? – egyszerûen csak ott hányódott egy vaskos albumban, és vándorolt a kartonlapok között, attól függően, hogyan bővült az album a rokonság, a mi arcképeinkkel, amelyek egyre hátrébb, a legesleghátuljára szorították… – egyszóval azon a régi fényképen (valahogy az efféle képeken, a későbbiekkel ellentétben, mindig nyomot hagy a pillanat szelleme, nem igaz? – annak a néma angyalnak láthatatlan nyoma ez, amely átrepül a pillanaton, amikor kimereszted a szemed, könnyed mosolyt erőltetsz az arcodra, várva a fotográfus intését: készen vagyunk, kisasszony. Vajon mit csíptek el az éterből ezek a megsárgult lemezek a visszaszámlált másodpercekben – egy… két… há’… négy… –, amikor a kliens arra ügyel, hogy ne pislantson, kihúzza magát, és ne ráncolja a szemöldökét?) – ezen a csipkés szélû, pózolós kartonképen, ismétlem újra, most már belefáradva, Berta, aki nemrég még gimnazista volt, egy alacsony antik oszlopra támaszkodva áll: háta mögött Watteau stílusát idéző romantikus várromok, csuklójára egy lapos retikül szíja tekeredik, és a retikül fémcsatjának csillogása pillanatnyi életszerûségével nem hagy nyugodni immár vagy negyven éve.

Telt, fekete szemû lány, gyönyörû bőr – ez még az elefántcsontszínû képen is jól kivehető. Bertának még idős korában is sima, pirospozsgás arca volt.

Attól kezdve, hogy anyám hétpecsétes titokként elmesélte e szenvedélyes történetet, fürkészve nézegettem a fényképen lévő leányarcot: mereven előre tekintő szem, kissé duzzadt szemhéj, a kecses csuklóra tekeredő táskaszíj, a ruha alól előkandikáló hegyes orrú cipő… – mikor készülhetett a kép, mikor? Előtte? Vagy utána? Előtte? Vagy azután, hogy a férfi meghalt és elvágódott?

Visszatértünk tehát a kezdethez. A férfi meghalt, rázuhant a járdakőre, és felhorzsolta az arcát…

A magánkívül lévő, csuklástól őrületbe kergetett Bertát a járókelők mint szemtanút cipelték el a rendőrőrsre, és egészen a bírósági ítélethozatalig, majdnem a szülésig ott is maradt a dutyiban.

És mindemellé a meggyilkolt férfi (hogy megdermed a vér és kihuny a fény ebben a süket és összenyomorított szóban!), szóval a meggyilkolt fiatalember Khajja dédanyám unokaöccse volt! Édestestvérének szeretett fia. Méghozzá a legidősebb – volt még két másik fia is. És Khajja dédanyám – egy angyal, igazi angyal, nem emberi jósággal megáldott lény –, akinek nem volt hozzá ereje, hogy cipelje… igen, éppen ez a szó a legmegfelelőbb: hogy cipelje e szégyen és szomorúság terhét, hátrament a cukorkagyár mögötti hodályba, hogy felakassza magát.

Maga a cukorkagyár is egy hodály volt, csak nagyobb és világosabb. Abban pedig, amelyet dédanyám az öngyilkossága számára helyszínül választott, nagy üstökben a szirupot főzték… Faládákból kandírozott gyümölcsök, fahéj, vanília, szárított alma, meggy, szilva, citrom- és narancshéj illata terjengett és vegyült-sûrûsödött össze…

Fiatalkoromban meglehetős valószerûséggel képzeltem magam elé azt a néhány pillanatot, amelyben dédanyám felkötötte magát… – meg amikor a rokonság berontott a hodályba, és kirángatta a szerencsétlent a hurokból. Piszkos fantáziám, amely még kicsi gyerekkoromban elszabadult a láncról, lefestette a szirup sûrû kigőzölgéseiben a kötélen lógó öregasszonyt (Berta dédanyám pedig abban az időben még egyáltalán nem volt öregasszony), arcát az émelyítő, fullasztó kigőzölgésben…

Egyszóval, kiszabadították a hurokból.

És e történetben a legelképesztőbb számomra az, hogy az elhunyt férfi mindkét édestestvére elment a bíróságra, hogy a bátyja ellen tanúskodjon!

Azt hiszem, írhattam volna elbeszélést arról is, hogyan töltötte ez a két fiú a tárgyalás előtti éjszakát. A bátyjuk, a bálványuk és a szüleik büszkesége, a sírban feküdt, ők pedig kénytelenek voltak nyilvánosan meggyalázni az emlékét, hogy mentsék ezt a gonosztevő, ezt a gyilkos, ezt az aljas némbert. És megtették! – ennyire szerették és szánták ezek a fiúk a nagynénjüket, Khajját. Mindketten felálltak, és elmondták szörnyû, leleplező szavaikat: igen, a bátyjuk könnyelmû csábító, egy ártatlan lány megrontója volt… És így tovább, ebben a hangnemben…

A vádlottak padjára nem néztek, csak Khajja dédanyám irányába, aki a sarokban ült fekete kalapban, sûrûn lefátyolozva.

Akkor most mondják meg nekem: hol van az a Shakespeare, és kinek van rá szüksége?

A két testvér vallomása olyan hatást tett az esküdtekre, hogy Bertát… felmentették.

Habár a későbbiekben, amikor nagy ritkán Berta Zolotonosába érkezett, hogy a szüleit meglátogassa (merthogy a szülést követően Bertát és a csecsemőt azonnal Poltavába küldték, távoli rokonokhoz), a két fivér nemcsak hogy nem mutatkozott a nagynénjük házában, hanem még a várost is elhagyták arra az időre, amíg ez az átkozott, gyilkos némber ott rontotta a levegőt.

A továbbiakat illetően… a továbbiakat illetően a Berta-vonalról szóló családi emlékek elveszítik pontosságukat, szertefoszlanak, örvénylenek a forradalom áradatában, meg mindabban, ami utána következett – mint például a cukorkagyár kisajátítása, amely Berta nélkül amúgy is hanyatlásnak indult: igen-igen, a lányok közül ő volt az egyetlen, aki nem a csomagolóban ült, mert ő vezette a könyvelést, úgy, hogy minden elszámolást észben tartott: a megrendelők közül kinek mennyit szállítottak le, ki fizetett és kinek van elmaradása. Könnyelmû fürtök övezte okos fejében könnyeden kavargott mindenféle pénzügyi számítás; cukorkahegyek, csillogó, tarkabarka, aranypapíros cukorkák szóródtak, zizegtek, ömlöttek mázsaszám ebben a fejben…

De elkalandoztam.

