2008-ban az egyik legrangosabb magyar irodalmi elismerést, az AEGON Művészeti Díjat Térey János Asztalizenéje kapta. A kortárs magyar irodalom recepciójában a drámai műfajok nagyon gyakran a figyelem perifériájára szorulnak, ezért egy éve jelzésértékűnek tűnhetett, hogy az ízig-vérig kortárs közegben játszódó „drámai költemény" a figyelem középpontjába került. Talán furcsán hat, de azt lehetne mondani, hogy egyfajta kísérleti műről van szó: egy a kortárs drámaírók által majdhogynem elfelejtett színpadi műfaj újraformálásáról, amire vonatkozóan Térey az utószóként is olvasható néhány oldalnyi jegyzetében így fogalmaz: „Azt mondják, elképzelhetetlen egy e századi drámai költemény? Pláne színpadon? Azt mondom: van időm, utánajárok. Olyan érzés ez, mint újra lefektetni egy rég fölszámolt villamosjárat vágányait, és elindítani egy áramvonalas szerelvényt a klasszikus útvonalon." (189.) Az Asztalizene nemcsak a drámai költemény műfaját éleszti fel, hanem erős szálakkal kapcsolódik a polgári színjáték nagy múltú hagyományaihoz is. Térey műve finom és elegáns polgári kamaradarab, amely nem meghökkentően formabontó újdonságaival hat, hanem azzal az egyszerű és kifinomult tárgyszerűséggel, amellyel a jelenkor mindennapjaihoz, szereplőihez, társadalmi csoportjaihoz vagy az éppen aktuális társadalmi jelenségekhez közelít. Ha úgy tetszik, egy kisebb szociográfiai pillanatfelvételt kapunk a mai harmincas-negyvenes éveikben járó fővárosi értelmiségi középosztályról. Mindez pedig könnyed és elegáns költői nyelven szólal meg, amely amellett, hogy zeneiségével és hajlékonyságával elbűvöli a hallgatót, jól igazodik a mai köznyelv természetes ritmusához. Térey valóban remek szöveget alkot, amely a színpadon is elevenen tud hatni, ugyanakkor nem jellemez a nyelv révén; a dráma minden szereplője hasonló regiszterben beszél. Hadd illusztrálja azonban egy példa az első tétel (Allegro) legvégéről azt a játékosságot is, ahogyan Térey a legváratlanabb helyzetekben képes hidat találni a költői hagyomány és saját korának nyelvi-tematikai rétegei között; vagy ahogy éppen teljesen kézenfekvő egyszerűséggel beilleszt a dráma nyelvi közegébe egy attól teljesen idegen intertextust (Janus Pannonius-utalást) anélkül, hogy az szubverzív módon túlfeszítené a dráma kereteit: „GYŐZŐ Kivirágzott egy mandulafácska / A Szent Orbán téren? / Ilyenkor? Lehetetlen. Február elején? / De még visszatér a fagy, nem? / ALMA (végigméri Delfint) Tiszta abszurd az idő." (64.)

A cselekmény egyetlen helyszíne a White Box nevű felkapott budai étterem, ahol 2007 februárjában a megszokott törzsvendégek gyűlnek össze, hogy kellemes hangulatban eltöltsenek egy estét. Győző, a sikeres étteremtulajdonos akarva-akaratlanul szervezi önmaga köré a színjáték szereplőit. Az étterem viszonylag zárt terébe így sereglik össze Alma, a karrierjét ügyesen építgető ügyvédnő, Kálmán, a válás előtt álló baleseti sebész, Delfin, a kiégett, középszerű operaénekesnő, Krisztián, a meleg belsőépítész, és Henrik, a mindenki által utált operakritikus. Ez a jól megvilágított (többször szóba kerül a hatalmas csillár) fehér tér pontosan úgy működik, mint ahogy Krisztián, a tervező a darab folyamán értelmezi is saját „alkotását", vagyis egy olyan kiállítótérként, amely fokozatosan megtelik egyrészt a „kiállított tárgyakkal", másrészt a kiállítási tárgy nézőivel: „KRISZTIÁN A White Box inkább – engem kérdezz! – / A kiállítótér eszméje, a szűzi, tiszta tér maga: / Lássuk, ahogyan fokonként benépesül, / Ahogy fészket rak benne a társasélet." (45.) Ez tehát egyúttal azt is jelenti, hogy az étterembe belépő vendégek – a színdarab szereplői – kiállítási tárgyakként is funkcionálnak, a darab nézője pedig maga a múzeumlátogató. Térey persze játszik is az ebben rejlő lehetőségekkel, és olykor megcseréli a szerepeket, például amikor egy-egy figura maga is mint néző és értelmező figyeli a másikat. Ez leginkább a két pincér – Zsuzsi és Roland – esetében kézenfekvő, akik lesik és kommentálják a vendégek minden mozdulatát, de más szereplő is az események külső megfigyelőjévé válhat: Kálmán például a darab egy pontján egy időre teljesen háttérbe vonul, és csupán mint megfigyelő van jelen a többiek között. („Kálmán leül Krisztián mellé, és fölváltva hallgat bele a többiek beszédébe." [100.]).

