A sebességről

Le akarom hagyni a Földet, kifordulok a réten a patakhídnál, kifordulok a szarvasetető után az erdősötétből, kifordulok a 12. utca és az Avenue A sarkán a kapun, és gyorsabb akarok lenni, mint a Föld, bármilyen irányba kezdtem is el a gondolkozást, minden ide vezetett, hogy hagyj most mindent, és hagyd le a Földet, és kifordultam, és nekieredtem, és ösztönösen jól eredtem neki, mert nem Keletnek vagy Délnek vagy Északnak vagy szögben vettem az irányt ezektől, hanem Nyugatnak, és jól tettem, hogy így, amennyiben a Föld balról jobbra, azaz Nyugatról Keletre forog, mert ez a helyes, mert így van, hagytam jóvá a pillanat első felében, hisz az egész a leghatározottabban Nyugatról Kelet felé, a ház, a reggeli konyha, az asztal a csészével, a csésze a smaragdban párolgó teával, meg ahogy az illat kígyózik fölfelé és az összes fûszál a hajnali harmattól gyöngyöző réten és az üres szarvasetető az erdősötétben, ez mind-mind a lényegét tekintve bizony Nyugatról Keletre szállt, tehát nekem, aki gyorsabb akart lenni, mint a Föld, és kifordult az ajtón, a réten vagy az erdősötétből, nekem hajszálpontosan a nyugati irányba kellett elindulnom, miközben minden, az egész teremtett világ, az összes, a milliárdnyiszor milliárdnyi alkatrésze ennek az irtóztatóan nagy világnak valamilyen felfoghatatlan sebességgel fordult állandóan Nyugatról Keletre, vagyis nekem, aki gyorsabb akart lenni, ezért a saját sebességét a szembehelyezett irány fizikafeletti váratlanságával, azaz egy magától értetődő szabadsággal gondolta ösztönösen megválasztani, szembe kellett futnom ezzel, szembe ezzel az irtóztató világgal és mindazzal, ami benne ajtó, rét és erdősötét, azazhogy nem, hasított belém a pillanat második felében, dehogy szembe, jaj nekem, pont hogy nem szembe, pont rosszul fordultam ki ösztönösen az ajtón, a réten s az erdősötétből, hanem vele egy irányba kell, éppenhogy Nyugatról Keletnek, ó, a Mindenségét, fordultam meg a tengelyem körül egy szemrebbenés alatt, hogy is gondolhattam ösztönösen, hogy majd ha szembe haladok a Földdel, akkor az ő sebessége meg az enyém, az egymást tekintetbe veszi, tiszteletben tartja, és ebben a tiszteletben összeadódik, lesz a Földé, mely fordul Nyugatról Keletre, és lesz az enyém, mely kiindulópontjának királyi mozdulatlanságát abszolút értékként tételezvén fel, jól elkülöníthetően fut szembe ezzel, a Nagy Egészben a kis kicsi, a Nagy Iránnyal szemben a kis ellenirány, egymástól függetlenül, egymással csak egyetlen viszonylatban, hogy ugyanis a Nagy Irány helyet ad önmagában a Kis Elleniránynak, micsoda egy rövidzárlat, állapítottam meg, és fordultam máris, de hát mért is gondoltam ilyet, ráadásul ösztönösen, hiszen ha már egyetlen viszonylatról beszélünk, akkor az az egyetlen viszonylat nem is lehet más, mint hogy az egyik magában foglalja a másikát, hogy az egyik tartalmazza a másikát, hogy az egyiknek a másik a része, az alávetettje, a beosztottja, a kisöccse, a kishúga, akit a Nagy visz magával, amerre megy, és hát a Föld, az bizony nagyhelyesen és kizárólag Nyugatról Keletnek haladt, és benne én, aki gyorsabb akart lenni, mint a Föld, magától értetődően relációban voltam vele, mégpedig a legszigorúbban logikus relációban, hogy ugyanis az a sebesség, a Földé, tartalmazta ezt a sebességet, az én futásomét, akár így, akár úgy, mindenképpen tartalmazta, amikor is valamilyen Nagy Szempontból mit számított, hogy szembe futok vele, mert akkor mínusz, vagy ha vele egy irányba, mert akkor plusz, csak nekem, ugye, nagyon is számított, mert én, ugye, pont hogy ezt akartam, gyorsabbnak lenni, mint a Föld, tehát a plusz kellett éppen, azaz hogy nem a Nagy Szabad Nagyegész és benne a Kis Független Kisegész, hanem ahogy a Nagy Fizikánbelüliségben csak futok, most már aztán a helyes irányba, azaz Nyugatról Kelet felé, együtt a Földdel, hisz épp hogy így, hisz éppen ezen a módon, hát, persze