Tompa Andrea: – Bő évtizeddel ezelőtt, amikor már a Bárkán dolgoztál, és abbahagytad a kritikaírást, minthogy gyakorlati színházi munkába fogtál, azt mondtad magadról, hogy te, a sokféleséggel együtt és éppen amiatt, a saját műfajod vagy. Ez szabadságot is jelenthet, meg eldöntetlenséget is. Ma hogy látod, tisztázottabb számodra, mi is a te műfajod?

Bérczes László: – Megmaradt a szabadság és megmaradt az eldöntetlenség. Megmaradt a mindent valahogy és semmit sem igazán állapot. Most persze azért fogalmazok így, mert éppen „válságban" vagyok, tegyük ezt természetesen idézőjelbe, és érzékeltessünk némi öniróniát. Megszűntem kritikus lenni, ha az voltam egyáltalán az angol tanári diplomámmal, de nem lettem helyette más. Arra, amit csinálok, néha úgy tudok tekinteni, hogy ez micsoda gazdagság és sokféleség, máskor meg – és talán csak mert éppen nem süt a nap –, úgy találom, hogy ez maga a teljes formátlanság, bizonytalanság, eldöntetlenség. Nemrég Rigában jártam egy fesztiválon, és ezt éltem meg: ott vagyok mint fesztiválválogató, aki előadást keres; ott vagyok, mint a Bárka Színház egyik vezetője, aki a Bárkát kéne, hogy árulja, hiszen ez egy piac, ahol a színházamat kéne menedzserként képviselni; ott vagyok mint rendező, akinek van két élő előadása, és úgy képzelem, ezek megütik azt a színvonalat, ami érdekelheti ezt a fesztiválközönséget; ott vagyok kíváncsi nézőként, és láthatom az általam talán legtöbbre tartott Alvis Hermanis előadásait; és persze ott vagyok mint ex-kritikus, aki majd beszámolót ír Rigáról a Színház folyóirat számára. Aztán beülök valami eszmecserére, amit egy koreai ember vezet, te biztos tudod a nevét…

– Yun-Cheol Kim, a Nemzetközi Színikritikusok Szervezetének elnöke…

– … ő tart egy kerekasztal-beszélgetést, amire én is odatévedek, sőt botor módon hozzászólok, az elnök érdeklődve kérdezget, aztán megijedek, mindjárt bevonnak valami projektbe, miközben nem akarok itt semmit. Nem akarhatok, hiszen miközben a színikritika aktuális megváltásáról folyik a szó, én azon gondolkodom Rigában, hogy fel kéne hívnom a nagyharsányi polgármestert, mi lesz az Ördögkatlan Fesztivál egyik pályázatával, egyáltalán, egy csomó dolgot nem intéztem el, és most itt nyaralok, meg színikritikát váltok megfele. Egymással nem összefüggő feladatok csatáznak a fejemben, és azt élem meg, amit gyakorta: mást kéne csinálnom, mint amit éppen csinálok. De ha valaki mond valami izgalmasat, én azonnal rámozdulok és lelkesedem, ezért vagyok benne annyi mindenben, de pont ezért érzem mindig, hogy nem elég jól csinálom a dolgomat, azaz folyamatos elégedetlenségben élek. Szóval nem azt élem meg, amivel te kezdted, hogy letisztultabb lennék. Apám mondta folyton – persze minden szülő szokott ilyet mondani –: „most már döntsd el végre, mi akarsz lenni".

– Az egyértelműségben viszont sok a kielégületlenség, nyilván ezért keresel új dolgokat…

– Így van. Ezért tudok a fentiekről boldogan és elégedetten is beszélni. Szeretek például tanítani, ez kiderült. Magam sem tudom, hogy valójában mit is tanítok, de mégis: tizenhárom éve működik a Hajónapló Műhely, büszke lehetek rá, jól érzem magam benne, sokan kötődtek hozzá, te is. Rendezhetek, legutóbb például Szabadkán, és most is azt rendeztem, amit én akartam, a Bárkán egy a színházat erősen befolyásoló ember lehetek, bármikor írhatok a Színház című lapba és máshová, és ezért még csak kuncsorognom sem kell, van egy szép és nagyszerű lányom, van egy szép és nagyszerű szerelmem, mit akarok?! Szerkeszthetek egy lapot, a Hajónaplót, ha dramaturgként akarok dolgozni, megtehetem, nyáron összművészeti fesztivált, az Ördögkatlant, ősszel nemzetközi színházi fesztivált szervezhetek, mi kell még?! Mondjuk, ez a szervezői munka néha iszonyú, és biztos nem is csinálom jól.

– Ezek a menedzseri-szervezői feladatok állnak a legtávolabb tőled, nem?

– Nem értek ahhoz, hogy dolgoztassak másokat. Nem tudok felállítani és mozgatni egy stábot. Néha nagyon energiafecsérlő az a mód, ahogy én működöm. Ha öt percig nem teszek semmit, akkor úgy képzelem, hogy ez most rossz, semmi nem halad, senki sem dolgozik. Ehelyett állandóan én akarok mindent megcsinálni.

