Talán kissé sok a könnyű és a szórakoztató ebben a szezonban. Nincs okunk bizakodni. Mintha egyre nagyobb teret követelne a szórakoztató színház, aminek egyik vagy tán legfőbb oka, hogy most, válság idején a néző veszélybe került, elkezdett fogyni. Lehet, hogy tényleg megindult az az átrendeződés, amiről már oly régóta beszéltünk, és amitől féltünk: az örökéletűnek hitt négy és félmilliós nézőszám lassan apadni kezd. A nézőt pedig mindenáron meg kéne tartani, és sokkal biztosabbra lehet menni a szórakoztató műfajjal, mint a komoly-drámaival. De nem csak a tragédia – ami alig íródik és alig látható –, hanem bármilyen „problematizáló" színház is veszélybe került, aki ilyesmit színre állít, azt kockáztatja, hogy a nézők elfordulnak tőle, elutasítják. Alig néhány színház teheti meg, hogy nem – vagy nem így – keresi a néző kegyét; leginkább róluk lesz szó alább. A dráma is könnyebbé, felületesebbé, tét nélkülivé vált. A társadalom- vagy valóságkritikai szellem gyakran ott is hiányzik a színrevitelben, ahol pedig a mű lehetőséget adna rá; a példákat végtelen hosszan sorolhatnánk, de csak kettőt említenék: az egyébként színvonalas, de talán mégiscsak túl könnyű Barbárokat a Katona József Színházban és a gyenge Solness építőmestert a Radnóti Miklós Színházban.

Ez a, nevezzük így: színházi optimizmus, a szórakoztatásba való menekülés a hanyatló, önvizsgálatra képtelen társadalmak sajátja, ahogy ezt negatíve Nietzsche a tragédiáról kifejti: tragédia ott lehetséges, ahol az erős, önmagával szembesülni képes kultúra éppen virágzik; „az optimizmus győzelme, az uralkodóvá vált ésszerűség (…): nem lehet-e éppen ez a lanyhuló erő, a közelgő öregedés, a fiziológiai kimerülés tünete?" – írja A tragédia születésében. A magyar színház e pillanatban nem tükrözi a reflexiómentes, önmagán gondolkodni és saját betegségeit elemezni képtelen társadalmat, hanem mindennek maga is aktív részese, elkövetője és áldozata.

A sok tucat estén, melyet színházban töltöttem,* alig néhányszor érzékeltem, hogy hol, milyen országban és időben vagyok, milyen annak a világnak a közérzete, lelkiismerete, moralitása, ami e műveket létrehozza. Ezt a kérdést inkább külföldön szokta az ember feltenni magának, kívülről jőve, mert olyankor inkább keressük a hely és a színházi kultúra összefüggéseit. Mindegy, hogy antik drámát vagy kortársat látunk, a jelenidejűség vagy inkább az egyidejűség ritka élmény errefelé. Nyíregyházán a Tizenkét dühös embert nézve (Koltai M. Gábor rendezése) meglepődünk azon, ami természetes kellene, hogy legyen: a színpadon egy roma fiú tárgyalása folyik, a tizenkét dühös az ő „bűnösségéről" vagy „ártatlanságáról" fog dönteni. Az esküdtek között felszikrázik az előítélet és az idegengyűlölet, felbuzog az összes társadalmi frusztráció. Még ha nem is megy elég messzire, nem is elég radikális ez a produkció (a nők kihagyása az esküdtek sorából pedig egyenesen súlyos hiba), de kérdésfelvetése pontos: ma az apját megölő cigány fiú lehet a dráma motorja. A kortárs magyar színházban egyetlen cigány témájú darab vagy előadás sincs, ez talán elgondolkodtató, hisz olyan országban élünk, ahol a velük szembeni gyűlölet elképesztő méreteket öltött, mindennapi tapasztalattá vált. Színházi kultúránk mintha nem élne együtt vagy benne a világban, hanem maga kreálta könnyűszerkezetes, problémamentes valóságokba zárkózik. Vajon minek kell történnie, hogy e társadalmi kérdések felszínre avagy színpadra kerüljenek?

