Edmund Burke híres filozófiai vizsgálódásának első kiadása bő két és fél évszázada látott napvilágot, és azóta kulturális és esztétikai, sőt kritikai irányzatok, mozgalmak, áramlatok sokaságára gyakorolt jelentős hatást. Ennélfogva a kortárs közönségtől a sok nemzedékkel későbbi méltatókig és bírálókig bezárólag mindenki elmondhatta már róla a véleményét. S még ha lenne is olyan terület, ahol eredetinek tűnő megállapításokat tehetnénk, a gondos fordító a műhöz fűzött remek utószó révén ezeket is hatalma alá vonta, igen szűkre szabva a recenzens mozgásterét.

A jelen sorok írójának elsődleges feladatát nálánál sokkal jobban elvégezte már egy Oliver Goldsmith nevű ír polihisztor; a mű vázlatos értékelésében tehát az ő nyomdokait követem. A fordítás technikai kérdéseit, illetve a mű fogadtatását és jelentőségét kellő mélységben taglalja a már említett utószó, így e téren arra szorítkozom, hogy néhány korábbi fordítástöredék tekintetbevételével emeljem ki a kötet erényeit, illetve egyes számomra aggályos elemeit. Végül a kötet formai vonásait fogom szemügyre venni – itt számíthatunk a legtöbb újdonságra, s egyúttal a legtöbb kritikai észrevételre is.

Burke Filozófiai vizsgálódásának tartalmi jelentőségét jóformán a megjelenéssel egyidejűleg felfedezte művelt olvasóközönségének nagy része. Oliver Goldsmith igen pozitív hangvételű, konstruktív bírálatot írt róla, és még az esetleges hibáiról is azt feltételezte, hogy hozzájárulhatnak az igazság kutatásához (Goldsmith 355) – nem csoda, hogy Dr. Johnson “az igazi kritika mintapéldájának” nevezte a tárgyilagos, de jóindulatú recenziót (Goldsmith 345). E helyütt nem érdemes tartalmi kivonatát adni Burke egész értekezésének, ám Goldsmith kritikai könyvismertetőjének hatása tanulságos lehet, ha meg akarjuk érteni a szerző munkamódszerét, illetve gondolkodásának alakulását.

Goldsmith épp azt méltatja Burke-ben, amit Kant felrótt neki (Fogarasi 217): a “túl elvont spekuláció” csapdáját kikerülő empirista felfogást (Goldsmith 345). Pedig a téma nehéz, viszonylag feltáratlan, és a szerző a bevett előfeltevések helyett “a maga partikuláris érzéseiből” indul ki (346) – megelőlegezve a tapasztalati alapú pszichológia egyik alapvető metódusát. Goldsmithszel együtt dicsérhetjük a mű szakaszainak aprólékos és világos (tehát szép) elkülönítését és logikáját, ami nemcsak az olvasó, de a kutató életét is megkönnyíti, hiszen segíti az eligazodást a különféle kiadások sűrű erdejében. Ám a szöveg legfontosabb erénye, hogy szétszálazza a művészet két gyakran összezagyvált fogalmát, hogy azoknak, akiknek “vállalt feladata befolyásolni a szenvedélyeket”, ne kelljen a vakszerencsére bízniuk, sikerrel járnak-e (346).

A fenségesség forrása Burke szerint a veszélyérzet, vagyis végső soron az önérdek és az önfenntartás elve. Ennélfogva nem is kötődik hozzá “pozitív vagy abszolút gyönyör” (Goldsmith 352). A szépség ezzel szemben “javarészt a testek minősége, mely az érzékek közbenjárásával mechanikusan fejti ki hatását az emberi elmére” (Burke 135; idézi Goldsmith 352). A fenségessel dichotómiát alkot, és Goldsmith Burke-olvasatában a következő jellemzőkkel írható le: “kicsi”; “sima”; “változatos részek alkotják”, amelyek “egymásba olvadnak”, és “nem szögletesek”; “finom”, nem sugall “feltűnő erőt”; “tiszta és ragyogó”, de nem vakító színek jellemzik (353).

