Robert Cohen abban az évben született, amelyben Sztanyiszlavszkij meghalt, 1938-ban. Erre a tényre ő maga hívta fel a figyelmet 1998 tavaszán, amikor Pécsett járt. Annak az évnek a során jelent meg a Jelenkor Kiadó akkor indított Theatrum Mundi sorozatának első köteteként az eredeti címén Acting One, az Egyesült Államokban először 1984-ben kiadott színészeti kézikönyve. 2008-ban a kötetet Amerikában ötödször, Magyarországon másodszor adták ki.

Robert Cohen a University of California, Irvine 1965-ben létrehozott Dráma Tanszékének alapítója, 1990-ig vezetője. 2001 óta a tanszék Claire Trevor professzora. Színházi rendező, fordító, drámaíró, színikritikus, több színházi könyv szerzője. Az 1980-as évek közepén az ő meghívására ment – az Egyesült Államokban tartózkodó – Jerzy Grotowski Irvine-ba, ahol a lengyel rendező három évig dolgozott az Objektív Dráma Programon, melynek keretében a rituális színjátszás eredetét, és ennek a kortárs színjátszásban történő elméleti és gyakorlati alkalmazását kutatták.

Amikor Cohen kötete egy évtizede magyarul megjelent, még távol voltunk az egyetemi képzésben az úgynevezett bolognai rendszertől. Az elmúlt évek során a magyar felsőoktatásban – az Európai Unió felsőoktatásával való harmonizációra hivatkozással – bevezetett alapképzés (BA) és mesterképzés (MA) azonban mostanra számunkra is nyilvánvalóvá tette, hogy a felsőoktatásban (is) szükség van a képességeket és készségeket előtérbe állító, a gyakorlati hasznosulásnak nagyobb szerepet szánó programokra. És mi lenne gyakorlat közelibb, mint a színészet, amelynek léteznek különféle konkuráló elméletei, alapja azonban vitathatatlanul merő praxis. Ennek a gyakorlatiasságot előtérbe állító, a felhasználhatóságot, alkalmazhatóságot figyelembe vevő szemléletnek a tárgyiasulása Robert Cohennek a színészképzés általa képviselt gyakorlatából kiinduló, azt rendszerbe foglaló egyetemi tankönyve.

Az Egyesült Államokban az egyetemi kurzusok szintjét már a számozásuk jelzi, így az amerikai olvasó számára egyértelmű, hogy ha egy jegyzetboltban leveszi a polcról az Acting One című tankönyvet, akkor egy alapozó színészkurzus anyagát tartja a kezében. Ennek a kötetnek a fordító, Márton András színész-rendező, A színészmesterség alapjai címet adta, amivel pontosan azt fejezi ki, amit a kötet tartalmaz, és ezzel a címadással hívebben tájékoztatja a hazai olvasót, mintha tükörfordításban Színészet: egy címen adta volna közre Cohen munkáját.

A négy részből, részenként hat leckéből, leckénként egy-hét (összesen 82 darab) gyakorlatból álló kötet az amerikai színészpedagógus több évtizedes rendezői, oktatói, színészképzői munkáját, a színházteremtés elméletének és gyakorlatának tapasztalatát összegzi, letisztult formában és plasztikus nyelvezettel. Az egyetemi kurzus szerkezetének algoritmusát követő kötet nem elsősorban elolvasandó könyv, hanem a színészet alapvető technikáinak elsajátítását segítő gyakorlati útmutató, amelyet ki kell próbálni, amelynek példáit, gyakorlatait az egyéni és társas helyzetekben el kell játszani.

A kötet négy fő része: a színészi megközelítés, a színész feladatai, a színész mint eszköz, és végül a színész technikája. Ezek a fő részek hat-hat leckére tagolva vezetik be a színinövendéket a mesterség alapjaiba. Cohen ügyel arra, hogy az egyszerűtől haladjon a bonyolultabb, a civiltől a művészi felé, s hogy szót ejtsen az egyes gyakorlatok kapcsán felvetődő nehézségekről, és ezek leküzdésének módjáról és lehetőségéről.