Senki sem törődött már Bertával, és az egyetlen, amit az akadozó és megmaradt családi emlékezetből ki tudtam préselni, az volt, hogy a kisfiú, a szenvedély és bûntett gyermeke, nem sokáig élt: hároméves korában meghalt tífuszban, habár Berta jobban óvta, mint a szeme világát (és még inkább, mint elhunyt apja szeme világát), aminek érdekében elment takarítónőnek abba a gyermekotthonba, ahová a gyermeket elhelyezte, hogy állandóan mellette lehessen.

És mégsem tudta megóvni.

A többi lány, a csomagolók (ó, az ujjak gyakorlottsága mint családi vonás – de erről majd később!) – Kátya, Ráhel, Vera és Manya – elhagyták Zolotonosát, ki hová, és a lakhellyel együtt az apai nevüket is megváltoztatták; az új idők a külső bizonyos átfestését kívánták, úgyhogy a tiszteletre méltó Pinkusz dédapám is átalakult egy csöppet: Ráhel és Vera Pjotrrá változtatta, Berta és Manya Pávellé nevezte át (amivel az anélkül is biblikus külsőt némi apostoli jelleggel egészítették ki). Ami pedig a legidősebb lányt, Kátyát illeti, ő valamilyen okból Afanaszjevna lett.

Már öregemberként, közvetlenül a háború előtt a dédapám hosszú és földrajzilag is kiterjedt utazásba kezdett: végiglátogatta az összes lányát. Amikor hazaérkezett, azt mondta Khajja dédanyámnak:

– Még jó, hogy nincs egy hatodik lányom is. Mert vénségemre még akár Iván is lett volna belőlem.

Szóval akkor Berta.

Milyen kár, hogy az embernek az az igénye, hogy a családja megelőző nemzedékeiben a saját vonásait felfedezze, olyan életkorban tör rá, amikor az idő hullámai könyörtelenül elsodorják az emberi életek forgácsait. Nem direkt van-e ez így kitalálva, csak azért, hogy minden újabb élet felgöngyölje és újra felgöngyölje a sors már legombolyodott történeteit; a fiatalság, a ’pillanatnak élni’ eleven mohóságával, az ifjúság, amely elsöpör mindent, ami már azelőtt volt… – hát ez a legjobb gát az idő folyama és az emberi emlékezet tava között.

Bertára mint gömbölyded, pirospozsgás kis öregasszonyra emlékszem, aki monoton egyhangúsággal és határozottan ismételgette protézisével az idióta pártjelszavakat. De hiszen ő maga is pártember lett a harmincas évektől kezdődően. Ez az eszes nő ideálisan egyesítette magában a számítást és az állami ideológiát.

Az ukrajnai nagy éhínség idején Berta egy kenyérboltban helyezkedett el, és fenomenális memóriájának köszönhetően hihetetlen gyorsasággal szolgálta ki a hosszú sort: a kenyérjegyek felmutatását nem kérte, fejből tudta, kinek mennyi jár.

Vagyis bárhová került, mindenekelőtt a pártot vette számításba. Rendesen fizette a tagdíjat, és eljárt a „pártgyüllésekre" (ahogy ő maga ejtette ki a szót).

Egyszóval élt, és a múlt század e számomra homályos és szomorú középső harmadában Mariupolban lakott. Elsodródott az egész családtól, és más irányba vetette a sors.

És ezen a ponton most fel kell vennünk a párhuzamos cselekmény fonalát, mégpedig olyan lassan, óvatosan, nehogy elszakítsuk, nehogy megfeszítsük, amikor az elbeszélés fő, még ha oly szakadozott szálához kötjük is. Ehhez azonban vissza kell térnünk ahhoz a naphoz, amikor a fotográfus azt mondja az ifjú Bertának: „Egy pillanat, kisasszony!", aztán alábukik az öreg háromlábú fadoboz bársonyleple alá, és ott, a sötétben, a homályos üveg fölött varázsol valamit, megkomponálja a felvételt, beállítja a képélességet. A fiatal lány háta mögött pedig ott vannak a romantikus várromok, karján a retikül, és hegyes orrú cipőbe bújtatott lábát győzedelmesen megveti a kacskaringós mintázatú oszlopon.

Pontosan ugyanezekben a percekben az utcáról, a fotószalon kirakatüvegén át a reáliskola növendéke, Misenyka Lescsinszkij bámulta Bertát, reménytelenül és szerelmesen. Még az óráit is ellógta, hogy Bertát követhesse a városban: és most hirtelen, habár csak egy minutára, Pinkusz Koganszkij csokoládés-karamellás leánya feléje pillant! De hát hol van ő és hol a lány, és tulajdonképpen ki is ő, a kalapkészítő Róza egyetlen fiacskája?

Berta, aki két évvel idősebb nála, egyszerûen vakító szépség: a bőre sima, a szemöldöke selymes, aranyló, a pirospozsgás arca mintha festve lenne… (Gyerekkorában az idősebb lányok elkapták, és megnyálazott zsebkendőjükkel megdörzsölték az arcát – hogy meggyőződjenek, nem pirosítja-e magát a kis vakarék.)

És amikor Bertával az a dolog történt… hogy ült ott a fiú a tárgyalóteremben, kalapáló szívvel, a szünetekben sem hagyva ott őt! Hogy bámult rá! Fájdalmas is, rettenetes is – hiszen embert ölt, anyám, édesanyám! Elképzelte: ez ő maga volt, ez vele esett meg… ő maga adta oda az életét…

És a lelke elcsöndesedett és megdermedt…

Misenyka a szerelemtől meggörbedt, ködbe borultan, megszállottan járkált, az iskolában osztályismétlő lett, úgyhogy az anyja egy kalappal, ami a keze ügyébe került, képen vágta, és rakás szerencsétlenségnek, „idijótának", gój semmirekellőnek nevezte…

Aztán a dekoráció kardinálisan megváltozik: a szovjethatalom, amely széles lehetőségeket nyitott meg az alacsony társadalmi rétegek előtt etc., etc., Misa Lescsinszkijnek mintegy a nagynénje lett. A sorsa ritka kellemesen alakult: sikeresen elvégzett valami mûszaki főiskolát, és amint a földre pottyant, irigylésre méltó parti lett belőle. Jó kis fizetés, szemrevaló férfi. Kiemelt káder.

Azon a fotón, amelyiken ő és Berta olyan tettre készen néznek az objektívbe, hogy úgy tûnik, azonnal felállnak, és máris indulnak oda, ahová a sorsuk vezérli őket, Misa Lescsinszkij – az én szeretett Misa nagybátyám – roppant mód hasonlít a nagy színészre, Charles Spencer Chaplinre. Õ sem volt magas növésû, homlokát kusza hajhullám keretezte, a szeme kiguvadt, a bajsza mint valami durva kefe, inkább mint Einsteiné…

Élete legnagyobb vonzalma én voltam. Úgy értem – éppen én voltam.

De valahogy állandóan kizökkenek a kerékvágásból!

