Az “egykönyves szerző” bocsánatosan egyszerűsítő, de többnyire méltatlan minősítés. Egyszerre dicséret és elmarasztalás: kánoni rangra emeli például a Bánk bánt, Az ember tragédiáját vagy az Iskola a határont, miközben a szerzők egyéb műveiről nehezen indokolható nagyvonalúsággal hajlamos megfeledkezni. Csajka Gábor Cyprian (1954–2005) esetében azonban mostanáig tárgyilagos igazsága volt e kifejezésnek: az irodalmár–képzőművésznek életében egyetlen verseskötete jelent meg, a Tantra című, 1984-ben. Ez az egyedi állapot Csajka személyét is legendák ködébe vonta, s amennyire visszaemlékezésekből és egykorú szövegekből megállapítható: szeretettel és aggodalommal alakított legendák ködébe. Mindenképpen figyelemre méltó jelenség, hogy a Csordás Gábor, Géczi János vagy Zalán Tibor nevével jelezhető nemzedék egy megbecsült tagja ne a megjelenés, hanem az önmegtartóztatás alkotói útját válassza.

A hátrahagyott versekből – nagyrészt bizonyosan a költő elképzelései szerint – összeállított Hard-Kier a 2008-as Könyvhét egyik szép meglepetése volt. A kötet címének lehetséges jelentéseire nagy gonddal tér ki Tarján Tamás kitűnő bírálata: “[Csajka] Utószülött könyve, a Hard-Kier egyik – versbe örökített – falujának, Németkérnek (a helység településrészeinek) régebbi, illetve német nevét választotta címül. Valószínű azonban, hogy sokak számára a szóösszetétel első eleme egy helynév helyett inkább a modern kultúrában (is) kulcsszóvá lett angol hard szót idézi fel, kemény, nehéz, fáradságos, éles, szigorú jelentésben. S a Hard-Kierből kihallik a hardcore: megrögzött, makacs. Mennyiben vetett számot a költő a hardcore szó (elektronikus) zenei, erotikus és egyéb jelentéseivel, beépítette-e mindezt kötettervébe? – csupán találgathatjuk. A cím az olvasónak kevesebbet (mást?) mond, mint amit Csajkának a könyv körvonalazásakor jelenthetett.” (Körbekaszálva = www.revizoronline.hu, 2008. 08. 11.)

A számokkal címezett verssorozat egységes (a Tantránál egységesebb) anyagot sejtet. Ezt alaki tényező is megerősíti: a szűk másfélszáz oldal uralkodó versformája a tízsoros, tagolatlan és rímtelen szabadvers. A naplószerű alanyiság, az életrajzi szövegigény ugyancsak a munka egészét meghatározó sajátosság. S a megütött hang is végig kitart, a választott eszközök is végig játékban maradnak, a megcélzott tárgy is végig fontosnak bizonyul. Csajka versei a kortárs magyar költészetben nem szokatlan, de ilyen együttállásban nem is paradigmatikus eljárásokhoz folyamodnak, amennyiben a mélyen vallomásos és az elvontan bölcselkedő versbeszéd alakzatait váltogatják; a panasz és a kiengesztelődés retorikája között ingadoznak; a vigasztalanság közérzetét rendre a (legalábbis valamikori) társak felé megnyíló bizalom kedélyével írják fölül (majd fordítva, s újra elölről); szürreális képzettársításokkal, köznyelvi elemekkel, egyéni szóösszetételekkel, önreflexív (s az önreflexivitásra is reflektáló) beszédmóddal élnek; szoros motivikus kapcsolatot tartanak egymással (például a pokol központi trópusa s a kasza egyszerre derűs és baljós képe, képzete révén); a lét és a nemlét köztes tartományait járva be magányról, szerelemről, betegségről és barátságról vallanak; gyerekkori emlékképeket villantanak föl – a gyerekkor színhelyére, a falusi–természeti közegbe visszatérő (visszaszervesülni vágyó) beszélőt hétköznapi életképekben helyezve el. Mindeközben pedig emlékeznek és búcsúznak, búcsúztatnak és visszaidéznek. Újrateremtik a talán soha el nem értet, szavakba örökítik a talán örökre elveszítettet.

