A kaktuszember^*

^{A Külügy panorámateraszáról}

A Dunát nézi hétfőn Mátrai,

Fiatal verőfényben, nyolc után.

„Te vagy istenem, Hûvös Protokoll!

S ti vagytok az isteneim, ti mind,

Udvariasságból kölcsönösen

Betartott Normák! Mert ha ti kihaltok,

Elszabadul, s megfojt minket a dzsungel."

Vissza az irodába, ásítozva.

Szeretne megérkezni – teljesen.

Hívatja most Skultéti, a miniszter.

Kint kései kánikula. A vízen

Lassúdan úszik egy sötét uszály,

Míg ők a szertartásrendről beszélnek,

Érintve minden fontos missziót.

A napi hírek. „A szlovák követ

Reklamálja a zászlóégetést.

Szörnyen kínos. Cserébe a magyar

Helységnévtáblákat fölemlegetjük,

Melyeket feldöntöttek mostanában."

„Sajnálatos, nagyon sajnálatos."

„Napokon belül asztalhoz ülünk.

Ezt nem jó halogatni." „Nem bizony."

„Várom, mikor oldódik, Mátrai."De Mátrai most fél szót sem felel,

Egy olajképet néz a bézs falon:

Egységes, vérnarancsszínû mező.

„Mi a fene…" Jócskán elüt az empire

Diófa bútoroktól és elüt

A dús, patinabarna vásznakon

Ködlő erdőktől – „Ez stílustörés!

Csinos, de buta, narancsszínû ömleny",

Gondolja Mátrai –, „Kakukktojás

A Skultéti-birodalom falán",

Így véli Mátrai, de csak magában.

„Nem!", egyáltalán nem harmonizál

A klasszikus tujákkal, parkzugokkal,

Mûtermi fényekkel világított

Vadászcsendéletekkel és Rodin

Csalogató mozdulatú, csinos

Kis férfiaktjával. Skultéti rögtön

Veszi a kritikát. „Ja, újítottam.

A tájképek mellé egy új beszerzés.

Kortárs magyar. Valamilyen Burány.

Maga szerint vacak?… Ez van az arcán.

Egyébként?" Tülkölés hallik a vízről.

„Tájékoztattam a ghánai titkárt,

Hogy milyen öltözet kívánatos

A csütörtöki konzultáción."

„Nagyon helyes. Na. Nincsen jól, barátom?"

„Migrén." „Afganisztán is aktuális."

Majd Mátrai, kötelességtudóan:

„És terítéken végre Koszovó."

„Aludja ki magát legközelebbre." Tudja a dolgát, pontra. Elköszön.

Átlép a hallon, ős parketta reccsen

Cipője alatt. Szemben áll a súlyos

És sokfiókos tabernákulum:

Mint egy nagybácsi, szakasztott olyan;

Meg egy intarziás, finom komód,

Unokaöccsi minőségben áll itt:

Érzéssel megsimítja mind a kettőt,

Halott, főúri ismerőseit.

Kilép a fényben úszó folyosóra.

A hajdani Királyi Számvevőszék.

Itt székel a külügyi apparátus,

S a lépcsőn túl, a szomszéd épület

Szívében az osztályuk: protokoll.

Itt jön Binder, a főelőadó,

Aki idősebb nála egy ötössel,

Negyvennégy múlt és körszakálla van.

Szemei mély kutak. Igen megértő,

Halk és tapintatos környezetével,

Inkább beszéltet, mint beszél, s megáll

A kényes pont előtt: „Minden világos."

És ő Mátrai titkárnője, Tekla,

Kövérkés, csúnya, kedvetlen teremtés.

Mindenkihez van egy kemény szava.

Õk hárman – mint összeszokott csapat –

Átsétálnak tizenkettő felé

A szomszéd vörös téglás épületbe,

S hármasban ebédelnek lent, a menzán.

Íme, ez a foghíjas Víziváros,

Az építészeti vegyessaláta.

Belakott vidék: a katonai

Ügyészség széles, láncokkal határolt

Járdája, érdes kőlappal kirakva.