A szerző nézete (és tapasztalata) szerint a színészet tanítható, és könyve ennek a szakmának az átadható, elsajátítható részével foglalkozik. Kiindulópontja az, hogy a színjátszás művészetének kezdeti szakaszában olyan módszert kell a diákok kezébe adni, amellyel a későbbiekben a maximumot lesznek képesek kihozni önmagukból. E módszer (és alapozás) a tréninget kezdő növendéktől fizikai és szellemi ellazulást, nyitottságot, a társakkal szembeni bizalmat, fegyelmezettséget, játékosságot és kreativitást kíván. A könyv bevezetőjében Cohen azt írja, hogy „a színészet tanulását bármilyen korban el lehet kezdeni". És mivel alapozó, bevezető programról van szó, a kurzus „hasznos előtanulmány lehet szónoklathoz, politikához, jogi pályához, az üzleti élethez és minden olyan tevékenységhez, ahol fontos szerepe van az önkifejezésnek, a kommunikációnak". Ennek az érvelésnek a megalapozottságát számunkra is mindinkább visszaigazolják azok a társadalmi változások, amelyek az elmúlt egy-két évtizedben Magyarországon az ismeretek, tapasztalatok, készségek terén bekövetkeztek, és amelyek a történelmi, tárgyi ismeretek helyett nagyobb hasznosságot, létjogosultságot tulajdonítanak bizonyos készségeknek, a gyakorlati tudásnak.

A színészi megközelítéssel foglalkozó rész azokat a színjátszótól megkövetelt átalakulásokat veszi sorra, amelyek révén a személy színésszé válik. Itt tárgyalja a célra irányultságot, a hatásgyakorlás technikáit, a szereppel kapcsolatos taktikákat és elvárásokat. A gyakorlati felkészülési módszereket kínáló második (elméletibb, leckénként egy-egy gyakorlatot tartalmazó) rész a szerepre való felkészüléssel, szövegtanulási módszerekkel, a próbafolyamat jellegzetességeivel, a jelenetek színrevitelének, a közönség előtti szereplésnek, a visszajelzésnek (értékelésnek, kritikának) a kérdéseivel foglalkozik.

A harmadik részben a színész mint önmaga hangszere (eszköze) jelenik meg, ahol a hangképzésről, színpadi beszédről, a test fejlesztéséről és a hanggal való összhangjának megteremtéséről esik szó. Ez a technikai kérdésekkel foglalkozó rész mélyen rokon Grotowski szemléletével, aki kiemelt jelentőséget tulajdonított a légzésnek és a hangképzésnek, és aki maga is azt vallotta, hogy „ami a színészi tréninget illeti, azt hiszem, a legtöbb hibát a hangképzési gyakorlatok során követik el". Cohen ebben a részben hosszasan, igen alaposan foglalkozik a légzéstechnikával, a hasi légzéssel, a rezonanciával, a hangmagassággal, a színpadi hang kialakításával és gyakorlásával. Ez utóbbiról azt írja, hogy a színpadi hang karbantartása a színész feladata. „Napi egy óra annyi a színésznek, mint a napi skálázás a zongoraművésznek, vagy a napi edzés a profi atlétának". A fejezet hanggyakorlatai közé a fordító – kreatív módon – magyar nyelvű hanggyakorlatokat illesztett (amivel egyrészt tekintettel van magyar színészképzés praxisára, másrészt a kötet magyar alkalmazhatóságát segíti), s így a kötetben Weöres Sándor Tavaszköszöntő, Kínai templom, Tóth Árpád Láng, Vidor Miklós Nyelvgyötrők című műve is helyet kap.

A hang mellett a színész testéről is részletesen ír Cohen, annak fejlesztendő területeiről, mint amilyen az állóképesség, a koordináció, a fizikai dinamizmus, különös mozgáskészségek (küzdősportok, vívás, balett, társastánc, pantomim stb.) kialakítása, kidolgozása. Külön tárgyalja az egyensúlyérzék fejlesztését, a tempót, ezen belül a gyorsítás, lassítás, egyenletesség ritmusait, majd pedig a hang és a test kapcsolatát, összhangját elemzi.

Az utolsó részt Cohen annak szenteli, hogy a színpadon való lét (az előadásban való szereplés) során alkalmazható elemi technikák némelyikével megismertessen. „Nincsen olyan eleme a színészi technikának, amely valaha is teljes egészében mesterséges vagy kizárólagosan teátrális tudna lenni" – írja ennek a résznek a bevezetőjében. Itt a gyakorlatok többsége drámarészletet vesz alapul, ezek színrevitele, társas kipróbálása, változatokkal való kísérletezés és játék alkotják a fejezet középpontját. Van gyakorlat, amelyik azt mutatja be, hogy miként ragadjuk magunkhoz a szót drámai párbeszédben; van, amelyik ugyanazon szövegrész jelentésváltoztató intonációs változataival foglalkozik; tárgyalja a dialógusban megjelenő szünet jelenségét, a hosszú szövegrészek intonálásának, eljátszásának technikáit, nehézségeit; és a színpadi jelenet felépítésének színészi dramaturgiáját.