Egyszóval, akárhová vetette is Bertát magányos, gonosz sorsa, sehol sem vesztette el csodálatos képességét arra, hogy belekapaszkodjon az életbe. Éles eszével mindig előre kiszámította a lehetséges variációkat, és mindig kidolgozta a lehető legtermékenyebb megoldást.

Legközelebbi, szüleinél tett látogatása alkalmával összeakadt egykori szánalmas epekedőjével, pöttömével és nyámnyilájával, aki a felismerhetetlenségig megváltozott. Ezekben az években Dnyepropetrovszkban lakott, valami gyárban mérnökként dolgozott, de ugyanúgy, mint Berta, hazalátogatott Zolotonosába, az anyjához. Az anyja, mint régen, a kalapkészítőjében bajmolódott – vidéken egyre kevesebb lett a hölgy, a kalap eltûnőben volt, de ki nem veszett egészen. Az öregasszony szép csendben folytatta a selyembélések összeállítását, a kamillavirágnak és ibolyának való dróthajlítgatást, a dísztûk felböködését.

Berta éppen elhozott tőle egy új kalapot: szürke filc, bordó szalagocska az oldalán. Szolid is, elegáns is. Virág nem kell rá. Az ajtóban összefutottak.

Misa félreugrott, elpirult, majd elsápadt… Egy mérnök, egy kiemelt káder, egy szemrevaló férfi… Rossz volt ránézni… és rettentően kellemes is! Berta azonnal osztott-szorzott, és kijött a végeredmény. A férfi sorsa el volt döntve, és meg volt semmisítve.

Amikor Berta kiment, Róza, a kalaposnő, azzal az arcára fagyott mosollyal, amellyel igyekezett rábeszélni Bertát, hogy „nézzen be gyakrabban, a jövő héten hoznak igazi szalmát", már fröcskölte a nyálát, és azt sziszegte a fiának: „Szemmi péndzért szem! Nem mégy el vele, nem mégy! Ezzel a lélekveszejtővel! Lélek-veszej-tővel!"

Sajnos Berta szerelmi láza és szörnyûséges bûntette a városban hosszú időn át kedvenc pletykatéma maradt. Ráadásul az öregasszony féltette egyetlen fia életét: ésszel fel sze fogható, mi járhat a fejiben ennek a veszedelmesz nőnek, Iszten őrizz tőle!

A találkát azonban már megbeszélték.

A találkák Zolotonosából áthelyeződtek Dnyepropetrovszkba és Mariupolba, Mariupolba és Dnyepropetrovszkba, aztán megint Zolotonosába… Hét évig, azt hiszem – fordított Jákob-történet! –, hét évig folyt a harc Misenyka Lescsinszkijért: nem életre, hanem halálra menő harc a pirospozsgás és még mindig csábos Berta meg a vén boszorka között, aki jiddisül cikornyás átkokat szórt a lélekveszejtőre meg egész famíliájára.

Nem kell hozzá Berta éles esze, hogy kiszámoljuk ennek a csatának a kimenetelét: a kalaposnőnek előbb vagy utóbb el kellett buknia, le kellett rombolódnia, mint egy régi várnak. És az évek során valóban hanyatlásnak is indult. Cserben hagyta az emlékezete, elfelejtette a neveket és a dátumokat… de a lélekveszejtő alakja és gaztette – mihelyt a fia felbontotta a tőle kapott újabb levelet – teljes részletességgel felidéződött az öregasszony előtt: az ügyész és az ügyvéd beszédében, a tárgyalóteremben felhangzó zokogásokban…, és új életre keltették a dühét – egyszóval a kalaposnő ilyenkor szemmel láthatóan fiatalodni kezdett!

Az utolsó ütközetre Dnyepropetrovszkban került sor, ahová Bertának véglegesen át kellett volna költöznie Lescsinszkij mérnökhöz, hogy ott éljen. Éljen! Hogy végre-valahára éljen, annyi évnyi megalázó és keserû tengődés után.

Megvette a vonatjegyet, feladott egy táviratot az érkezéséről, Misa pedig kimeszelte a hálószobát, amelyet a kamrából alakított át…

Két nappal azelőtt, hogy a nagy újraegyesítés bekövetkezett volna, az öregasszony a maga Istentől elhagyott Zolotonosájában megerőltette magát, amint felemelt egy vödör szenet, és összeesett a küszöbön. Megrendezett magának egy szélütést. Igaz, a bal keze még mozgott. Éppen ezzel a gonosz kezével kaparászott egy táviratot Misának: „Csak a holttestemen át felk. jel". A szomszédasszony elszaladt a telefonállomásra, hazahívta Lescsinszkij mérnököt a munkahelyéről, aki másnap már rohant is, hogy magához vegye a mamáját. A kimeszelt hálószoba éppen kapóra jött.

A rokonság ezt a történetet úgy mesélte el, mint valami előadást, mint híres színészek által játszott szórakoztató darabot. A színdarab megvalósulásáról Manya, Pinkusz legkisebb lánya gondoskodott, aki szintén ügyes csomagoló volt, az Özvegysors gúnynevet viselte, és aki szintén megérdemelne egy önálló novellát, és egyszer meg is fogja még kapni!

A történetet egyetlen szó megváltoztatása nélkül adom tovább – ezek a rigolyás csomagolólányok született színésznők voltak; ha összejövünk, szokta mondogatni a nagyanyám, elkezdjük a mesét, aztán úgy csûrjük-csavarjuk, úgy betekerjük-becsomagoljuk! – jobb lesz az minden színháznál.

Úgyhogy most egyszerûen kiengedem a színpadra Manyát, aki akkoriban Mariupolban vendégségben járt Bertánál, és az események szemtanúja volt.

– Segítettem Betykának összecsomagolni az utazóládáit. Azt mondja: mindent, mindent magammal viszek! Misenykának agglegény háztartása van, úgyhogy viszem a rongyokat, a törülközőket…

Én pedig majdhogy egész nap a parazsas vasalót fogom: alig beteszek valamit a bőröndbe, mindjárt össze is gyûrődik, valamilyen ránc mindig marad. Egyszer csak odakint az udvaron óbégatni kezd a postásnő: „Berta Pavlovna! Távirata érkezett!"

Berta kiszalad, és nem jön… mi a csuda ez, gondolom. A vasalóban ott a parázs, nem hagyhatom ott… Egyszer csak visszajön Betyka: sápadt, ugrásra kész, és az orrom alá dugja ezt a papírt.

– Olvasd! – mondja.

– De hát benn a parázs a vasalóban!

– Olvasd el, Manya!

Feketén-fehéren ez áll rajta: „Utazást elhalasztani". Két szó. De ilyen két szót se magamnak, se a lányaimnak, se az unokahúgaimnak, se a menyeimnek nem kívánok… Nem tréfadolog, hét év után: „Utazást elhalasztani"! Na?!

– Mit szólsz ehhez? – kérdezi Betya, és a szeme úgy szikrázik, mint egy őrülté, és mintha valahová a hátam mögé nézne… Na, gondolom, csak nehogy mindjárt képen öntsön valamivel… S-s-s, hallgatok, hallgatok!

