Általában nem szerencsés kifejezetten erős kijelentéseket tenni, mielőtt a kívánatos elemző és érvelő munkát egy-egy irodalmi mű értékelése kapcsán elvégeznénk, az Idegen testünkről szólván mégis arra ragadtatjuk magunkat, hogy a huszadik századi magyar történelemről szóló egyik legfontosabb és legpárbeszédképesebb szépirodalmi alkotásnak nevezzük. Závada Pál igencsak többrétegű regénye ugyanis a magyar társadalom nem egy hisztérikusan kezelt, mindmáig – s napjainkban különösen – megtárgyalhatatlannak tűnő problémáját, így mindenekelőtt a nemzettudat különböző értelmezéseit, a nemzeti hagyományokhoz és a modernitáshoz való kívánatos viszonyt, az ország II. világháborús politikai alternatíváit, valamint az antiszemitizmust helyezi középpontjába. Závada művében a többnézőpontú narrációnak A fényképész utókorában már kipróbált, ám az új kötetben radikálisabban alkalmazott elbeszélői módszerével tárul az olvasó elé a maga teljességében az 1944-es összeomláshoz vezető “erkölcsi optikai zavar”, amelynek bemutatására Bibó István tett a koalíciós időszakban írt nagy esszéiben példamutatóan felelősségteljes kísérletet.

 

(Történelmi panoráma)

Ha a szerző eddigi életművére átfogó pillantást vetünk, jól láthatjuk, hogy Závada Pál kötetei sorában – az elsősorban szociográfiai jellegű Kulákprést is ideszámítva – szép lassan, annak rendje-módja szerint, vagyis kivételesen komoly kutatómunkával, a mikrotörténelmi folyamatok iránti szépírói érdeklődéssel és érzékenységgel megírja a huszadik század magyar történelmét. A Kulákprés történeti ideje az 1945 és 1956 közötti évtized, míg az író meglehetősen visszhangtalanul maradt első szépirodalmi műve, A mielőtt elsötétül (1996) című novelláskötet a hetvenes-nyolcvanas években játszódó történeteket idéz meg. A hatalmas sikert arató, s Závadát egy csapásra ismertté tevő Jadviga párnája ugyan bizonyára nem történelmi témájú regényként vonult be az olvasói és irodalmi köztudatba 1997-ben, ám az azóta is töretlen népszerűségnek örvendő mű tovább szélesítette az író által rajzolt történelmi tablót Osztatní András 1915-ben kezdődő feljegyzéseivel, s az elsősorban a huszadik század első felében történő események többszálú, korabeli dokumentumokat is integráló elbeszélésével. A párhuzamos narráció elbeszélő módszerére épít a 2002-es Milota is, amelynek elsődleges történeti háttere a Kádár-rendszer; ebben két első személyű elbeszélő előadásában olykor ugyanarról az eseménysorról kapunk – a történet drámaiságát fokozandó – eltérő olvasatot, máskor pedig épp magyarázatot korábbi történésekre.

A 2004-ben napvilágot látott A fényképész utókora, amelyet a Magvető Kiadó mint Závada trilógiájának utolsó darabját reklámozott (anélkül, hogy akár a Jadviga, akár a Milota megjelenésekor sejtésünk lett volna egy leendő trilógia alakulásáról), a huszadik század negyvenes éveitől a rendszerváltás hajnaláig ívelő kort ábrázolva mintegy továbbfejlesztette a Jadvigával kezdődő egyidejű elbeszélések első olvasásra zavarba ejtő narrációs szerkezetét azáltal, hogy az elbeszélői omnipotencia látszatát keltve a többes szám harmadik személyű formát tette meg az elbeszélés alapjául. Ez az írói döntés azonban éppen nem a szerzői/elbeszélői mindentudás kétségbevonhatatlanságának illúzióját teremtette meg, hanem ellenkezőleg: olyan soknézőpontú elbeszélői világot hozott létre, amelyben az egyidejű szemlélők a legkülönbözőbb olvasatokat képesek bemutatni szituáltságuktól függően egyazon eseménytörténet vonatkozásában, mégpedig oly módon, hogy az elbeszélők hierarchiája legfeljebb a regénybe ágyazottságuk mértéke szerint befolyásolhatja az olvasói értékelést, miközben az ’elbeszélés szelleme’ (legyen ez most az író maga) “csupán” átengedi a különféle szólamokat a mű egészén, az elrendezés már a befogadóra van bízva. S nemcsak a sűrűn váltakozó elbeszélői szólamok közti “igazságkeresésben”, de aktív részvételt kíván az olvasótól A fényképész utókora abban a tekintetben is, hogy a történetvezetése nem egyenes vonalú, bár ez 2004-ben már nem kifejezetten számított forradalmi megoldásnak.

