Radikális lépésnek bizonyult Mohácsi János meghívása, megjelenése rendezőként a Pécsi Nemzeti Színházban. Nem pusztán A képzelt beteg szakmai fogadtatása, a kritikusok által odaítélt legjobb előadás díja és közönségsikere utal erre, vagy hogy Mohácsi mindkét pécsi rendezését beválogatta a POSZT versenyprogramjába az idei szelektor, Janisch Attila, hanem mindenekelőtt az az összkép, amelyet a társulat az Istenítélet című előadásban mutat. Egy társulat erejéről, kondíciójáról, létmódjáról ugyanis többet elárulhat egy tömegjelenet, mint a főszerepek mégoly meggyőző megoldása. Egy tétlenül ácsorgó, tébláboló statiszta, egy jelenésre váró, céltalanul kalandozó tekintet halomba dönthet mindent maga körül, mindenekelőtt az előadás hitelét, de a játszók színházeszményéről, színházhoz való viszonyáról is szemléletesen tudósít. Az Arthur Miller A salemi boszorkányok című műve alapján készült Istenítéletben pedig a tömeg legalább akkora jelentőséggel bír, mint maguk a főszereplők. A Pécsi Nemzeti Színház társulata ebben az előadásban közös színházi nyelvet beszélő, egységes csapatként működik, még ha nem sikerül is mindenkinek olyan markáns karaktert hoznia a tömegjelenetekben, mint annak idején a kaposvári előadás szereplőinek. A Proctor házaspár tragédiája szinte csak véletlenszerűen kiemelt cseppje a tengernyi butaság, korlátoltság, tudatlanság, cinizmus, jó- vagy éppen rosszhiszemű oktalanság s érdek vezérelte salemi közéletnek. Mert Mohácsi most is a közgondolkodás sajátosságairól, a tömegpszichózis működéséről kezdeményez érzékletes szellemi polémiát, ahogyan tette azt a Megbombáztuk… vagy a Csak egy szög című kaposvári előadásokban, más-más aspektusból persze, más-más problémafelvetésből kiindulva. Mohácsi János és a máskor szerzőtárs, ezúttal dramaturg Mohácsi István verziója nem Proctorék történetére koncentrál, nem személyes drámájuk átélésére s morális állásfoglalásra késztet, hanem gondolkodásra a tragédiák sorát (így a Proctorékét is) okozó közegről, amelynek – efelől nem hagy kétséget a rendezés – részesei, alkotóelemei vagyunk mi is. Gyengébbek kedvéért a nézőtéri fények is kigyúlnak, amikor a bajba, majd nyeregbe került, vádlottból vádlóvá lett lányok szemrevételezik, ki legyen a boszorkányságért börtönbe juttatható következő áldozat, ám ami ennél sokkal fontosabb: Mohácsi János és alkotótársai az előadás egészét – mind a szöveget, mind a környezetet – úgy alakították, hogy az bármiféle direkt utalás nélkül is értelemszerűen itt és most érvényes, rólunk szól.

A nézőtérrel szemben, lelátóra emlékeztető (netán templomhoz vezető?) lépcsősoron elhelyezkedve képezik meg a szereplők az általános hangzavart, amelyből csak időnként válik ki egy-egy értelmesnek tűnő vagy legalább értelmezhető mondat, s amelyet csak az ősi afrikai zenére emlékeztető hangzás, a dobok dübörgő ritmusa (zene: Kovács Márton) képes elnyomni, vagy zsoltárok átszellemült kántálása egy időre felfüggeszteni, egy irányba terelni. Khell Zsoltnak a fentiek értelmében aréna avagy stadion képzetét is megengedő díszletében és Szűcs Edit határozottan egyetlen korhoz sem köthető, de akár mai, archaizálva divatos ruháiban mindenki egyszerre szereplője és szemlélője a közösség történetének. A részvétel minősége, mélysége maguktól a szereplőktől függ, az eredmény, a dolgok kimenetele azonban bizonytalan, tehát folyamatos alkalmazkodásra készteti a stabil értékrenddel nem rendelkezőket. (A bizonytalanság verbálisan is folyamatosan jelen van, például ilyen kitételekben: „Én nem tudom, de biztos, hogy lehet, hogy biztos meg van babonázódva".)