A Fő utcán, a játszótéren is túl,

Szemközt a jó konyhájú szálloda,

Ahol néha könnyû menüt ebédel,

Ha reprezentál vagy ha néha fontos

Nőt visz puhítani. Nos, jóllakott;

A stábját jókedvûen várja be.

Belépőkártya villan a kezében.A szobájában, megint egyedül

Az aktát ingerülten átlapozza,

És újra kitekint az ablakon.

„Hatása attól függ, mi volt előtte,

Hogy mire következik Budapest?

Igaz, Binder?", firtatja Mátrai.

„Kabul, Dortmund és Bukarest után szép,

De Prága után mindig pusztulat."

„És Lisszabon után kicsit rokon."

„Madrid után meg érdes, érdekes…

Nincs idő kipihenni Madridot."

„Pest élhetetlen, bár elhagyhatatlan."

„Te hûséges vagy, Binder, hát hiába."

Tekla kíváncsian kicsit beszáll:

„Csodacsúf, vonzóan másodlagos."

Amire karakánul Mátrai:

„Milyen az Oktogon az émelyítő

Champs-Élysées után? Sok is, kevés is.

Elképesztő öröm, hogy újra látom

A kőkori kőporos vakolat

Alatt a másodlagos reneszánszot.

Négyféleképp fakó a négy sarokház,

De mindegyikben megfordultam. Ebben

Táncoltam. Abban vettem bélyeget.

Emitt a bankom van. Amabban ettem.

Valamiképp tehát mindegyik otthon."

A folyosón helyettese, Kovács

Jön szembe, napsütötte, kerek arccal.

Sokatmondó pillantás. „Jó napot",

„Kívánok" nélkül – épp elég beszédes.

Hat után az acélos Mátrai

Besorol szép, fekete Audijával,

S dugóban araszol hazafelé. Másnap a brazil követ fogadása

Ferihegyen. Vörös szőnyeg terül

A kifutópályára. Mátrai

A VIP-váróban megtekinti

A leveleit, de lefagy a palmtop.

Csak enyhe és múló gyomorideg.

Binder szolgálatkész. Viccet mesél,

Miközben lomhán, percre pontosan

Beáll a Rolls-Royce. A követ kedélyes

És korpulens. Befal néhány pogácsát.

Afféle vállveregetős típus.

Beszél magyarul, mert magyar az anyja.

„Szép idő, excellenciás uram."

„Tulajdonképpen nyár." „De még milyen."

A kísérés letudva. Délután

Dán-magyar egyeztetés van soron.

A Bem rakpartra vissza, minden izzik

Az asztal körül, végül összeérnek

Eltérő nézetek, finom kezek.

A tárgyalás fényesen sikerül;

Binderrel somolyogva összenéznek.

Megihatnának tényleg valamit.

Ma este, fakó fényû napra vágyva,

Binderrel sört isznak a Bambi presszó

Otthonosan letarolt teraszán.

Néhány kolléga mindig lebzsel itt,

S akik a változás előtt kezdték a szakmát:

Az érett évjáratok többet isznak.

Délelőtt is töményet. „Hát, ha így, így" –

De tőlük Mátrai is ódzkodik.

Biccentenek csak, öt lépés a táv.

Fogyatkozik a pompa, fáj követni:

Ez lesz a legutolsó nyári szombat.Római-part. Az első őszies

Fényfoltok a házfalakon ma reggel.

Foltok a döglött csónakházakon;

A „Vöcsök" zöldre festett pavilonján:

Gyomrában rég csónakok százai

Pihentek, nyári bevetésre várva;

A sínpárok betonba ágyazott,

Fûvel benőtt, eldugult vályúi

A lejtőn: vízre itt gurult a csónak.

Magas vízállás: árral nem kecsegtet

A haragoszöld víz. Vad szél kavar

Porfelhőt. Általános megkopottság.

Mátrai a teniszpályára indul,

Mert Donner Kálmán, új barátja, orvos,

Ott várja tízkor. Gyorsan paroláznak.