 

(Az elbeszélésmód következményei)

Azért időztünk hosszabban A fényképész utókoránál, mert az Idegen testünk egész narratív szisztémája – beleértve mindenekelőtt a beválogatott elbeszélői szólamok és a történet idősíkjainak gyors váltásait –, megítélésünk szerint a megelőző regény írói tapasztalatából ered. Mondhatni, az új kötet dialogikusságának záloga a legkülönbözőbb párhuzamos beszédmódok megidézése, sőt elbeszélő műről lévén szó, sokféle hang megszólaltatása. Úgy is fogalmazhatnánk: elfogulatlan megidézése, ám nem függetleníthetjük magunkat attól a sokak által megfogalmazott elméleti belátástól sem, hogy a történetek elbeszélése során a narrátor/szerző hozza meg azokat a döntéseket, amelyek nyomán adott eseménysor adott rend szerint elmeséltetik. Az elbeszélői szubjektum válogató s ily módon sajátosan konstruáló szerepével nyilván tisztában van a (poszt)modern kori olvasó, s ennélfogva nemigen bízhatunk abban sem, hogy a sok mikrotörténeti mozzanat együttese kirajzolja a hiteles makrotörténeti folyamatábrát. Józan belátással mindezt aligha várnánk egy szépirodalmi műtől, még ha történeti témát állít is a középpontjába. Amit elvárhatunk, az talán a lehetséges vagy (képességeinkhez mérten) elképzelhető nézőpontok mennyisége és minősége. S amire cserébe a lehetséges nézőpontokat bemutató regény számíthat az olvasótól, az ugyanolyan nyitott(?), elfogulatlan(?), előítéletektől mentes(?), netán ezeknek tudatában lévő(?) befogadás, amilyen körültekintő alapossággal válogatta ki regényében Závada mind a domináns, mind a mellékszólamokat.

 

(Szerelmek, rokonok, barátok, ellenségek és a nők)

Az Idegen testünk impozáns történelmi táblakép, melynek a különböző szakaszokban felvitt rétegei bemutatják a 40-es évek főbb ideológiai irányait, fontos történeti alakokat, s nem utolsósorban a fentebb említett ideológiai alternatívák tipizált képviselőit, úgyszólván szócsöveit. Ám a kötet korántsem csupán illusztrációja huszadik századi történelmünk meghatározó évtizedének. A sok szálat és idősíkot mozgató kötet szerzője számtalan forrást megidéz a korabeli szövegekből, de hamisítatlanul regényes történetszövést bonyolít művében. Kijelöl egy fókuszpontot – amely ugyan nem a nyitása, de mindenképp origója a műnek –, konkrét idővel, helyszínnel, szereplőkkel, akár egy állóképet, ahonnan folyvást elkalandozik, s ahova folyamatosan vissza-visszatér, hogy aztán a regény zárlatában egy képtelen illúzióba ringassa az olvasót.

1940 szeptemberében vagyunk, néhány nappal a magyar hadsereg Észak-Erdélybe történő bevonulása után, Budapesten, Weiner Janka Fővám téri lakásában, ahol véletlenszerűen verődik össze egy alkalmi társaság. Ezek az alakok a regény különféle szálain, egészen 1947-ig, újra és újra találkoznak majd, miközben változó körülmények között egymáshoz fűződő viszonyaik is állandó változásban vannak. Közülük ketten bizonyosan ismerősek a 2004-es regényből: az ezúttal mellékszereplőként feltűnő, Erdei Ferencről mintázott Dohányos László, valamint az a nőfigura, aki viszont az előző regényben volt mellékszereplő, s aki bár a politikai kurzusokhoz kaméleon módjára alkalmazkodó férfinak minduntalan a fejére olvassa aktuális árulásait, mégis évtizedeken át a bölcs szeretője marad.

Ő az Idegen testünk főhősnője, az 1940-ben éppen harminchárom éves Weiner Janka, akihez a történetbeli alakok majd mindegyike baráti, rokoni vagy éppen szerelmi szálon kapcsolódik. Ő az a harminc körül zsidó asszony, aki vonzó, okos, – mindentől és mindenkitől – független, s akinek az alakja ebben a könyvben mégis elsősorban a szerelmi viszonyainak bemutatásában formálódik. Meg kell jegyeznünk, hogy az Idegen testünk egyébként elismerésre méltó gazdagsággal, árnyaltan és a maga ellentmondásosságában is körültekintő alapossággal megrajzolt tablója ezt a gondosságot a nők ábrázolásakor sok esetben nélkülözni tűnik. Weiner Janka is úgy kerül a regény és némely regénybeli események centrumába, hogy egyrészt a lakása szolgál az összejövetel(ek) helyszínéül, másrészt pedig a legkülönbözőbb nézeteket képviselő férfiak mindegyike elmondhatja, s el is mondja magáról, hogy nem tud szabadulni az asszony erotikus bűvköréből. Jankának a társalgások során odavetett fricskái és női vonzereje a legfontosabb karakterjegyei. (De nem jár jobban az Idegen testünk többi – később felidézendő – nőalakja sem. Különösebb feminista érzékenység nélkül is degradálónak tűnik, hogy egy korszak uralkodó eszméinek bemutatása köré szervezett műben meghatározóbb szerep jut a nők ölének, mint gondolkodásuknak; s hogy jóformán nincs a regényben egyetlen olyan eszme sem, amelynek nő lenne a hordozója.)