S hogy mi lehet e stabil értékrend alapja – súlyos kérdése ez az előadásnak. A vallás, a hit e tekintetben meglehetősen problematikusnak bizonyul a józan ésszel szemben. Olyannyira, hogy a Salembe vizsgálóbíróként érkező Hale tiszteletes (Pál András) az eljárás során meghasonlik, s megbizonyosodván arról, ami a bizonyítási eljárás során egyébként mindenki számára, így Danforth alkormányzó (Széll Horváth Lajos) és Hawthorne (Köles Ferenc) számára is nyilvánvalóvá válik – hogy tudniillik ártatlan embereket gyilkoltak halomra a magukat a halottidézés bűnéből menteni próbáló csitrik színjátékai alapján –, hazugságra, vagyis bűneik beismerésére próbálja rávenni a megvádoltakat, csak hogy saját életüket s az ő, Hale tiszteletes lelkiismeretét mentsék. Parris tiszteletes (Kocsis Pál m. v.), a salemi nyáj anyagi javakat korántsem megvető lelkipásztora sokkal racionálisabb elme nála: „Imádkozni? Minek?" – kérdez vissza extázisba esett lányáért aggódva, s „Gyógyszer kell, gyógyszer! Itt most nem lesz ima!" – zárja le a diskurzust kategorikusan.

Az Arthur Miller által történetbe foglalt alapképlet számos értelmezési lehetőséget kínál az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottságok, illetve a diktatúrák működésétől a koncepciós perek mechanizmusáig (Keleten és Nyugaton), hogy csak a legkézenfekvőbb áthallásokat említsük, amelyekkel élni is szoktak a színre vivők. Mohácsit azonban szemlátomást nem az efféle konkretizálható mögöttes tartalmak izgatták.

A Miller-drámához képest a leglényegesebb változás a Kaposvárott, majd Pécsett bemutatott verzióban az irónia beépítése a darabba, nem pusztán verbális szinten, hanem a szemléletmódot tekintve is. A kifacsart szólások, nyelvi játékok, a helyenként egészen a ’Hacsek és Sajó’-típusú humorig merészkedő dialógusok egyrészt markánsan jelzik a távolságot az eredeti műtől, másrészt elemelik a játékot a naturalizmustól a realizmus, vagyis a lényeglátás irányába. Mohácsi meditatív, az idővel nagyvonalúan bánó, a gondolkodásra időt hagyó, paradox módon egyszersmind akciódús, dinamikus színpadi világának problémafelvetése rendkívül összetett. Abszurdba hajló humora a társadalmi közlekedés kiüresedett nyelvi paneljeit, az értelmetlen, fölösleges mondatokban tobzódó gondolattalanság változatos megnyilvánulási formáit, a látszatdialógusok semmitmondását plasztikusan érzékelteti csakúgy, mint az igazságszolgáltatás, a politika, az intézményesült ideológiák álszent cinizmusát.

A Miller-dráma címének Istenítéletre változtatása sem pusztán szerzői jogi értelemben korrekt, de tartalmilag is: az istenítéletnek az ősi mitológiából a kereszténységbe is átkerült intézménye „tárgyi bizonyítékok hiányában, illetve helyett a döntést földöntúli hatalmasságoknak tulajdonított jelektől tették függővé" – ahogyan a Magyar Néprajzi Lexikon fogalmaz, a Magyar Katolikus Lexikon szerint pedig „szoros értelemben bírói eljárás, Isten segítségül hívása az ártatlanság vagy bűnösség bizonyítására". A tűz-, a víz- vagy a keresztpróba hajdan perdöntő eredménye ma már a természet törvényszerűségei alapján racionálisan pontosan magyarázható, az intézményesült hit azonban minden tévedését, bűnét túlélve évszázadok óta meghatározója az emberi gondolkodásnak. S az Istenítélet hősei nemcsak megítéltetnek, de ítélnek is arról a jogrendről, amelyben – Proctor szavaival – „aki vádaskodik, az mindjárt szent? Milyen bíróság az, ahol nem a bűnt, hanem az ártatlanságot kell bizonyítani?" Miközben tehát látszólag markánsan eltávolodik Mohácsi előadása Miller drámájától, valójában annak történeti magvát bontja ki az emberi gondolkodás évszázadokon, évezredeken átívelő sajátosságait vizsgálva.