– Bizalmatlan vagy, nem? A másik emberrel szemben, akit dolgoztatnod kellene…

– Teljes a bizalmam azok felé, akik ugyanúgy „ügynek" tekintik a dolgokat, mint én. Ők vannak kevesebben. A többséggel tehát igen, bizalmatlan vagyok. Azzal, akinek csak munkahely a munkahely. Nem tudok parancsolni, nem szeretek kétszer kérni, akkor inkább sértetten megcsinálom magam. Mindig próbálom magam kívülről is nézni, és azt látom, hogy a „sértődékenység" jellemző az idősödő férfiakra. Azt is látom, hogy az én nemzedékem, az ötven fölöttiek, sok sebből véreznek, és a sérelmeiket állandóan kivetítik a világra. Velem az ellenkezője történik, én inkább magamat kárhoztatom és becsmérlem. Luk Percevallal, a nagyszerű flamand rendezővel beszélgetve értettem meg, hogy a nyugati embert – és most magamat is oda sorolom – meghatározza az öngyűlölet. Ő azt állítja, hogy ez a lényegi különbség a keleti és a nyugati gondolkodás között.

– Rád szokták is mondani, hogy afféle dosztojevszkiji figura vagy.

– Perceval a Távol-Keletre gondolt. Az igaz, hogy engem valami furcsa ellentmondás mozgat: hitetlen emberként valami belső reflexből, ösztönből a keresztényi magatartás határoz meg, de ez nem tudatos. Nem tudatos, sőt észre sem veszem, de ez vezérel. Dosztojevszkij kapcsán eszembe jut egy mondat, amit évtizedek óta cipelek magammal. Valószínűleg mindenkivel így van: egy-egy mondat „csak úgy" beég, ki tudja, miért. Egyszer egy diákszínjátszó táborban voltam a csapatommal, harminc körül lehettem., Ascher Tamás volt a táborvezető, akit azóta is az általam ismert egyik legizgalmasabb személyiségnek tartok. Megjegyezte rólam valakinek: „Ez olyan önpusztító gyerek". Ascher mondata gyakran eszembe jut. Néha akkor – ez persze fiatalabb koromban volt –, amikor a felvett pózok vezetik az embert, mert olyan jólesik szenvedni, de többnyire azért villan be a mondat, mert magamnak is be akarom bizonyítani az ellenkezőjét.

– Ez a megállapítás stigma is, önmagát beteljesítő jóslat. Azzá válsz, aminek mondanak.

– Vagy nem. Ezért gyakran elkülönülök. Eljátszom, mert úgy is élem meg, és talán úgy is van, ki tudja, hogy nem „vesznek be". Jó példa erre a rigai szituáció, de gyakori helyzet ez: hogy nem megyek oda az „elit" társasághoz…

– … már az, hogy elitnek nevezed, jelzi, hogy kívül helyezed magad rajta.

– Igen, úgy érzem, egyedül csak így tudom bizonyítani, hogy nem vagyok kevesebb. „Nem kell engem bevenni" – magatartás. Azt játszom, hogy nem vesznek be, hogy még mindig egy vidéki kamasz vagyok, miközben úgymond „már rég be vagyok véve". Háy János írt erről szépen és fájdalmasan az ÉS-ben egy fél évvel ezelőtt. Én egy csomó mindenben belül is vagyok meg kívül is. Kritikusok közé is tartozom, rendezők közé is, fesztiválszervezők, dramaturgok közé… az összes ilyen céhnek tagja lehetnék. De sehol sem vagyok ott teljes mellszélességgel. Úgy is néznek rám, mint aki nem tartozik egészen ide. Vagy azt hiszem, hogy így néznek rám.

– Gyakran már a megszólalásodban érezni ezt a szorongó, „kívül vagyok" magatartást, hogy „én nem tartozom közétek". Kisebbségi érzés is, felsőbbrendűségi érzés is egyszerre. Kevesebbnek is érzed magad, többnek is. Mintha nem lennél egyenlő.

– Elkülönülök. Ebben van gőg is – de félelem is: nem felelek meg. Amivel kezdted: ’a magam műfaja’ kijelentés nagyképű is, tudom. De valóban van olyan, hogy valaki születik valamire. Színésznek például szerintem születni kell. Valaki vagy az, vagy nem. Vagy hogy valaki úgymond színházi ember, és mindent a színházon keresztül szemlél, abban és azáltal létezik. Ily módon én nem vagyok színházi alak. Nem születtem annak.

– Ezek nem döntések inkább, mint „arra születések"?

– Lehet… Én nem vagyok hosszú távon érvényes megállapításokat tenni tudó személy.

