Pókos

A defter másolásának vége felé elgondolkodtam a magyar szavakon. Volt, amelyik falu nevében ráismertem valami magyar dologra. A Bükkösd faluban ott volt a bükk, aztán volt Meszes, Szőlős, Bidös, Udvar, Varjas, Kökin és Hagymás falu is, és volt sok, amit ember-szentről neveztek el, és sok nem jelentett semmit, csak azt a falut. Annyi falu volt, és olyan hasonlóak voltak a neveik, hogy nem hittem el, hogy azt mind külön észben lehet tartani. Gondoltam, ha kihagynék a listáról egy falut, akkor a magyarok talán el se mennének oda adóztatni, én pedig magyar ruhába öltöztetett akindzsikkel szépen megjelennék helyettük, mikor az oszmán megbízott már végzett, és beszedném a dézsmát meg a cenzust meg a rovásadót Ferdinánd király és Gregoriáncz Pál püspök nevében. Izgatottan fölugrottam, járkáltam, és apróra végiggondoltam mindent: hogyan bérelem fel a zsoldos lovasokat, és így tovább. Nem. Nem lehetett megcsinálni. Legalább húsz akindzsi kellene, és annak egy óra alatt híre menne Pécsen. Amúgy a szigetiek pedig észrevennék, hogy a defter hibádzik.

Hanem, mi lenne, ha egy-két faluval többet írnék be, mint amennyi van?! Hűha, akkor senki nem mondhatná, hogy el akarom csalni az adót. Olyan hasonlóak ezek a magyar szavak, hogy biztos, még maguk a frengik sem igazodnak el közöttük, főleg, amikor azt sem lehet tudni, hogy hol a határ a birodalmak között. És még az is lehet, hogy valóra válik, és tényleg lesz ott egy olyan nevű falu, mint ahogy az Ezeregyéjszakában Ma’Rúf foltozóvarga gazdag kereskedőnek adta ki magát egy idegen városban, és ettől végül tényleg gazdag kereskedő lett, sőt feleségül vette a szultán lányát, és végül szultán is lett. Építsd magasra a kapudat, előbb-utóbb teve is kerül a házhoz! Kicsi erszény sok pénzt nem keres! Majd addig keresgélnek a magyar tiszttartók, addig emlegetik a falumat a rájáknak, amíg a végén valahogy igazából meglesz az a falu. Alláh is a szabadjára engedett igével teremtett!

Nagyon izgatott lettem. Ugrált a szemem a papíron, olvasgattam a falvakat, és minél tovább olvastam őket, annál jobban összekeveredtek a neveikben kattogó dallamok, billenve forduló szótagok, sisteregve csúszó hangok. Alláhra, micsoda nyelv ez! Próbálgattam a képzeletbeli falvakat: Lágygöröskő. Sóskavár. Csigabéla. Nem, a Csigabélát biztosan egyből észrevennék. Korog. Dögöd. Tököd. Dzsalul. Ez sem jó így, esetleg Gyalul. Baszod. Kurafattya. Pöcse. Az ilyesmi nem jó, rájönnek könnyedén.

Kétnapi tétovázás és mérlegelés után úgy döntöttem, hogy Pókos lesz az én magyar falumnak a neve. Rákos már úgyis van a Mecsekben, akkor miért ne lehetne Pókos is? Csakhogy tudtam, hogy Gergely deák mindent leellenőriz. Mit tegyek, hogy ne vegye észre Pókost, mikor leadom neki a kész deftermásolatot? Gergely nem bolond, tudja, hogy nincs ilyen falu a szandzsákban. Egyelőre.

 

A vegyész

Elindultam Abú Dzsáfer kémikus boltjába a Kösköny utcába. Az utca meredek volt, alulról, a Nagy utca felől akartam bemenni, de olvadt a hó, a víz kilépett a kövezeten futó csatornából, és jeget, követ sodorva hömpölygött lefelé a szűk helyen. Megtorpantam, és az eszem is megjött. Úgy hírlett, hogy Abú Dzsáfer méregkeverő. Inkább nem is csinálom a faluteremtést, hanem rendesen leadom a deftert Gergelynek. Hanem másnap újra fagyott, jól lehetett járni a városban, és én rohantam vissza a Kösköny utcába. Lám, milyen kis dolgoktól függnek az emberi sorsok, és milyen hajlékony jószág a lelkünk!

