Törőcsik Mari: – Legyen szíves, drágám, nyissa ki ezt nekem, és adagolja a cukrot a kiskanálba, ez a mércém, a kanál, ebbe szórja, majd szólok, ha elég, tudja, nem bírom még úgy használni a kezemet, ahogy szeretném… elég lesz, köszönöm.

Nem engedte, hogy intézzem a kávéját. „Tudja, azt a finomat" – mondta a pincérnek, és most azt nézem, mi a különbség a kettőnk kávéja között…

– Semmi. De a pincérek szeretik „eljátszani", hogy velem kivételeznek, én meg megadom nekik ezt az örömöt. Persze a kávé ugyanolyan, mint a magáé.

Bérczes László: – Másként bánnak magával, boltban, benzinkútnál, presszóban, bárakárhol, mint a normális halandóval?

– Nézze, sokszor megérzem, hogy külön figyelmet kapok azért, aki voltam. Szóval a múltamért. A Körhintát meg minden évben levetítik egyszer a tévében, emlékeztetik rám az embereket, mintha mást nem is csináltam volna. Törőcsik, aki repül a hintán…

– Nem kínos néha ez a külön figyelem?

– De, sokszor. Megtanultam kezelni. Az a kínos, amikor valaki nagyon ölelget, mindenáron szeretget. Jót akar, nem rosszból csinálja, és nem veszi észre, hogy zavar.

 

 Sírni, mosolyogni

 

– A Körhintát mikor látta utoljára?

– Általában nem nézem újra a filmjeimet, az ember ilyenkor nagyon rossznak látja magát. Ha mégis egy-egy régibe belenézek öt percre, azért teszem, hogy lássam, kikkel voltam körülvéve. De amikor Fábri Zoli halála után levetítették a Körhintát, megnéztem. Tudja, én akkor semmit nem tudtam, Fábri úgy dolgozott velem, mint egy gyerekszínésszel, amikor például sírni kellett, akkor jól megbántott, mert másként nem ment a sírás… Kíváncsi voltam, vajon mit szerettek ezen, Truffaut meg a többiek, és hát a közönség is. Természetesen magát a filmet, hisz abban az időben, ötvenöt évvel ezelőtt, ez volt az első olyan film Kelet-Európából, beleértve a Szovjetuniót is, ami először áttört és megszólalt Nyugaton. Még Wajda is csak a következő évben jelentkezett a Csatornával. Kíváncsi voltam, mitől volt ez akkora siker. Nekem szerencsém volt, már a sematikus filmek után kezdhettem – de hát ez is arról szólt, hogy belépek a téeszbe, nem lépek be a téeszbe… Szóval megnéztem.

– És?

– Ennyi idő után már igazán kívülről tudtam nézni az egészet, benne magamat is. Azt láttam, azt kellett látnom, hogy ebben a filmben felzeng a szerelem. És ez ritkaság. Igen, téesz, nem téesz – itt felzeng a szerelem. Pedig a színészetről tényleg nem tudtam semmit. A sírás egyébként később is nehezen ment. Eltelt tíz év, hogy egyszer végre sikerült. Tíz év! De akkor volt tíz év. Adott Major Tamás, adott a Nemzeti…

– Hogy megtanuljon sírni?

– Hogy megtanuljam, amit meg lehet tanulni. Ma már könnyen megy a sírás, elég öreg vagyok ahhoz, hogy bármikor elsírjam magam.

– Az a lány a Körhintában „nem tudott semmit". Valamit kellett, hogy tudjon.

– Például tudott mosolyogni. Eszembe jut, általában hogy megy a felvételi: túl sok a monológ, a szavalás… Ültess csak le valakit egy székre, és kérd meg, mosolyogjon. Van-e mosolya? Be tud-e jönni? Meg tud-e állni? Ki tud-e menni? Látok-e az arcán valamit? A középiskolában Demján Mariann… vagy Demjén?, nem is tudom, szóval ő volt az, aki után mindenki megfordult. Ő volt a legszebb lány közöttünk. Énutánam senki meg nem fordult. Joggal gondoltam, hogy se szép, se érdekes nem vagyok. Aztán a vásznon valami mégiscsak átragyogott. A személyiség. Truffaut hosszan fejtegette, milyen fantasztikus az a pillanat, amikor Szirtes Ádámmal táncolok, majd lekér Soós Imre, én pedig ráfordulok a karommal, így… igen, így, és abban ott a szerelem. Fogalmam nem volt énnekem, mi van ott, csak csináltam. Tudatosság semmi.

– A tudatossággal nem lép be az őszintétlenség is?

– Nem, dehogy, ne vicceljen! Vasziljev mondta, milyen kár, hogy idősek nem játszhatnak fiatal lányokat. Ha én most csinálnám, ugyanolyan jól csinálnám, de tudnám, mit csinálok. Az ösztönösség fontos, a próbákon mindig vannak olyan igazi pillanatok, amiket nem lehet előre, tudatosan megtervezni. De tudja, milyen nehéz azt rögzíteni?!

– A születés pillanatát szinte lehetetlen átmenteni az előadásba.