Összezavarodtam, és mondom neki:

– Mit mondjak? Nem a Talmud ez, hogy így-úgy-amúgy értelmezzük. Azt írta: elhalasztani, akkor hát elhalasztani…

– Á, ne-e-em! – mosolyodik el vészjóslón és olyan hûvösen, hogy bár kezemben a parazsas vasaló, hideg futkos a hátamon! – Ne-e-em – azt mondja. – Én ezt a táviratot nem-kap-tam-meg!

E ponton Manya diadalmasan szünetet tartott, majd változatlan elragadtatással így fejezte be:

– Eszes nőszemély! És acélos elvek!

Nem tudom, bevégezte-e az öreg kalaposnő mindjárt akkor, amikor meglátta Berta tizennégy utazóládáját, vagy élt még valameddig… nem mindegy? Hamarosan megkezdődött a háború, és Taskentben, pontosabban Csircsikben, ahová a gépgyárat evakuálták, Misa és Berta már kettesben találták magukat.

Bertát az üzemi étkezde igazgatói posztjára állították. Kérem, gondoljanak bele, és próbálják megérteni e mondat értelmét, és közben tartsák észben a háborús időszakot, a hihetetlenül hideg teleket, az éhínséget, a jegyrendszert, az ebédjegyeket. A menü legfontosabb fogása az a bizonyos legendás „zatyiruha" – valami lisztes kása – volt, ami egyetlen jó tulajdonsággal bírt, hogy állandóan ott rotyogott az üstökben.

A kásán Berta jól megszedhette volna magát. A hasonló étkezdék több tucatnyi igazgatója gazdagodott meg a háború évei alatt.

– Csak éppen Berta nem – mondja anyám. – Õ kristálytiszta volt, becsületes kommunista. Kristálytiszta!

E szavak hallatán elképzelem a sósav kristályait, habár fogalmam sincs, hogyan is néznek ki, meg kell kérdezni róla egy ismerős vegyészt. Hisz én még nem öltem meg senkit, még csak a megcsonkítására sem gondoltam senkinek: vagy a tomboló családi szenvedély hagyott alább bennem, vagy egyszerûen csak nem adódott még rá alkalom…

– Sőt mi több – teszi hozzá anyám –, sem magának, sem Misának nem engedett az adagon felül egyetlen merőkanálnyit se a cserpákjába tenni. Volt, hogy Misát megkérték a munkatársai: Misa, szólj már a nejednek, adjon ki még pluszban jegyet, jó lenne még falni valamit! Mire Misa azt feleli: de hát nekem se ad…

És valóban, az egész háborút legyengülten élte végig.

Ugyanakkor Berta és Misa szegények sem voltak. Mindketten keményen dolgoztak, költeniük senkire se kellett, gyerekük nem lett és nem is volt kilátásban: Misa gyermektelen maradt. Egy időben a nővérek (az öt lányból hárman Taskentben maradtak a háború után; Manya, a legkisebb, a „mizinikl", visszament Ukrajnába; Vera családját – a húgom az ő emlékére kapta a nevét – Khajja dédanyámmal együtt még a háború elején Poltavánál agyonlőtték a németek), szóval, a nővérek rá akarták beszélni Bertát, hogy vegyen magához egy élő lelket – abban az időben teli voltak a gyermekotthonok árvákkal.

– Egy idegen gyereket? – pontosította Berta. – Idegen vért? Semmi esetre se!

Úgyhogy ennek a gyermektelen galambpárnak fokozatosan gyarapodott a pénze, vagy ahogy Berta mondta, az anyagi eszköze.

Ráadásul Bertának volt még egy körvonalazatlan és – tartok tőle – törvényellenes bevételi forrása. Időről időre, estefelé csöndes, szolid férfiak tértek be hozzá, elüldögéltek nála egy keveset, majd amikor távoztak, annyit hagytak ott az asztalon, amennyit a lelkiismeretük diktált: pontos tarifát Berta nem állapított meg. Ezek a férfiak maszekok voltak: a Közép-Ázsiába evakuált tömegekkel együtt a mi meleg éghajlatú vidékünkön hihetetlenül felvirágzottak az illegális kisipari mûhelyek. Pontosan emlékszem néhány ilyen észrevétlen maszekra, aki a szomszédságunkban lakott. Szasa bácsi, Lenka barátnőm apja először csontfésûket készített, aztán áttért a tollpárnákra.

Ezt az illegális tevékenységet, amelyről a felnőttek csak suttogva beszéltek, gnómok sötétben, föld alatt zajló sürgölődésének képzeltem. Időnként valaki közülük óvatlan tettet hajtott végre, és – abból a titokzatos félelemből ítélve, amellyel kiejtették – egy szakrális nevû sárkány, az OBHSZSZ^{* tüzet lehelt a szerencsétlen maszekra… A kenőpénz nagyságától függően a feláldozásra szánt áldozatot sikerült kivásárolni, vagy rosszabb esetben lerövidíteni a lesittelése idejét.}

Emlékszem egy furcsa beszélgetésre, amelyet gyermekkoromban hallottam a villamoson:

– …hogy mi van Zjamával! Kijött, aztán megint elment, hogy fejét a vesztőhelyre hajtsa…

Én pedig, dinnyefejû, dilis kölyök, aki szőröstül-bőröstül átadta magát Alexandre Dumas-nak, és aki képes volt szipogni Marie Antoinette sorsán, Isten tudja, miket nem képzeltem e szavak hallatán!

Szóval, Berta. Beindította a termelést.

Hosszú évek múltán, amikor utoljára mentem vissza a szülőföldemre, Berta néniről a barátnőm idős apjával emlékeztünk meg. Az öreg egy fotelben ült a háza teraszán, amelyet valamikor azoknak a bizonyos fésûknek, vagy párnáknak vagy valamilyen más illegális áruknak a hasznából épített, már nem volt hozzá ereje, hogy üdvözlésemre felálljon, és minden egyes szavát, mintha csak játszana a Parkinson-kórral, apró fejbiccentésekkel kísérte, ami egyre kevesebb szabadságot engedett a gesztusainak.

– Ó, Berta Pa-a-avlovna! – mondta az egykori maszek, és felemelte reszkető ujját. – Eszes a-a-asszony volt! Kapásból megmondta a befektetés összegét, a megtérülést, a százalékokat… Kirakta eléd a vállalkozás minden kártyáját. És nincs a keze ügyében se ceruza, se lap, vagy isten őrizz, hogy abakusz. Össze lehet tán hasonlítani őt meg ezeket a mai szélkelepeket az elektronikus számológépeikkel? Nem: Rotschild! Morgan! Rockefeller – ez lett volna belőle más időben és más országban… – Az öreg reszkető kézzel kivett a tartóból egy cukorkát, ügyetlenül kibontogatta, és belecsúsztatta a teájába.