Abú Dzsáfer háza zárva volt, dörömböltem, a vegyész kinézett az emeleti ablakon, aztán lejött, és beengedett. Az emeleten lakott, lent pedig a boltja volt, és mögötte valami vegykonyha, ahol mindenfélét főzött, és olyan szag áradt mindenfelé, ami egyszerre volt szúrós, édeskés, csípős és nagyon büdös.

– Mester, adj nekem olyan tintát, ami nem látszik, csak akkor, amikor meleg éri a papírt, amire írtak vele.

– Mire kell az neked, gyermek?

– Kitalálóst akarunk játszani a társaimmal.

– Na jól van. Bár nem tudom, miben sántikálsz. Fél akcse az ára.

Semmi pénz nem volt nálam. Kétségbeestem, hogy milyen esztelen vagyok, elköszöntem, lerohantam a Kis utcáig, és elbújtam egy rossz kerítés mögé a szürkületben ott, ahol az utca kanyarodott, az arcom elé kendőt kötöttem, hogy ne lehessen felismerni – sok férfi is ezt csinálta télidőn, hogy a fagyos levegő ne tegyen kárt a tüdejében.

Először két magyar fazekas jött a bazár felől, kordén tolták hazafelé a megmaradt cserepeiket, aztán három másik ember egy öszvérrel, végre egy legény egymagában. Idősebbnek látszott, mint én. Valami karalábét, tormát vagy zellert harapdált. Hordár lehetett, az ilyenek a szolga nélkül vásároló úrnőknél keresnek pénzt a kosaraik hazasegítésével. Körbenéztem, semerről nem jött senki. Csendben mentem mögötte pár lépést, aztán előhúztam a szablyámat. Hátrafordult a fémes csusszanásra.

– Most megöllek – suttogtam.

Rohanni kezdett, utolértem, összerúgtam a lábát, elvágódott, és csúszott a fagyos földön, szűkölve akart fölállni.

– Ha kiabálsz, megöllek. Hol a pénzed? Nem érted? Hol a pénzed?

Reszketve érméket potyogtatott a földre egy kendőből, egy para volt a legértékesebb, ez veretlen ezüst lapocska, és két akcsét ér, volt még két magyar dénár és nyolc-tíz mangúr is. Biztos, hogy ezt nem egyetlen napon kereste, és sokkal több is volt, mint ami nekem kellett. Egy kicsit megálltam, és majdnem visszaadtam neki a felesleget. Aztán inkább elzavartam, de mégis utánakiabáltam, hogy jöjjön vissza, de nem mert visszajönni, csak megállt, én pedig letettem a földre a parát meg a mangúrokat, és elfutottam.

Visszamentem Abú Dzsáferhez, nagyon gyorsan és készségesen engedett be, és szabadkozott:

– Bocsáss meg, Ísza úrfi, hogy nem ismertelek fel mindjárt, de gyere be, kérlek, mert kihűl a műhely. Természetesen semmit nem kérek tőled azért a tintáért, de nem is tinta az, hanem sokkal egyszerűbb dolog, igazán csak játékszer, csak játékszer. Ha akarjátok, könnyen elkészíthetitek a pajtásaitokkal, és nagyon jól fogtok mulatni a kitalálós játékkal – jelentőségteljesen mosolygott.

Nem örültem neki, hogy felismert.

