Tisztelt Hallgatóim!

Százötvenhat pályázó mintegy 450 verset küldött a “Merész mandulafácska” című epigramma-pályázatra. Ha csak ezt, a résztvevők és versek számát tekintjük, kijelenthetjük, hogy nagyszerű ötlet, nemes és hasznos kezdeményezés volt a pályázat kiírása. – Ünnepélyes mandulafa-ültetések a város több pontján, ötszáz mandulafa-csemete ingyenes szétosztogatása a városlakóknak, kiállítás, aztán ez a majdnem ötszáz epigramma, a pécsi és Pécsen (sőt az országhatáron) kívüli másfélszáz versíró bevonása a megemlékezésbe, – aligha emlékezhetne eredetibben és méltóbban halhatatlan névadójára a Baranya Megyei Múzeum, Janus Pannonius újratemetése alkalmából.

Fiatalok és idősek, nők és férfiak (feltűnően sok nő), ismert költők és ismeretlenek, profik és kezdők, a saját örömükre verselők, s olyanok is elküldték – kézírással, írógéppel vagy számítógéppel írt – műveiket, akik beleírták a versbe, hogy a baksis, a díjazás reményében költöttek. Kiderült, hogy nagyon sokan tudnak hexametert, disztichont, sőt leoninust, azaz rímes hexametert, disztichont is írni. Néha úgy éreztem, mintha Csokonai korába, a tizennyolcadik század végére keveredtem volna, s hogy preceptorok irányításával több poétai osztály is beszállt a versenybe. Ám a lényeg, hogy a döntő többség értette a feladatot, ismeri Janus Pannoniust, a nagy humanista költőt, aki – mint egyik legjelesebb fordítója, a pécsi Csorba Győző írta róla – “magyar költőként valójában csak 1972-ben, halála 500. évfordulóján született meg”, miután lefordították és magyarul kiadták latinul írt verseit.

A kiírásban “epigramma, avagy az epigrammához hasonlatos, rövid (maximum 8 soros), tömör, magasztos hangvételű, avagy csípős humorú vers” megalkotása szerepelt. Voltak, akik Janus alakját, művét idézték s magasztalták, hogy milyen nagy költő, nyugtatgatták (őt is, s önmagukat is), hogy mennyire élő ma széles e hazában. Mások a “merész mandulafácskát” biztatták vagy sajnálták meg. Ismét mások a költőnek az Egy dunántúli mandulafára című, a pályázatnak nevet adó híres epigrammájának a hangját, mi több, az Itáliában írt korai műveinek a nyersebb, szókimondóbb, kritikusabb szellemiségét követve mai témát verseltek meg. Reflektálva a kiírásnak arra a mélyebb sugallatára, hogy kiderüljön, “vajon ugyanazzal, netán nagyobb eséllyel virágzik-e bármi is a télben 2008-ban, mint a reneszánsz idején”. A zsűri a vizsgálódás és válogatás nehéz óráiban főként ezt a szempontot vette figyelembe, s ennek alapján döntött.

Engedtessék meg azonban, hogy mielőtt a győztesekről szólnék, kiválasszak három verset, hármat csak a változatos minőségek, hangok és stílusok tömkelegéből. Olyanokat, amelyek helyezést nem értek el, de méltán példázzák a sokféleséget. Elsőként Eperjesi Dóráét (vajh ki ő?), amely nem a klasszikus formában, hanem modern szabad versben – nem is tudom, hogy mennyire versben, s mennyire csak egy mélyről fakadó sóhajban? – valósult meg. Nekem finoman és egyszerűen Janus Pannonius mandulafa-versének a nőalakját, a mondabeli, a kedvesét hiába visszaváró, s emiatt önmagát elpusztító “kicsi Phyllist” juttatja eszembe, akit aztán halálában az istenek fává változtattak.

“Merész szerelem

Csak a felkavart avar

A friss törölköző illatú fák

Csak egy lepréselt mandulavirág

Egy ráfagyott lehelet a fák törzsén

Csak az jelzi, hogy itt voltál

Szerettelek, s szerettél”

A másik egy arab nevű szerző, Jakub al-Muhadzsar (vajh ki ő?) klasszikus formában írt epigrammája. A zsűrit szólítja meg. Megkapjuk a magunkét, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy Janus itáliai epigrammáinak a hangján szól. Imigyen:

“A kis haszonnövény

Itt most, kedves zsűri, a líra celebje, a híres

Janus-féle, kicsiny Mandulafácska beszél:

»Nem tudtok trágyázni, se jól lepisálni tavasszal,

mert absztrakt fa vagyok; szépirodalmi növény.

Ám mégis jobban jártok velem így; a gatyátok

nem kell majd a hideg kertbe letolni, ha dér

s hó pusztít rügyet és szirmot, s lám: kései fagytól

sem nő seggeteken kékre dagadt aranyér.«”

A harmadikat a pécsi, mindnyájunk által ismert Janus Pannonius-kutató és könyvtáros, Boda Miklós írta. Azért kívánkozik ide, mert a fentebb emlegetett “ötszáz bizony” mandulafa közül annak a tizenegynek állít emléket, amelyet a Havihegyen a pécsi írók, építészek és egyéb szabadulóművészek ültettünk el tavaly októberben a Janus Pannonius Múzeum felkérésére, szervezésében, s mindnyájunk örömére. Vajon megvannak-e még?

Egy havihegyi mandulafáról

“Havas Boldogasszony sokat megért kápolnája ilyet még sose látott;

A hegytetőn hölgyek és urak kis csoportja szorgoskodik, forgatja a lapátot.