– Hát ez az! Ezért szoktam azt mondani, hogy volt öt-hat estém meg néhány pillanatom – és ez nem kevés. Az ritkán jön össze, hogy úgy játsszunk, mint a hároméves gyerek a sarokban. De ha összejön, azt rögzíteni kell. Major tudta ezt nagyon. „Maga lesz Szombathelyi Blanka tizenhat arca!", ezt mondta nekem. Volt egy ilyen színésznő, be is mutattak neki, amikor hazajött Amerikából. Így hirdették: Szombathelyi Blanka tizenhat arca. A luzitán szörnyben egy csomó női szerepet játszottam, és volt egy monológom, amiben valaki elmond mindenféle szörnyűséget, ami vele és a családjával történt. Major azt kérte, hogy a monológ végén csorduljon ki a könny a szememből, aztán a kezemet, akár egy síró maszkot tegyem az arcom elé, így valahogy, és menjek ki. „Ne tréfáljon velem, Major elvtárs", mert sokszor így szólítottam. „Hidegen, ’mindenen túl’ mondja a szöveget, és váratlan helyeken, ahol az ember nem tartana szünetet, álljon meg egy pillanatra". Ezt mondta. És minden este, minden áldott este meg tudtam csinálni. Szöveg, könny, maszk, kimentem. Ezt a felvételt visszanéztem. Utálom magam visszanézni, színházban különösen. De ezt a felvételt szívesen megmutatnám a fiataloknak, mert láthatnák, hogyan dolgozott Major Tamás, egyáltalán, kiktől tanulhattam én a szakmát.

– Elmondhatom valakinek szó szerint, mit mondott Major Tamás, és nem fog működni. Mert az a valaki nem Törőcsik Mari, én meg nem vagyok Major Tamás.

– Tanítottam egy kicsit a főiskolán. Mondtam nekik, nem tudom, hogyan kell, és akinek nincs kedve, ne járjon be az órára, és amit átadni szeretnék, pusztán annyi, amennyit tanultam a mestereimtől. A lényeg utána következik, az pedig a személyiség. De minél erősebb a diktátum, minél pontosabban, centiről centire elmagyarázza a rendező, a tanár, mi a teendő, annál jobban él a színész. Akkor jövök én, amikor a rendező megszűnik. Bejönni, leülni, megszólalni, elhallgatni, mosolyogni… mindenki a maga módján tud, ha tud. És ezt kell nézni egy felvételi vizsgán: hogyan hat a személyiség. Ez már akkor látható, érezhető, amikor az illető még semmit nem tud a színészetről.

– Szándékosan értetlenkedem: gyere be, ülj le, mosolyogj, menj ki… Ezt én is tudom, a pincér is tudja, mindenki tudja.

– A kérdés az, van-e jelentése annak, hogy maga belép valahová. És ha van, akkor az micsoda.

– Azt nem állítottam, hogy az én bejövetelemnek bármiféle jelentése is lenne.

– Hát ez az! Gondoljon valamire, és egyszer mosolyodjon el – nem létezik, hogy egy érzékeny, tehetséges ember arcán, tekintetében ne jelenne meg az, ami számomra is jelentéssel bír. Van nekem egy kincsként őrzött bókom Zsámbéki Gábortól, aki máskülönben takarékosan bánik a bókokkal. De hát én kiforszírozom azt, ha szükségem van rá: a Csirkefejet próbáltuk, egy adott pillanatban elmosolyodtam, ő meg felszólt a színpadra: „Drága Mari, ne tegye ezt, könyörgöm, mert ha maga mosolyog, elmosolyodik az egész Katona József Színház, de még a Petőfi Sándor utca is". Jól van, nem mosolygok, mondtam, és kacagtunk. Azt akarom én ezzel az egésszel kinyögni, hogy jelen kell lenni, létezni teljes lényemmel, és hogy a személyiség sugárzása nem spórolható ki a színészetből. Ez működhetett annak idején abban a hintán repülő, butuska lányban. Manapság azt tapasztalom, és bocsássa meg nekem ezt az általánosítást, hisz magam is tudom, kivételek vannak, szerencsére mindig vannak: itt van a szerep, ez a tenyerem, ez a másik meg a színész, iderakom mellé, de a kettő nem ér egymáshoz. Bravúros alakítások születnek így is, de ez nekem kevés, mert a személyiség kívül marad.

– Az a körhintás lány azonos a sarokban játszó hároméves gyerekkel?

– Szépen mondja, de nem. Már csak azért sem, mert a filmezés nagyon sajátos dolog: a felvétel pillanatára kell koncentrálni, aztán kilépni az egészből. Én mindig igyekszem pontosan rögzíteni a technikai követelményeket, és akkor egyszer, a felvétel pillanatában „elégek". Ezt akkor, a Körhinta idején még nem tudtam. De hát mit kellett tudnom: szerelmesnek lenni a zseniális Soós Imrébe. Belenéztem a szemébe, és már repültem is. Csodaszínészek voltak körülöttem, nekem elég volt léteznem. Ott lenni, létezni, énnekem, Törőcsik Marinak Pélyről.

 

 Staccato

 

– A pélyi lányt még Mariannak hívták, híres történet.

– Nem tudom, miért, hogyan találták ezt a nevet a szüleim.

– Egy közeli faluból, Tiszanánáról származom, ezért is csodálkozom. Ott biztos, hogy nem volt egyetlen Mariann sem.

– A nővérem Teréz, a húgom Juli, aztán jött Melinda és Tiborc. Melinda háromévesen meghalt. Nagyon hasonlítottunk egymásra. Képzelje el, hogy amikor hatvanéves születésnapom alkalmából a férjem, Maár Gyula portréfilmet készített rólam, és a régi fényképek között turkált, sorra kiszedte Melinda fotóit, mert azt hitte, én vagyok a képeken. Az ő halála nagyon összetört engem. Egy-egy halál nekem mindig azt mondja, hogy valaki meghal valaki helyett. Nem tudom, miért, ezt gondolom. Én most félévvel ezelőtt meghaltam – magam helyett.