– A rigai példád azt mutatja, hogy mindent tehetsz, minden lehetsz. Kívülről úgy néz ki, mint egy beérkezés. De úgy is kinézhet, mint helykeresés.

– Fölül kéne már emelkedni dolgokon: ami nem sikerült, az nem sikerült. Valójában nem kívülről döntik el, hogy ki lettem, ki vagyok. Ebben a sokszínű, vagy ha tetszik, zűrzavaros életben is kell, hogy legyenek fix pontok. Amiket csak én ingathatok meg, ha akarok. Nálam ez lett évekkel ezelőtt a futás. Szerettem, hogy van, mindennap van, és csak rajtam múlik, hogy legyen – és lesz, mert a teljesítménykényszerem kipréseli belőlem. De tavaly nyár óta ez még sincs, megsérült a bokám. Ha valaki, te, aki egy idő óta szintén futsz, megérted, mit jelent ez. Azt a valamit veszítettem el, amit mindennap lehetett teljesíteni, és jó érzéssel fekhettem le, akárhogy is sikerült a nap. Ez segített, tartást adott. Újra meg kell találnom azt, amiben nincs kérdőjel. Amiben nem lehet csalni, és nem lehet másokat, de főleg önmagamat becsapni. A maratonnál nem lehet. A maraton: tény. Vagy teljesíted, vagy nem. Egy előadással, írással, bármivel kapcsolatban lehet csalni, mellébeszélni, így látni, úgy látni, vélekedni, viszonyítani, ahhoz képest teljesíteni. A maratont nem más mondja meg, az én magam vagyok. El kellene engedni a kintet, azt, hogy az határozzon meg engem, elfelejteni már, hogy mindig minden helyzetben megfelelni akarjak. Egy apróság például: túl kellene lenni azon, hogy egyetlen szakmai elismerésem sincsen. Tudván tudom, hogy az élet lényege szempontjából ez semmi. Az ilyenek miatt is érzem azt, hogy „nem vagyok bevéve". Ha mégis jön az elismerés, azonnal gyanakszom, mi van mögötte. Valamelyik március 15-én kaptam kitüntetést a minisztertől, talán azért, mert régen együtt fociztunk.

– Akkor mégiscsak van elismerésed.

– Nem szakmai.

– Kaptál lengyel kitüntetést is.

– Biztos senki más nem jutott eszükbe. Igaz, dramaturg-díjat is kaptam, valószínűleg én következtem a sorban.

– Egy olyan ember, aki túl sok mindent csinál, éppen ezt a kockázatot vállalja. Hogy nincs az az EGY, ami az övé, amiért elismerhetik ilyen-olyan díjakkal, nincs folyamatosan jelen, szem előtt. Ez az ára, nem?

– Igazad van. Nincs okom panaszra. Néha egyszerűen élvezetet okoz a szenvedés látszata. Szerencsére látom ezt kívülről, ki tudom nevetni magamat. Ezt a képességemet szeretném is megőrizni.

– Te kívülről is úgy nézel ki, mint aki sokat tud a szenvedésről, akár önpusztításról is. Ascher idézett megjegyzése is erre vonatkozott.

– Van még pár ilyen fontos mondat, amit magammal vittem. Amikor nyolc év tanítás után elhagytam a tanári pályát, apám ezt mondta: „Nem értem, miért hagyod abba. Ha ehhez értesz, és értesz, akkor ezt kell csinálni." Szerettem tanítani, most is szeretek.

– Mielőtt beszélgetni kezdtünk volna, úgy gondoltam: bő évtizede ismerjük egymást, a tanárom voltál, dolgoztunk is együtt, sokat tudok rólad. Most viszont lassan összezavarodik az a korábban egyértelmű képem rólad.

– Ez nem baj. Egyszerre többet is fogsz tudni rólam és kevesebbet is. Ezért ülünk be – én ezért ülök be – a színházba is. Azt a magatartást nem tudom elfogadni a színházban, hogy „tudom, hogy van a világ". Aki a tudásból fogalmaz az emberről, aki „tudja" az embert, engem nem érdekel, hisz úgysem tudja, viszont megöli a kíváncsiságom, kiiktatja a kérdéseim. Nekem talán legnagyobb erényem az empátiám, ebből fakadóan jó befogadó vagyok, és mert kritikusként kerültem a színházba, sokműfajú is vagyok, úgy értem, mindenevő. Nem lehet, hogy amikor én kijövök a színházból, az ne több titkot mutasson fel, színházról, emberről, világról, mint amikor bementem. Nem bírom, ha felülről fogalmaznak, mert én sem akarok felülről nézni az emberre.

– Azok az úgynevezett beszélgetőkönyvek, amelyeket írtál, Tompa Miklóssal, Kovács Lajossal és legutóbb Cseh Tamással éppen ezt az egyenlő, kíváncsi társat mutatják, valahogy a legjobb, felettes énedet talán. Ott az olvasó valóban nagyon empatikus, nyitott, kíváncsiskodó kérdezőt talál, aki nem ájultan csodál egy félistent, hanem faggat egy embert. Az az egyenlőségérzés, amit megélsz a színházban vagy a könyveidben, vajon miért hiányzik a mindennapokban? Amikor például oda kell menni a fesztiválon valakihez?