Hogy a szépség miként ébreszthet a befogadóban gyönyörérzetet, kézenfekvőbb, mint a fenséges hatásmechanizmusa. Mivel a (testi) fájdalom és a rettenet “az idegek természetellenes feszültségének eltérő foka” (Goldsmith 354), Burke érvelését követve a hatásukat is fizikai alapon közelíthetjük meg. Miután az inaktivitás különféle testi bajokhoz vezet, a fizikai cselekvés révén ezek egy részét el lehet kerülni – mi több, a folyamat belső elégedettséggel is eltölti a cselekvőt. Ennek analógiájára: “ha a fájdalmat vagy rettenetet úgy módosítjuk, hogy a valóságban ne legyenek ártalmasak, képesek örömöt szerezni, mivel arra szolgálnak, hogy mozgásba hozzák a gépezetet” (Goldsmith 354).

Itt az ipari forradalom és a gépesítés nyelvezetének alkalmazása mellett figyelemreméltó az esztétikai élvezet mechanisztikus felfogása is: a szép hatása a fenségessel ellentétes úton, “az idegrendszer univerzális elernyedéséből” jön létre (354–355). A (többek között) orvosi képzettségű Goldsmith azonban épp ezen a területen figyel fel egy látszólagos ellentmondásra: míg a sötétség fenséges hatását a pupilla szűkülésének és tágulásának elve alapján boncolgatva Burke (175–177) azt állítja, hogy “a nagy sötétség folytán szemünk [írisze] annyira összehúzódhat, hogy az őt alkotó idegek természetes tónusukat meghaladó megerőltetésnek lesznek kitéve, s ez fájdalomérzetet kelt” (176), addig Goldsmith rámutat, hogy a sötétben éppen hogy elernyednek az izmok, tehát a fenséges hatást ez esetben nem fájdalmas testi feszültség, hanem kellemes ernyedtség kíséri (354). Valószínűbb tehát, hogy ilyen esetben inkább a pszichikai veszélyérzettel kell számolnunk, amely az érzékek “megfosztatásából” (Burke 84) és a fizikai reakciók ellentmondásosságából adódik, amint azt – kissé talán meghökkentő asszociáció útján – Hobo egyik, a rettenetet kiválóan megragadó párversével érzékeltethetjük: “Bujdosó menekül, recsegnek az ágak, / Táguló szemében ott szűköl az állat.” Jellemző, hogy az etológia újabb keletű felismerései helyreigazítják Burke vélt tévedését, ám az alapvető filozófiai kérdésfeltevését helybenhagyják.

A magyar kiadás, amely James T. Boulton 1958-as kritikai szövegéből készült, egyik erénye, hogy nyomon követhetjük, Goldsmith visszacsatolása miként hatott Burke-re. A második kiadás (1759) kiegészítéseit a lefordított szövegben is feltüntető <zárójelek> segítenek összefüggéseiben látni az értekezést, annak dialektikus vonásaival együtt. Burke ebben a konkrét esetben Goldsmith fenti kifogását illeti viszontválasszal, de a többi hasonló betoldás is roppant tanulságos. A kritikák hatására beiktatott, az ízlést definiáló bevezetés pedig önmagában, az értekezés öt részétől elválasztva is értékes olvasmány lehet, és megint csak jól illusztrálja Burke (ön)kritikus módszerét.

Ugyanez az önkritikus megközelítés jellemző Fogarasi György fordítói munkájára is. Saját bevallása szerint a következetesség volt a vezérelve, akár a szavak “kerékbetörésének” árán is (222). Persze a kései Burke felhatalmazást ad erre, hiszen a Töprengések a francia forradalomról keretein belül maga is feszegeti a nyelvi közlés határait, és a cél – a forradalom lélektani hatásainak érzékeltetése – érdekében “nyelvtani pontatlanságokkal, ritka választékos szavakkal, extravagáns metaforákkal, nyelvi újításokkal, áramló trópusokkal” él (Benkő 45). És a magyar fordításra nem is lehet semmi panasz: egyszerre olvasható úgy, mint egy eredeti, és úgy, mint az eredeti (Reiss 14), s ez esetben az utóbbi dicséret a fontosabb. A szóhasználat egységes, és az esetek többségében jól ötvözi az intuíciót és a konvenciót: az erő (power), a fájdalom (pain), a rettenet (terror), a borzalom (horror), az együttérzés (sympathy) és társaik gömbölydeden simulnak bele úgy a szövegkörnyezetbe, mint a fordítói kánonba, és az olvasó nagyon hamar eljut odáig, hogy az egyes terminusoknál ne keresse gyanakodva az angol eredetit.