^{Szimptomatikus, hogy a „problematizáló" – és főleg az úgynevezett intellektuális – előadások szinte alig találkoznak a közönség (és olykor akár a kritika) nyitottságával, kíváncsiságával, befogadói érzékenységével, majdhogynem észrevétlenül eltűnnek, és gyakran csak az adott színház erőfeszítésén múlik, hogy repertoáron maradhatnak. Példákat most a Katonából hozok, amelynek a legizgalmasabb előadása, a tavalyi évad végén bemutatott a Néger és a kutyák harca (Bernard-Marie Koltès darabja Zsótér Sándor rendezésében) nem került sem a kritika, sem a közönség érdeklődésének körébe. Intellektuális kihívás, szellemi élmény, amelyet kevés más társulat tudna így előadni (Fekete Ernő, Keresztes Tamás, Hajduk Károly és Tóth Anita kiváló négyese, az utóbbi teljesen új szerepkörben): gondolkodás a másságról és a másikról, előítéletről, arról az idegenségről és elnyomásról, amely bennünk van, amelyet gyakorolunk. Tiszta, gazdag színházi nyelven fogalmaz, minden ideológiától mentesen, felnőttként és gondolkodó lényként kezelve a nézőt. A Zsámbéki Gábor rendezte Edward Bond-mű, a Kétezerhetvenhét olyan utópisztikus-egzisztenciális dráma, amely alig találkozik a közönséggel. A remek és szórakoztató(!) dokumentarista játék, a „rombolni nem színházat építeni szívesen" egyértelműen a szakmának szól, jelen színházi állapotainkról készült pittoreszk kép – ám éppen a szakmát nem érdekli. Az Ascher Tamás rendezte Éhség a Katona József Színház Kamrájában éppen az egzisztenciális drámát nem, csupán a történetet tudja megragadni; Vinnai András Vakond című előadása pedig inkább valami szórakoztató és azonnal felejthető blöffhöz hasonlít, üres és vicces, ironizálja önmagát, mint minden blöff mostanában. De említhetnénk a Nemzeti A parkját is, ezt a „nehéz" Botho Strauss-darabot, amelyet az általam látott estén a közönség hideglelősen utasított el. Koltès, Bond, Strauss: súlyos kortárs vagy inkább modern-klasszikus szerzők, valóságkritikai szemlélettel. Nem kellenek e tájakon. Ugyanakkor a Vígszínházban – amelynek az évadegyenlege igen gyenge – szinte szétszedik a színházat: tömve a nézőtér az Augusztus Oklahomában félbulvár darabon, amelyben valóságkritika egy fikarcnyi sincs, a történet pereg csupán, jól (a Víg állóvizéhez képest legalább pereg, vannak benne helyzetek és alakítások) és rosszul (mert ezen a „helyi értéken" azért nem tud túlmutatni).}

^{Valami még érzékelhető éppen most, abban a szezonban, amikor megszületett a színházi törvény. A független terület, a kísérletezőbb, kockázatvállalóbb, ezért akár bukni is képes, egyáltalán nem a tutira és a bevált sikerekre építő színház – ilyen persze nem csak a független társulatok között lehetséges, de ott markánsabban van jelen ez a törekvés – alig boldogul: ott is beköszöntött a bemutatókényszer, miközben az egyes darabokat nem lehet hosszabb ideig, nagyobb szériában játszani, mert nincs hely és pénz rá. A közönség eltűnése pedig először éppen a kísérletezőbb kategóriában, befogadó színházakban és nem a repertoárrendszerben működő teátrumokban érzékelhető. Döbbenten nézem Horváth Csaba ígéretes, hibáktól nem mentes, de igen gazdag koreográfiáját, az Isteni vidéket, amelynek második előadásán körülbelül hatvan ember ül a Trafó hatalmas nézőterén. Ha tovább játszanák, az előadásnak esélye lenne beérni, megmunkálódni, felnőni; így ez valószínűleg elmarad. Ahogy hosszú, nehéz, de pontos munkával megépül a könnyűszerkezetes ház a Kalevalában (szintén Horváth Csaba koreográfiája, Szálinger Balázs szövege), ahogy minden emberi erőfeszítés és alkotás egy gyorsan – színházi értelemben lassan – összerakható házban érik be: ennyik vagyunk. Csodás metaforája ez a kortárs létezésnek. De – teszi fel a kérdést Szálinger/Horváth – „Lehet tájnak nevezni ezt a… helyszínt, / Ahol csak a könnyű dolgok maradtak?" Mintha egész színházi valóságunkról beszélne.}