Start. Donner hozza az adogatást.

Ágoston, nem akármilyen return.Egész a hálóig hatol előre,

Bejön röptézni, vigyorogva, Donner;

A hálónál áll, kissé ellazulva

– „Milyen volt Madrid?" „Hát, fölemelő…" –;

Összpontosít elszántan, harcias

Homlokkal, megpróbálja átemelni

A labdát kipirulva Mátrai,

De Donner villámgyors kézzel lecsapja.

„Neked is sokkal jobb, ha szelídebben…"

„Mire megyek szelíden, mon ami?"

Pár pörgős gémet játszanak. Utána

Az öltözőben csuklóz Mátrai,

S beáll puhulni a zuhany alá.

Felöltözik, majd lehajol bekötni

A cipőfûzőjét. Fejébe vér

Tolul, a szíve összeszorul. Aztán

Összeszedi magát, átkiabál

Donnernak a zuhany alá. Azonnal

Ott van, vizsgálja pulzusát, vizet hoz,

Padra fekteti ez a józan orvos.

„Most bûnhődöm", meséli Mátrai

Sápadtan. „Eszembe jutott a Bamba.

A Bamba kislány volt az óvodában,

Mackóban, sálban, kötött kardigánban,

És vastag szódásüveg-szemüveggel.

Nem szép. Szótlan. Egyik szemét színes

Vászonkendő takarta az üveg

Alatt. Valami lassan gyógyuló

Betegség? vagy látáskorrekció?…

Szemellenzője volt, hívjuk akárhogy.

A többiek, nem én (föl sem merült)!,

Az ádáz többiek!, kölyök koboldok

Vették rá, hogy vak szolgájuk legyen,

És minden egyes hosszú tornaóra

Után pisszenés nélkül kösse be

A cipőjüket. Hogyha Bamba végzett,

Kioldották a fûzőjük, direkt;

Jött, ott guggolt a lábuknál a Bamba,

Térdelt, ötéves elnyomók előtt;

És volt ebben valami rettenet.

Kihasználni majdnem kötelező

– Tétlen maradva a sorsára jutnál –,

S ő meg, lám: nem tud nemet mondani.

Kövezz meg, egyszer én is éltem ezzel

A pokoli szolgáltatással, és

Később szörnyen elszégyelltem magam

Miatta. Egyszer megjelent az anyja,

Az anyukája bejött miközénk…"

„Azóta egymagad kötődsz." „Igen,

Kálmán, azóta egymagam kötődöm."

„Fölírjak valamit?" „Na azt azért nem."

Donner ma ügyeletben lesz. Lelép.Egy nő jön lassan, ringatózva. Élfény

Csillan a diadalmas combjain.

Fázékony mellbimbói átütik

A fehér fölsőrészt. Szándékosan

Visel fehéret, tudja, hogy mi áll jól.

„Jön Dorka. Mindenestül ismerem,

És büszke is vagyok rá, Uramisten.

Õ fehér sportot játszik, és egész jól…

Õ Hegyi Dorka, versenyszinten ûzi

Sportját és életét. Teniszezőnő,

Mézszőke, édes, szlávos, vampos arcú.

Bele van zúgva az egész szakosztály.

Tényleg húszéves! Nem tudunk beszélni.

Hosszú combú, vagány teniszhetéra;

Annak mondják, mégsem választ akárkit;

A bőre csillagszóró-illatú."

De hol van mindez? Sehol. „Szia, Dorka."

„Ágoston, nem nézel ki fényesen."

„Tényleg? Úgy nézek ki, mint általában

Szoktam." „Ja, csak olyan zilált, zavart vagy."

„Zavart, az a legkevesebb. Az is baj?"

„Képzeld el, felejtem az arcodat.

Kezdesz elidegenedni." „Na ne mondd.

Keresel valakit?" „Kálmánt." „Lekésted."

„Már átöltöztél? Öltözz vissza, jó?…"

„Profival nem játszom." „Édes…" „Legyen."