– Az egy mesterséges helyzet, mert egy fesztiválon azért barátkozunk úgymond, mert valamit akarunk a másiktól. Én ettől viszolygok. Normális, egyenrangú helyzetekben viszont az empátiám képessé tesz arra, hogy lássam a másik ember igazát, átélten tudjam elfogadni azt is, amivel egyébként nem értenék egyet.

– Visszatérve a műfajaidra: volt-e olyan álom, hogy mi akartál lenni. Mit dédelgetsz magadban?

– Mostani álom nincs. Konkrét, gyakorlati dolgok vannak. Ismerem magamat, úgy gondolom, csak saját személyiségem korlátain belül tudok elképzelni valamit. Onnantól az viszonylag reális, tehát nem álom. Mindenesetre szeretném, ha a Kovács Lajos- vagy a Cseh Tamás-könyvhöz hasonlóan gazdag könyvet tudnék még csinálni. De most nem látom…

– … az alanyt?

– Azt. Szerintem ehhez értek: mást megírni. Fölösleges lenne arról álmodoznom, hogy könyvet írok társ nélkül. Dilettáns munka születne, olyan van sok.

– Most nincs senki, aki ilyen mélységben érdekelne?

– Nincs, nem tudok ilyet. De ezen én nem szoktam rágódni, arról, hogy jó lenne már egy könyv, kiről is kéne… Nem. Mindegyik egy pillanat alatt bevillant, vissza tudom ezeket idézni. Amikor felismered: ez a dolgod. Nem ismerek ilyen sajátos, egyedi módon fogalmazó és létező embert, mint az öreg Tompa, Kovács Lajos vagy Tamás. Illetve ismerek, de nem állnak olyan közel hozzám. Egy másik vágyam, de azt remélem, ez is realitás: hogy talán Háy János megírja majd azt a darabot, amiben valamiképpen Mucsi Zoltán van a középpontban, és én fogom azt megrendezni. 2010 tavaszáról-nyaráról beszélek, hamarabb nem is tudnék mit kezdeni vele. Engem teljesen kilúgoz az a két hónap, amit a rendezéssel töltök, és utána jó ideig egyetlen porcikám sem kívánja, hogy újba fogjak. Eleve képtelen vagyok elszakadni tőle, nézegetem, simogatom, örülök neki. Ilyen most a szabadkai A Gézagyerek. Ilyenkor az előadásra is, a benne lévő emberekre is gondolok, a főszereplőtől az ügyelőig. Mindennek köze van ahhoz a szakmányban űzött rendezéskor elképzelhetetlen személyességhez, ami számomra mindig a legfontosabb. A rendező általában elrendez, rendet rak, diktál. Én nem diktálok. Ezt kicsit ismerheted már a Hajónapló Műhelyből, ahol együtt foglalkoztunk kritikaírással: én mindig a problémát fogalmazom meg, nem a megoldást. Ami születik, általad is születik: személyes. Ezért kicserélhetetlen. Emlékszel, amikor megbeszéltünk egy-egy írást: én alig mondtam valamit.

– Tényleg nem emlékszem, miket mondtál. A Hajónaplóban két ember tanított minket. Ez a két ember, te és Nánay István: két véglet. Biztos vagyok benne, hogy ez nem volt tudatos választás részedről, aki meghívta Nánayt a Bárkába.

– Más vezérelt: barátot kerestem, valakit, akire felnézek, akinek sokat köszönhetek. Ez volt Nánay István. Miközben azt gyanítom, hogy nem tudnám végigülni az ő óráját. Abban mindenesetre biztos vagyok, ha az én írásommal olyan szigorral foglalkoznának, ahogy ő, akkor következőleg én már nem lennék ott.

– Bennem is felmerült, amikor oda jártam… Te vagy a személyesség, Nánay a tökéletes, kemény szakmaiság és személytelenség. Számomra ő volt az etalon akkor. Nekem bő tíz évbe telt, amíg le mertem írni egy kritikában például azt, hogy biciklizem Budapesten. Hogy az a bizonyos „én" megszólaljon. Ehhez a személyességhez, amit te képviselsz, nagyon nehéz volt megérkeznem. Egyáltalán: elfogadni, hogy így is lehet írni. Ezeket a te látszólag széttartó műfajaidat is ez a személyesség köti össze.

