Szenvedéstörténet

I.

Kétévesen a kismacskám

fejét egy kővel eltaláltam;

nyitott kanálisba szédült.

Hallottam, hívott, nyávogott.

Először dobtam életemben.

Sírtam nagyon. Belázasodtam.

Nem az, hogy rossz vagyok.

Később, hogy fáj a hús,

izom szakad, ín túlfeszül,

erős a bőr, nehéz átszúrni,

nem az, hogy megütöttek,

tágra nyílt a rebbenéstelen

szem beteges gyûlölettől,

hideg gyanakvás beton-

roncsok közé tuszkolt,

nem az, hogy a hegyoldal

lecsúszott épp előttem

alattomos robajjal, nem,

hogy a Tom rám emelte forgó-

táras revolverét, s lőtt is

mellém a falba s nevetett,

hogy lökdöstek, mint csont-

golyót zöldposztós asztalon,

II.

hanem hogy – s beláttam –

érthetetlen, milyen s miért

vagyok; el is fogadtam: úgy

kellene, ahogy a többiek;

de nem ment, s nem tudom

azóta se; ezt büntetik – jó,

és végül megnyugodtam.

Mert ha hó hull, mindig fehér.

Ügetnek gyönyörû lovak,

s dúdolnak is félhangosan.

Minden kannának van füle.

Kisfejszével aprítom a gallyat.

Ha létrád van, de csak

ereszig ér, ég felé lépegetsz.

És nézni úgy kell, mint

a láng, de szemhunyástalan.

S minél inkább mindenki

vagy, annál jobban magad.

Nyitott tenyérrel élj.

S merítsd meg óriás-

forgáshoz krétaporban.