Az a bizonyos „híres történet" annyi, hogy a jegyző úr Mariánt írt be, ahogy mondom: Marián. Ez pedig férfinév. Magam is mindig így írtam, még az iskolában is, és a személyi igazolványomban is ez szerepelt. A Körhinta előtti évben tűnt fel Krencsey Mariann, és Fábri morgott, hogy most már minden színésznő Mariann?! Kellett egy másik név. A drága Hegyi Barna előbb viccesen az „Átokmariann"-t ajánlotta, aztán azt mondta: „Ha Jászai Marinak jó volt, neked is jó lesz a Mari".

– Jó is lett.

– Igen, szeretem. Most már talán elárulhatom, hogy ez lett a hivatalos nevem is. Nem tudom, megírhatjuk-e… Egyszer meg kellett újítani a személyi igazolványomat, bemegyek a hivatalba, és a nő az ablak mögül lelkesen rám köszön: „Szervusz, az Alkotmány utcában együtt jártunk iskolába!". Elkezdi csinálni az új igazolványt, de megakad: „most akkor mi a te neved, Mari?". Mari vagyok én mindenhol, mondom neki, csak hivatalosan nem. De nincs kedvem kérvényekkel vacakolni… „Tudod mit? Én beírom." És beírta. Mit gondol, ha ez most megjelenik, nem kezdik el nyomozni, ki volt az a nő az ablak mögött, és hogy merte csak úgy beírni?!

– Lássuk meg. Különben meg most született újra, joga van az új névhez.

– Tegnap vitt fel Pénzes professzor CT-re, hogy megnézzék a tüdőmet, hál’istennek jól vagyok, lekopogom, ez a professzor különben mindent tud az újraélesztésről, és elkezdtem neki panaszkodni a kezem miatt. Hogy nem tudom úgy használni, mint régen. Rám nézett tágra nyitott szemmel: „Maga nem érti, mi történt?! Mi mindent megtettünk, és maga is erős, de Isten nélkül ez nem történt volna meg." Csoda, ami történt, én meg jövök itt a kezemmel…

– Két hete találkoztunk, és mondhatom, sokkal ügyesebben használja már.

– Mert a vállam erősödött. Igen, hiszek abban, hogy fogom tudni használni.

– Úgy persze nem, ahogyan valaha az iskolában: gépíróbajnok volt.

– Bizony. Országos bajnok voltam. A nevemet talán le tudnám írni vakon. Hatvan éve nem gépeltem. Őrület! Nemrég beszéltem a húgommal, Ausztráliában él. „Juliskám, megöregedtünk", mondom neki. „Marikám, az még nem is baj, de lassan a gyerekeink is megöregednek."

– Valamelyik nap anyám rám nézett, és mintha először látna meg, azt mondta, „fiam, te megöregedtél".

– Ezt mondom, őrület! Tudja, mi járt a fejemben, hogy jöttem erre a beszélgetésre? Érdekel vajon bárkit is, mit mondok? Én már a múlthoz tartozom, és ma a múltra nincs idő. Rám nem lehet azt mondani, hogy csak ültem a babérjaimon, és nosztalgiáztam. Aktív voltam, jöttem-mentem, mint a mérgezett egér. De tágasabb időben léteztem: volt időm várni a holnapra, belefeküdni a jelenbe és visszakapaszkodni a múltba. Múlt nélkül nincsen élet. Ezt ma nem mindenki tudja. Azt figyelem, és bocsánatot kérek azoktól, akikre ez nem igaz, hogy a fiatal színházcsinálók mindenáron szakítani akarnak a múlttal.

– Mindig így van ez, nem?

– Sokat piszkáltuk Majort, hozzák fel vidékről az új, fiatal tehetségeket: Zsámbékit, Székelyt, Rusztot, Paált… De ők a színházat, annak kétezer évét nem tagadták meg, sőt. Ők gondolkodásban akartak mást, újat hozni. A forma, az ötlet csak a gondolkodás velejáró hozadéka volt. Ha nekem az új formát mutatják, a bravúros technikát, ami mögött nem lelem a gondolkodást és amögött az embert, akkor az nekem semmi.

– Eszembe jut, amit a jó rendezőről mondott: pontról pontra megmondja, mit akar, diktál. Ennek van negatív változata is: mindent lediktál, puszta technikává válik a színház, amiben a színész kicserélhető lesz.

– Az nem rendező! Tudja, hány rendező van a világon? Öt. Na jó, legyen ötven, de annyi persze nincs. Nekem az a szerencsém, hogy egyik-másikkal találkozhattam. Például Vasziljevvel. A nagybácsi álmában volt egy másfél órás jelenetem Udvaros Dorottyával, ahol én csak mondtam, mondtam az oldalakat, aztán amikor lementünk a színpadra, ez Vasziljevnél az utolsó hét, addig csak ülünk a széken, ő azt mondta: „Mari, üljön Dorottya mögé, és staccato!" „Már ne haragudjon, jóember, maga tudja, hogy én bármit…, és hogy a hátamon fát vágni is…, és egyáltalán mindent…, de hogy én itt most staccato?!" „Két próbán, Mari, csak két próbán." Két napig röhögtem magamon, ahogy staccato mondom a kilométeres monológot, és a harmadik napon megéreztem a szöveg és a jelenet élő lüktetését. A staccato beköltözött az idegeimbe, és megszületett a jelenet. Így lehet, egy Vasziljevvel lehet.

– Életem egyik legerősebb színházi élménye az a másfél óra.