– Írj citromlével! Nem fog látszani a papíron, csak rászárad, és majd ha melegítitek a papírt a pajtásaiddal, ugye, amikor játszotok, akkor lassan égetni kezdi a rostokat az a tűz, ami a napból szorult a citromba, és a papír ott megbarnul. Mert a meleg felébreszti azt a tüzet, ami a citromban… A lényeg, hogy melegíteni kell gyertyával, forró vassal, csak vigyázni kell, nehogy meggyulladjon a papír. Ha nem melegíted, akkor is látszani fog, csak sokára, és nem olyan erősen. Jó még az ecet is, még erősebben fog látszani, ámbár annak erős a szaga, és lehet még cukoroldattal is, de ha tömény az oldat, akkor szárazon is fénylik ott a papír, azt pedig észre lehet venni. És van még a pisi, kedves Ísza, de annak is szaga van.

Adtam neki egy dénárt, nem akarta elfogadni, komoran odalöktem neki a másikat is, erre nem szólt semmit, csak derűsen eltette.

Egy búzaszem százat fial. Az is igaz, hogy egy légy meg ezret.

(…)

 

Az én kis falum

A defterrel nem várhattam tovább. Le kellett adnom, mert elkészültem, és Segesdi üzent Szigetből, hogy a 4.500 dukát együtt van, ő pedig várja az iratot. Gergely pedig engem sürgetett. Hát elszántam magam, és egy délután, amikor a nyitott ablakon már a tavaszi föld szagát hozta be a szél, gondosan átszűrt citromlével a defter egyik lapjának a hátoldalára odaírtam:

Pókos: 26 ház, timárbirtokos: Jahjapasa-oglu Ísza bin Juszúf (ez volnék én őseim nevének teljes fényében)

Pókos falu rájái házanként évi 50 akcse dzsizje állami adó fizetésére kötelezve: 1. Gize Bálind nőtlen, 2. Petrezsilom János, fiai Péter, Dömötör, 3. Zsódos Tomás nőtlen, 4. Tót Andorás, fia Mátyás nőtlen, 5, Güzü Ferenc, fia Ferenc nőtlen, testvére József, 6. Bokra János, 7. Barsi Balázs nőtlen, 8. Csép Simon, 9. Elek Alberd, testvére László, annak fia László nőtlen 10. Tót Benedik, 11. Garácsony Antal, fiai László, István nőtlen, Antal nőtlen, 12. Tót Mihál, 13. Fele Máté, fia Máté, 14. Kerékjártó Ambrus, 15. Mócsány Vada nőtlen, 16. Tócsány Jakab, testvére Lót, 17. Szikató Gergel bíró (csak évi 25 a.), 18. Tinnye Gáspár, fia József, 19. Nyűves Gál, fiai Gál, Pál, 20. Fekete Gellérd, fia Menyhárd nőtlen, 21. Fütyér Vince, testvére Jeremiás nőtlen, 22. Vörös Demeter nőtlen, fia István, 23. Degu Bódizsár, fia Benedik, 24. Mónár Alap nőtlen, testvére Pál, 25. Piroska János, fia Lukács, 26. Kódis Farkas nőtlen (vagyona 300 akcsét nem ér: adókedvezmény évi 25 akcse). Összesen 1.250 akcse.

Földesúri jövedelmek összesítése a 955. évben:

Kapuadó 1.300 a.

Búzatized 350 a.

Árpa- és rozstized 120 a.

Borsó- és lencsetized 70 a.

Gyümölcstized 95 a.

Méhkastized 100 a.

Musttized 520 a.

Disznók után 150 a

Juhadó 40 és fél a.

Széna- és tűzifaváltság 225 a.

Mátkaadó (1 házasodás) 30 a.

Lenmagtized 5 a.

Büntetés átalány 52 a.

Vendégváltság 78 a.

Mónár Alap egykerekű malma 50 a.