Berta és Misa a háború után Csircsikből átköltözött Taskentbe, vettek az Aszakinszkaján egy fél házat – két szoba, teraszra nyíló konyha –, egy tipikus századközépi taskenti lakást. A kályhaezüsttel festett vaskályhában télen tüzelni kellett. És Berta takarékoskodott a szénnel.

Anyám és én gyakran voltunk náluk vendégségben téli estéken; emlékszem a vacogó, három régi prémkabátba bújt Misa bácsira.

– Berta, eljött a gyermek! – kiáltotta oda szûkszavú feleségének, és ezekben a pillanatokban nagyon is hasonlított az öreg Charlie Chaplinre, a Nagyvárosi fények csavargójára. – Tegyünk egy kis szenet a tûzre, Berta!

– Miért, talán hideg van nálunk? – kérdezte hitetlenkedve a pirospozsgás Berta. – Tiszta meleg van nálunk. Ha pedig fázol, vegyél fel még valami gúnyát…

Emlékszem nyári estékre is, a nagy belmagasságú helyiségek hûvösében dongó legyekre, a teraszon teához terített asztalra. A pialákban áttetszőn-aranyosan csillogó birslekvárra, meg a fölöttük keringő mohó darazsak sárga-fekete tölcsérére: „Misa, hessentsd el a gyerektől ezt a ragályt!".

Az apró termetû, ritkuló ősz tincseit lobogtató Misa bácsi áll fölöttem az összesodort konyhakendővel: kergeti a darazsakat. Jóságos arcán dühödt arckifejezés. Hosszas beszélgetések és civódások Bertával arról, hogy le kell forrázni az átkozottak fészkeit.

Engem és Misa bácsit nagy szerelem kötött össze. Valami megmagyarázhatatlan vonzalma két, időben egymástól szétvált léleknek. Előfordult, hogy kivett az óvodából, és elvitt az állatkertbe. A kezem még most is érzi meleg tenyerének érdes puhaságát. Micsoda boldogság, hogy a fizikai melegség érezhetően behatol a lelkibe, és végsőkig benne marad az emlékezetben.

E sorokat a dolgozószobámban írom, az ablakból idelátszódnak a Júdeai-sivatag hullámos halmai, én magam pedig ugyanebben az időben Misa bácsival megyek az Aszakinszkaja utcán, végig a villamossínek mentén, és óvatosan átugrálom az aszfalt repedéseit; óvatosan, mert kék ruhácskám zsebében ott van a Misa bácsitól kikunyerált ajándék: egy tízkopekes nagyságú újszülött teknőc. Az ára is tíz kopek volt, csak sok bajlódás volt vele: előbb el kellett menni az állatkert igazgatóságára, hogy engedélyt kapjunk a vásárlásra, aztán el kellett vergődnünk ezzel a papírral a hatalmas, szakadékos terület másik végébe, hogy tegyenek rá egy pecsétet és kifizessük a pénztárban, és csak ezt követően választhattam ki a majomketreceken túl, egy félhomályos hodályban egy hatalmas faládából, a több száz teknőc nyüzsgő kásájából azt az egyetlen, gyöngyházpáncélú kis barátot, amelynek vékonyka nyaka és kis dobozra hasonlító, kígyószerû feje volt.

– No… válaszd ki valamelyiket, aztán menjünk – mondja Misa bácsi, miközben zsebkendőjével megtörli izzadó homlokát.

– Várj…

– De hát micsoda ostobaság ez, már nevetséges… Hiszen mind egyformák!

– Nem, nem egyformák, te ezt nem érted!

Eltöltünk a faládánál még vagy fél órát, én úgy, hogy derékig belehajolok, miközben a teknőcöket válogatom, és nyafogok, hogy jobb lenne mindjárt kettőt vagy inkább hármat választani… Mert egyedül unatkozni fog…

– Tekerjük bele egy bojtorjánlevélbe – javasolja Misa bácsi a visszaúton.

– Minek?!

– Hogy össze ne kakálja ezt a csinos kis ruhádat.

– Ne, mert megfullad! Ne, megfullad! Ne!!!

– Jaj, ne makacskodj már… – Letép egy bojtorjánlevelet a csatorna fölül, és vitatkozva, kiabálva, jajgatva és néhányszor a földre ejtve a széttárt lábú teknőcöt, végül beletekerjük a levélbe, a teknőc pedig előrenyújtja a nyakát, kapálózik a lábaival, mint egy kitartó, de reménytelen úszó az óceánban, és annyira szeretném erősebben összeszorítani a finom, ruganyos páncélját, hogy ellenőrizzem, a nyomás hatására nem ugrik-e ki az, ami belül van.

Misa bácsi minden sétánkon fagyival és példázatokkal traktált. A fagyit nagy sokára választottam ki a tálcáról, a legtöbbször ezüstpapírba csomagolt Eszkimót. Nem, ne ezt! Inkább azt! Nem… azt, amelyiket most megfogott, aztán visszatett…

– Nagypapa, maga aztán kényezteti a gyereket!

Ülünk Misa bácsival a Forradalom parkban, a telet követően még hideg fapadokon, piros-kék, lakkos kerek orrú cipőbe bújtatott lábam nem ér le a földig, a térdemre ki van terítve Misa bácsi hatalmas zsebkendője – isten őrizz, hogy lecsöppentsem ezt a csinos kis ruhácskámat! Na, most hallgass meg egy igaz történetet… És jegyezd meg örökre… Repül egy öreg sas a magas hegyek felett, és viszi hátán a fiát, a sasfiókot… És azt mondja neki…

– Miért? Õ még nem tud repülni?

– Még nem tud – feleli Misa bácsi olyan szomorúan, hogy szertefoszlik minden kétségem e furcsa történet realitását illetően. Igaz, sok mindent szerettem volna pontosítani: hová repülnek és miért? És mire ez a sietség, hogy nem várják meg, amíg a sasfiók is repülni tud? Egyáltalán, bármilyen történettel kapcsolatban egy rakás ostoba kérdés merül fel bennem, és Misa bácsi sosem mondja, mint a többi felnőtt: hallgass, ne szakíts félbe, nem tudod viselni magad – ehelyett türelmesen válaszolgat –, de látom, milyen szomorúan ingatja a fejét, hogy megtelik bánattal a szeme, úgyhogy inkább hallgatok.

Na, lássuk akkor, mi lenne ez az igaz történet a beszélő sasokkal…

És az öreg sas azt mondja a fiának: „Látod, gyermekem, keresztülviszlek a hegyeken, keresztül a tengereken… olyan messzire repülök, és olyan nehéz ez nekem, de utolsó erőmből is vinni fogom a hátamon a fiamat… Hát te, amikor felnősz és erős leszel, én pedig öreg és gyenge, vinni fogsz-e a hátadon?"