Mindenekelőtt azonban anélkül, hogy a korabeli történelmi események sodrában alakuló izgalmas cselekményről számolnánk be, megkíséreljük bemutatni ennek a tablón szereplő társaságnak a fő figuráit. Az Idegen testünk két, a magyar polgárosodás szempontjából tipikusnak tekinthető család történetébe is beavatja az olvasót. Weiner Janka a gallai földbirtokos zsidó apa és a jómódú pesti református famíliából származó, Ady-rajongó és Galilei-körös Cserszegi Laura középső gyermeke. Noha apja, Weiner Ignác felesége kedvéért áttér a református hitre, s a fiúgyermekek is a híres Lónyay utcai református gimnázium padjait koptatják, a család tagjai nem mentesülnek a zsidótörvények hatálya alól. A három gyermeket felnőtté érése során igen különböző hatások érik: a legidősebb, Jakab, szállásadó nagybátyja révén baloldali körökkel kerül kapcsolatba, s válik “virtigli nemzetközi kommunistává”, Janka nagynénje hatására katolizál, míg öccsük, a szelíd lelkész, Ottó, egy egyházi elöljárója iránti homoerotikus vonzalmában az egyházi ellenállási mozgalomhoz jut el.

A regényben fontos szerepet játszó másik család, a német származású iparos Flammoké. A XIX. század második felében betelepült Flammok felvirágzó fűrészüzeme, majd gyára a korabeli polgári fejlődés reprezentatív mintapéldája. A család hanyatlástörténete a trianoni békekötéssel kezdődik, amikor is az erdők elvesztésével fokozatosan mennek tönkre a faipari vállalkozások, köztük a Flamm családé is. Így a betelepülő nagyapa unokái közül Imre nem mérnöknek készül, hanem a Ludovikára jár (utóbb Flóriánra magyarosíttatja vezetéknevét), s Teleki Pál mellett szép diplomáciai karrier elébe néz, mígnem a miniszterelnök öngyilkossága után a hadsereg angol orientációjú tisztjeinek egyik prominensévé válik. A II. világháború befejeződése után a Magyar Testvéri Közösségben folytatott tevékenységéért hetedmagával egyik fővádlottja lesz a Közösség elleni koncepciós pernek (amelynek valódi végcélja a kisgazdapárt felszámolása volt). Az Idegen testünk szereplői közül a legárnyaltabban bemutatott figura ő, akinek a gondolkodása a Közösség magyar faji ideológiájától, a háború alatti németellenességen és az üldözött zsidók mentésén át egészen a cionista világösszeesküvés agyréméig húzódik. Végigkövetve Flórián Imre beszámolóit a bécsi döntéstől a visszacsatolt Erdélyben elkövetett visszaéléseken át az antiszemita memorandumáig, előttünk áll, mégpedig a maga következetességében, egy a magyar fajiság gondolatkörében mozgó jobboldali, asszimiláns német katonapolitikus képe, aki felelős magyar polgárként, katonaként, diplomataként, politikusként, s legalább egy zsidó család barátjaként igyekszik a maga morális (és ennek olykor ellentmondó érzelmi) értékrendje szerint cselekedni.

Öccse, a legkülönfélébb eredetű kisebbségi komplexusoktól szenvedő Flamm Johannka értelmiségi pályára lép, a történet kezdetén még nem tudja eldönteni, hogy magyarul avagy németül alkosson, s hogy egyáltalán: költő legyen-e vagy tudós bölcsész. Ingatag személyiségéből fakadóan, mely éles ellentétben áll a bátyjáéval, végül a gyors politikai karrier felé sodródik, előbb a németek, majd a szél fordultával a kommunisták oldalán, mígnem utolsó árulását jóvátenni igyekezvén be nem teljesedik a végzete. A harmadik Flamm-unoka, Urbán Vince újságíró ugyancsak az értelmiségi szereplők körét gyarapítja, és Johannkához hasonlóan sodródó, bizonytalan alak. Az ő bizonytalansága azonban nagyrészt abból ered, hogy a család kisemmizett ágáról származik, kisebb részben pedig a szakmában elfoglalt helyéből. Ám szerencséje nem a németek vagy a nyilaskeresztesek felé veti. Részint hírlapírói tehetségének, részint (a Koroda Miklósról mintázott) szociáldemokrata újságíró barátjának, Futár Endrének, és bizonyos nők (mert főleg ilyes szerep jut nekik), elsősorban persze Janka hatásának köszönhetően megmarad szeretnivaló, rokonszenves, bohém figurának, mígnem ’46-ban a zsidó kommunista vezetők felelősségéről szóló röpirat terjesztése következményeképp a Szövetséges Ellenőrző Bizottság képviselői elhurcolják.

A Weinerek és Flammok Janka révén összefonódó, minden ízében regényes történetébe még jó néhány fontos szereplő vonódik be, akik a maguk módján tipikus vagy tipizált alakjai a korabeli társadalomnak. Némelyikükben valós történeti személyiségek határozott vagy némileg elrajzolt vonásait figyelhetjük meg, mások pedig vélhetően a történet dramaturgiája szerint teremtett, fiktív alakok. Nem elhanyagolható szerepe van például a cselekmény menetében Gáborné Kulcsár Emmának, Janka unokatestvérének, akinek zsidó férje, Gábor Dezső munkaszolgálatot teljesít Miskolc környékén, így az asszony egyedül viseli gondját kamasz fiuknak, Palcsinak, s viszi egymaga férje ruhaboltját. Szinte napi beszámolókat ír a férfinak az üzletmenetről, és érzékletes képet fest a háborús budapesti hétköznapokról, míg Gábor Dezső egy “elviselhető” munkaszolgálatos életről rója a válaszait, miközben mindketten kölcsönösen biztosítják egymást nem múló szerelmükről. Kettejük levelezése megrázó és kitartó szerelmi szála a regénynek, noha ezt a bensőséges érzelmi viszonyt némiképp megkérdőjelezi, hogy a levelek úgy kerülnek az elbeszélés menetébe, hogy Emma felolvassa a barátnő-unokanővérnek, aki egyik-másik történetet továbbadja a társaságnak; másfelől pedig Janka sejtetni engedi, hogy Gábornét alighanem megkísértette a nőcsábász Dohányos László vonzereje. Emma azonban mégis sokkal inkább fel van ruházva a független, cselekvő nő attribútumaival, mint Janka: maga biztosítja a megélhetését, működteti az üzletet, s ő lesz az, aki miután barátnőjét elkapják a nyilasok, minden követ megmozgatva kiszabadítja őt. Janka ugyanezt a gesztust nem tudja megtenni Emmáért, s miután ’44-ben Gábornét agyonlövik, az asszony mély depresszióba süllyed.