Összesen 3.185 és fél akcse

Ez volt az én szép kis falum. Elégedettség áradt szét bennem. Ilyen nyugalmat érezhetett Alláh, mikor megteremtette a földet, és megpihent. Nem nagy timárbirtok, de kezdésnek szép, hiszen még csak tizenöt éves vagyok (gyaur naptár szerint pedig még csak tizennégy és fél!). Hohó, a törvény szerint a birtokos szpáhi minden 3.000 akcse jövedelemtöbblet után köteles kiállítani egy jól felszerelt vértes lovast, és azzal hadba vonulni, ha a Padisáh megindul a Piros Almáért! Akkor nekem egy dzsebelit kell majd tartanom! Nagyon jó! Hamza lesz az én katonám! Kap lovat, vértet, sisakot, lándzsát, kardot, pajzsot, íjat. Majd én megmutatom neki! Nem fog nyavalyogni többet, ha az én zsoldomon él! Én fogom gyakorlatoztatni, és tanítani, ahogyan engem a janicsárok. Akkor aztán portyára! Rajtacsapunk a falvakon Babócsától Szenyérig, kiraboljuk, aztán felgyújtjuk őket, a lovakat elhozzuk, az asszonyokat is, a csúfakat eladjuk, a szépeket pedig mind megtartjuk, Bécs alatt fogunk nyargalni, és a hírünktől égnek mered a frengi szultánok nyíratlan fején a bozont!

Ahogy a citromlé megszáradt, az írásból már semmi nem látszott, akkor én az egész téli munkámat összefogtam, és átvittem Gergely deáknak.

– Szép, derék magyar írás, Ísza úrfi! Egy esztendeje nem hittem én, hogy emberesen fogsz írni a latin betűkkel a jobb kezeddel. Na, majd meglátjuk, olyan-e a veleje is, mint a héja!

Mentem visszafelé a szobámba, és éreztem, hogy nagy dolgot cselekedtem. Ha Gergely deák nem teszi közel a papírokat a tűzhelyhez, és hamar jön értük a szigetvári tiszttartó, akkor… akkor csak a Szent György-napi meleg napfény csalogatja elő Pókost a lapok közül. Pókos lesz az én dzsinnem!

Beléptünk a gyaurok Szent György havába, Dervis bég üzent Szigetbe, és néhány nap múlva a magyarok elvitték a deftert.

Azért akkor elgondolkodtam; talán még féltem is egy pillanatig. Ha elengedted az ideget, a szálló nyilat nem lehet visszavenni!

(…)

 

Kölcsönkért kaftán

Nevelőapám Musztafa vojvodával, a tiszttartóval elmélyülten nézte a számadásokat. Musztafa kezében volt a raktárak kulcsa, ő tudott mindent a kincstári bevételekről és a szandzsák összes pénz- és birtokügyeiről, a vámokról és az illetékekről, ő felelt a vár ellátásáért.

Dervis bég nem bánta, hogy ott vagyok a tanácskozáson, azt akarta, hogy tanuljak meg mindent. Én sem bántam. A kövér Musztafát nem kedveltem, de bonyolult dolgokról beszélgettek, sokat számoltak közben, és az nagyon érdekes volt. Mikor végül összecsavarták a papírokat, a bég azt mondta, hogy úgy látszik, a magyarok elégedettek Halil pasa defterével, mert ha nem úgy lenne, már küldtek volna valami híradást.

– A baj máshol lesz, nagyságos Dervis bég. A szigetiek a múlt év óta nem kapnak zsoldot az alávaló Ferendustól.

– Tudom. Gergely is mondja és a kereskedők is meg a szökött katonák is – mondta Dervis.

– Lehet, hogy a rájákon fognak a vitézek fizetséget venni.

– Lehet. A sajátjaikon és a mieinken. De lehet, hogy nem. Jó is, hogy odaadtuk az összeírást, meg nem is. Ha adót szednek belőle, és nem többet, mint a törvényük mondja, akkor jó. Mégis megbántam, hogy odaadtuk. Még nagyobb baj lesz, ha ők is megbánják. Márpedig valami azt súgja, hogy meg fogják bánni. Kölcsönkért kaftán nem melegít.

 

A Mennybemenetel Éjszakája

Múlt, szaladt a nyár, továbbra is béke volt, a tartomány és a birodalom virágzott a gondos kormányzók kezén. Pécsre és a környékre egyre több rác települt be, de magyarok is jöttek, mert a sok pápaellenes keresztény, akiket protestánsoknak hívtak, hozzánk menekült a Ferdinánd elől.