Hm… logikus. De akkor Misa bácsi miért hallgat el szomorúan, és bólogat szemrehányóan a saját gondolatainak?

– Nem – feleli a sasfiók. – Ha felnövök és nagy leszek, a fiamat fogom vinni a hátamon…

Hm… Ez is logikus, nem mondhatod, hogy nem: ha a sas az apját fogja cipelni a hátán, ki viszi akkor a gyerekét?

– És tovább? – kérdezem tőle. – Megharagudott erre a sas? Ledobta a fiát a szakadékba?

– Isten ments – ijed meg Misa bácsi –, ki dobná le a szakadékba a saját gyerekét?…

– De mi történt azután?

– Hát semmi – sóhajt fel Misa bácsi. – Mondtam neked, hogy ez csak egy példázat. Nincsen vége. Csak komoly értelme van, érted? Semmi baj, majd egyszer eszedbe jut, megérted, és akkor értékelni is fogod…

Misa bácsi váratlanul, egy hideg kora tavasszal halt meg. Este lefeküdt aludni, és reggel nem ébredt fel. Adjon az Isten ilyen halált, mondogatták a rokonságban. Irigykedtek rá…

Másodikba jártam ekkor, és nem emlékszem, hogy nagyon keseregtem volna. Nem, nem voltam érzéketlen idióta, csupán az élet áradata olyan pusztító erővel sodort át rajtam egy egész világot, hogy megfordulni sem volt időm.

Misa bácsit csak nemrégiben kezdtem elsiratni, most, hogy már teljesen világossá vált, hogy valóban sose fogom őt már látni. Sose. Ezt a szót teljes mezítelenségében pontosan abban a pillanatban látjuk meg, amikor a példázat a végéhez közeledik, mi pedig annyira szeretnénk még a folytatást. Habár pontosan tudjuk, milyen kegyetlenül félbeszakad minden igazi példázat.

A temetésre nem vittek el, és amint a még fel nem száradt, tavaszi aszfalton, amelyet klasszikus szövegekkel firkáltak tele egy tégladarabbal, egy kavicsot kergettem, megláttam, amint az udvarunkra behajt egy mikrobusz, amelyből kiszállt anyám, a nagyanyám, nagybátyám és nagynéném, meg a megöregedett, hajlott hátú Berta, kendőben. Hallgatag, hosszú sorban haladtak el mellettem a lépcsőházunk felé, csak a kisírt szemû anyám szólt oda: „Játsszál csak még, játsszál…" – nyilván nem akarta, hogy ott lábatlankodjak kicsinyke lakásunkban, ahová felhívta a rokonságot, hogy egy kis teával felmelegítsék magukat, és harapjanak valamit a temetés után.

Ott maradtam állva, és elképedtem attól, ahogy Berta nőből beletörődően vénasszonnyá változott. Mi tette ezt? A kendő? A bánat okozta görbedtség? Mitől függ ennek az indítókarnak elmozdulása minden egyes ember világegyetemében?

Egyszóval Berta egyedül maradt, és hosszú éveken át élt még így, továbbra is megvette lekvárnak a zöld, kemény birsalmát, zavarta konyharuhával a darazsakat, és időről időre pénzügyi tanácsokat osztogatott az illegális üzletelőknek.

– Eszes asszony! – sóhajtoztak az ismerősök meg a rokonok.

A tanácsaiért senkitől sem kért pénzt, a kályhát csak kemény hidegekben fûtötte, őrizte a kopejkát, és aktívan látogatta a „pártgyülléseket".

Mindeközben a taskenti föld mélye gyûjtötte magába a gyúlékony dühöt, amely a 66-os év egyik áprilisi éjjelén néhány hatalmas lökésben mutatta meg magát, nem túlságosan törődve a vályogházak tulajdonosaival, az affélékével, amilyenben Berta is lakott. Nem is az, hogy a ház valakinek a fejére omlott volna, nem. Igaz, az egyik fala megrepedt, és oldalra billent, amit a szomszédok két vastag gerendával aládúcoltak. Ez a kataklizma azonban olyan szerencsésen elsöpörte a népek barátságának pártos témáját, hogy minden eshetőségre a város egész központjára buldózereket küldtek. Gigantikus építkezés kezdődött a porban, dübörgő exkavátorok között, és a hatalmas platánfák, melyeknek koronája alatt évszázadokon át lila árnyék derengett, recsegve-ropogva dőltek ki a feldúlt telkeken, ahol tegnap még az utcák mentén a csatornák csöndes locsogása hallatszott.

Berta házát ok nélkül rombolták le, mindenesetre adtak neki egy egyszobás lakást az egyik gyorsan felhúzott kerületben. Rettentően elégedett volt: a szenesvödör, a lapát, a kerti kapa és egyéb földmûvelő eszközök időszaka örökre kivonult az életéből. A nagybátyám személyesen vitte át az új lakásba, és Berta álló órán át járkált a lakótérben, megsimogatta a gőzfûtés bordás radiátorait, ámulatba esett a kamrától, és élvezettel szívta be az olajfesték illatát.

– Mint a királynőd! – mondogatta elbûvölten. – Úgy fogok itt élni, mint a királynőd!

Mint egy süket királynő, teszem hozzá már én. Igen, ez nálunk családi vonás: öregségünkre megsüketülünk.

Berta, ez a gömbölyded, pirospozsgás öregasszony sehogy sem akart hallókészüléket használni. Vagy spórolni akart, vagy szégyellte a füléből kiálló dugót. De most, ha anyámmal eljöttünk hozzá vendégségbe, rugdosni kellett az ajtaját, és egyidejûleg eszeveszetten nyomni a csengőgombot is, hogy végre-valahára meghallja. A hangja minden évben feljebb csúszott egy félhanggal.

– Mire hazajövök Berta nénitől – mondogatta anyám –, suttogva sem tudok beszélni. Egyetlen problémás osztály, még a hetedik „B" sem terheli meg ennyire a hangszálaimat.

Évente kétszer szakrális rituáléra hívta anyámat: Berta néni perzsaprém bundája (amelyet valaha egy özvegy ügyvédtől szerzett, aki kiárusította elhunyt felesége ruhatárát) tavasszal naftalinba került, ősszel pedig kikerült a naftalinból – szürkén, olajos csillogással a hajlatokban –, megszületett, mint Vénusz a habokból.

– Tegnap voltam a lakóközösségi pártgyüllésen – jelentette Berta. – Ellopták a tollamat.

– Aha-a! – kiabálta anyám. – Hát ilyenek a te pártembereid!

– A gyüllés nyitott volt – vetette ellene Berta.

Berta törődött az egészségével. Ha elment a kenyérboltba, kérte, hogy vágják neki szigorúan félbe a kenyeret, és hazafelé menet egy-egy fél darabot fogott a kezében, az egyensúly végett. Így magyarázta ezt nekünk: „Magányos vagyok, nem lesz, aki gondozzon…"

Igaz, amikor Berta néni már nagyon öreg volt, mégiscsak odakerült az unokaöccse, az én Jasa nagybácsim, anyám fivére családjához. Berta éles esze, mint mindig, most is mindennel előre számolt.