– Vasziljev akkoriban nagyon kivételezett helyzetben volt Moszkvában, ma már ez nem így van. Éppen túl volt egy diadalmas világkörüli turnén, a Szerszót és a Pirandello-rendezését csodálta mindenki, előtte hevert a színházi világ. Peter Brook, Fellini, a pápa, mindenki. Brook állítólag két előadást nézett végig életében, ezt a kettőt. Voltak ezekkel Pesten is, Zsámbéki szólt, hogy nézzem meg, de külföldön voltam, nem láttam. Garas Dezső látta, és őrjöngött a lelkesedéstől. Amikor aztán terveztük a Művész Színház műsorát, ahol én ugye egy röpke pillanat erejéig igazgató voltam, Garas azt mondta, Anatolij Vasziljevet hívjuk meg, mert az egy zseni. Jó, mondtuk Schwajdával. Meghívtuk, eljött, de szerintem úgy volt vele, hogy egy kicsit elpiszmog ezzel a szöveggel, ami még csak nem is színdarab, aztán hazautazik. Csakhogy észrevette, micsoda színészekkel dolgozik, Garas, Darvas, Eperjes…

– Törőcsik…

– …és rájött, hogy itt tud csinálni egy előadást. Felment Schwajdához, hogy kér még három hetet. Igen ám, de akkor nem kaptuk volna meg a pénzt a Tavaszi Fesztiváltól. Bemutattuk hát „időben", miközben az elejét meg a végét még nem is próbáltuk. Premier előtt két nappal Darvas odament hozzá, „Mester, legalább annyit mondjon, mikor és hol jöjjek be…" „Maga engem ne zaklasson, és ne siettessen", ennyit mondott. Nekem ilyen gondom nem volt, mert szinte végig benn voltam a színpadon. A vége felé mentem ki hátra, és akkor ránéztem az órámra, mert olyan érzésem volt, hogy jaj, talán már negyed tizenegy is lehet… Fél tizenkettő volt, ember! A végét már csak felolvastuk, hiszen odáig nem jutottunk el a próbákon. Azt mondta aztán egy ismerősöm: „Te Mari, én még ilyen görcsösnek sose láttalak, mint amikor olvastad a végét". Hát hogyne lettem volna merő görcs, amikor rájöttem, hogy már majdnem éjfél van. A baj az, hogy a kilencedik előadás körül kezdett megszületni az egész, a ritmusát is akkor kapta meg, szóval lehetett volna belőle egy nagy sorozat, de hát akkor már állt a bál, a Művész Színházzal és velem, és én lemondtam minden fellépést. Emlékszem, egyik nap viszem át Vasziljevet kocsival a Margit hídon, meleg van, lehúzom az ablakot, jön szemből egy teherautó, a platón melósok, és egyszer csak elkezdenek kiáltozni, „Semmivel ne törődjön, mit írnak magáról, mi imádjuk, művésznő!". Vasziljev rám nézett, és megkérdezte: „Mari, nem jön ki hozzám dolgozni?". Kimentem.

– A platóról üvöltöző munkásoknak köszönhető, hogy kiment Moszkvába?

– Azoknak is. Meg annak a szakmának, amelyikről Vasziljev azt mondta, ha nem áll ki magáért, nem is érdemli meg magát. Különben nekem használt, hogy ott dolgozhattam. Abba a megaláztatásba, ami velem itthon történt, mások bele szoktak halni.

– Ez volt a Művész Színház vége.

– Ez volt az, amikor megtámadtak, hogy elraboltam a pénzeket magamnak. Tréfa. Mintha erre a pohár vízre azt mondanám magának, hogy fenyőfa. „De hát, drága Mari, ez egy pohár víz!", mondaná maga ártatlanul. Nem, ez fenyőfa. Na így csináltak ki engem akkor. Azt is tudom, kik. Talán majd egyszer elmondom.

– Ezt mondta nekem tíz évvel ezelőtt is. Nem fogja elmondani, de ez nem baj, szerintem.

– Nem hát. Nem tudok, nem akarok ilyen lenni. Hogy vádaskodjak, támadjak, szembemenjek. Pedig ilyen világban élünk. Borzalmas világban. De nekem nincs okom panaszra. Az Isten mindig a tenyerén tartott. Kell az, hogy az ember szívós legyen, türelmes és erős. „Mariska, te egy tűrőbajnok vagy", mondta Simon Zoli, a Nemzeti karnagya. Igen, tudok tűrni. De kell a szerencse is, és én egyik szerencséből zuhantam a másikba. Nem kellett soha megérnem, hogy nem kellek, és nem kellett soha megérnem, hogy nem kellek akár a legjobbaknak is. Ennél többet egy színész nem kaphat ezen a földön.

– Ezt élte meg a színházban. Így volt ez az életben is?

– Ó, nekem hihetetlen, frenetikus magánéletem volt! Minden jól van, minden nagyon jól van, csodálatosan. Pilinszky egyik verse jut eszembe. Én különben képtelen vagyok verset mondani. Most rávettek, hogy lemezre mondjak Pilinszkyt. Egyáltalán nem tudok utánozni, de előttem van, hogyan mondott verset János. Remekül. És nemcsak a sajátjait. Vörösmarty Előszóját senki nem tudja úgy mondani, van is egy lemeze, amin mások verseit szavalja. Miért nem mond József Attilát?, kérdeztem tőle. Pilinszkyt Ted Hughes fordította, aki az egyik legjelentősebb angol nyelven író költő volt, így kerülhetett be János a köztudatba, így utazhatott mindenfelé New Yorktól Londonig. Könyörgött Ted Hughes-nak, hogy fordítson József Attilát. „Halott költőt nem fordítok", mondta. Pilinszky meg annyira tisztelte József Attilát, szinte szerelmes volt belé, hogy nem merte mondani. Én meg általában nem merek verset mondani. Kozák Andris mert, de ő tudott is. Ahányszor hallom Andrist verselni, mondtam Andreának, a feleségének, annyiszor szeretek belé. Képzelje el, hogy még a Nemzeti dalt is úgy mondta, hogy elsírtam magam. Meg Petőfinek azt az elmondhatatlan versét, hogy „ha férfi vagy, légy férfi, ne hitvány, gyönge báb…", még azt is. Imádom a költészetet. Mondom egyszer Maár Gyulának, ahogy így beszélgetünk, hogy milyen is az élet, meg hogy mennyi mindent kaptam, és ha nehéz is, azért jól van minden, és példának említettem Pilinszky két sorát, ez jutott eszembe az imént: „Minden jól van, ami van, minden tetőről látni a Napot…". Morzsolgattam a szavakat, mert zavart valami, ez valahogy nem így van. Kimondhatatlanul, ez az! „Kimondhatatlanul jól van, ami van, minden tetőről látni a Napot." Micsoda különbség, félelmetes!