Hogy Mohácsit a drámának ez a primer rétege izgathatta most leginkább, s a vallás, az egyház viszonya az önmaga hirdette elvekhez, eszmékhez, értékrendhez a mindennapi élet s a politika összefüggésében, azt az ugyancsak ebben az évadban Kaposvárott megrendezett A helytartó is mutatja, amely előadásnak nézetem szerint ugyancsak a POSZT-on lett volna a helye a versenyprogramban, nem pusztán a kérdésfelvetés művészi ereje, hanem a még ki tudja, meddig működő kaposvári csapatmunka minősége okán is.

Szerencsére Mohácsi János művészi ereje jobbára magával tudja ragadni mindenkori játszótársait, igazolták ezt az évekkel ezelőtt a nyíregyházi társulattal létrehozott munkái (s részeredményeikben a budapesti nemzeti színházi rendezései), és mutatja most a két pécsi előadás. Az Istenítélet nemcsak az eltelt idő s a folyamatosan változó körülmények miatt tekinthető a kaposvári előzmény ellenére eredeti műnek, hanem Mohácsinak a színészekből, az adott társulatból kiinduló, velük közösen alkotó munkamódszere okán is. Ennek eredményeként született most is olyan műegész, amelyben az abszurd humor, a kaján irónia szemérmes érzelmességgel, érzékiséggel párosul; amelyben a karcos lírát bohózati elemek oldják, helyenként komoly dramaturgiai funkcióval bírva – mint például az egér váratlan megjelenése a tárgyalóteremben. Mindazonáltal az Istenítélet szikárabb, az érzelmekkel takarékosabban bánó előadás, mint a Csak egy szög vagy a Megbombáztuk… volt – tán a téma okán. Itt a rációé ugyanis a főszerep, a józan ész volna a viszonyítási pont, ha működhetne. Zayzon Zsolt John Proctora nem hős, csupán a józan ész vezérelte szikár, kemény, érzékeny férfi, aki a Märtz Fruzsina játszotta vonzó, cseppet sem démoni, inkább nagyon szerelmes, esendő Abigél iránti érzéki vonzalmát még négyszemközt is zárkózottan, fegyelmezetten fojtja el. Feleségéhez, Herczeg Adrienn erős jelenlétű, egyszerre érdes és lágy Elizabethjéhez fűződő, minden feszültség ellenére meghitt viszonyát remekül jellemzi a késleltetetten visszatérő közös röhögés a nyuszi-viccen, majd a kivégzés előtti szűkszavú búcsú: „hülye vagy".

A józan ész esélytelenjei között remek Füsti Molnár Éva magától értetődő egyszerűséggel érvelő Rebbecca Nurse-e, aki nem hagy kétséget afelől, kié a vezérszólam a férjével, Urbán Tibor Francis Nurse-ével alkotott párosukban. Giles Corey Stenczer Béla megformálásában kedélyesen anekdotázó, kicsit túlszínezett figura, akinek mártíriumát csak Elizabeth tárgyilagos elmondásából ismerjük meg. A másik oldalon, az irracionalitás, a tudatlanság cinikus haszonélvezői kevéssé humoros alakok Széll Horváth Lajos kegyetlenül okos és cinikus alkormányzója s Köles Ferenc kedélytelen bírája képében. Nem úgy a kaposvári vendég, Kocsis Pál Rarris tiszteletese, akinek bámulatos alkalmazkodókészsége, kisstílűséggel párosuló szervilizmusa már-már bohózati helyzeteket teremt. Mohácsi rendezése amúgy sem fukarkodik a gegekkel: Pál András Hale tiszteletesének akkurátusan, szellemesen fölépített érkezési jelenete, majd viszontagságai Proctorék házában a nem talált tollal s a hibás harmadik lépcsőfokkal – amelyen aztán sorra megbotlik mindenki –, nem engedik felmagasztosulni a meghasonlás pillanataiban sem. Hátborzongatóan rendíthetetlen viszont a maga bigott, fenyegetőző ostobaságában az áldozatok földjeit fölvásárló Thomas Putnam Ottlik Ádám megformálásában.