Meg kell említenünk még a nőalakok sorában Geiger Mártát, a zsidó származású, vörös hajú démont, aki ugyancsak megbabonázza a férfiakat, s akit előbb Flórián Imre, majd Urbán Vince szeretőjeként ismerünk meg, utóbb pedig a Magyar Közösség regénybeli prominensének, Szent-Lőrinczy Ákosnak a Közösségben is tevékenykedő “unokahúgaként”. Az egyik legrokonszenvesebben ábrázolt nőfigura Futárné Anikó, aki úgy jelenik meg az olvasó előtt mint szép, kedves és okos nő, méltó társa nagyszerű férjének, s utóbb a történelmi fordulatok hevében felelősségteljes munkát is rábíznak: ő fordítja magyarra az auschwitzi jegyzőkönyvet (ily módon ismét olyan szereplő, akihez valóságos személyt társíthatunk), és segít továbbá a református egyház mentőakcióiban is.

 

(Történő idők)

Ha immár a főbb szereplők megismerését követően a regény cselekményszálainak fontos csapásirányait próbálnánk bemutatni, akkor az adott történeti korszak aktuális eseménytörténetéből a regénybe szőtt három kiemelt történelmi szituációra kell felhívnunk a figyelmet: 1. 1940. szeptembere: Észak-Erdély visszacsatolása; 2. 1944 tavaszától 1945 februárjáig: a német megszállás, illetve a nyilas uralom időszaka; 3. 1946 őszétől decemberéig: a kommunista hatalmi pozíciók erősítése a koalíciós korszakban, a Magyar Közösség tagjainak “leleplezése”.

A regényben összegyűlő társaság tagjait a fenti időbeli szakaszolás szerint a következő aktuális társadalmi-politikai kérdések foglalkoztatták: Magyarország revíziós politikája; “az idegen érdekek” és “idegen életformák” a “magyar faj” kebelében; a zsidótörvények és azok következményei; a magyar kormányok politikai és hatalmi függősége Németországtól versus angolszász orientáció; a kommunista hatalomátvételtől való jogos félelem. E nagypolitikai események befolyásolják döntő módon az Idegen testünk lapjain megforduló szereplők sorsát, s alakítják a regény cselekményét.

A kötet címe legalább két, egyidejűleg érvényes metaforikus értelmezést kínál, egyrészt a zsidóságra és a svábságra mint a fajvédők gondolatvilágában a “színmagyar nemzettest”-be ékelődő és azt eltorzító idegen testre utal. Ugyanakkor a revizionista politika céljának beteljesüléseként visszacsatolt területekkel kapcsolatos problémákat is játékba hozza: a Trianon óta eltelt közel húsz év eltérő élményeiből, s a visszacsatolt országrészekre kinevezett inkompetens vezetők tevékenységéből eredő súrlódásokat csakúgy, mint az óhatatlanul ismét – bár más előjellel – fellángoló nemzetiségi problémákat.

A regényben ábrázolt szűk hét év során a Fővám téren összeverődő társaság tagjai egyéni hajlamaik (neveltetésük, vérmérsékletük, érdekeik) szerint igyekeznek saját kezükben tartani az életük folyását, vagy éppen hagyják magukat sodortatni az erősebb árral. 1940 szeptemberének estéjén még egyazon társaságban látjuk beszélgetni, vitatkozni, flörtölni zsidó asszonyokkal azt a Flamm Johannkát, aki Teleki politikai remekének nevezi az 1939. IV. tc.-t, vagyis a második zsidótörvényt, s aki később a német megszállás után Volksbund-szimpatizánsként Kolosváry-Borcsa Mihály sajtó-kormánybiztos helyettese lesz, és vesz részt ekképpen a magyar szellemi élet “megtisztításában”.

Gátlástalanul udvarol ezen az estén két nőnek is Dohányos László, aki a debreceni Ideiglenes Kormánytól az ’56-os forradalomig nyolc kormányban vállal majd funkciót.