^{Kérdezhetjük azonban, kinek kell ez? És hányszor tudják majd eljátszani? Mekkora közönséghez jut el? (Remek, hogy a POSZT-ra igen!) És vajon ha a Nemzeti Színház nem veszi meg a Krétakör-Trafó koprodukcióját, A jég című előadást – ma létezne? (Írom ezt éppen én, aki az előadás keletkezésekor súlyos vitába szálltam a produkcióval, ám fontosságát nem vitatom.) De nézőhiány érzékelhető a külföldi vendégjátékok kapcsán is. (Nem a Tavaszi Fesztiválon, az egy működő struktúra.) Az évad biztosan legnagyszerűbb vendégjátékára gondolok, A csend hangjai című, Alvis Hermanis rendezte produkcióra, amit a Bárka Fesztivál hozott el, nehéz megtölteni kétszer ezt a (kis) házat; három és fél óra, szó nélkül, de úgy tűnik, ez is túl nehéz. A Nemzetinek ha nincs is közönséggondja repertoárelőadásaival, de amikor egy külföldi darabot hoz, mint a remek holland Premiert a Holland Fesztivál keretében, már bajban van.}

^{Újranézzük a Katonában az Ivanovot, Ascher Tamás nagyszerű előadását, ezt a tömör és vidám értelmiségi kiábrándultságot: öt éve van színpadon, bejárta a világot, megizmosodott külföldi sikereitől, elhitte (megérdemelt és valós) nagyságát. Mi kell ehhez, a jó előadáson kívül? Jól működő üzem, karbantartott előadás (a rendező vigyázó szeme ezt a sokadik előadást is nézi). Ez is az évad része.}

^{Milyen érték tud hosszú távon fennmaradni? Az, ami biztos háttérrel bír: a Made in China – még ha nem is jelentős produkció, az ex-Krétakörös, Vígbe szerződött Láng Annamária előadása – fenn tud maradni, mert befogadja a Vígszínház. De hányszor tud menni a nagyszerű Fédra Fitness, a KoMa produkciója? Ezt semmiféle „házba" nem lehetne bevinni, ennek megvan a maga helyszíne, egy fitnessterem bárhol a világon, ha bírja bérleti díjjal. Még ha a független területen a legmagasabbak is a jegyárak – érezhető és logikus változás ez is –, lényegi változást nem hoz, mert szinte alig van független produkció, ami száznál több nézőnek készülne. Ebben az évadban érzékeljük a leginkább, hogy egy független előadást gyorsan meg kell nézni, amíg van.}

^{És fenn tud-e maradni a Frankenstein, ez a Bárka Színház által létrehozott, de valójában független produkció? Vagy csak külföldön fogják játszani, mert annyira drága? És vajon tovább tud-e lépni a máshonnan verbuvált színészekkel dolgozó TÁP, az alternatív szórakoztatás elkötelezettje, vagy ennyi marad: jópofa éjféli hakni produkciók, azonban fajsúlyos bemutatók nélkül: sem próbahely, sem próbapénz, sem működési költség.}

^{Átrendeződés érzékelhető a budapesti színházi szcénában. Négy jelentős nagyszínház van most itt: a Nemzeti Színház, az Örkény István Színház, a Katona József Színház és az Operaház. Három ebből új, vagy éppen most beérő művészeti vezetést tud magáénak. Az Örkény, a Nemzeti és az Operaház saját történetében fordulatot hozott. Az Örkény a legjobb formáját mutatja, amióta megalakult, társulata erős, magabiztos, egységes, két jelentős bemutatója az évadban, A hülyéje és a Jógyerekek képeskönyve – fergeteges komédiák (előbbi Mácsai Pál, utóbbi Ascher Tamás rendezése). Az Örkény mintha a szórakoztató polgári művészszínház fogalmait gyúrná össze és húzná magára; nyilván e pillanatban ott erős közönségépítés is folyik, és a várt-vágyott leválás előkészítése a „nagy" Madáchról, az anyaszínházról, ami még mindig nem történt meg. Az Örkény 2004-ben váltott művészeti vezetést: mostani „beérése" azt mutatja, hogy az igazi programváltáshoz, új közönség és művészeti gondolkodás felépítéséhez egy teljes igazgatói ciklus és öt év kell. A kezdeti radikalizmust – amikor még sokkal kockázatosabb előadásokkal próbálták gyors ütemben kiszellőztetni a régi bulvárszínházat – most felváltotta egy tudatosabb, úgymond nézőbarátabb program.}