Akadnak színészek az előadásban, akik nem használták ki maximálisan a rendező kínálta lehetőségeket, a társulat egésze mégis érezhetően sokat profitált ebből a munkából, s ennek következtében a néző is.

(Rendező tervez) Mohácsiék stílusában folytatva: ígéretesnek ígérkezett Vincze János meghívása is vendégrendezőként a Pécsi Nemzeti Színházba, s a darabválasztás, Egressy Zoltán Portugálja is kézre állónak tetszett a Vincze által a Harmadik Színházban érzékenyen, értőn színre vitt kortárs magyar művek után. Bár az is igaz, hogy A Gézagyerek, A Herner Ferike faterja vagy az egyébként ugyancsak kitűnő Macskajáték esetében is le kellett győznie a rendezői értelmezésnek s a színészi játéknak a rendező maga tervezte díszletét. A tér most sem kedvez a játszóknak – és asszisztensével együtt most is a rendező jegyzi. A Harmadik Színházban az ormótlan látványt mentette a feltételezhető pénztelenség – itt nincs mentség a csúnyaságra, ám nem ez a legfőbb baj. Hanem hogy például a biciklizésre alkalmas, a darab szempontjából azonban teljesen fölösleges „földút" kialakítása át és körül a nézőtéren, mintha elvonta volna a figyelmet a helyzetek s az emberi viszonyok kidolgozásáról, miközben a helyszínváltások – a kocsmából a folyóparti s a vurstlibeli jelenetekre – ugyancsak megoldatlanok. A rideg kocsmabelsőnek, az inkább irodabútoroknak ható alkalmatosságokból összehordott berendezésnek nincs felidéző ereje, de nem is annyira jelzésszerű, elvont, hogy stilizált játékra inspirálna. Semmilyen irányban nem segíti tehát sem a színészeket, sem a nézőt. Ebben az átmenetiség érzését keltő, túlságosan tágas térben az ismétlődések jelentés nélküliek, se rítusjelleg, se meghittség, se elviselhetetlenség érzet – semmilyen létező, érzékelhető viszony nem tud kialakulni ehhez a helyhez. Márpedig Inárcs egy olyan hely, mint mondjuk Sárbogárdi Jolán Ibusárja, vasútállomás, pénztárfülke helyett kocsmával. Masni, a megözvegyült kocsmáros lánya azonban nem foglalkozik a kitörés gondolatával – legalábbis nincs ilyesmire utaló jel – mindaddig, amíg az otthonról vagy talán önmaga elől menekülő átutazó, a Portugáliába készülő Bece afféle katalizátorként meg nem érkezik. Egressy darabjának nincsenek fő és mellékalakjai, egyenrangú sorsok, vágyak, reménytelenségek kóvályognak, sodródnak egymáshoz, majd odébb, szinte következmények nélkül – egészen addig, amíg Bece meg nem jelenik. Onnantól Masnié lehetne a fő szólam, akinek egyhangú, igénytelen életében megcsillanni látszik valami halvány remény, ám Masni alakítójának, Kovács Miminek ebben az előadásban nincsenek fogódzói. A Németh János megformálta kocsmáros annyira idegenül mozog ebben a térben – nem tűnik magától értetődő gesztusának egy pohár elmosása, a pult letörlése –, annyira nem idevaló már a ruhája sem, s ebből következően annyira nincs köze semmihez és senkihez maga körül, hogy nem képződhet meg az az érzelmi kötődés, a rászorultságnak az az érzete, ami Masni féltő ragaszkodását indokolhatná, még ha csak öncsalásként, önigazolásként is. Így nem születhet meg az a drámai pillanat sem a vurstliban, amikor „a medve bőrére" előre ivó apa, megrémítve a kötöttségektől menekülő Becét, mindent elront. S ha már a vurstlinál tartunk: az azt üzemeltető ügyeskedő Csipesznek se sok köze van Ujláb Tamás megformálásában a darabban körvonalazódó általános elvágyódáshoz, ahogy feleségéhez, a Herczeg Adrienn által karikatúrának rajzolt, s poéntól poénig csetlő-botló Asszonyhoz se. Egressy művében egyedül a katatón alkoholistává lett Sátánnak nincsenek már kapcsolatai, kötődései a külvilághoz, s így vesztenivalója se, kisemmizettségét Bánky Gábor – tán éppen ezért – kompakt, szép alakításban érzékelteti. A Széll Horváth Lajos ábrázolta Bece idegenségének, kívülállásának azonban ebben a kötődések, kapcsolatok nélküli világban nem tud jelentősége lenni.