– Igen, azt gondolom, ez velem kapcsolatban talán a legfontosabb. De benne van ebben az elképesztő kaparás is mások figyelmének megszerzéséért, kaparás az elfogadásért, végső soron a szeretetért. Megbocsátható kurvaság. Mert a személyesség nagyon pozitív is. Akkor is ezt próbálom elérni, amikor fesztivált szervezek. Hogy Perceval vagy Hermanis jól érezze magát nálunk, hogy mondjuk, a rigai színészklubban a színésze vagy a díszítője is megálljon, rám mosolyogjon, és azt mondja: Bárka! Hogy ez a szereplés és ittlét egyedi, kicserélhetetlen legyen egy olyan társulat életében is, amelyik sokat utazik, és sokszor azt sem tudja, a világ mely pontján van éppen. Ezt az egyediséget keresem mindig. Ezért is fogalmazok nehezen. Mert szeretném elkerülni a sablont, a kész formát. Keresem, hogy itt és most mit tudok neked, csakis neked mondani. Nehéz.

– Térjünk vissza az álmokra.

– Gyerekkoromban arra vágytam, hogy én legyek a következő Szepesi. Gombfociztam és meccseket közvetítettem. Sok ezer gombom volt, ahogy mondom: sok ezer, követtem a Népsportot, és minden lehetséges bajnokságot lejátszottam – és minden meccset hangosan közvetítettem.

– Ez a közvetítő szereped megmaradt. Amikor könyvet írsz valakivel vagy valakiről, akkor is közvetítesz, az ő és a hallgatósága bőrébe bújsz egyszerre.

– Igen, ez vagyok én. Tudok tolmácsolni például magyarról magyarra. Sokat tud ez segíteni, mert tapasztalataim szerint az emberek közti konfliktusok java része félreértésekből születik. De néha olyankor is akarok közvetíteni, amikor már nincs értelme. Tudom, el kell fogadni, hogy valami széttört. Ha leverem ezt a poharat, azt már nem lehet, nem érdemes összeragasztani. Ki kell dobni és kész. Sokszor ragasztgatok teljesen feleslegesen, hiábavalóan. Sokszor azt látom, hogy egyáltalán nincs is meg az értés szándéka. És ezt most Magyarországon elég jól látni: úgy teszünk, mintha nem ugyanazon pohár részei lennénk. Magyarország cserepekben, és mindazok dacára, amit az imént mondtam, ezt muszáj összeragasztani. Muszáj lenne.

– Jó alkalom rákanyarodni a Bárka Színház történetére. Ott vagy a megalakulástól kezdve. Aztán jönnek és sokáig tartanak a viharok, és te ma is ott vagy a Bárkán, művészeti vezetőként, dramaturgként, mikor milyen szerepben. Túl- és megéltél sokféle korszakot. Szívós vagy, kitartó, nem adod fel könnyen. Te hogy éled meg, hogy most is ott vagy? Nyilván sok olyan pillanat volt, amikor megfordult a fejedben, hogy elmész.

– Tényleg sok ilyen pillanat volt, és tényleg szívós vagyok. Többször lett volna arra is lehetőségem, hogy a Bárka élére álljak. Hol kértek rá, hol nem, de kínálkozott az alkalom: gyávaság volt ez vagy önismeret, de soha nem használtam ki. Így könnyebb túlélni. Ha fent vagy, nyersz vagy buksz.

– Te mindig második ember voltál.

– Amikor Csányi János hívott, örültem, de amikor azt kérdeztem, hogy mit fogok csinálni, az volt a válasz: majd meglátjuk. Már az indulás, mármint az enyém a Bárkán azt a bizonyos sokféleséget-eldöntetlenséget tükrözte: azt csinálom majd, ami jól megy, amivé válok, amire szükség van, amiben leginkább kiteljesedhetek – miközben mindig kényszerhelyzetben voltunk, a Csányi-féle előremeneküléssel tudtunk életben maradni, ez viszont beszűkítette a lehetőségeket. A Bárkába befalazva szabad lehettem. Jánosnak sokat köszönhetek: megtanulhattam a színházat. Más kérdés, hogy neki olyasvalakire lett volna szüksége, aki már tudja a színházat. Mindenesetre rendezhettem, taníthattam, újságot csinálhattam. A Hajónapló folyóirat hamarabb született meg, mint a Bárka, a Műhely is tizenhárom éve létezik. 2001 tavasza volt az a pillanat, amikor kettészakadt a színház: a Krétakör és a Bárka a közös Nexxt után újabb közös bemutatóra készült, ez volt a Salemi boszorkányok, és közben naiv módon azt is terveztük, hogy a két színház egyesül. Nem sikerült megegyezni. Az már nagyon viharos időszak volt, végül is a Bárka színészeinek java része elment.

– Ekkoriban azonban már egyre világosabb volt, hogy Csányinak mennie kéne, hogy nem alkalmas a vezetésre.

– Nekem életem meghatározó élménye volt az a Szentivánéji álom, amiből a Bárka született. És hát ez volt az én tévedésem is: azt gondoltam, hogy ha ezt valaki létre tudta hozni a semmiből, és ha aztán magát az intézményt is meg tudta teremteni, akkor vinni is tudja a színházat. Csányi nagy álmodozó, őt mindig a születés izgatja, nem a létezés, a megmaradás.