Nem tudni, mekkora része van ebben a fordítóval tökéletes párost alkotó lektor-szerkesztő Péti Miklósnak (feltehetően nem kicsi), de nem is nagyon számít. Hiszen a szöveg következetes, és ez még arra a kulcsproblémára is igaz, amelynek megoldásáról a fordító maga ismeri el, hogy igen ingatag alapokon nyugszik. A recenzensnek nincs persze nehéz dolga, hogy az utószóból kiragadja, és intőn a magasba emelje a bűnjelet: Fogarasi következetesen a közelmúlt konvencióival ellentétesen fordítja a pleasure és a delight kifejezéseket. Az éles szemű olvasó a Goldsmith-idézeteimből már észlelhette, hogy jómagam nem tartom szerencsésnek e változtatást, sem szövegkritikai, sem pedig intuitív szempontból, és ezért Fogarasival ellentétesen használtam az “öröm” és a “gyönyör” szavakat. Álláspontomat két dologgal támasztanám alá.

Az egyiket nem is lehetne pontosabban megfogalmazni, mint teszi maga a fordító: “A terminológiai zavarok elkerülése végett természetesen kívánatos lett volna átvenni a Locke-fordításban alkalmazott megoldást”, vagyis a pleasure “gyönyörként” és a delight “örömként” való fordítását (221). Számomra nem nyilvánvaló, hogy ez miért ne lenne lehetséges, illetve mi az a “sajátos kontextus”, ami nem teszi lehetővé e választást. A másik, az előzővel összefüggő szempontom az, hogy intuitíve az “öröm” szó – már csak az “örül valaminek” külső motiváltságából adódóan is – jobban megfelel például a valamely veszélyből való kimenekülés miatti érzelemnek, semmint a “gyönyör”.

További kommentár helyett inkább idézek egy rövid szakaszt az I. rész VII. fejezetéből, amely jelentőségénél fogva Péter Ágnes szemelvényes fordításában is olvasható. (Egyébként Benkő Krisztián [53] is “örömtelinek” fordítja a delightful kifejezést ugyanebben a passzusban. Mivel azonban az ő tanulmánya meglehetősen esetleges saját fordításokat tartalmaz, annak ellenére sem alkalmas kontrollszövegnek, hogy többször utal Fogarasi György technikai javaslataira.) Terminológiai szempontból, úgy vélem, az alábbi szövegrészlet Péter Ágnes-féle fordítása is nyomós érv amellett, hogy igenis átvehető, sőt talán természetesebb az új Locke-fordítás szóhasználata.

“Amikor a veszély vagy a fájdalom túl közelről érint bennünket, semmiféle gyönyörérzetet nem képes kiváltani, egyszerűen csak rettenetes; bizonyos távolságból és bizonyos változással azonban már gyönyörködtethetnek, sőt gyönyörködtetnek is, ahogy ezt nap mint nap meg is tapasztaljuk.” (Fogarasi 45)

“Ha a veszély vagy a fájdalom túl mélyre hat, semmi örömet nem képes adni, csupáncsak rémületet kelt; bizonyos távolságból s bizonyos módosulásokon át szemlélve azonban, nyújthat örömérzetet is, és nyújt is, ahogy naponta tapasztaljuk.” (Péter 57)

 

Úgy tűnik nekem, hogy a fordító e döntésére mutatis mutandis igaz Goldsmith velős megállapítása: “Néha még a legeminensebb filozófusok is az újdonságot, nem pedig az igazságot választották vezetőjüknek; és úgy rombolták le elődeik hipotéziseit, hogy a magukét nem tudták megalapozni.” Ám a következő mondat helyre is teszi a kárörvendő kritikust: “Valóban gyakran megesik, hogy miközben egy ilyen filozófus alkotásait olvassuk, noha elítéljük az érvelőt, az írónak csodálattal adózunk” (346). Merthogy Fogarasi György fordítása valóban méltó a tiszteletre, úgy a vállalkozás időszerűsége, mint a fordítás kiváló minősége okán.