Ebbe a zajos társaságba érkezik Iharos Bálint újságíró, aki Szabó Dezső szellemi követőjeként szidalmazza a honi kávéházi irodalmi fertőt, majd 1945-ben minden további nélkül belép a kommunista pártba. Janka második ex-vőlegénye, a német származású Raposka Kárli képviseli ebben a körben a hazai németség Johannkával szembeni másik ellenpólusát, aki nem a korabeli német-szimpatizáns politikai kurzus konjunktúralovagja, hanem komoly hivatalnoki szerepet játszott a magyar és a német kultúra közvetítésében, s aki a zsidó nővel kötendő házasság legneuralgikusabb következményétől, a gyermek születésétől végül úgy mentesült, hogy szerencséjére meddő zsidó nőt vett feleségül. Závada regényében így sorjáznak a magán- és köztörténeti fordulatok, miközben a legkülönbözőbb társasági eseményeken, az 1940-es kolozsvári bevonulást követő színházi előadáson, vagy a Futár Endre Ferenc József-díját ünneplő Elevátor ház-beli ivászaton át (ahol ismét csak felvonul a korabeli pesti újságíró-értelmiség java), titokban szervezett találkozókon, vagy épp Kulcsárék üzletében szakadatlanul beszélnek, szónokolnak, mesélnek, konspirálnak, élik mindennapjaikat a múlt század negyvenes éveiben a regény figurái, némelyikük mit sem sejtve arról, hogy így vagy úgy, de a körülöttük dühöngő történelem beteljesíti a sorsukat.

A tablóképen felbukkan Janka kommunista bátyja is, Jakab, s a Dohányossal és Flóriánnal folytatott trialógusuk az Idegen testünk kulcsjelenete: a kommunista, a népies és a keresztény-konzervatív, vagy más olvasatban, akár egy vicc felvezetésében: a zsidó, a magyar meg a sváb beszélgetnek. A három különböző nézőpontot, ideológiát, politikai lehetőséget képviselő szereplő példaszerűen vonultatja fel a legfontosabb korabeli kérdéseket, s az azokra felkínált válaszokat. Míg Flórián elégedetten bizonygatja, hogy Csehszlovákia “halva született kísérlet, amelynek szégyenletes összeomlását soha siratni nem fogja, kiben magyar szív dobog” (231.), addig Weiner Jakab felháborodva kérdezi, “hogyan ócsárolhat ilyen szavakkal egy szétdarabolt országot, amely mégiscsak polgári demokrácia volt, de legalábbis lényegesen demokratikusabb a miénknél”. (uo.) A válaszát pedig igyekszik a németek elleni közös összefogás kontextusába illeszteni: “ez csak a németek malmára hajtja a vizet, jó viszonyra kell törekednünk a szomszédokkal, mert ez fogja eldönteni majd az ország sorsát”. (uo.) Itt kapcsolódik be a vitába Dohányos, aki kifejti, hogy “ő a maga részéről színmagyar országrészeink visszatértét illetően érzelmileg korántsem olyan süket (…) ellenben katasztrofálisnak tartja európai szövetségi politikánkat”.

A németekkel való szövetséget mindhárom férfi kárhoztatja, ám míg Flórián revíziós politikusként ennek okát a trianoni szerződésben látja, addig Dohányos parasztpártiként az ország társadalmi állapotában, a demokratikus viszonyok hiányában véli megtalálni az eredőt: az uralkodó rend “osztály-mivoltában és nemzeti létében egyaránt sértve van, sorozatosan rosszul dönt”. (234.) S ha már a nemzeti-kérdéshez, ha máshonnan is, de mindketten, Flórián és Dohányos is a maguk módján elérkeztek, Weiner Jakab és Dohányos között is megtalálni a közös tapasztalatot: “a népnek, az itt élő népeknek a monarchia nem biztosított emberhez méltó megélhetést”. (235.) Dohányos ezt a szálat továbbfűzve fogalmazza meg a térség nemzeteinek az önrendelkezéshez való jogát. Trianon dolgában ki-ki másként vélekedik: Weiner szerint “a feudális urakkal szövetkezett nagybankárok meg az ostoba osztrák generálisok” (235.), míg Flórián szerint a ’18-as októbristák viselik a felelősséget, “akik széttiporták a monarchia formációját is, pedig föl kéne bizony éleszteni a háború előtti Nagy-Magyarország ábrándját a nép körében!”. (235.) Dohányos szerint pedig “nemesebbek népünk egyszerű tömegei, mint azok a sváb származású uraink, akik árulóvá és hazánk elveszejtőivé lettek”. (236.) Végül Weiner Jakab – vitapartnerei heves érvelésében felismerve a Janka figyelméért folytatott csatát is – közös platformra igyekszik terelni hármuk nézőpontját, s a németek elleni közös fellépésre figyelmezteti a két férfit. S bár ennek szükségességében nem kételkednek, a cselekvőképes középosztály, valamint a katonatiszti réteg, fogalmazza meg Dohányos, leginkább a szövetségesnek hívható oroszoktól, valamint az aktivizálható munkásságtól és parasztságtól tart a legjobban.

E beszélgetést követően nem nagyon lehet az olvasónak kétsége afelől, hogy Závada olvasatában e három irányzat valamiféle közös nevezőre hozása lett volna a záloga annak, hogy az ország sorsa akár a világháborúba való belépés előestéjén, akár a koalíciós időszakban az adott világpolitikai erőviszonyok között megvalósítható optimum szerint formálódjon. Mindennél jobban jellemzi az együttműködés létrejöttének lehetetlenségét s a politikai aktorok előítéletvezérelt cselekvőségét, hogy maga a szerző sem látott más lehetőséget e különböző nézeteket képviselő szereplők összehozására, mint egy férfias részegséggel végződő összejövetelt, amelyen a mégoly fontos gondolatok artikulálását is károsan befolyásolja az elfogyasztott szesz mennyisége és a partvonalról bekiabáló értetlenek okvetetlenkedése.