Egy gyönyörû napon villamossal elment Jasához, elhelyezkedett a konyhában egy széken, és remegő hangon, mindkét kezével az asztalterítőt igazgatva rokoni csereajánlatot tett: ráíratja a lakását Szemjonra, Jasa idősebbik mamlasz fiára, ő pedig átköltözik ide, a fiú szobájába. És így mindenkinek nyugta lesz.

Erre az időre Szemjon, aki kicsi korától kezdve nehéz esetnek számított, felnőtt, és meglehetősen profi módon terrorizálta a családot. Úgyhogy egy efféle ajánlat Jasa bácsi számára tényleg úgy hangozhatott, mint Gábriel arkangyal alászállása az égből. Azonnal pontosították a háztartási feltételeket is, ehhez Berta ragaszkodott. Minden hónapban odaadja a családnak a tisztességes nyugdíját, mind a harmincöt rubelt, ami nem kevés pénz, a kisebb élvezetekre pedig kiegészíti ezt a Misenykával megtakarított anyagi eszközökből, és nyugalomban, melegségben fog élni a logikusan bekövetkező végig egy kétablakos, nagy szobában.

Úgy tetszett, a kétoldali – mit kétoldali, háromoldali – boldogság határtalan volt: Jasa bácsi szert tett egy csöndes, tiszta és még friss nagynénire a már nagykorú, botrányhős fia helyett, akinek volt egy bûzlő motorja meg egy fülsiketítően bömbölő tranzisztoros rádiója; Szemjon elhúzhatott egy szabad kéglibe – azt viszel oda, akit akarsz! Berta pedig…

Berta, amikor átcipelte a cuccait az unokaöccse lakásának nagy és világos szobájába, el sem bírta képzelni, mibe csöppent bele öregségére. Mert e lakás szomszédos szobájában az édestestvére, Ráhel lakott. Az én nagyanyám.

Hát aztán? – mondhatják önök, és mondhatja bárki. Bezárult egy hosszú élet köre, két szál összefutott: két nővér, két özvegyasszony, két öreg galamb egy és ugyanazon fedél alá került, mint sok-sok évvel korábban, Zolotonosában, az apjuk, Pinkusz Eljevics házában…

Mondjuk, egyikük sem volt soha életében galambtermészetû. Ráhel, aki fiatalabb volt Bertánál három évvel, a harmadik volt a sorban – az, aki a csomagolóban ült, és elképzelhetetlen rekordokat állított fel – másodpercenként, na jó, kettőnként egy szem cukorkát! –, kegyetlen természetû volt, és az első naptól ellenségesen fogadta a nővérét. Szûk volt neki a hely Bertával. Kifogásolt mindent: hogy mennyi cukrot tesz a teájába, hogy hová rakja a hótaposóját az előszobában, hogyan és mikor teregeti ki a fehérnemûjét az erkélyen. Nagyanyám nem tudta megbocsátani a fiának, hogy ellenség tette be a lábát a házba. Úgy féltékenykedett, hogy csak úgy repkedtek a szikrák. Fölemlegetett Bertának mindent.

– Misát, Misát is sírba tetted! – kiabálta ki nagyanyám a folyosóra. – Fagyoskodott szerencsétlen egész életében, ez meg még a szenet is sajnálta tőle!

Különösen súlyos esetekhez döntőbírának elhívták anyámat, aki teljesen kétségbeesve tért haza. Arról győzködött, hogy a vitákban nagyanyám a kezdeményező – ő már csak ismerte az anyja természetét.

Vagy három alkalommal engem is magával vitt, hogy eloszlassuk a feszültséget. Ekkor már a tehetséges gyerekek számára fenntartott zeneiskola tizedik osztályába jártam, elbeszéléseket publikáltam egy népszerû moszkvai folyóiratban, és ami még ennél is komolyabb volt: az Esti Taskent címû újságban megjelent velem egy interjú, ahol az utolsó kérdés így hangzott: „Alkotói tervei?"; úgy gondoltuk, hogy a két öregasszony zavarba jön majd előttem. De egy cseppet sem! Az egyik ilyen látogatás alkalmával hallottam meg, amint a nagyanyám odaveti Bertának: „Gyilkos!". És még puszta szóvirágnak is vettem volna, ha nincs anyám pillanat alatt elváltozó arca és elfojtott kiáltása: „Hallgass!!!". Hát ekkor, hazafelé menet, a villamoson mesélte el nagy vonalakban – másként úgysem hagytam volna békén – ennek a szerelemnek és bûnténynek a történetét.

Leírhatatlan lelkesedés tört ki rajtam! Magam elé képzeltem a szépséges, zilált Bertát a rendőrőrsön, unokatestvére-szerelme elcsúfított holttestét az utcakövön…

– E-e-ez igen! – nyújtottam el kéjjel. – Szé-é-ép kis család! Fej nélküli lovas!

És azonnal el is felejtettem mindent féktelen ifjúságom okán.

Emlékszem egy jelenetre, az utolsók egyikére. Vendégségbe mentünk a „mamákhoz" (két, feltétlenül egyforma doboz, vagy két zacskó bonbon, vagy két egyforma cicanadrág, de más-más színû, nehogy összevesszenek rajta)…

Berta ajtaja zárva volt, és hangos férfihang szûrődött ki rajta:

– Szóval, azt javasolja, Berta Pavlovna, hogy mindent fektessek anyagba…

Amire Berta halkan válaszolt valamit.

– De csak három százalékot akar adni, maximum négyet! Az összes forgalom pedig…

És újra az öregasszony csöndes hangja.

Aztán kinyílt az ajtó, Berta vendége kijött, ő maga becsukta mögötte az előszobaajtót, és elindult a konyhába.

– Egyiket is sírba tette, másikat is sírba tette… Most pedig répát fog magának reszelni! – kommentálta rosszindulatúan a nagyanyám.

Én, aki mindig ki voltam éhezve a részletekre, azonnal a konyhába futottam, mintha csak inni akarnék. Berta ott állt, és répát reszelt. Köszöntem neki, megcsókoltam pergamenszerû, pirospozsgás arcát. Odabiccentett a cserpákban lévő, nedves, narancsszínû kis halomra, és tagoltan azt mondta:

– Ügyelnem kell magamra! Egy pillanat alatt kell meghalnom. Nincs, aki ápoljon…

És mit gondolnak? Ahogy mondta, úgy is tette!

Betöltötte a kilencvenedik életévét, és ugyanúgy halt meg, mint reszkető férje: lefeküdt pihenni, és már feleslegesnek tartotta felkelni. Előző este Berta kérésére anyám ismét naftalinos álomba ringatta a perzsaprém bundát. És felfigyelt rá, hogy Berta most nem mondta, mint máskor: „Hadd heverjen ott a télig". Csak néma tekintettel követte anyám kezét, a ponyvazsák fémcipzárjának útját.