Néha ismét hallottam arról, hogy kisebb magyar lovascsapatok jönnek-mennek a falvak között a Mecsektől a Dráváig és vissza, de nem okoztak bajt, gondoltam, még nem találták meg Pókost, talán azért keringenek. A nyár közepétől hatalmas marhacsordák érkeztek Szeged felől, ellepték a környéket, lelegeltek mindent, a kereskedők kifizették utánuk a harmincadvámot, a legtöbbet maga a bíró, Schreiber Wolfgang, aztán hajtották őket tovább Velencébe és még tovább. Nagy, zöld dinnyék értek a kertekben, éjjel finom sistergéssel repültek át az égen a hullócsillagok. Milyen csendesség volt akkor!

Eljött Redzseb hónap 27 napja, a Mennybemenetel Éjszakájának ünnepe. A Kinyilatkoztatás Éjszakája. Ezen a napon elvitte Gábriél angyal Mohamed prófétát az égbe, Isten útmutatást adott neki, aztán visszaküldte az emberekhez. Ezt a napot azóta megünneplik az igazhívők. Az új, Nagy Dzsámiban volt az ünnepi prédikáció, aztán imák és tanító mesék után este a bégnél ettek a főhivatalnokok és tisztek, a kádi, a főmufti, az orvosok és a mollák. Mikor egy kis csend állt be a beszélgetésben, hirtelen megkérdeztem Dervis béget:

– Apám, miféle vár van a Ferava túloldalán?

Csend lett. Ali dizdár kezében megállt a tehénvajban pirított bazsalikomos csirkecomb. Dervis azonban nem zavartatta magát, mint akinek mindegy.

– Hát a Kantavár – mondta –, de az inkább rom, mint vár.

– És ki bérli a domonkos szerzetesnőktől Velin falu adóit?

– Antonio Gritti.

A teremben félénk arcok néztek egymásra. Úgy látszott, hogy erről idáig nem volt illendő beszélni, és mindenki csodálkozik a bégen.

– Hiszen nekem Szejfi mesélt erről az emberről! Azt mondta, lefejezték a magyarok Erdélyben.

– Az az apja volt, Lodovico Gritti. Antoniót a moldvai fejedelemtől, a Rarestől kiváltotta az öreg dózse, a nagyapja, de a kisebbik gyereket, a Pietrót már nem tudta megmenteni.

– Mit keres ez a Gritti a te szandzsákodban, apám?

– Semmit, már nem sokáig lesz itt. Megtűrtem. Jó volt hol ezért, hol azért. De elég volt belőle, mert az egy rabló. Addig kellett, amíg rosszban voltunk a szigetiekkel, de most már több kárt tesz, mint hasznot, mert béke van, hála érte Alláhnak! Ha most ez a Gritti rajtaüt a magyarok valami faluján, vagy szétugrasztja a nagy vásárt Kálmáncsehiben, azt hogyan magyarázom meg Segesdi Györgynek? Hiszen itt tanyázik az erdőben egy órányira. A birtokomon. Üzenni fogok neki, hogy a bérleti szerződése lejárt az apácáknál, mert valaki többet kínált, fel is út, le is út. Elég volt. Csak kémkedik a magyaroknak!

– És nekünk is, kegyelmes bég – kotyogott bele bátortalanul Ali, a várnagy.

– Nem mondom, addig jó volt, amíg tudtuk, hogy bármikor rajtunk üthetnek a magyarok Szigetből. De most már megegyeztünk, mindenki megkapja a jussát, és közösen óvjuk a falvakat. Még a ráják is gyarapodhatnak. Gritti és bandája a békében csak bajt csinál.

A várudvaron valamelyik mehter belefújt a trombitájába, aztán kegyetlen dobolás kezdődött a kaszárnya előtt. A bég nyugtalanul nézett az embereire, mindenki felugrott, és kifelé indult, szembe a terembe vágódó Ferruh agával.

– Tüzet látunk uram! Pelerd éghet délnyugaton, és még odébb Bicsérd!