És éppen ez teszi Závada művét különösen fontossá az ezredforduló Magyarországán. Hiszen a regény tárgyidejének és keletkezési idejének kulcskérdése azonos: még ha a trianoni béke és a fasizmus, illetve rendszerváltás és a globalizáció által felvetett problémák, sőt a jelentőségük előjele is gyökeresen különbözik egymástól, az alapvető kérdés mégiscsak az, hogy miként képes egy társadalom reális helyzetértékelésen alapuló, értelmes válaszokat találni fontos helyzetekben olyan jelenségekre, amelyek gyökeresen változtatják meg e társadalom addig megszokott életfeltételeit, és mi a következménye annak, ha ez nem sikerül.

Ebben az értelemben Závada nagyon élesen veti föl a felelősség kérdését, nem a “bűnös nemzet” Rákosi által jelentésnélkülivé koptatott lózungját, hanem egyrészt azt, hogy a jelenben élő magyar nemzedékek válogathatnak ugyan aközött, hogy mely hagyományokat tartják példaértékűnek és folytatandónak, de nem tehetnek úgy, mint ha a kevésbé példaértékű, sőt szégyellendő események és hagyományok nem lennének részei a közös magyar történetnek. Másrészt pedig azt, hogy milyen felelősségérzet és éleslátás szükséges ahhoz, hogy a világról birtokunkban lévő korlátozott információk alapján is képesek legyünk (etikai értelemben) helyesen cselekedni, vagy legalábbis erre törekedni.

 

(“na ezt sem én találtam ki, hanem így kaptam”)

Urbán Vince az 1940-es szeptember 15-i kolozsvári bevonulásról készülő tudósítását a fenti közbevetéssel szakítja meg, amit tekinthetünk egyszersmind a regény szerzőjének önreflexiójaként, avagy játékos intésként az olvasó felé. A Závada könyvében megszólaló hangok, a sok-sok megidézett történet a nagyon is kontúrosan megrajzolt háttérrel és a teremtett vagy valóságból kisebb-nagyobb mértékben alakított figurákkal részben talált anyag írói feldolgozása. A beemelt/átírt forrásoknak az áradó retorikája első pillantásra terhet ró az olvasóra, különösen, ha A fényképész utókorában nem akklimatizálódott a többnézőpontú elbeszéléshez. A Idegen testünk e vonatkozásban még nagyobb figyelmet követel a befogadótól, hiszen a regény narrációja akár egyetlen mondaton belül is pozíciót vált, bár azt sem állíthatjuk, hogy ehhez az olvasási módhoz nehéz volna alkalmazkodni.

Bizonyosan több rétege tárul fel azonban az elbeszélésnek a könyv többszöri elolvasása után. A többrétűség azonban mindenekelőtt a történelmi ismereteinket bővíti, s ez a történeti anyag a regény cselekményének menetét is sokkal inkább a történelmi események sodrásában engedi szemlélni, a mégoly szépirodalmi szálak működtetése ellenére is. Ami egyáltalán nem baj, főként, ha képesek vagyunk hinni abban, hogy egy irodalmi alkotás adott esetben rákérdez bizonyos morális vagy éppen társadalmi problémákra. Az Idegen testünk pedig ez utóbbi szépirodalmi művek közé tartozik.

A kevéssé filológus hajlamú befogadó is felismer vagy azonosít jó pár forrást, például Móricz Zsigmond egy 1919-es naplórészletét, vagy egy-egy regényesen különös, ám valóságos történelmi eseményt, mint például a pápai reptérről 1944 decemberében ’elkötött’ német repülőgépes kalandot. A regény e tekintetben is izgalmas írói trouvaille: Závada úgy idézi meg a korszakot, hogy mind a mikro-, mind a makrotörténelmi forrásokat felhasználva valósággal lubickol a rendelkezésére álló írásos anyagokban, amelyek azonban sosem egyenes idézetként kerülnek be a regény szövegfolyamába, hanem az írói kéz által megdolgozva, egyúttal egyenrangúsítva is a különféle rendű és rangú szólamokat. A Litera című irodalmi portálon olvasható interjújában Závada így vall erről a szövegalakító eljárásról: “Az újra-fölhasznált textusok rendszerint valami szövegelés darabjaiként válnak fölismerhetőkké, vagyis valamelyik alak – vagy a narrátorok valamely kórusa – ezeket mint közös tudáson alapuló szövegeket hangoztatja. Ezekbe az önkifejező szövegelésekbe ágyazom bele a figuráimat – ez jobban érdekel, mint hogy korhű díszletben és jelmezben lépjenek föl.” (http://archiv.litera.hu/print.ivy?artid=1331af8b-3197-4fbf-8748-b991b972cef2)

Az interjúban az író nemcsak felfedi némely főalakjának ’eredetijét’, de függelékben adja meg a kíváncsi olvasónak, hogy mely források felhasználásával dolgozott. Így különösebb kutatás nélkül is megtudhatjuk, hogy Flórián Imre alakja arról a Szent-Iványi Domokosról mintázódott, aki Teleki Pál tanársegéde is volt, majd a miniszterelnök rábízta a Tájékoztatási Osztály vezetését, később a Magyar Függetlenségi Mozgalom egyik vezetője volt, s aki később a Közösség-perben az ún. “Hetes Bizottság” tagjaként vádlott volt. Hogy Weiner Ottó figurájában a valóban létező Jó Pásztor Misszió vezetőjét, Éliás Józsefet lehet felismerni, Cser Ambrusban Soos Gézát, a budaörsi kiskocsmában ’45-ben a svábok kitelepítése kapcsán nyilatkozó szemüveges alakban Bibó Istvánt (aki egyébként maga is részt vett a svábok kitelepítését szabályozó rendeletek kodifikálásában), Szent-Lőrinczy Ákosban vélhetően Szent-Miklósy Istvánt – és így tovább. (S ha például Szenes Sándornak a Závada-beszélgetés függelékében is megadott Befejezetlen múlt című interjúkötetét fellapozzuk, akkor rábukkanunk további ismerősökre, ismerős cselekménymozzanatokra az Idegen testünkből. De az efféle ’utánaolvasás’, már csak járulékos filológiai öröm.)