Könnyű a dolguk, az új életet befogadni kész gödröcskék előre kiásva,

Néhány lapátnyi föld, s ott áll, ahogy kell, tizenegy zsenge mandulafácska.

Az én kis facsemetém merészen a városra néz; hatalmasabbnak látom,

Mint az élettelen toronyházat odalent, a jobb sorsra érdemes láthatáron.

Hiszem, hogy nem ér fel idáig a vandál kéz, mely mindent besároz, leszakaszt.

Boldogasszony segíts, hogy a fácska velünk együtt megérje a jövőt érlelő tavaszt!”

A döntésnél a díjazottaknak nem csupán egy, hanem valamennyi beküldött versét figyelembe vettük. Az első helyezést elért Kun Árpád mindhárom epigrammájának a “merész mandulafácska” a témája, s mindegyik közéleti ihletésű, azt is mondhatnám, “hazafias” vers. Egy jelenleg Norvégiában élő magyar költő reagál bennük a hazai eseményekre, üzen a Golf-áramlat mellől az itthon maradottaknak. Az északi kishúg című győztes elsőben még arra biztatja a fagyban kivirágzó mandulafát, hogy tartson ki, ne hagyja magát, vegye példának norvégiai kishúgát, a “satnya barackfát”, amely “jegesmacik és Golf-áramlat sóhaja közt” is termést hoz. “Főzve be lekvárját, nagymamikám / s buggyant drága hazám jut eszembe, hol illene élnem, / halnom” – írja, s azzal fejezi be, hogy “Nyílj ki, jövök haza majd!”. Második versében Janus Pannoniushoz fordul, s azt mondja, “Míg a csodát hazavártuk, másé lett az aranyhal /… Mandulafádat is át kellene hozni ide”, mármint Vikingföldre, ahol “kapna üvegházat, pazar izzót téli sötétben, / s állna virágban, míg kívül ezüstlik a hó”. A harmadikban aztán odáig jut, hogy mivel itthon 2008 telén a mandulafának semmi esélye, “Ne virágozz, ne pusztulj tétlenül, /Tépd ki a gyökered és menekülj!” Ez, ha belegondolunk, szomorú messzeség és magaslat, hiszen egy vagy tíz vagy ezer “mandulafa” még talán megteheti, de az összes mégse futhat el se Skandináviába, se Patagóniába. A vers költőileg mégis hiteles, a modern individuummá növesztett (képzelt) mandulafa alakja hibátlan klasszikus formában, szellemes fordulatokkal, szép, költői nyelven tárja ország világ elé a pillanatnyi helyzetet.

Csehy Zoltán Egy tűzre vetett mandulafához című verse nyerte el a második helyezést. Az ő fája már el se menekülhet, mert testét fölhasogatták és “körbebozsongja a láng!”. De itt nem esik szó közvetlenül közállapotokról, csak valahai titkos és felelőtlen történetekről, szerelmekről, aktusokról. Az égő mandulafára “Könnyes szemel néz le Venus bíbor kocsijából, / s csöpp szíveket rajzol hűlt poraidba Amor”. Csehy Zoltán közelebbről, Pozsonyból, ahol él, pályázott és utazott most ide. De hát ismert költő és műfordító ő is szerte a magyar nyelvhazában, s azon kívül is. Szívből gratulálunk friss József Attila-díjához! Miként második helyezést elért epigrammájában, az ide küldött többiben sem az úgynevezett közéletről, hanem személyes emberi és kulturális ügyekről, viszonyokról ír. Klasszikus metrumban futó, sziporkázó fordulatokban gazdag, szókimondó verseit olvasva mintha Janus Pannonius diáktársai között, a tizenötödik századi Ferrarában vagy Padovában járnánk. Ahol nagy becsben állt Cicero. Nem úgy, mint ma, amikor költőnk versében “hájas seggek alá” padnak, ülőalkalmatosságnak használják csak a “latin nyelv” eme “hírneves atyjának” a leveleskönyvét. Mi lesz ebből? “Hát Cicero számít még itt, pannon nemes ifjak? / Meddig tűritek el néma gyalázatomat”, tesz szemrehányást a meggyötört mű.

Baráth Katalin harmadik helyre sorolt Szinglidill című versében nincsen szó sem Janus Pannoniusról, sem a “merész mandulafáról”, csak a forma, a szellemiség és a humor azonos az előzőekkel. S a téma nagyon mai. A nő és a férfi viszonyáról, a női szerep gyökeres megváltozásáról szól, egy szingli szájából. Az évszázadokon keresztül csak “ostoba némbernek” tartott nőből tudós, sok pénzt kereső, igényes, mondhatnám, “férfias” nő lett. Most akkor mi van urak?! “Mért sírsz hát, drágám? Tán töpped a férfiu-dárda? / Áhitod ölmelegem? – Cseszd meg a vágyaidat!” – osztja ki a teremtés koronáját a szingli. – Másik epigrammájában viszont a Csehy Zoltán versében emlegetett Cicerót meggyalázó, “híg hülyeséget” olvasó “celeb fiút s sztárlányt” állítja pellengérre, s azt jósolja, hogy “Tisztul az info-mocsár, pusztul az ostoba könyv”. – S miért ne remélnénk vele együtt, hogy a “képkorszkban” is lesznek okos könyvek és igényes olvasók, sőt epigrammaköltők és versolvasók is.

*

Elhangzott a Janus Pannonius Múzeumban, Pécsett, 2009. március 27-én.