 

 Ó, miszter taliman

– Nem tud utánozni, ezt mondta.

– Hál’ istennek nem tudok.

– Ez mit jelent? A színészetnek mégiscsak köze van az utánzáshoz.

– Lehet, hogy csak a szó nem megfelelő. Az ember megszületik valamilyen külső és belső adottságokkal és esetleg tehetséggel is. Vagyok, amilyen vagyok, és az elmúlt idő azt igazolta, hogy valamiféle tehetségem is van, volt legalábbis. De minden szakmát meg kell tanulni. Ha öltöztető vagy, azt, ha takarító, akkor azt. És ahogy múlik az idő, az ember élete egyre jobban beépül a színészetébe. Vagyis nem mást utánoz, hanem önmagát építi be. Ez elsősorban a gondolkodásra vonatkozik. Minden ember azt hiszi, én is, hogy az idővel egyre többé, gazdagabbá válik. Egyáltalán nem biztos, hogy ez így is van. Az idővel el is lehet romlani, még ha mi magunk ezt természetesen soha nem vesszük is észre. Az az én hitem, hogy minden bukásból és sikerből jól jöttem ki – de honnan ez a nagyképűség? Abban is hiszek, hogy mindig jól éreztem, kivel kell társulni, kivel kell dolgozni, valami iránytű jól működött bennem. Mindezekben tévedhetek. De azt biztosan megtanultam, arra treníroztam magam, hogy az idegrendszeremet egyik pillanatról a másikra abba a készenlétbe röpítsem, amit a pillanat követel. Erre utaltam, amikor a forgatásokon szükséges készenléti állapotról beszéltem. Egy példa: az Édes Annát forgattuk, és bizony akkor se tudtam többet, mint a Körhintánál, hisz be se jártam a főiskolai órákra, színészi tapasztalatom sem volt, márpedig színészetet csak a színpadon lehet megtanulni, nem pedig a filmen, szóval megy a forgatás, Gobbi elvágja a csirke nyakát, odanézek, majd egy félóra múlva jön a következő kép, amikor ugyanebben az állapotban ebből a képből felnézek egy másik irányba. De mi történjen ebben a félórában? Azt tudtam, hogy ha „leeresztek", nem tudok egyik pillanatról a másikra ugyanazon a hőfokon, ugyanazzal az idegállapottal visszalépni a jelenetbe, ezért amint elkezdődött az átállás, rohantam a technikusokhoz, ahol már szólt, hogy „Ó, miszter taliman, tali mi banana…", táncoltunk, őrjöngtünk, így próbáltam átmenteni a feszültséget arra a pillanatra, amikor megszólal a „Felvétel!". Fizikailag is, idegileg is ronggyá mentem azon a forgatáson. Ma másként van. Janisch Attilával forgattuk a Hosszú alkonyt, amiben megijedek, félek, megriadok… mindezek nyolcvanhatezer változatát kellett képből képbe ugrálva megvalósítani. A felvételek közt nyugodtan olvastam, vártam, aztán „Felvétel!" – és én mindig az éppen szükséges idegállapotban beléptem. Fiatalon, kezdőként erre képtelen voltam. Rendkívüli helyzet kellett hozzá, mint például egyszer a Magyar Elektra előadásán. A napokban felhívott Papadimitru Athina, látott a tévében, és örül, hogy jól vagyok… Az életben háromszor ha beszéltünk. De jólesett a hívása, az, hogy gondol rám, és talán nem is sejti, mennyiszer jut ő eszembe éppen az Elektra miatt. Elmeséltem neki, amit most magának is: az Elektra, ahogyan a görög darabok, itt fenn, nagyon fenn kezdődik. Egy-két momentumát olykor meg is tudtam valósítani, de egyszer úgy összejött, hogy tudom, az benne volt az öt-hat rendkívüli estében, ami nekem a pályám során adatott. A Déryné…-filmre megkaptam a cannes-i díjat és vissza kellett utaznom. Bonyolult volt az utazás, Párizson keresztül oda, Zürichen át vissza… Megérkeztem Nizzába, átöltöztem, rákészültem. Nagy dolog volt ez az én életemben, és fontosnak tartottam, hogy majd elegánsan, méltósággal vegyem át a díjat. Van, aki ott zokog meg ugrál meg megköszöni a jó ég tudja, kinek is. Úgy örülök, amikor az általam szeretett színészek elegánsan veszik át a díjat, mert azt úgy kell. Ott Cannes-ban féltem egy kicsit. A díjkiosztó méregdrága jegyeit a szupergazdagok veszik meg, akik persze ismerik a híres amerikai sztárokat, előttem vette át Scorsese meg Robert de Niro, aztán szólítják Törőcsik Marit Pélyről, és ők majd bámulnak, hogy kerül ez oda?! Szólított is Tennessee Williams, a zsűri elnöke, aki különben a szavazásnál csak annyit tett, hogy egy papírra felírta, „minden díjat a Dérynének…", és mázlim volt: az erkélyen ülő újságírók, szakmabeliek elkezdtek tombolni, a sznob gazdagok felnéztek, és tomboltak ők is… Na igen, ez egy jó történet, de ahogy lenni szokott, elveszítettem a fonalat…