Mindenki rohant fel a saroktoronyba, ami az L alakú palota szárnyainak a találkozásában volt Dervis lakosztálya felett. Döngtek a falépcsők a csizmák alatt, körbe-körbe, aztán felért az első ember, utána a többi, odafent minden égtáj felé csak egyetlen ablak nézett, tolongtunk, engem elnyomtak a nagydarab férfiak, nem láttam semmit, Dervis bég elbődült:

– Lefelé! Nyeregbe! Lovon üljetek a várkapu előtt, míg le nem megyek! Az ulufedzsik, martaloszok is mind! Ali! Ferruh! A janicsárok és az aszapok a kapukhoz és a falakra! A fekete csődörömet nyergeljétek! A Püspököt!

A tisztek mind lerohantak a lépcsőn, én kinéztem a nyugati ablakon. Messze valami halványan derengett, ott lehetett Bicsérd minden égő házával, kazlával és csűrjével, közelebb nagyobb vörösség látszott, az lehetett Pelerd. Előtte megcsillant valami a sötétben – a mocsár szabad vízfelszínein tükröződtek a lángok. A nevelőapám még a déli ablaknál állt, odaugrottam, és egyenesen délre, közel, egy ferszákhra tőlünk éppen akkor vöröslött fel az éjszaka, az volt Málom falu. A bég nem várt tovább, leugrált a lépcsőkön; most láttam először gyorsan cselekedni. Még mindig veszedelmes harcos volt és igazi vezér. Őt lent várták a kardjával, de nálam nem volt fegyver, lázasan rohantam a folyosón a szablyámért, befordultam volna egy szegletnél, de akkor ott állt az utamban Halíma.

– A Próféta szakállára és a szent Fatimá kezére mondom, nem engedlek ki a sötétbe, Ísza!

– Micsoda? Te csak asszony vagy! Hordd el magad az utamból!

Félretoltam, de Halíma erős volt, belekapaszkodott a dolmámba, úgy húztam őt a padló csiszolt kövein, kiabáltam vele, hogy takarodjon, mert megyek a kardomért, ő kiabált, hogy majd akkor öletem meg magam, ha őneki már se keze, se lába nem lesz, amit az utamba tehet, én esküdöztem Alláhra, hogy kimegyek, és levágom a hitetleneket, vonszoltam Halímát, ő pedig esküdözött, hogy nem megyek sehova, amíg ő él, és rángatott vissza, de mégis én voltam a keményebb és szögletesebb, berángattam a szobámba, és kerestem a fegyvert.

– Halíma! Te átkozott némber! Hova tetted? Add elő, vagy megfojtalak!

Körberohantam a nagy szobát a sötétben, hat éve még egy oltárigazgató kanonok vagy kóruspap lakhatott itt, valami kegyence a püspöknek, felforgattam a párnákat, Halíma kapaszkodott a dolmámba, erre kiugrottam belőle, hogy üresen maradt a kezében, felrántottam a szőnyegeket, és ott volt az én gyönyörű kardom, ívben hajlott a pengét rejtő tok. Hallottam, hogy az udvaron katonák rohannak csörömpölve, a belsővár előtt, a sáncárkon túl lovak dobognak, hallottam, hogy a kaputoronyból kiabál valaki, hogy már tűzben ég a Budai Külváros. Alláh akbár! Hiszen ezek itt vannak Pécsen! Itt az ellenség! A szigetiek! Mintha villám csapott volna belém, úgy futott végig a csontjaimban az őrjöngő harcvágy, megfogtam a szablyát, de mielőtt felegyenesedhettem volna, olyan erővel vetődött rám az elkeseredett Halíma, hogy levert a lábamról. Összegyűrt szőnyegek között izzadtan dulakodtunk; mikor már éppen szabadultam volna, hogy rohanjak, gáncsot vetett, az oldalamra zuhantam, rám ugrott megint, szakadtak a selymek, a bal kezem a törzsem alá szorult, nem tudtam védekezni, puhaságot éreztem, a hasát, a mellét, a combjait, az arcom a forró nyakához dörzsölődött, olvadó meleg volt bennem minden, elgyengültem, aztán elengedtem a kardot, és feléje kaptam. Akkor lihegve fölém guggolt, rám ereszkedett, és mire az öle elengedett, meg a fekete kábulat a mellkasomban, a görcs az izmaimban, a várudvarról eltűntek a katonák, a dajkám hasalt a mellemen és mélyeket lélegzett, a megoldott ruhájából rám lógott egy kis ezüst kereszt.