hogy, ha gyorsabb akarok lenni, mint a Föld, és futottam együtt a Földdel, Nyugatról Keletre, nyugati irányból keleti irányba, és már gyorsabb is voltam, csapott belém, mint a villám, a felismerés, a Föld sebességét egyetlen mozdulat nélkül is hordozom, hát még így, hogy futok a felszínén előre Kelet felé, ez kézenfekvő, lélegeztem egyre boldogabban, friss volt idekint, egy szabadéjszaka vagy egy szabadhajnal, inkább valahogy a kettő között, oda voltam bezárva, viszont egészen megnyugodtam, meg, a gondolattól, hogy most már a helyes irányba futok, hogy gyorsabb legyek, mint a Föld, mert a Föld a gondolat, gondoltam még a legelején, és gyorsabb akarok lenni a gondolatnál, lehagyni a gondolatot, ez volt a hirtelencélom, és ezt követtem, amikor kifordultam a kapun a 12. utca és az Avenue A sarkán meg a gyöngyöző réten a patakhíd mellett vagy az erdősötétből az üres szarvasetetőnél, hogy aztán először a rossz irányba induljak el, ösztönösen, majd kiigazítsam magam, és egy szempillantás alatt a jó irányba forduljak, Nyugatról Keletre, kis egészként a Nagy Egészben, ahol az ő sebességéhez csak hozzá kellett tennem a magamét, és én hozzá is tettem, vagyis futottam, ahogy bírtam, szedtem a lábam az éjszakából hajnalba forduló hatalmas ég alatt, és nem is volt a fejemben más, csak hogy minden jó így, az övéhez csak hozzáadom az enyémet, az ő sebességéhez az én sebességemet, amikor egy újabb hirtelenben belém vágott, hogy na, jó, de hát mennyivel is vagyok gyorsabb, mint a Föld, és hogy egyáltalán, érdekes ez?, hogy mennyivel legyek gyorsabb?, nem, nem érdekes, mondtam magamnak, miközben szedtem a lábam rendesen, hisz mindössze az az érdekes, hogy előzzük meg a gondolatot, vagyis legyünk gyorsabbak, mint a Föld, viszont ahogy a fejemben elkezdett számolni a kisöcsém, hogy akkor ott van a Föld sebessége, ez a méltóságteljesen elforduló irdatlanul örök per szekundum meg ott van az én futóteljesítményem által előállt alkalom szülte per szekundum, akkor egyszeriben kezdett úgy tûnni, mintha ahhoz, hogy gyorsabb legyek, mint a Föld, bármely tetszőleges érték elegendő volna, amellyel meghaladhatom a Földet, márpedig nekem akkor olyan nagyon futni nem kell, gondoltam, hisz az összsebességem szinte semmit nem változik, ha egy kicsit lecsökkentem, csökkentettem le azonnal a futósebességemet, egyszeriben feltárult, hogy mérhetetlen sok lehetőségem van arra, hogy gyorsabb legyek, mint a Föld, elég, ha tartok továbbra is Nyugatról Keletnek, és elég, ha futok, mert nem érintve most a szélességi körök kínálta csábításokat, melyek hatványszerûen megsokszoroznák, kimondhatatlanul sokféle sebesség van, amelyet megválaszthatok, saját futósebességem végtelen sok értéke, sőt, gondoltam magamban, miközben továbbra is csökkentettem ezt a futósebességet, tulajdonképpen elég, ha… megyek, ha teszem egymás után a lábaimat, a lényeg, hogy Nyugatról Keletnek menjek, elég, ha nem állok meg, márpedig ahhoz, hogy ne álljak meg, milliárd és milliárd sebességlehetőség létezik, amikor is én szabad vagyok, teljesen szabad, jegyeztem meg, ahogy ösztönösen és egyre lassultak lépteim, tökéletesen szabadon választhatom meg, milyen gyorsan menjek, hogy gyorsabb legyek, mint a Föld, és így gyorsabb, mint a gondolat, hiszen a Föld a gondolat, erre járt az agyam, mielőtt nekiindultam nem sokkal ezelőtt, erre, amikor kifordultam a réten a patakhídnál, mikor kifordultam a szarvasetető után az erdősötétből, mikor kifordultam a 12. utca és az Avenue A sarkán a kapun. Ha nem tévesztem el, mondtam magamnak, és tartom az irányt, ha egyszerûen csak megyek, vagy akár csak sétálgatok előrefelé a friss hajnali levegőben, már akkor is elérem célom, és gyorsabb leszek, mint a Föld – csak az az erdősötét lesz egyre távolabbi, csak az a rét, az az ajtó, csak annak a smaragd párának az illata száll el az időben mindörökre, a végtelenbe, visszaidézhetetlenül.