Játszani kezdenek. Adogatás,

Most nagyon megizzasztja Mátrait.

Már semmi-tizenöt. Dorka nyerésben;

Kiszorítja a szervával a férfit.

„Elszoktunk egymástól pár hét alatt.

Te elutaztál, vagy mi." „Így igaz."

„És nem hívtál föl, mikor hazajöttél?"

A számonkérés és a szemrehányás

Országa, a szerelemmel határos.

„És akkor ezt most így hogy’?…" „Nem tudom."

„Ez ennyi." „Mennyi, Dorka?" „Tizenöt-mind."

Jó röpte… Dorka koncentrál feszülten;

Kipirultan adogatásba kezd;

De Ágostonnak bréklabdája van.

„Ahaahaahaaha… Na most vigyázz."

Ne volna ilyen dögös ez a Dorka.

Terpeszben áll, és éberen figyel.

„Már szinte felejtem az arcodat.

Picinyke szilánkokból raklak össze."

Hálóba csapja Mátrai: „Tiéd

A szett." „Na ja. Nem kis meglepetésre",

Ugratja Dorka. Mindent megtehet. Macskásan dörgölőzik; játszik, és kész;

S bár szavát se hinni, mégis őrjít:

Ez az ifjúság édes modora.

„És Kálmán meg te?" „Hát, ismerkedünk."

„Te Donnerrel jársz?" „Azt nem mondanám.

Ismerkedünk. Ja, találkozgatunk."

Még elautóznak a Megyeri hídig,

És átsétálnak rajta: szinte szûz

A fölépítmény, mostanság avatják.

A pilonok: két roppant A-betû;

S két száruk közt üvegfalú kilátó

Tekint a sziget mélyzöld erdejére.

A friss aszfalton ismerősök. „Ejnye,

Mi nem vagyunk együtt, bár ez a látszat."

Bár összeütközött a kézfejük,

És mindketten beléremegtek. „Azt a…"

„Ugyan, nincs kézkontakt, ha bárki nézi."

Nem, nem fogják többé egymás kezét.„Nem függök tőle. Csak jártam vele.

Majdnem márványtökély. És csönd a többi.

Nem ostoba, de valami hiányzik.

Korántsem csillagtalan éjszaka;

De évek, mire belátásokig jut",

Mormolja, csak magának: Mátrai.

És Donnerrel van; ezt ki hitte volna?

A mai helyzet nem túl szívderítő.

„Egy óra múlt." „Nem csak egy óra múlt."

Valamikor szerette ezt a nőt.

„Csiszolatlan gyémántra gyanakodtam,

És ehhez képest, sajna, mit találtam?

Gyermekdedséget. És egy kicsi fertőt.

Túl sok fiút. És partidrogokat.

Bár mindezt rokonszenves tálalásban."

Aztán fönnhangon: „Hazavigyelek?"

És Dorka dülleszt, Dorka domborít.

„Köszi." Útközben szó se. Mátrai

Egyedül ébred föl vasárnap.

Blanka hangja hûvös a telefonban,

De találkozni fognak csakhamar.Busszal megy vendégségbe Mátrai,

És gyalogszerrel indul fölfelé

A hegyre. Fûben fekszik egy szamár.

Az erdő széle, szinte már vidék,

Hangja alapján nyugtalan falu,

Egy fészkelődő ól, s baromfiudvar.

A nagyfeszültségû távvezeték

Oszlopai. Pillepalackos útfél.

Negyven perc séta áldásos hatása

Az eszményi fáradtság és az étvágy:

Üget a kátyúzatlan meredélyen,

A szakadatlan kutyaugatásban.

A vasrácsok mögött, az ablakon

Finoman áttört csipkefüggönyök.

Ajtót nyitnak neki. „Hoztam virágot."

„Imádom, őszirózsa. Te, gyalog?

Nem veszi ki az erődet a séta?"

„Szeretek gyalogolni." „Te, figyelj,

Ágoston… Áruld el, ki volt előttem?"

„Nők voltak." „De neveket akarok."