^{A Nemzeti még csak egy éve tudja magáénak az új igazgatót, de a változás látványos: az Alföldi Róbert vezette intézmény nyomban felkerült a színházi térképre. Alföldi fiatal társulati tagokat szerződtetett és radikális programot hirdetett – indulásakor áthozta a Trafóból a Krétakör A jegét, és meghívta Kolozsvárról Andrei Serban Ványa bácsiját. Új bemutatóival arra is törekszik, hogy szélesebb közönségnek játsszon, klasszikusokat, könnyebb műfajt is (nekik szól a János vitéz). Az új szellem azonban főleg egy társadalmilag érzékeny, a jelenvaló világra fogékony gondolkodás meghonosítása ebben a házban, ami felépülése óta idegen volt tőle. Az évad bemutatói között több fontos előadás is van: Oresztész, A park, Atália (a Pokoli disznótor sikerületlen). Valló Péter Atáliája a legjobb Valló-rendezés, amit az elmúlt években láthattunk (még ha a francia klasszikus túlságosan művi, „zsidó" darabbá és így távoli problematikává vált is). Maga Alföldi rendezőként három előadásban mutatkozott meg, érett, komoly teljesítményt nyújtva. (Alföldi visszahozza színészként Stohl Andrást, két darabban is.) A park friss darab és szemlélet, ha nem is radikális, de arról beszél, amiről színházaink oly ritkán: a középosztályi mentalitásról, kritikai hangon.}

^{Az Alföldi-féle Oresztész az operaházi, Kovalik Balázs rendezte nagyszerű Fidelióval rokonítható: mindkettő az átlagembert, a tömeget tematizálja, azt a közt, amiben a közönségnek legkönnyebb meglátnia magát, amihez köze van. E két nagyszínház – vélhetőleg Budapest leggazdagabb teátrumai – nem operai és nemzetis gazdagságukkal hivalkodnak, nem az haute couture és a design nagyszerűségével, nem szerelmesednek bele a pazar díszleteikbe, hanem új, bátor esztétikát hoznak.}

^{Nevezzük ezt turkáló-esztétikának. A színpadra állított tömeg pedig nem az haute volée, az elit, hanem az istenadta nép. Az Oresztész színpadát hatalmas mennyiségű egyszerű, mindennapi ruha borítja – mintha tömeglázadás vagy háborús állapotok nyomai lennének, valami segélyszervezet odahányt támogatása, amely a kórust is jelzi; alig lehet benne lépkedni, a kényeskedő Heléné botorkál is bennük. Ilyen ruhát visel Oresztész is és a kar. A Fidelio remek kórusa pedig egyszerű, színes pólót, nadrágot-szoknyát hord, mintha ők is fillérekből, turkálóból öltöztek volna. Hogy aztán ez a kórus az előadás végére igazi meglepetést tartogasson, a színes pólók összerendeződjenek és szivárványszínű zászlót formáljanak; az egyenlőség (a meleg mozgalom szivárványszínű) zászlaját emelve magasra. Kovalik rendezésének nagyszerűsége a (realista) emberi tartalmak és a (szimbolikus) képi asszociációk egyidejű működtetése, igazi kortárs színház. Újranézem az előző évad Elektráját (szintén Kovalik rendezése), ugyanez az egyszerűség, az értelmezés tisztasága, a tömeg mai szerepének végiggondolása. Új, nagyszerű, fergetegesen vidám Xerxésze eleven, kortárs színházként gondolja el a barokk zenét, minden idegszálával a jelenhez kötődik, kulturális rétegeit akár csak felsorolni is szűk a hely. (Azonban ugyancsak operaházi produkció a rendkívül gyenge, már-már kínos színészi játékot és rendezői koncepciótlanságot tükröző Mahagony város, Szikora János újabb rossz rendezése az évadban; a Tháliában megy.)}