A gyilkosságba torkolló dráma számos bemutatója után ez az első – tán éppen a színészi egyenetlenségek, megoldatlanságok miatt –, amelyben az igazi vesztes Retek, a levitézlett bunkó rendőr, Masni hallgatólagos vőlegénye Bece megérkezéséig. Köles Ferenc kellemetlen, kötözködő Retekje nem egyértelmű, tiszta képlet. Minduntalan kitörni kész agresszivitása a gyermekétől eltiltott, idült alkoholista Sátán iránt érzett szánalomban talál megragadható célt, miközben kisebbrendűségi komplexusa révén folyton hőbörgő, kompenzáló lénye maga is szánalmas. És mert főszereplővé válik, értelmét veszti minden, ami letartóztatása után következik – az ő történetének lezárultával vége van az előadásnak, holott még jönnek-mennek, beszélnek a szereplők tovább.

Arthur Miller: Istenítélet. Salemi boszorkányok két részben. Fordította: Máthé Elek.

Zene: Kovács Márton; Dramaturg: Mohácsi István; Díszlettervező: Khell Zsolt; Jelmeztervező: Szűcs Edit; Súgó: Juhász Piroska; Ügyelő: Háber László; Asszisztens: Markó Rita, Solymos Roland; Rendező: Mohácsi János.

Szereplők: Zayzon Zsolt (John Proctor), Herczeg Adrienn (Elizabeth Proctor), Märcz Fruzsina (Abigail Williams), Széll Horváth Lajos (Danforth alkormányzó), Kocsis Pál (Parris tiszteletes), Pál András (Hale tiszteletes), Köles Ferenc (Hawthorne), Kovács Mimi (Mary Warren), Füsti Molnár Éva (Rebecca Nurse), Urbán Tibor (Francis Nurse), Stenczer Béla (Giles Corey), Szabó Vera (Tituba), Stubendek Katalin (Mrs. Ann Putnam), Ottlik Ádám (Thomas Putnam), Darabont Mikold (Susanna Walcott), Fischer Lilian (Mercy Lewis), Juhász Gerda (Betty Parris), Víg Diána (Katy Putnam), Józsa Richárd (Cheever), Róbert Gábor (Herrick), Vidákovics Szláven (Dr. Griggs), Várnagy Kinga (Sarah Good), László Csaba (Ingersoll), Csányi Dávid (Tanító), Bende István, Rubind Péter, Schum László, Szabó Erika, Czéh Dániel, Farkas B. Szabina, Kuti Gergely, Domján Mária (Salemi nép), Kovács Márton, Rozs Tamás, Károly Zoltán, Sági Attila (Zenészek).

Egressy Zoltán: Portugál. Tragikomédia 2 részben.

Játéktér: Vincze János és Steiner Zsolt; Jelmeztervező: Pintér Réka; Súgó: Juhász Piroska; Ügyelő: Cserép Judit; A rendező munkatársa: Solymos Roland, Szalai Beatrix; Rendező: Vincze János.

Szereplők: Németh János (Kocsmáros), Kovács Mimi (Masni), Széll Horváth Lajos (Bece), Köles Ferenc (Retek), Ujláb Tamás (Csipesz), Herczeg Adrienn (Asszony), Pál András (Pap), Märcz Fruzsina (Feleség), Bánky Gábor (Sátán).