Ezzel magyarázható, hogy Burke műve a mai magyar nyelven éppoly modernnek hat, mint az eredeti szöveg kétszázötven évvel ezelőtt. Ha lehet post festa, a 21. század perspektívájából ilyen anakronisztikus megállapítást tenni, rengeteg ponton megelőlegezi az angol és európai romantika különböző ágainak eszmevilágát – jól érzékelteti ezt, hogy részletei milyen szépen belesimulnak az Angol romantika esszékötetébe. Érvelése és példaanyaga (poszt)klasszikus és (pre)romantikus egyszerre, politizáltsága és polarizáltsága pedig együtt magyarázza meg, hogy az utóbbi években-évtizedekben miért emelkedett ki ismét a “königsbergi bölcs” árnyékából.

Sajnálatos, hogy – egyedüli komoly kifogás gyanánt – a kötet kiállítása kevéssé méltó a dokumentum jelentőségéhez. A tördelés olyannyira a közönséges rutinmunka benyomását kelti, hogy a 86. oldal alján még egy otromba hiba is ott maradt minden korrektúrafázis után. A görög versek kínos latin betűs átírása helyett is sokkal elegánsabb és tetszetősebb lett volna a klasszikus tipográfiai hagyományokat követve megőrizni az eredeti betűzést (173, 208). Ami pedig a kötet borítóját illeti, az sem nem szép, sem nem fenséges, és még az sem menti, hogy az illusztráció bármely szemmel látható, közvetlen összefüggésben állna a Vizsgálódás tartalmával.

Jelen esetben talán mégis mondhatjuk azt, hogy ez a mű úgysem a csinos borítójával vagy az egzotikus illusztrációival fogja a szíves olvasó figyelmét felkelteni. Bár kifogásnak ez kevés, magyarázatnak pedig kissé gyönge, örüljünk annak, ami van, és hogy végre van: egy hiánypótló, alapos, korszerű jegyzetanyaggal bőven ellátott, konzekvens és teljes magyar fordítás azon mű nyomán, amely hiányzó “láncszem” gyanánt végre a magyar nyelvű olvasóközönség számára is kapcsolatot létesít Locke és Kant munkássága között (Fogarasi 217–218).

Benkő Krisztián: “Az együttérzés retorikája” (Edmund Burke), in: Forradalom és retorika. Tanulmányok az angol romantikáról, Gárdos Bálint és Péter Ágnes (szerk.), L’Harmattan & Ninewells Alapítvány, Budapest, 2008. 43–74.

Burke, Edmund: Filozófiai vizsgálódás a fenségesről és a szépről való ideáink eredetét illetően, Fogarasi György (ford.), Magvető, Budapest, 2008.

Burke, Edmund: “Filozófiai vizsgálódás a fenségesről és a szépről való fogalmunk eredetéről. Részletek”, Péter Ágnes (ford.), in: Angol romantika, Péter Ágnes (vál. és szerk.), Kijárat Kiadó, Budapest, 2003. 57–64.

Fogarasi György: “Fordítói utószó”, in: Edmund Burke: Filozófiai vizsgálódás a fenségesről és a szépről való ideáink eredetét illetően, Fogarasi György (ford.), Magvető Kiadó, Budapest, 2008. 217–223.

Goldsmith, Oliver: “Burke on the Sublime and Beautiful”, in: The Miscellaneous Works of Oliver Goldsmith, James Prior (szerk.), John Murray, London, 1837. IV.345–355.

Reiss, Katharina: Translation Criticism: The Potentials and Limitations, Erroll F. Rhodes (ford.), St. Jerome Publishing & American Bible Society, Manchester & New York, 2000.