A korabeli forrásokból különösen fontos számunkra a különféle szólamok említett ’egyenrangúsítása’, vagyis azok a diszpozíciók, amelyekbe elhelyezvén immár akár a legellentétesebb előjelű vélekedéseket, álláspontokat, a regényben feltáruló nézőpontok azzal a nehezen emészthető, ellentmondásos tapasztalattal szembesítik az olvasót, hogy a legmegosztóbb, legérzékenyebb társadalmi problémák mögött is ezerféle gyökerű emberi tartalmak, belátható kisszerűségek és érthetetlen nagyvonalúságok rejlenek.

Závada regényében legtöbb árnyalatban az antiszemitizmus mutatkozik meg. Az árnyalatok pedig Teleki Pál “sajátos konzervativizmusától”(melyet Ablonczy Balázs remek Teleki-monográfiájában így jellemzett: “antiliberális, politikaellenes, keresztény korporativizmussal átitatott, elkötelezett a szociális reformok iránt, nyitott a koreszmék, következésképp a szélsőjobboldali autoriter nézetrendszerek irányába, és elfogadó, sőt támogató a jogegyenlőség felrúgásával, a zsidóellenes diszkriminációval szemben”. In: Ablonczy Balázs: Teleki Pál, Osiris, Bp., 2005. 209. o.) a Szabó Dezső-i dühödt szecessziós ágálás megidézésén (“idegen élelmesek árasztják el az élet mezeit”), és Flamm Johannka, a “magyarhoni német ajkúak” képviselőjének biológiai antiszemitizmusán át egészen a kommunista párton belüli antiszemitizmusig terjednek. Ez utóbbi kapcsán kerül a történetbe az a két röpirat 1945-ből, amelyet a kommunista Benke Miklós készített, s amelynek terjesztésében parasztpártiak és kommunista pártbeliek is részt vettek.

Az Idegen testünkben valóságos hangjáték-előadássá válik végül a sokfelől előhívott szólam, regiszter, retorika, ideológia, vélekedés, érv vagy hagyomány, amely előadásban nem annyira a figurák maguk szólalnak meg, mint inkább az általuk képviselt világnézetek, nyelvi megformáltságukban olykor a saját paródiájukat is nyújtva. Noha a regényből megismerhető különféle szemléletmódok mögé a szerző jól érzékelhetően igyekszik mindig megrajzolni egy-egy személyes élettörténetet, a szövegforrásaiban rejlő nyelvi gazdagságot használja ki elsősorban, s hagyja, hogy mindenekelőtt ebből a nyelvi aranybányából építkezzenek regénybeli figurái. A behozott és megformált intertextusok szövedéke, az elbeszélői pozíciók folytonos mozgatása, ha úgy tetszik, csúsztatása, továbbá a többes első személyű elbeszélésmód gyakori használata, amely egyszersmind metaforikus utalás a közös sorsra, minden bizonnyal felidézi Esterházy Péter Harmonia caelestisét az olvasói emlékezetből.

Ezen a ponton árnyalnunk kell azonban a regénybeli szólamok egyenrangúságáról tett állítást az Idegen testünk egészét tekintve. Megjelenik ugyanis a könyvben Flamm Johannkához kötődően egy erős szélsőjobboldali retorika, amelytől – egyrészt a nézetrendszer karikírozott kidolgozatlansága révén, másrészt mert a gondolatrendszer hordozója, Johannka erkölcsi kvalitásai kívánnivalót hagynak maguk után –, a szerző jelentős távolságot tart.

A történet során továbbá szembesülnünk kell azzal a memorandummal, amelyben Flórián Imre – már a koalíciós időszakban – cionista világösszeesküvést vizionál. Ennek a szöveghelynek az alapja valódi dokumentum, amelyet éppen az a történelmi személy írt, akiről Závada Flórián Imrét mintázta. Ebben az értelemben a dokumentum beemelése a történeti hűségnek megfelel. Ugyanakkor azonban amennyiben ezt a regényt nem tekintjük Szent-Iványi Domokos életrajzának, s Flórián Imrét sem kizárólag Szent-Iványi Domokos alakmásának, hanem egy eszmerendszer hordozójának, akkor a regény világában ennek a dokumentumnak Flórián Imréhez, s nem a Közösség egy másik tagjához kötése értékelő gesztusként is értelmezhető, hiszen a hazai zsidóság jelentős részének elpusztítását követően ilyen értelmű és hangulatú írást jegyezni civilizált ember számára egyértelműen elfogadhatatlan.