– Egyetlen előadásnak a svungja túl sokáig tartott. Amikor a Bárka a Krétakörrel szakított, akkor már túl volt a Novák Eszterékkel való szakításon is. Amikor a Bárkára Schillingék, a Krétakör is pályázott, meg Csányi is, te az utóbbi mellé álltál. Szerinted jól döntöttél? Ma hogy látod? Most is így döntenél?

– Igen. Ez nem jó vagy rossz döntés – így kellett döntenem. Amikor a Salemi boszorkányokat próbáló színészcsapat (és ez a tény nem mellékes, hadd utaljak az öreg Tompa egy mondatára: „Én a Kossuthot próbáló színészt sose hívtam értekezletre, mert tudhattam, előbb-utóbb forradalmat csinál…"), szóval, amikor mindenki egy emberként egyetlen emberre mutatott: ő a bűnös!, akkor nekem arra az oldalra kellett állnom. Nem hősiességből, hanem a súlyos aránytalanság miatt. Megbuktunk, ezért a bukásért legfőképpen, természetesen a vezető felelős, de a bukásban benne vagyunk mindahányan. Saját bőrünket mentjük, a felelősség alól avászkodunk ki, ha egyetlen emberre mutatunk. A személyesség mellett talán az arányérzék működik bennem jól. És ez már nem kevés életprogramnak sem. Mellesleg, ha a Krétakör kapja meg a színházat, akkor az ott dolgozó emberek nagy részét ők elküldték volna. Ezt becsülettel meg is mondták. A helyzet mégiscsak az volt, hogy odahívtuk a Krétakört…

– … akik aztán átvették volna a színházat?

– Nagyon nagyra tartom a Krétakört, de ezt én nem tudtam pártolni. Szerintem mindkét társulat jól jött ki ebből. A Krétakör számára világos lett, hogy nem az épület, hanem az előadások létrehozása a legfontosabb, és az is kiderült, elismerem, túl sokára, hogy János nem képes irányítani egy társulatot.

– Hogyhogy nem mentél el? Értem a közvetítő szereped, de sokszor hallottam tőled, hogy már a bőröd fáj a sok konfliktustól.

– Csányi utolsó és Alföldi második évében volt a legerősebb bennem az elmenetel szándéka. De talán mert túlságosan sokáig próbálom összeragasztgatni a széttört cserepeket, és nyilván mert a bátorság is hiányzott belőlem, hiszen tudhattam, aki „árulóként" Csányi mellett maradt, az elásta magát az úgynevezett színházi szakma előtt, mely szakma mindig csak voksolt, ahelyett, hogy valaki is vette volna a fáradtságot, hogy árnyalataiban megvizsgálja a helyzetet. Először a „megváltóra", Csányira voksolt, jó magasra feldobták, aztán másik megváltó után néztek, és odébb baktattak, őt meg hagyták lezuhanni, hogy aztán még rúgjanak bele néhányat. Mindenesetre Csányival letelt az időm. Nem tagadom meg azt a kilenc évet, amit együtt dolgoztunk, de nem szeretnék többé vele közös ügyben részt venni.

– Csányi egy évig volt Debrecenben, Vidnyánszky Attila mellett. Mi van vele most?

– Nem tudom.

– Alföldi Róbert következett.

– Amikor Csányi elment, a társulat közösen találta ki, hogy Alföldi Róbertet kérjük fel az igazgatásra. Másnap fel is kértük.

– Közben azt mondod: Alföldi alatt is el akartál menni.

– Én őt megkedveltem, és érdekes módon éppen a Bárkán. Régóta ismerem, egy színjátszótáborból, Szentesről, gimnazista korából. Az előadásait, az önmentő imidzsépítését nem szerettem, ezt meg is mondtam neki. De már amikor elmentem Kecskemétre, ahol éppen rendezett, hogy közöljem vele: a társulat őt akarja igazgatónak, őszinte, gyermeki örömöt láttam benne, és ezzel levett a lábamról. Vele lehetett tisztán beszélni. Amikor az ő második évében el akartam menni, azért volt, mert tudhattam, hogy neki nincs rám szüksége, akkor meg mit keresek én ott. Szerintem ő engem örök időkre megtartott volna, „múzeumi tárgyként". De neki csak teher az én vakarózásom, bizonytalanságom, kételkedésem.

– Mert gyors, gyorsan dönt, hozott is csapatot magával.

– Megtanultam tőle, nem mintha alkalmazni tudnám, a rövid, gyors, tiszta beszédet.