– Papadimitru Athina…

– Az Elektra, igen. Párizs, Nizza, átöltözés, díjátadás, vissza Zürich, Ferihegy, ott vár a Nemzeti sofőrje, az előadás Székesfehérvárott volt, fél hétkor beesek az öltözőbe, hét órakor felmegy a függöny, belépek a színpadra, és végre, idegesen, feszülten, holtfáradtan olyan fent kezdem, ahogy azt kell. A fáradtságnak és az örömnek olyan szintjén voltam, hogy csak repültem, végig az előadáson. Ez volt az egyik estém abból az öt-hat kivételesből. És hogy miért olyan fontos ez a telefonbeszélgetés? Mert egyszer láttam Athinát a televízióban az eredeti, a görög Elektrát játszotta, páratlanul remek volt.

– Nem először veszem észre, hogy maga tud örülni annak, ha mások jók. Nem jellemző ebben a szakmában.

– Bele tudok halni a gyönyörűségbe, ha valami jót látok! És mindig azon izgultam, hogy minél jobb partnerek legyenek körülöttem. Nem minden jó színész jó partner is egyben. Az én csodapartnereim: Kálmán Gyuri, Garas Dezső, Bara Margit… Csoda volt velük játszani. Mert általuk én is jobb lettem.

– És a rendezők által? Vajon tényleg mindig szerencsével és jó érzékkel döntött? Mert igaz, Majortól Zsámbékiig, Ljubimovtól Vasziljevig a 20. századi színház jelentős mestereivel dolgozott. De ha végignézem a pályáját, sokkal többször hozta össze a sors közepes… hogy is kéne elegánsan fogalmazni: kevéssé jelentős rendezőkkel.

– Hát bizony! Mondtam is Garasnak egyszer, az a csoda, hogy meg tudtuk magunkat őrizni – már hogyha meg tudtuk. Könnyebb a helyzet egy bulvárdarab esetében. Ott elég a jó színész és, mondjuk, egy jól figyelő szempár. Azt hamar átlátja az ember, nem az a feladat, hogy egyik műalkotásból létrehozzunk egy másikat. Szakmai tudással, rutinnal, a személyiség erejével könnyedén teljesíthető a feladat. De, mondjuk, egy Kleistnél, Shakespeare-nél, Molière-nél… Ott kell valaki, aki a nagy egészet, ami rendkívül gazdag és összetett, átlátja, és abba engem belehelyez. Százezerszer elmondtam már: nagyszerűen dolgoztam Taub Jánossal a Száz év magányban. Volt ott egy kisebb monológom, és az egyik próbán azt éltem meg, hogy szinte repülök, hogy valami olyasmit sikerül megszólaltatni, amire addig nem voltam képes. Az a bizonyos ritka kivételes, ihletett pillanat a próbán. Megállok, várok, jön mindjárt az álmélkodás, a simogatás… Taub felszól a nézőtérről: „Mari, maga mit csinál?!" De hát János, mondom csalódottan, én azt hittem, hogy elájul a gyönyörűségtől. „Igen, elájulok attól, amit maga tud, de mindjárt elmondom, ennek itt miért nincs helye." Elmondta. Lehetek én bármilyen jó, ha annak, amit csinálok, az egészen belül semmi értelme! Ezért kell a rendező. Ő látja az egészet, nála nem leszek modoros, mert a saját eszközeimet jó helyen használom. És ha minden a helyén van, akkortól ő már nem kell, akkor jövök én, ahogy mondtam.

– Szoktam néha rendezni, és ha önteltnek tűnök is, azt ki tudom mondani, megfelelő eredményekkel. Elmondom, mi volt mindig a legnagyobb dilemmám a próbákon: mindig nagy színészekkel hozott össze a jó szerencsém, Kovács Lajossal, Trill Zsolttal, Mucsi Zoltánnal, Czintos Józseffel… De attól féltem, mi lesz, amikor én „elfogyok". Hogy ők még repülnének tovább, kiteljesíthetnék a szerepet, de én már nem tudok nekik mit mondani. Mi következik akkor, amikor kiderül, kevés vagyok? Ez a kérdésem: mit csinál, amikor a rendező kevés? Amikor már rég túl van azon, amit ő kér, de maga menne tovább? Még hátravan három hét, és a rendezőtől már nem kap semmit?

– Megérkeztem Moszkvába, A nagybácsi álmát csináltuk ott is, ők oroszul, én magyarul. Találkoztunk, Vasziljev átölelt, és azt mondta: „Végre beszélhetünk a műről!" „Ember, maga megőrült, kérdeztem, hát már rojtosra beszéltük a szánkat!" És ő tudott beszélni, tudott újat mondani. Vagy ott volt Zsámbéki: a Szent György és a sárkányt játszottuk, és az utolsó előadás közelében kezdtem kapiskálni, hogyan is kellene. Pontosan értettem, mit szeretne, mert pontosan fogalmazott – de nem tudtam megcsinálni, én voltam kevés. A nagybácsi álma azzal a mondattal kezdődik, hogy „úgy örülök, úgy örülök, Vaszilij Ignatovics…" Olvasom ezt a próbán, Vasziljev felhorkan: „Maga mit csinál?! Legyen az öröm állapotában, de ne örömködjön a szöveggel!" Sose tudtam megcsinálni. Vagyis egyszer, de akkor már rég nem játszottuk az előadást. Vasziljev színházában, vagyis ami az ő színháza volt, mert elvették tőle…

– Most jártam ott, nagyszerű előadásokat láttam, Dmitrij Krimov rendezte, a híres Efrosz fia. Szerintem zseniális.