Ennek a gesztusnak az az eredménye, hogy Flórián Imre (és az általa megszemélyesített réteg) életútja és gondolati fejlődése annak ellenére vezet szükségképpen vállalhatatlan következményhez, hogy a szélsőjobboldal tombolásának idején a jó oldalon állt (és ennyiben ráadásul nem is tekinthető a keresztény középosztály tipikus képviselőjének). Ennek két olvasata lehetséges – itt Závada vagy hibázott, amikor nem vette észre e gesztusnak a szólamok egyenrangúságára gyakorolt végzetes hatását, vagy tudatosan döntött amellett, hogy a Flórián Imre által 1940-ben hangoztatott nézeteket visszamenőleg is devalválja (míg Dohányos László elvtelen társutassága és Weiner Jakab tevékeny részvétele a kommunista diktatúra kialakulásában nem kap ennyire jelentős hangsúlyt).

 

(A történelem iskolája – avagy elvesztett illúziók)

Az Idegen testünk számos történetbeli fordulatát lehetetlenség számba venni. Igyekeztünk inkább az adott történelmi események regényesítéséről, a korabeli szövegek, dokumentumok beemelésének sajátos nyelvi átformálásáról beszámolni, de kevés szó esett általában arról a fordulatos cselekményről, amely mélyen a történelmi múltunkban gyökeredzik, s amely történelmi múlt hatásával Závada Pál, úgy tűnik, rendületlenül és kíméletlenül számol.

Az 1940 és ’47 közötti időkben csapongó történet befejezése visszakanyarodik a kezdeti tablóképhez, Weiner Janka lakásába, 1940 szeptemberében, amikor még mindenki mindenkivel barátkozik, a szereplők hiánytalanul megvannak, a néhány lappal korábban kivégzett Flamm Johannka még a népek sorsközösségéről és a történelem kiáradásáról szónokol à la Heidegger, amikor Gábor Dezső, a munkaszolgálaton lévő kereskedő váratlanul hazalátogat Emmájához és Palcsi fiához. Alig száz oldallal korábban ugyancsak a Fővám téri lakásban a fia azzal fogadja a ’45 májusában hazatérő apát, hogy “megölték anyát”.

Miként tekintsünk hát a regény befejezésére? Mint olyan fordulatra, amelyről a szereplők még nem sejthetik, hogy pusztán illúzió, s annak a lehetőségét lebegteti számukra 1940 szeptemberében, hogy az országrészek visszacsatolásával együtt minden jóra fordul? Miközben az olvasó, összekacsintva a szerzővel, tudja jól, mi vár a szereplőkre? Netán épp az olvasó vigasztalására szolgál a zárójelenet? Operettes befejezés egy filozofikus mű végén?

Hajlunk rá, hogy ezt ne tekintsük pusztán ízlés dolgának. Ez a befejezés ugyanúgy kilóg a regény szerkezetéből, mint a regény kezdete, amely az első fejezetben, afféle prológusként mutatja be az Észak-Erdélyi bevonulást. A kezdőfejezetben semmiféle utalást nem tesz a szerző arra, hogy írása nem hagyományos, lineáris idővezetésű mű lesz, s ekként ez a rész egyáltalán nem kapcsolódik szervesen a regény további szövetéhez, amelynek fő helyszíne, vonatkoztatási pontja, kitérőinek kiindulópontja Weiner Janka lakása. Talán úgy vélhette Závada, hogy a bevonulás ellentmondásainak leírása így hatásosabban adja meg a mű alaphangját, mint ha csupán kitekintésként vonná be a regény menetébe. Netán túl hosszadalmasnak, az arányokat megbillentőnek gondolta volna másként ágyazni a cselekménybe ezt a történelmi parádét? (Bár az arányok elmozdulása megtörténik a Gábor házaspár levelezésének a mindennapi élet változásait nagyon érzékletesen ábrázoló, ám kissé túl terjengős beidézésében, amelyből kevesebb több lett volna.)

Ugyanígy nem tűnik kellően megalapozottnak az a dramaturgiai megoldás sem, hogy a bátyja elárulásáért vezekelni kívánó Flamm Johannka a Flórián Imre szignójában írt I-t J-nek állítva vállalja magára a bátyja elleni vád fő bizonyítékát képező memorandum szerzőségét. Ez az alig félreérthetően Baradlay Jenő önfeláldozására rímelő gesztus ugyanis az előkép teljes jelentésmezejét megidézi anélkül, hogy ennek a műben különösebb funkciója lenne, vagy ha van is, az homlokegyenest ellentmond Flórián Imre regénybeli értékelésének. Ezek közé a kérdéses írói döntések közé tartozik a regény befejezése is: az olvasónak az az érzése, hogy Gábor Dezső frappánsnak szánt megjelenése a hajnali társaság körében sokkal inkább a minden szereplő egy pontba terelésére vonatkozó szerzői koncepció kényszeredett teljesítése, mintsem valóban méltó lezárása a regénynek.

Ám ha megoldatlannak tűnik is számunkra a könyv befejezése, ne fukarkodjunk a dicsérettel: Závada Pál regényének retorikai eljárásai, fiktív és ténybeli eseményei révén igen izgalmas művel gazdagította a magyar irodalmat, amely az általa megtett morális tétnek köszönhetően hosszú ideig megkerülhetetlen lesz. A szerző nem kevesebbet végzett, mint megírt egy élvezetes történelmi regényt, amely kitartóan szembesít minket a nemzeti önismeret fekete lyukaival.