– Dráma volt, amikor kiderült, hogy Alföldi két év múlva elmegy? Hogy a Csányi-féle rossz levegő után, ami végre kiszellőzött, lett egy működő színház, lett közönség, egy jó aurájú vezető…

– Természetesen illendőn reagálok mindarra, amiket felvetsz, de hadd jegyezzem meg, nemigen foglalkoztatnak már ezek engem, szerintem másokat sem. Csak arra jó ez, hogy egy elvétett mondattal behegedt sebeket tépjünk fel… Igen, így van, Alföldi visszavitte a Bárkát a pályára, ahol rúgják a labdát, hiszen a Bárka akkor már rég nem volt fenn a térképen. Hamar átláttam, hogy ha a Nemzetit kiírják, Robi meg fogja pályázni. A Bárkán kiderült számára és mások számára is, hogy jó vezető, igazi kihívás volt ez neki. Kértem, hogy ha pályázik, szóljon időben, hisz felelősnek érzem magamat azért, ami a Bárkán történik. Azt gondolom, jól csináltuk: időben megtaláltuk és az önkormányzattal elfogadtattuk az alkalmas embert, Seress Zoltánt.

– Tart-e még a Bárkában az a hátszél, amit a színház Alfölditől kapott? Milyen az új, a Seress-éra?

– A pénz kevesebb lett, mert a támogatók elmentek Robival – nem vitte őket, egyszerűen loholtak az Arc után. De a pályán maradtunk. Sőt, ami az előadásokat illeti, hozzám közelebb áll az, ami most történik. Engedd meg, hogy felsoroljam azokat, amik ebben az évadban eddig megszülettek: Istentelen ifjúság, Piaf Piaf, Tengeren, De Sade pennája. Büszke vagyok erre az évadra. Lehet, hogy nem született bomba előadás, lehet, hogy nem lehet velük bejárni Európa fesztiváljait. De sajátomnak tudom érezni azt a szellemiséget, amit képviselnek, közel állnak hozzám azok a személyiségek, akik ezeket létrehozták. Emberséges, szelíd, érzékeny, másokhoz tisztelettel és, kimondom, szeretettel közelítő, nem cinikus, tétován és szégyenlősen, de igenis érzelmeket megfogalmazó, szerény emberekről van szó. Jó munkák, szép találkozások történnek.

– Azt hogy látod, hogy a Bárka belépett a jobboldali színházak szövetségébe? Abba, amiben számos, szakmailag megkérdőjelezhető színház is tag?

– Andrea, arra válaszolok, amit kérdezel – de engedd meg, hogy megjegyezzem: engem most sokkal inkább foglalkoztat A Gézagyerek, a Bárka jövő évada, az Ördögkatlan…, mint a Bárka múltja vagy például a félreértéseken alapuló tévedések. De igazad van, ez is egy lehetőség arra, hogy a félreértések tisztázódjanak, hiszen te magad is tényként fogalmazol meg valamit, ami távol áll az igazságtól. Tehát: a Bárka Színház nem tagja ennek a szövetségnek. Hiába jelent meg a lista, hogy kik csatlakoztak, és ott nem láthatod a Bárkát, elterjedt, hogy a Bárka belépett.

– Nem is kapott erre felkérést? Hogy keletkezett ez a félreértés?

– Seress részt vett az előkészületi találkozókon, én is voltam kétszer, ide meghívtak bennünket, máshova meg nem. Amikor folyt a színházi törvény előkészítése, döbbenten tapasztaltuk, hogy a fővárosi színházak listáján például nem szerepelt a Bárka. És valóban, nem a fővároshoz, hanem a Józsefvároshoz tartozunk. De hogy meg se kérdezzenek, meg se hívjanak bennünket azokra a megbeszélésekre, ahol a fővárosi színházak sorsát döntik el?! Végül is a Bárka mégiscsak a fővárosban van! Ha alakul egy ilyen szövetség, aminek kétségtelenül van politikai színezete, és oda a Bárka igazgatóját elhívják, akkor neki oda el kell mennie. Az tehát, hogy végül nem csatlakoztunk, biztosan jó pont a színházi megmondók számára, hisz a kibicnek semmi sem drága – viszont sehová sem tartozva védettségünk sincs. A sehova sem tartozó ember védtelen.

– Ezt a mondatot már magadról mondod, nem csak a Bárkáról.

– Nyilván ezért is mondom.

– Van olyan dolog, amit nem tudsz magadnak megbocsátani a Bárka kapcsán?

– Nézd, ami az erényem, az a hibám is: a konfliktuskerülés mestere vagyok. Ez sokszor jó és segít. A tolmács véleményére nem vagyunk kíváncsiak, de ha ez a tolmács, mármint én, befolyásolja is a folyamatokat, akkor mégiscsak tudni kellene, hogy ő mit gondol. Márpedig én, csak hogy elkerüljük a súrlódásokat, gyakorta hallgatok.

– Lehet ezzel a magatartással rendezni?