Berta takarékkönyvében a Misenykával megtakarított anyagi eszközökből harminckét rubel negyven kopejka maradt. Úgy látszik, éles eszével pontosan kiszámolta, hogy a további élete már nem lenne rentábilis.

– Figyelj csak – mondtam, pontosabban ordítottam anyámnak a napokban: anyám rohamosan süketül, de hallókészüléket nem akar használni. Megvannak erre a maga indokai, ugyanakkor néhány órai társalgást követően a hangszálaim olyan rettenetes állapotba kerülnek, hogy a szavamat adom, hogy öregkoromban, amikor már süket leszek, mindkét fülembe bedugom a fülhallgatót. Megkönyörülök a gyerekeimen.

Nem, én cipelni fogom a hátamon a fiamat…

– Figyelj csak, papírra vetettem egy kis elbeszélést Bertáról. Miért veszne el egy ilyen történet…

– Kiről?

– Ber-tá-ról!!!

– Még mit nem – mondja anyám, miközben zöldséget pucol a levesbe. – Nekem is megvan a magam története…

– No, akkor emlékezz csak vissza: honnan szerezte Berta a kénsavat?

– Ki kereste?

– Sze-rez-te! Azt a mérget! A savat! Honnan vette?!

– Fradkin adta neki, a gazember.

– Kicsoda-a-a?!

– Hát Kátya férje, Jasa Fradkin. – És nyugodtan néz sürgetést kifejező arcomba. – Jekatyerina Afanaszjevna, a legidősebb nővér férje. Meséltem neked. De te csak arra emlékszel, amin éppen dolgozol.

– Egy frászt! Te! Nekem! Nem mesélted!!! Na, gyerünk, add elő a történetet!

– Ez a bandita Jaska előbb a nagyapámnál, szóval a dédapádnál, Pinkusz Eljevicsnél dolgozott mint cukrásztanuló. Aztán amikor Kátyát megszédítette – egyszerûen nem engedett a közelébe senkit, minden udvarlójának beverte a pofáját, Kátya félelemből ment hozzá –, szóval akkor gyorsan ellopta a nagypapa minden receptjét, és három utcával odébb megcsinálta a saját cukorkagyárát… Hát ő okosította ki Bertát is. Csak egy kicsit fröccsents rá, azt mondja, hogy ráijessz, hogy elvegyen… És ő szerezte a savat is valahonnan. Berta pedig, látod, elszámította magát…

– Basszus! Már majdnem befejeztem az elbeszélést, te meg még most dugsz ide az orrom alá valami Jágót?! Vagyis Berta nem is bûnöző, hanem áldozat?!

– Áldozat is – mondja anyám, miközben belerakja a krumplit a fazékba –, meg bûnöző is… Tudod, Bertának, lehet, hogy te nem emlékszel rá, éles…

– Éles esze volt – szakítom félbe türelmetlenül anyámat. – Na és aztán?

– Jaska át akarta csábítani magához, a cégébe. Hiszen a nagypapánál az ő vállán volt az összes pénzügy… És akkor… Kátyával egy pillanat alatt összeszedelőzködtek, és meg se álltak Taskentig. Meséltem neked, hogy a háború első hónapjaiban szinte még gyereklányként érkeztem meg hozzájuk egyedül, hogy beiratkozzak a Közép-Ázsiai Egyetemre, és szó szerint egy hét múlva bemenekültem tőlük a kollégiumba, mert elnézni, hogy hogyan gúnyolódik ez a féreg Kátya nénin…

– Állj! – mondom neki. – Ez már egy másik elbeszélés. Ne keverd itt össze nekem a dolgokat…

– Így van ez mindig – sóhajt fel anyám. – Téged semmi sem érdekel mindabból, ami nem fér bele az adott elbeszélésbe…

– Vagyis hogy a bíróság a szülés után azért engedte szabadon Bertát, mert az esküdtek úgy látták, a valódi bûnös…

– Nem – mondja határozottan anyám. – Berta nem adta fel ezt a gazembert. Egy szóval sem említette – pedig kislány volt még, tizennyolc éves! Acélos elvei voltak… A bíróságon a megölt fiú testvérei mentették meg. Egyhangúlag azt vallották: ez a gyermek már megszületése előtt elveszítette az apját. Ne vegyék el tőle az anyját is!

Anyám elhallgat, és egy kanállal megkóstolja a levest: természetesen ez nem szirup, a cukorkaaromáink a múlt század elején végérvényesen elillantak, de családom nőtagjai a mai napig finom zöldséglevest tudnak főzni.

– És tudod, mi az érdekes – szólal meg hirtelen anyám –, Berta volt az egyetlen az öt lány közül, aki minden hónap elsején, egészen a háborúig, pénzt küldött a szüleinek. Méghozzá meglehetősen tisztességes anyagi eszközöket, ahogyan ő szokta mondani. Ez nagy segítség volt nekik.

Mellesleg arra a következtetésre jutottam, hogy bármely mesterségbeli tudás, amelyre az ember ilyen vagy olyan családi környezetben szert tesz, áthagyományozódik a gyerekekre, de még az unokákra is. Itt van például az anyám, aki komoly történész, messze áll a csomagolópapíroktól, de püffedt ujjai nem mindennapi ügyességével – miközben azt mondogatja: „Kézügyesség, és semmi csalás!" – képes kibogozni a legkisebb csomót is egy cérnán, egy láncon. De hát én is, nem beszélve a zongorista ujjak elmúlt fürgeségéről, akár mindjárt is úgy becsomagolok önöknek bármilyen csomagocskát, hogy öröm lesz nézni.

Csak lenne mit csomagolni.

Csak lenne kinek elküldeni…

És csak az isten tudja, hová repülnek el ezek a napok, évek, sőt évszázadok! Miféle fáradhatatlan csomagolólány tekergeti, egyre csak tekergeti sorsunk édes pillanatait…

Kilátástalan cukorka-másodperceink átfoghatatlan hegyeit…

GORETITY JÓZSEF fordítása

 

---

 

Dina Rubina 1953-ban született Taskentben. Elvégezte a Taskenti Konzervatóriumot. 1984-ben Moszkvába, majd 1990-ben Izraelbe költözött. Első publikációja 1971-ből származik, ezt követően vezető orosz folyóiratokban (Junoszty, Novij Mir, Ogonyok, Druzsba Narodov, Znamja) jelentek meg írásai. 2007-ben az orosz Nagy Könyv-díj díjazottja lett. Magyarul Felső-Maszlovkán címmel jelent meg prózakötete (GABO Kiadó, 2007).

Az itt közölt írása a Nyeva címû folyóirat 2007/9. számában látott napvilágot (eredeti címe: Dusegubica). (A ford.)