A társaságban mindenkinek megvan a maga szólama, amelyből a szereplők a darab végéig alig-alig esnek ki: nincsenek és nem is nagyon lehetnének különösebben váratlan fordulatok ezek között az összeszokott, de nem túl szorosan egymáshoz kötődő emberek között. Az olykor azonban kínossá váló, persze sohasem tragikusan komoly szituációkból láthatóan egyikük sem tud kiszabadulni, mintha ez az elegáns tér fogva tartaná mindannyiukat: ketten is igyekeznek az este folyamán „elmenekülni" a White Boxból – Delfin Krisztián megjelenésekor pánikszerűen távozik, ahogy Kálmán is menekülőre fogja Alma betoppanásakor –, hamarosan azonban mindketten visszatérnek ebbe a zárt ördögi körbe, hogy, akárcsak a többiek, végigegyék-igyák és végigcsevegjék az estét. Mert tulajdonképpen a színen ennél több nem is nagyon történik: a kifinomult, hangulatos, „hámból kirúgós" szombat este helyett egy kissé kókadtra sikeredett „buli" szem- és fültanúi lehetünk, amelynek megvannak a maga lapos szenzációi (Delfin terhessége), „meglepetései" (Alma visszautasítja a vérprofi Győzőt) és kellemetlenségei (Henrik, akit jóformán ki sem szolgáltak, állja záráskor a cechet), de ezen túl semmi különös nem történik.

Az Asztalizenét olvasva eszünkbe juthat Sartre Zárt tárgyalás című műve, noha Térey drámájának hangulata közel sem olyan „pokoli", mint a francia mesternél, aminek legfőbb oka az, hogy a szereplők állandó önkommentálása és a mások életében való folyamatos vájkálás ellenére sem tűnik úgy, hogy bármelyiküket is túlságosan megérintené vagy gyötörné az, ami körülöttük zajlik. A White Box világát jellemző elegancia és minőség csak a felszínről szól, ami megakadályozza azt is, hogy az események tragédiába torkolljanak: ugyanakkor az örömnek és a sikernek is csak múlékony hatása van a történésekre. A darabnak a társadalmi pillanatfelvétel-jellege azonban valóban izgalmas, hiszen Térey hihetetlenül jó megfigyelő, és a lehető legízesebben mutat be bizonyos kor- és személyiségtüneteket. Amikor például elhangzanak a vacsorarendelések, nemcsak „a szürkemarha-pecsenye, csípős szilvaraguval és keserűcsokoládé-ráccsal" vagy a „göngyölt borjú, fehérboros mártásban" illata csapja meg az ember orrát és tüzeli fel a fantáziáját, hanem egészen plasztikusan tapinthatóvá válik egy sajátos életstílus. A White Box mintha csak a stílus és a minőség fellegvára volna, ahol a márka és a védjegy a boldogság garanciája.