Blanka összecsücsöríti az ajkát:

„Nekemmindenttudnomkell!", így a grófnő.

„Nekemmindenttudnomkell!", így a kislány.

Blanka lakása, fönt a Csúcs-hegyen

Békebeli, manzárdos menedékház,

Átalakítva fantáziadúsan.

Ami maradt, a szép faburkolat.

A turistamenük helyett szelíd

Jólét. Az alsó szint kiadva, ennyi

Szobát nem lehet befûteni télen.

Ebéd. Paprikás csirke, isteni.

Utána kompót, és szivar a végén.

„Figyelj, csók közben is anekdotázol?

Tiszteld a testem." „Áldom, tisztelem."

Kilép a verandára Mátrai:

„Emlékszem, szeptember! Gyerekkoromból.

Ujjé, ma van a születésnapod."

Mátrai nyakát harapdálja Blanka.

„Ja." Megkívánják egymást hirtelen,

És basznak, gyorsan, szinte komolyan.

Hever a csupasz padlón Blanka. „Mondom,

Épp olyan vagy, mint a kaktusz gyümölcse,

Kívülről szúrós és átjárhatatlan,

De túlcsordulóan édes belül."

A nő mobilja. „Azt mondtad, csak este…",

Hadarja, hárítólag. Azután

Az elkerekedő szemû, zavart

Ágostonhoz fordul, mihelyst letette:

„A férjem. Akármikor itt lehet."

„A volt férjed." „Géza. Hozza Julit."

Az állótükörhöz lép. Elkenődött

A szemfestéke. Moccan Mátrai:

„Csak fölugrottam. Már itt sem vagyok."

Nem látni nem lehet a változást:

Elkezdődött köztük a hintajáték,

Az összebújás, a szétrebbenés

Egymásutánja. A bizonytalanság.

Már mindketten haboznak, titkolóznak.

Dugdosnák egymást a világ elől;

A család elől egész biztosan.

„Nekem itt bombabiztos alibim van.

Szívem, egy Gerdesits lány otthonában

Egy Mátrai nem lehet idegen."

„Dehát rólunk fél perc alatt lerí…"

„S anyámék mit szólnának, hogyha tudnák?

Megyek, ne haragudj. Olyan szokatlan."

Gyors csók. Indul. A gerincről lenézve

Látja egy BMW metálezüst

Páncélját lent, a lejtő közepén.

„Megismerem. A Géza kocsija.

Õnála volt a hétvégén Juli.

Most hozza vissza." Üget, fütyörészik

A hanyatló napot figyelve. Aztán

Egyszer csak egy vonalba érnek; ekkor

Mátrai, kicsikét szemtelenül

Benéz a szélvédő mögé. „Szevasz."

A férj mellett a nagylány integet,

Mint aki tud valamit. Aki mindent.

„Nem is hasonlít Blankára ez a kislány…"

Ismerik egymást, fölületesen.

S a hegy alján: még mindig a kutyák.

„Kuss… A kutyaugatás mint olyan

Nem funkció nélküli hangadás,

Hanem jel a kutya-kutya meg a

Kutya és ember közti párbeszédben",

Állapítja meg vígan Mátrai.

Az utolsó ház utolsó kutyája

Rövid, vad tőmondatokat ugat.

Mikor Mátrai távolodni kezd,

Még egyet vakkan, csak egyetlenegyet:

Elnyújtva, szinte megkönnyebbüléssel;

Alighanem a búcsúugatás ez:

„Agyő. Méltó ellenfélnek te sem

Bizonyultál, nem több: pont ennyi vagy",

Üzeni vicsorogva. Mátrai

Most hagyja el a csahosok körét.A taxi fékez. Beüti a kódot

Mátrai, átsétál a nappalin,

S szelíden eltolja az üvegajtót.

E ház: társasház, több mint százlakásos.

Medencés, fûzfás, „kertkapcsolatos".

Az erkélyén ki integet, mobillal

Kezében, nyurgán és vörösre sülve,

A nyugágyon, a napernyő alatt?