^{Ez a turkáló-esztétika, vagy junk culture szemben áll a kapitalista realizmussal – talán meghonosítható e kifejezés színházi terminusként is; ez az eredetileg orosz építészeti szakszó az újgazdag, de a sztálini szocreál stílust másoló, elsősorban moszkvai építészetet írja le. Ez az esztétikai fordulat azt jelzi, hogy a nagy, gazdag színházak nem abban különböznek (szerencsére) a kicsiktől és/vagy szegényektől, hogy hány millió forintos díszletet/jelmezt tudnak felvonultatni (a Nemzeti előző érája meglehetősen pazarló volt e szempontból). A kapitalista realizmus jól látható a mai magyar színpadon: pazar belső terek, szalonok, benne design-bútorok, haute couture (azaz „magas szabászat", magas színvonalú, egyedi divatcikkek) és hozzá az egész „hótvolé": a társadalom krémje, régi idők polgárai és régi idők színházi játékstílusa. Amely kapitalista realizmus természetesen nem reflektál magára, saját gazdagságára; látni ilyet bőven: az évad egyik leggyengébb előadásában, a Vörös és feketében a Vígszínházban vagy a szintén meglehetősen üres A velencei kalmárban a Centrálban, és a Radnóti több előadásában, ahol nagyjából minden szalonban játszódik. A Zsótér féle Vassza Zseleznovában (Nemzeti) Vassza úgynevezett MBT márkájú cipőben jár, ebben a kerek talpú, méregdrága trendi luxuslábbeliben: ez az előadás a kivétel, szinte ez az egyetlen kortárs referencia, ami a gazdagságot illeti, mindenütt múltba fordulást látunk. Gyakran ez a reflektálatlan és felesleges gazdagság nem is annyira talmi, mint valóságos csillogás, a gondolattalanság és koncepciótlanság burka, az öncélú gyönyörködtetésé, a múltba révedő nosztalgiáé, a magas társadalmi pozíciók utáni vágyakozásé. Az Örkény szórakoztató darabjai például minimalista közegben, ha nem is szegényen, de sallangmentesen vezetik elő ezt a játékot; a Katona egyetlen „gazdag" küllemű előadása A karnevál utolsó éjszakája, ahol azonban éppen a gazdagságra, a takácsok pazar szöveteire reflektálnak.}

^{A Bárka produkciói közül – ahol hagyományosan a szegény színház mellett voksoltak – a Piaf, Piaf és a Tengeren címűek a fontosabb idei bemutatók; előbbi élvezetes zenés színházi est, különösebben fajsúlyos darab nélkül, az ír mű pedig öt férfiszínész nagyszerű összjátéka, akik közül főleg Mucsi Zoltán alakítása, jelenléte, személyisége erős.}

^{A kolozsvári Három nővér, Tompa Gábor rendezése – mely nem szerepel a POSZT programjában, de nem is hiszem, hogy kellene – két UNITER-díjat is kapott, a legjobb előadásért és a legjobb rendezésért. Én magam egy középszerű, ismert ötletekből összerakott, színészileg sem kiemelkedő előadást láttam. Félek, ez a dupla díj inkább félrevezeti, megtéveszti a társulatot, amely mostanában túlságosan sokszor, automatikusan kap jelest. Most kezd annak az ártalmas hatása megmutatkozni, hogy az erdélyi színházak kritikai vákuumban léteznek (román nyelvű és elenyésző magyarországi kritikai reflexió létezik csupán). E díjakhoz képest a kolozsvári színház idei munkái meglehetősen közepesek (nem csak a tavalyi Ványához és Gianni Schicchihez mérve), a III. Richárdot is ideértve. Miközben ősszel jelentős nemzetközi fesztivált szervezett a kolozsvári színház, tavasszal pedig a sepsiszentgyörgyi – ilyen nagyszabású nemzetközi erdélyi évadra, bizton állíthatjuk, soha nem volt példa.}