– Látja, az ilyeneket kellene meghívni rendezni. A Nemzeti is tele van megváltásra váró színészekkel, nekik kivételes személyiségekre, azok másfajta, új gondolkodására van szükségük, hogy arról a pontról, ahol évek óta toporognak, elmozdulhassanak. Például egy ilyen Krimovval. Na szóval, vártuk a próbát. Ő gyűlöli, ha valaki késik, de most pont ő késett. Valami dugóba került, egyszerűen nem tudott időre ott lenni. Mi várunk, várunk, hát nem jön ez a nagy ember. Egyszer csak kivágódik az ajtó, belép, én meg rákezdek: „Úgy örülök, úgy örülök, Vaszilij Ignatovics…". „Na végre jól mondja!", kiáltott fel Anatolij Vasziljev. De se előtte, se utána így nem tudtam. Van, amit nem tudok megismételni, ha cigány gyerekek potyognak az égből, akkor se.

– A kérdésemre, mit tesz, amikor a rendező nem segít, nem válaszolt, hiszen Vasziljevvel, Zsámbékival példálózott. Hát én most előveszem azt a könyvet, amiben összegyűjtötték az összes szerepet, amit színpadon, filmen alakított. Kezdjem sorolni?

– Jaj, dehogyis, tudom én magam is. De ezeket a neveket ne írjuk bele a cikkbe. X meg Y úgy rendező, ahogy ez a pohár itt az asztalon. Ilyenkor szerencsésebb kis szerepet játszani. Az ember csendben megoldja. Ilyenkor a nagy szerep maga a tragédia. Ekkor szoktam lerekedni. Meg halálosan elfáradni. Egy rossz előadás után úgy kell engem kiskanállal összekaparni. Vasziljevnél elmondom a száz oldalt, és éjfélkor azt hiszem, hogy negyed tizenegy van.

 

 Kézfogások

– Úgy hírlik, megint együtt dolgoznak ősszel. Gondolom, a maga kedvéért jön.

– Meg Schwajda miatt. Ők nagyon tisztelik, szeretik egymást. Schwajda már a kaposvári kinevezésekor hívott, de kértem, tegyük a munkát 2009 őszére, hiszen nekem a Nemzetiben is dolgom van. Aztán közbejött a betegség, és a Nemzetiben nem tudtam teljesíteni a feladatomat. Alföldi pedig nagyvonalú volt, megvan ez a jó tulajdonsága, és így is elengedett Kaposvárra.

– Megnéztem ezt a szöveget, Marguerite Duras Naphosszat a fákon című drámájában játssza majd az anyát. Hát, itt mondhatja majd a „száz oldalt". Óriási feladat. Nem fél?

– Hogy nem félek-e?! De, nagyon. Én mindig mindentől félek, különösen ha nagy szerepet nagy rendezővel kell megoldani. Ilyenkor leveszem a cipőmet, ők már tudják ezt, és verem a hátukat, hogy ezt a borzalmasan nehéz szerepet miért bízták rám. Vasziljev háta sokszor bánta már ezt. Félek, hogy nem tudok újat mondani, hogy a szerep nem nekem való, hogy öreg vagyok, hogy… Szóval így nyavalygok. Vasziljevnek is mondtam, hogy noha ép elmével jöttem vissza az agyhalálból, azt nem tudhatjuk, mihez kezdek ekkora szöveggel. És ezt nem próbálhatjuk ki előre, mert én csak a próbák alatt tudom rögzíteni a szöveget. Hiszen valójában a gondolkodást, a szituációt, a cselekvést és mindezekhez kötődően a megszólalásaimat rögzítem. „Ha nem megy, leállunk", ezt mondtam Vasziljevnek. Nem tudhatom, mi lesz. Végül is nagyon messziről jöttem vissza.

– Tegyünk egy rövid kitérőt arra a terepre, ahol nagyon bizonytalanul mozgok, mégis, e szerep kapcsán meg kell kérdeznem, nem fél-e attól, hogy a szakma megint szembemegy magával. Ebben a végzetesen kettéhasadt országban abban a kaposvári színházban vállal szerepet, mely hátat fordítani látszik a legendás Kaposvárnak – vagy a legendás Kaposvár fordít hátat Schwajda színházának. Szóval darázsfészek.

– Idefigyeljen, én szeretem a toleranciát, és ezt tőlem általában elfogadják. Amikor meghívott engem a polgármester úr, hogy vegyek részt a pályázók meghallgatásán, nyíltan megmondtam: azért vagyok itt, hogy Schwajda Györgyre szavazzak. Ezt tudhatja mindenki, hiszen tíz évig voltam a színésznője, tisztelem őt, és abban bízom, hogy a régi kaposváriak és ő jól tudnak majd együtt dolgozni. Ennyit mondtam. Ha engem ezért megtámadnak, ám tegyék. Gondolja, nem tudom ezt már annyi minden után kiheverni? Ki tudom heverni. De nemigen támadnak már. Schwajda és Zsámbéki, Schwajda és Koltai Tamás – szóba sem állnak egymással. Én mindegyikükkel szóba tudok állni, sőt tisztelem is őket.