A fejhangú Novák, a szembeszomszéd,

Közgazdász, relatíve jóbarát.

Anno együtt választottak lakást.

Mert otthon rend van, mindig pletykaéhes.

Családos, furcsa lányikrei vannak,

És sûrû házassága. Mániái.

Családfanatikus. Ha kitekint

Köréből, Mátrai jut az eszébe;

Bár családsoviniszta, hogyha van

Szabad perce, imádja Mátrait.

Most azt suttogja tapintatosan

A telefonba: egy koktélra átjön.

A túlpartot kémleli Mátrai,

Egy zöld-fehér, nagy fémhengert figyel:

„Kőolaj-finomító vagy reaktor?

Egyik sem? Mind a kettő? Teszerinted?",

Faggatja Novák. Mire Mátrai:

„Sosem fogjuk megtudni, Istenem.

Bár szemben lakunk vele, mindörökre."

Kajak, kenu. És őrjöngés a fák közt,

A basszusalap gyomordöngető.

Kezdődik valamelyik szigeten,

Bősz dobbal a Summer End Megaparty,És nyitott minden földi-égi ösvény;

Úgy tûnik, életet játszik a dzsungel.

„Sosem felejtem, leharcolt, lakályos

SZOT-üdülő állt itt gyerekkoromban.

Apám átjárt ultizni, csónakázni

A klubterembe nyáridőben, s én most

A kártyaasztala helyén lakom.

A vízijártassági igazolványt,

Még azt is itt szerezte meg. De rég volt",

Töpreng el a tószt után Mátrai.

„Egy értelmetlen autóbalesetben

Apámnak mért kellett meghalnia?

A Füvészkert előtt ütötte el

Egy sohasem azonosított teherautó.

Sosem látott felnőttnek és erősnek.

Most itt ülhetnénk kint a teraszon."A szabadságát méri Mátrai.

„Anyámat vissza kell hívnom. Kihagytam

A hétvégét, a gőzölgő ebédet

Vele és száraz öcsémmel, Balázzsal."

„Sokszor mész át?" „Ritkán. De ők azért…

Mondjunk… szívet? A belső kör lakói."

„Van belső kör?" „Kell legyen. Álljon egy

Mozdíthatatlan minimum. Alap,

Ahonnét visszahúzódnom sosem kell.

És nekem megvan majdnem mindenem."

A hétezer éves kőkori házra

Gondol, amelyre az ő házuk épült.

Mikor régészek ásták föl a telket

A Rómain – lehet talán vagy három éve –,

Eljárt a föltárásra, látta, üregek

Ásítanak a cölöpök helyén.

Cserépedény került elő, az alsó

Földréteg kincse, komor darabokban,

Fölötte árok, s egy császári érme.

„Legyen egy ház, és hozzá eszközök;

Az élet bútorai, puritánul

Vagy fényûzően, szinte egyre megy;

De hanyagoljuk most a holmikat.

Nos, bármi bonyolult is: legyen ember,

Lehessen egy nő mindenekfölött."

Novák szeme fölcsillan: „Edina".

„Legyen egy elemien otthonos nő,

Mint a te Edinád." Alapvető

Nő, otthonos, mint Novák Edinája.

„…És Dorka nem volt elég otthonos;

De Blanka majdnem az. Miért e majdnem?

Blankával túl nagy az ingadozás

Az elragadtatástól a vak ûrig."

„Inkább ûr?" „Inkább elragadtatás.

A két fontos nő közti interregnum

Szépen telt. Tudod, új még a kötöttség."

Negyed hét. Novák, berúgatva, el.

Ledől a kanapéra Mátrai.

Taplószáraz olvasmányát elunva,

Padlóra dobja a Külügyi Szemlét.

Pincézni indul, s egy üveg rozéval

Köt jó barátságot ma délután.

A Duna sötétülő habjain

Pihen szeme, ezer fénypikkelyen.

Aztán mennydörgés, kedves a fülének.

Már alig látszik az átellenes part

A pergőtûzként zúduló esőben.

 

* Részletek a Protokoll című verses elbeszélésből.