^{A legszebb kolozsvári produkció ebben az évadban Kakuts Ágnes Árva élet című monológja, egy csángó asszony textusa: Kakuts nagyszerű színészi tudással eltartja és mégis közel engedi magához a megrendítő asszonysorsot; semmi „trouvaille", ahogy mondani szokták, csak egy asszony beszél egy másik asszony nevében, a legnagyobb külsődleges szegénység és emberi-színészi gazdagság találkozása ez.}

^{A budapesti független területen – de van-e máshol? – a KoMa és a HoppArt előadásai hódítanak; nem mind és nem egyenletesen jók, de e két fiatal és életerős csapat valamennyi megmozdulása törekszik valamire, kap is kritikai és nézői figyelmet, érezni az éhséget, ahogy ezekre az új energiákat mozgósító előadásokra járunk. Jó közösségi események (a Szörprájzparti vagy a Halálkemény a HoppArttól), akár jelentős előadások is, mint a Tasnádi István rendezte-írta Fédra Fitness a KoMától. Óvakodjunk azonban attól, hogy az új megváltót, a poszt-Krétakör korszak új sztárjait keressük, mert mi magunk fordítunk majd hátat nekik, vagy épp gyorsan rájuk ununk. Amit régtől tudunk, ismét nagyon élesen vetődik fel: ha e két, jelentős csapat mellé nem kerül támogató (próba- és játszóhely, komolyabb, hosszabb távon kiszámítható támogatás, infrastruktúra, működési feltételek), ez a fajta „itt-ott projektek" létmód korán megfojtja a megszülető értékeket, felmorzsolja az energiákat. A Maladype, Balázs Zoltán társulata most is tetőt tudhat a feje fölött, a Tháliában dolgozhat, előadásaikat rendszeresen tudják játszani, a Leonce és Léna szép, okos, bár olykor hullámzó teljesítmény. Egyelőre nem látni a Szputnyik Hajózási Társaság, a Bodó Viktor-féle társulat irányát, sok a hakni, kevés munkabefektetéssel létrehozott jópofaság, ad hoc ötletelés (komoly csalódás a Rehab című produkció), talán a színészcsapat sincs összegyúrva, nem elég formátumos.}

^{A jubiláló, tízéves Pintér Béla Társulat életerős és felszabadult, támogatottsága – értsd: közönsége – maximális, igazi közösségi színház ez, komoly rajongótáborral. Egyedülálló, és nyilván évtizedes munkával létrehozott érték: a repertoár is, a nézők is. A régi darabok is műsoron vannak, szinte olyan a működés, mint egy repertoárszínházé. Csak a pénz sokkal, de sokkal kevesebb annál, mint ami az üzemszerű működéshez elegendő volna: a helyet bérlik, az előadásokat akkor lehet játszani, ha van pénz. Úgy tűnik, a közönségük annyira erős, hogy akár havi harmincat játszhatnának. Májusban egy hónapig nincsenek itthon, olvashatjuk a honlapon, járják a világot: Franciaországban, Kanadában, New Yorkban lépnek fel, beköszöntött a világsiker, és van új bevételi forrás is. Parasztoperájuk és a Katona Ivanovja megy a Lincoln Centre fesztiválra.}

^{De vajon bele kell-e nyugodni abba, hogy egy hanyatló, válságban lévő, súlyos társadalmi konfliktusokkal küzdő, rosszkedvű országban a színház – esetleg a többi művészettel karöltve, mert vajon látni-e azokat a kritikai szellemű filmeket, könyveket? – homokba dugja a fejét? A színpadról önfeledt, gurgulázó nevetés – olykor nagyszerű kacaj hallik, bár igazán jót, „minőségit" ritkán szórakozunk –, az utcán meg… De hát ki jár itt az utcán? És vajon minek kellene történnie – kint, a világban, a társadalomban, az országban –, hogy a színház megrázza magát, és felébredjen?}

* E dolgozat megírása pillanatáig az évadban kb. 140 előadást láttam, amelynek tetemes része budapesti, talán negyede külföldi vendégjáték vagy fesztivál, és sajnos elenyészően kevés vidéki és határon túli produkció.