– Bármilyen furcsa, de lehet. Tudom, mit érnek a munkáim: a Mulatság, a Pinter-előadások, Tasnádi István, Kárpáti Péter, Háy János darabjainak színrevitelei. A „módszer" mellékes, ha célba érsz. Ami nem történhet meg: hogy a másik embert megsértsd, megalázd, eszközként-tárgyként, kicserélhető bábuként kezeld. Egy dolgot megtanultam: a színház része az életnek, de az élet mindig fontosabb, mint a színház. Tudom, paradox kijelentés, de annál jobb. Eszembe jut, ahogy valaha angolt tanítottam. A nyelvtanban, legalábbis elemi szinten egyértelműség van, a „present perfect" független a személyes véleményedtől. És mégis, angoltanítás közben is addig-addig ügyeskedtem, amíg elértem, hogy a diák maga jöjjön rá mindenre. Annál nagyobb öröm nekem nincs, mint amikor ő magától választja azt a megoldást, amit én szerettem volna. Hogy ez manipuláció? Az is, persze. Szerintem a színészek minden rendezésemből úgy jönnek ki, hogy ezt ők maguk csinálták. Főleg, ha siker van. Ha meg nincs, mondhatják: Bérczes nem mondott semmit. Jól van ez így.

– Előadásaid a Bárkán vagy a határon kívül, Beregszászban, Kolozsvárott, Szatmáron, Szabadkán készültek.

– Ide hívtak. A határon túlra. Az fontos, hogy amikor egy előadással foglalkozom, akkor az összes többi dolgomat félreteszem.

– Ehhez el kell menni a határon kívülre?

– Szerintem igen. Igaz, máshová nemigen hívtak. Azt szoktam mondani, ott tudok dolgozni, ahol már nincs térerő. Ahol nem érnek utol. A szatmári Gondnok, a beregszászi Pityu bácsi…, a szabadkai Gézagyerek olyasfajta élmény, mint amikor valaha nyaranta otthon voltam…

– …Tiszanánán? Ott volt az otthon?

– Ott is. A nagyszüleimnél a kerti diófán a könyvekkel, vagy otthon Egerben, amikor a konyhaasztalra erősített gombfocipályán napi nyolc órán keresztül közvetítettem a meccseket. Anyám elmegy a hivatalba, én meg elkezdem a Premier League-t, az NB I-et, a Vásárvárosok Kupáját… Burokban vagyok, teljes világ. Egy gyermek játszik. Felmegyek a diófára – szépen hangzik, de szép is volt –, ott a legjobb olvasni, csend van, csak a legyek zsonganak meg a levelek susognak, egész nap benne vagyok egy könyvben, és csak akkor megyek le, amikor már huszadszor is szólnak, hogy ebéd van. Aztán visszamászom Mikszáth Kálmánba, Móricz Zsigmondba, Thomas Mannba, és ebbe nem jön bele se mobiltelefon, se semmi. Minden az, ami. Ilyen idill számomra most csak Szabadkán vagy Beregszászban adatik. Baktatok a Gát panzióból a színház felé, akárha a fára másznék, belépek a Jadranba, kikapcsolom a mobilt, már amikor eszembe jut, nevettek a színészek, mert sok büntetést fizettem eleinte, kezdődik a próba – ülök a diófán.

– Az írás nem tud már ilyen diófán ülés lenni?

– Én nem tudok úgy írni, egyedül, önmagamban. Kell hozzá segítség: egy könyv, egy színdarab…

– A kritikaírás?

– Ott részben mindig volt valami megfelelni akarás, meg az a gyötrelem, hogy vajon ezt tudom-e úgy, ahogy senki más. Én tizennyolc éves koromig még csak színházban sem voltam… Egyetemistaként láttam Paál István két rendezését, a Petőfi-rockot meg a Kőműves Kelement, szerintem nem értettem belőlük semmit, de azt sejtettem, hogy ezek kivételes dolgok, legalábbis annak kell őket tartani, aztán kezdő tanárként és önmegvalósító ifjú titánként észrevettem valamit Szolnokon, sőt nagyképűen meg is írtam azt – egyébként ráhibáztam, Székely Gábor Athéni Timonjáért lelkesedtem, joggal. A harmadik előadás volt, amit életemben láttam, gondold el.

– És a beszélgetőkönyvek?

– Azok igen, azokkal jó felülni a fára. De nem lehet mindig a diófán ülni. Gyerekkoromban is csak a nyári szünetben adatott ez meg. Nem kapcsolódik ide, de eszembe jut még egy fontos mondat. Kaposvárról jöttünk haza egy Mohácsi-előadásról, közös barátunknak, Proics Lillának nyekeregtem arról, hogy én miért nem tudok ilyet csinálni, vagy hogy hol vagyok én ettől, mire azt mondta, hogy ez nem verseny, meg hogy nem ugyanazon a távon futunk, és ha én nem csinálom a saját előadásaimat, akkor azok hiányozni fognak, mert azokat csak én tudom megcsinálni. Talán igaza van. Én így tudom csinálni a dolgokat, így tudok nézni a világra, és talán, egy-egy pillanatra nektek is jól esik így látni azt.