E versvilágot az önmeghatározás kíméletlen fegyelme, az önjellemző eltökéltség végletessége alapozza meg: “az eszem, gyönge / szög, nem bír megtartani” (1; 5), “nincs erőm dolgozni házon / pokoltanyán” (5; 9.), “Ne aggódj, én és az üresség, meglásd, / még szeretjük, még megtartjuk egymást” (105a; 81.), “már nem élek eléggé, hogy hazamenjek” (112; 89.), “Ennél búcsúzóbb, ennél idegenebb már / nem lehetek. Ennél szeretőbb eszmélettel / már nem emlékezhetek” (144; 126.). Atmoszférateremtő erővel sűrűsödik össze mindez helyenként csak egy-egy szóban, szószerkezetben vagy felsorolásban: “üresség naphátszéllel” (6; 10.), “óvatos téboly” (78; 57.), “Anyakomplexus, apahiány, magány, / elkerülhetetlen tévedések, kényszerű, / kényszeres félreismerések” (93; 70.), “képtelen, konok hattyúbeszéd” (ti. a rákos nőké – 103; 79.), “szavak szánalmas pingvindöcögése” ([130a]; 111.), “a kocsma egykedvű, szeszélyes örömei” (139; 121.).

Több jól sikerült szöveghelyet az önmagára ráismerő nyelv költészete von filozofikus magasságba: “Még / egyszer bele a húsba: még egyszer / bele a húsba” (12; 16.), “túlságosan is érzem az / érzéseimet” (97; 73.), “Homályosan emlékszem, még homályosabban / emlékezem, egyre homályosabban látok, mintha / maszatos üveg csúszna a szemem és az eszem / közé” (itt az “emlékszem” és az “emlékezem” közti finom, stiláris különbségből bont ki jelentéskülönbséget a nyelvi koncentráció – 146; 128.). És külön érdemes megemlékeznünk azokról a szövegekről (ízlésünk szerint a kötet legszebbjeiről), amelyek telt és teljes szólamokban, fölépített és lezárt szerkezetben beszélnek életről, halálról – komor elevenséggel, halandó derűvel. Egy cím nélküli darab például a részben visszanyert idillről megejtő érzelmességgel, de az érzelgősséget kerülőn képes szólni: “Nagy égbolt, lassan emésztő idő: nyakig a / falu szájában vagyok, de nem itt alszom el / örökre. Volt néhány szép nap s ismétlődés, / lovak, öregek, hajnalok szeme, melyekben / szívesen elmerültem; hagyták, hogy megint / kölyök legyek, könnyű, fekete cérnabog. / Jó lenne még babrálni a házon is, elbűvölni / a mestereket egy-két friss ötlettel, finom / fogással. S csavarogni, várni az őzeket, konok / rönköket hasogatni, nézni ülő macskám templomát.” ([]; 21.) Másutt a szerelem föltisztuló emlékezete tudatosítja a személytől és az élménytől való (tér- és időbeli) elválasztottság már-már ontologikus tényét: “Kimentem utánad a kertbe, gyöngén, / gyámoltalanul, akár egy siralomházból, / vagy mint egy kutya. És láttam, hibátlanra / szerettelek, s persze észre se vettem, mit / műveltem a tulajdon kényemért. Csak nem / veled akartam befejezni a teremtést… / az ólat kéne szétbontani. Mindjárt / megállított a gyorsan dermedő üveg: már / nem vagy. Szöcskék pattogtak körülötted, / mellettem nem mozdult semmi.” ([]; 22.), “Jó, hogy fölhívtál reggel, nagyon is jó. / Csak még nem bírtam lenyúzni magamról / a lassú, büntető álmot. Inkább arra / a régire gondolok, az első ázsiásra. / Piros salaváriban ülsz egy kicsi, »fényfekete« / kancán. Mosolyogsz, az arcod bőre hűvös, / a melled, az öled is őszintén hűvös; / kápolna, tavaszi kőből. Kihordasz, mint / egy sámlit. »Itt bent még élhetsz«, mondod, / és nézlek a földből, a füvön át.” (49; 35.)

Nagyszerű, de sok esetben ki nem teljesített versötletek sorozata a Hard-Kier. A kötet formális egyneműségét megtörő kísérletek (szakaszolt, rímes versek, illetve haikuk s haikuszerű kisszerkezetek) is inkább elvesznek a műegész hatásából, mintsem növelnék. Szűkebb és szigorúbb válogatást s nagyobb műgondot kérne számon a kritikus, ha ez itt a számonkérés, s nem a megrendülés ideje volna. Aminthogy az. Olyannyira, hogy megkockáztatjuk: a versek hatásában a poétikai esendőségnek is szerepe van. A beszéd erejében a beszélő gyöngeségének, gyöngeségeinek.