Az Asztalizene a pillanatnyiság drámája: a történések csak ideig-óráig képesek az eseményszerűség látszatáig felemelkedni – valójában nem kell hozzá sok idő, és bármi elveszítheti sikkességét, avíttá és kínossá válhat; az ízlés mércéje ebben a közegben az idő, amely minden kedveset hamar unttá és utálttá tesz. Néhány hónap vagy egy fél év alatt bármi értékét vesztheti, mert szezonálisan változik minden, akárcsak a divat. „KÁLMÁN Spenótszínű a mosdód, Győző. / GYŐZŐ Krisztiánt dicsérd. / KÁLMÁN Láttad a tervet, vagy nem? / Átvetted a cuccot, vagy nem? / GYŐZŐ Akkor tetszett. Régen. Bő fél éve. / Most úgy gondolom, mérsékelten zseniális terv volt." (92.) Ugyanez a pillanatnyiság tükröződik az emberi kapcsolatokban: nincs állandóság, mert az érdekek, az unalom, vagy éppen az újdonság izgató vágya mindig váltásra és változtatásokra ösztönöznek. Krisztián a darab elején szemrehányást tesz Győzőnek, hogy idén elfeledkezett a születésnapjáról, és több más jel is arra utal, hogy kegyvesztett lett nála. „KRISZTIÁN (Delfin fülébe súgva) Szóval, a Győző. / Hallgasd meg, mert én nem hiszem el. / Búcsúzom tőle a múltkor; / Jobbról-balról megcsókolom, / Én csókolom meg: őt, nem engem: ő; / És mi a furcsa? Látni, hogy középen / Ott ég a szájában a cigaretta, / S nem venné kézbe még a kedvemért sem…" (44.) De akár egyetlen jeleneten belül is annyira felkavarodhatnak a kedélyek, hogy a tíz perccel korábban agyondicsért szerető a legundokabb embernek tűnik fel, mint például a második tétel tizedik jelenetében, amelyben először Delfin Kálmánt a következőképpen magasztalja: „Nekem olyan barátom sohasem volt, mint te. (…) Egy ilyen virtigli úrifiú, / Aki nem hányaveti újmagyar!, / Bármit jelentsen is ez. / Nem urizál, nem játssza az eszét, / Hanem tényleg finom ember." (95.) Néhány oldallal később viszont a „Tévedtem, mégsem vagy finom ember" kijelentéssel tesz pontot a sértegetések végére.

Figyelemre méltó a darabban az olvasó emlékezetében jó eséllyel pontosan élő, aktuális közéleti események kezelése. Térey a dráma zárt, társasági miliője köré megteremt egy „reálisnak" ható időt, amely – a kortárs drámairodalomban nem éppen megszokott módon – majdhogynem egybeesik a szöveg megírásának idejével. A 2006-os augusztus huszadikai vihar vagy ugyanezen év őszén a politikai feszültségek és zavargások azonban a dráma hátteréül szolgálnak és csak átmenetileg érintik meg a szereplőket. Ebből a szempontból érdekes a második tétel első jelenete, vagyis az a pillanat, amikor az összes szereplő együtt eleveníti föl az említett augusztus huszadikai katasztrófát. A jelenet egyértelműen a szöveg dramaturgiai centruma, mivel ez az egyetlen pont, ahol az összes szereplő szólama összefonódik, és az aktorok közösen alakítják a történéseket – pontosabban a visszaemlékezés menetét. Ilyen összhang és koncentráltság nem is alakul ki többé a darab folyamán. A tragédia, amely mindenkit másképpen érint, de mégis az egyetlen közös metszéspont hőseink életében, egyrészről nagy horderejű esemény, amelyet szinte mitikus színezetűvé lehet nagyítani, mint egy apokalipszist. Erre egyébként Győző – karakterének megfelelően – kísérletet is tesz, amikor a vihar túléléséről beszél. „GYŐZŐ (Alma mögé lép) Tavaly úgyszólván mindenki meghalt. / De mi élünk. Hatalmasan élünk. / Végigfutom a tegnapi regisztert, / Kitörlöm az összes halottakat. (Megpróbálja átölelni Almát, aki kiszabadítja magát) / De mi élünk. Hatalmasan élünk." (72.) Másrészt az is sejthető a visszaemlékezések mögött, hogy ez az „esemény" olyan szenzáció, amely meg is maradhat a társasági beszédtéma szintjén, sőt lassan elveszítheti érdekességét.