– Az a gyanúm, Törőcsik Marinak kéne békét tenni ebben a rettenetes országban.

– Na idefigyeljen, de most tegyük odébb ezt a masinát, ne hallgassa ezt, és ha leírja, letagadom: amikor a hetvenedik születésnapom volt… Hagyjuk ezt, a hátralévő időmben nyugalomban akarok élni. Maradjunk annyiban, hogy aki felém tisztelettel fordul, azt az embert én is tisztelettel köszöntöm. Ennyi.

– Normális, emberi viselkedés, gondolom én.

– A múltkor Vinkó Józsefnek nyilatkoztam, aki figyelmeztetett, hogy a cikk a Heti Válaszban jelenik majd meg. És akkor mi van?! De kacagtam nagyon, amikor megjelent, hogy amikor az egymást gyűlölő Major és Magyar Bálint között próbáltam közvetíteni, a kicsi Magyar Bálintot, az eszdéeszes csecsemőt dajkáltam. Megjelent. Ez a normális, de a világ körülöttünk nem az. A rendszerváltás vagy micsoda után nemhogy a béke nem jött el, de egyre nagyobb a háborúság. Eszembe szokott jutni a spanyol történelem példaadó pillanata: középen János Károly, a király, egyik oldalán Felipe González, a fiatal baloldal képviselője, másik oldalán Franco. „Uraim, fogjanak kezet!", szólt a király. És ők kezet fogtak.

– Ki az a király ma Magyarországon, aki ezt mondhatná?

– Senki.

– Ezzel kezdtem: Törőcsik Mari mondhatná.

– Mondhatnám, és velem kezet is fognának. De egymással nem. Tegyük már odébb ezt a masinát… Én elég bátor voltam világéletemben. Arról, hogy apámat elvitte az ÁVÓ, csak én, tizenhat éves diáklány tudtam. Máskülönben kombájnkezelőként dolgozott, mert Kovács Berci, akit még a Horthy-rendszerben kitaníttatott, és egy nagy állami gazdaság igazgatója lett, hívta: „Igazgató úr, csak kombájnkezelőnek vehetem fel." Hetente elvitték Hevesről, ott jól megverték, aztán elengedték. Felutazott hozzám Pestre, nekem ezt elmondta, de haza nem ment, nem akarta mutatni, hogy össze van verve. ’53-ban meghalt Sztálin, akkor én még gimnazista voltam. És gimnazistaként elindultam a Parlamentbe. „Mit akarsz?", kérdezte a katona. „Az apám ügyében jöttem, tanító Pélyen." Hülyének nézett. Mentem a többi kapuhoz, és visszajutottam az elsőhöz. „Még mindig itt vagy?" „Addig nem megyek el innen, amíg be nem eresztenek." Végül megunták, az egyik géppisztolyos kiskatona felemelte a telefont, beszélt valakivel, aztán odahívott. „Na gyere utánam." Akkor voltam először a Parlamentben. Bevittek egy szobába, ott ült egy Albrecht nevű elvtárs, a másik nevére nem emlékszem. Elmondtam mindent. Hogy honnan volt nekem ehhez bátorságom?! Akkor ijedtem meg, amikor befejeztem a mondandómat, ő felemelte a fejét, és nem szólt, csak nézett. Aztán megszólalt: „Ha maga egy héttel előbb jön, hát innen elviszik." Jókor jöttem, apámat egy hét múlva rehabilitálták. Szóval akkor, gimnazistaként, bátor voltam. Most talán nagyobb bátorság kellene arra kérni ezeket a megveszekedett politikusokat, hogy fogjanak kezet. De hát ember, miről beszélgetünk mi most színház ürügyén?! Menjünk haza, nekem még be kell fejeznem az ebédet! Máskülönben miről akart maga beszélni velem?

– Arra két mondattal tud válaszolni. Azt akartam megkérdezni, hogy most, amikor egyszerre bölcs és újszülött, hiszen a halálból jött vissza, azaz újra először néz rá mindenre, mit gondol: milyen a világ?

– Azt gondolom, amit előtte is gondoltam: eljutottam oda, hogy a lét maga örömet okoz. Jó élni, ezt gondolom. Csoda. De az is igaz, hogy most nagyon nehezen lépek be mindenhová először. Nehezen mentem haza például. Tudtam én, hogy otthon nekem jó lesz, de mégis, furcsa volt újra megfogni a kilincset, kinyitni az ajtót, otthon lenni. A Nemzetiben volt egy sajtótájékoztató, beléptem a színházba, és elkezdtem remegni. Amikor a velemi házhoz értem, akkor is. Nem tudom megmagyarázni, de így történt.

– Jó lehet először meglátni azt, amit egyszer már megszoktunk.

– A legszebb halálból jöttem vissza. A legszebb, mert észre sem vettem. Félek a haláltól, félek a szenvedéstől, és most azt gyanítom, másfajta halál vár még rám. Közben persze boldog vagyok, hogy itt lehetek, a világban. Hetvennegyedik évemben vagyok, rettentő régen élek már. Ránézek a korosztályomra, csoda, hogy élünk. Minden nap egy ajándék. Vajon miért engedett vissza az Isten? Van bennem egy félsz: olyan kegyeltje voltam egész életemben, hogy talán keményebb halált szán nekem. Nem baj, örüljünk annak, hogy süt a nap. Annak nagyon tudok örülni. Na segítsen felvenni a kabátomat, tudja, a kezem még nem az igazi. Hazabaktatok a napsütésben, és megfőzöm az ebédet. Köszönöm a kávét.

– Én is köszönöm, csókolom.