Erős képek és markáns hang ragadja meg az olvasót, de ezek gyakran kidolgozatlan szerkezettel, elsietett szófordulatokkal, modoros képiséggel társulnak. Erőltetettnek érezzük az ilyen szóleleményeket: “világvigyor” (5; 9.), “rögeszmeittas” (11; 15.), “kín-, bűn- és reményfáradtság” (107; 84). Olcsó megoldásnak tetszik a rácsodálkozás a szerző nevének köznévi alakjára, a “csajká”-ra – egy rímekkel is elgyengített versben (64; 46); s hasonlóan kérdéses fogás egy ló nevének (“Remény”) zárlatbéli poentírozása (139; 121.). A nyelvi megformáltság egyértelműbb kudarcát testesítik meg a többszörös képzavarig túlírt részek: “a kéj / mészárszékleve ázik a valóság / hidegéhez” (10; 14), “Ötven és / ötvenegy eltörött lóláb tartja még fenn / a lélek arcát, / ezt a vánszorgó követ” (155; 137.). És, bizony, a lírai nagyotmondás szándéka tesz naivan közhelyessé és közhelyesen sutává nem egy sort a kötetben: “jön az eső, hallom a felhő lépéseit / fönt, éjszakai égben” (10; 14), “a tudatomat szánom, / ölöm és dalolom őt” ([]; 19), “Próbálnék megszülni, orálisan, egy / összetett mondatot” (44; 30.), “Ősöreg játékom: »magányos küzdelem«, / hozzá a halál az edzőpartnerem” (82; 61.), “se ordítottam, se toporzékoltam. Hagytam a kozmoszt másra vallani” (itt a József Attila-átirat sem segít, sőt – 141; 123.).

A Jimi Hendrix emlékének ajánlott utolsó vers (156; 138.) viszont méltó zárlat, pontos befejezés. Méltó, mert nyelvi-poétikai letisztultság jellemzi, s – hommage volta dacára is – összegző–önértelmező igény hatja át. És pontos, amennyiben motivikus keretet ad a kötetnek: a kutya motívuma már a kötet második darabjában föltűnik (s elő-előbukkan később is). Így szól: “magad vagy már a nagy idő / James Marshall Hendrix // ragyogás nélküli bűn delel / a semmi kockanapja // mennyi erőt adsz nem tudod / az arcod kéz / kezed tekintet // homály megnyílt homálya: kő / válladon alszik az idő // kóbor kutyákon szárnyak”. A tízsornyi szövegben a központozás értelmezési bizonytalanságot keltő hiányát a jambusok feszes ritmikája ellenpontozza. A “ragyogás nélküli bűn” és “a semmi kockanapja” Pilinszkyt idéző metafizikája tágra nyitja a vers terét; a két legrövidebb sor (akárha ötödfeles jambusok válnának ketté: “az arcod kéz / kezed tekintet”) a ráolvasások archaikus egyszerűségével tűnik ki; az elvont látomást (“homály megnyílt homálya”) eufóniával nyomatékosított figura etymologica emeli ki; a mitikusan békés álomiság (“válladon alszik az idő”) pedig a fölütéshez (“nagy idő”) visszakapcsolódva kerekíti le a verset. Lekerekíti, de nem tetőzi be. Az ugyanis az utolsó, önálló egységként közölt sor érdeme. A “kóbor kutyákon szárnyak” alliterációja és anakreóni ritmusképlete verstani hangsúllyal figyelmeztet a “kóbor” és a “szárnyak” (az árvaság, otthontalanság és az emelkedettség, angyaliság) képzetkörének feszültségére. S arra: nem dönthető el, a “szárnyak” itt a (metaforaként is érthető) “kő” és/vagy az “idő” metaforája, avagy önálló kép, külön üzenet. Utóbbi esetben ugyanis a számos olvasati irány közül egy kiváltságosnak tűnik föl: hiszen a “szárnyak” metafora a vers (és a kötet, általában pedig a költészet) szavaira is visszamutathat. Végső önreflexióként, összegző ars poeticaként. S ez a kóbor (a létezésben kóbor) olvasó számára nem csekély tanulság.