Térey a külső – éttermen kívüli – történéseket finom dramaturgiai érzékkel engedi beszivárogni a beszélgetésekbe. Az első jelenetben például Győző máris a tragikusan ható „Tavaly mindenki meghalt" felütéssel kezdi a dialógust, amely azt a látszatot keltheti a darab elején, mintha valódi tragédia nézői volnánk. Valójában azonban soha sincs egyértelműen eldöntve, hogy mi is történik „odakint": olykor azt sugallják a jelenetekben elhangzó utalások, hogy már minden tragédián túl vagyunk, és a talpon maradt túlélő erősek mintegy önmagukat, saját megmenekülésüket is ünneplik ezen az estén. Különösen Győző megnyilvánulásai értelmezhetők ekként – mintha az étterem felvirágoztatása, a karrier és a társasági sikerek minden más nehézségen is tovább tudnák őt lendíteni. Máskor éppen az ellenkezője tűnik igaznak. „GYŐZŐ Mariann nem mozdul ki, / Ha járvány van; köd nehezíti a közlekedést, Meg egyébként sincsen kedve: / Sokan vannak az utcán, / Fölvonulások, atrocitások, miegyéb. (…) Tavaly mindenki meghalt, / Félig vagy egészen." (12.) A White Boxban összegyűlő emberek életét azonban – legalábbis életüknek azt a részét, amelyet az étterembe magukkal hoznak és láttatni engednek – kevéssé szervezik ezek a külső események, hiszen igazából alig akad olyan történés, amely mély nyomot hagyna bennük. A második tétel vége felé például Győző arra kéri Delfint, hogy soroljon fel tíz dolgot, ami fontos számára. Delfin nehezen fog bele a felsorolásba, Győző segít neki: „GYŐZŐ Erőltesd meg magad. / Szeretsz vezetni, ez eddig egy. / Alkudni a piacon, kettő. De főzni, azt nem!… / Mikor Susannát énekelted, azt szeretted. Három. DELFIN Szuperóriás-műlesiklást nézni, négy. / Vadvízen evezni ezerrel, az ám. Öt. / Öröm egy legyőzött kényszerbetegség: / Nem ellenőrzöm százszor az ajtómat, / Mint régen… Úgy döntöttem, hogy nem. Legyen ez hat." (101–102.)

Ebben a vonatkozásban fontos az is, hogy a „tavaly mindenki meghalt" rendre visszatérő frázisnak megvan a társasági kapcsolatokra vonatkoztatható megfelelője: a „tavaly mindenki mindenkinek megvolt" állandóan ismétlődő formula, amely azt is mutatja, nem véletlen az, hogy minden stílus és sikk ellenére mégis olyan lehangolóan langyos hangulatú ez a társaság. Amikor Győző a művészetről beszélget Delfinnel, és saját hazugságaira reflektál, amelyek arra vonatkoznak, hogy milyen képek függnek nála otthon a falon, pontosan érződik, hogy a látszat és a felszín irányít itt mindent; a lódításon kívül már nem nagyon lehet feldobni újdonsággal ezt a világot. Emiatt van az is, hogy valahogy kitöltetlen marad a dráma, amelyben fontos problémák vetődnek fel (mint például a ki hol született, és ennek milyen jelentősége is van), de igazából nem nagyon lehet mit kezdeni velük; mint ahogy a darab végén Delfin terhességével sem, amely mint drámai tetőpont önmagában elég kevés. Az Asztalizene valóban egy jól sikerült, „áramvonalas" huszonegyedik századi drámai költemény; csak míg a szöveg és a benne megjelenített kor ábrázolásának költeményessége és zeneisége tökéletes, a drámaiság hiányzik belőle. Ez azonban inkább a kor, és nem feltétlenül a szerző hibája.

Kétségtelen, hogy a szerző nagyon jó érzékkel talált rá a polgári színjáték műfajára. Minden bizonnyal ez az a műfaj, mely a leginkább alkalmas arra, hogy felmutasson egy olyan világot, mely rímel napjaink drámaiatlanságára. A White Box zárt terében nincs helye a tragédiának, mert az étterem hiába ötcsillagos, a tágabb közeg, melyben elhelyezkedik, nem teszi lehetővé, hogy törzsvendégei, ezek a „sikeres" emberek eljussanak a nagyságig, a problémákból tragikum szülessék, a színjáték pedig tragédiává váljék.