 

 

Az égben

Nyájas efendi, a testem a földben porlad, magam pedig Munkár és Nakír angyalok között állok kézen fogva, és az Ítéletre várok valahol, mikor te ezt olvasod. Az akkor a te jelened lesz, de nekem még nem létezik. Mohamednek, a Prófétának sem létezett mindez, hiszen korábban élt ő, mint mi, hanem attól a naptól kezdve, hogy az angyal elragadta őt az égbe, hogy Isten parancsait hozza nekünk vissza, attól kezdve már neki is mindegy volt. Alláh számára nincs előbb és nincs később. Alláh számára nincs történelem. Alláh előtt nincs múlt és jövő. Ő mindent változtat, de maga változhatatlan. Isten Egy.

A Mennybemenetel Éjszakája ünnepén voltam először élő asszonnyal, mikor a szandzsákot feldúlta az ellenség, és Alláh meg Mohamed jót mulatnak ezen a véletlenen.

Az Úr szerint nincs múlt és nincs idő,

bármit mér ki reád,

mindent egyszerre lát;

Alláh a legjobb cselszövő!

 

A Pokolban

De ezzel még nem volt vége ennek a nyári éjszakának. Amint túl voltam a meglepetésen, amit a festett kép és a valódi asszonytest közötti különbség okozott, csendben félretoltam Halímát, felkeltem, a vászoningemre csak zsupont húztam, fogtam a szablyát, lerohantam az istállóba, és a sötétben felnyergeltem a pej lovacskámat, a Demirt. Az izmaimban ernyedtség volt, de inkább nyugodt voltam, mint fáradt. Halíma a dühöt és az elvakult harcvágyat könnyű részegséggé változtatta. A mellemben és a tagjaimban simogatást éreztem.

A városban az emberek az égő Budai Külváros felé futottak tüzet oltani, a bég a lovassággal már ki tudja, merre járt! A Szigeti Kapuhoz ügettem a kezemben a meztelen karddal, és ráordítottam a janicsárokra:

– Kinyitni! Jahjapasa-oglu Ísza bin Juszúf vagyok, a bég fia!

Hiszen ismertek ők engem. De egy nappal azelőtt még nem nyitották volna ki. Ha így üvöltöttem volna, akkor sem. Ha a bég fia vagyok, akkor még kevésbé! Azért engedelmeskedtek, mert már nem az voltam, aki addig. Mert férfi lettem.

Az égő Pelerden nem volt mit keresnem, mentem egyenesen nyugatnak, Patacs felé. Visszafogtam a lovat a sötétben, lépésben fél óra alatt odaértem. Az a Patacs falu húsz ház a Mecsek egy kis délre nyíló völgyében, és az volt ott, amit reméltem: a házak között három lovas léptetett fáklyákat tartva, jobbjukban kivont kard, a többiek pedig akkor szedték el a ráják pénzét, és zsákokat raktak vezetéklovakra. Nem írok erről sokat, barátom, mert már nem vagyok büszke rá.

Balról rohantam rá a legközelebbire, oldalt rántottam a gyeplőt, mert a lovam ki akart térni a fáklya tüze elől, és mielőtt a huszár megfordulhatott volna, hogy hárítson, belevágtam a fáklyát tartó kezébe, a lovam ferdén nekiütődött az övének, én a vitéz testének, az arcába könyököltem, megbillent, de még szorította a lovát. Egy pillanat volt, de úgy érzem, hogy ma is tart. Feléje esett az én fegyveres balom, felém pedig az ő sérült balkeze, és ugyanazt a karját kapta maga elé, mikor visszakézzel újra vágtam. Aztán beledöftem a hasába, ahogy lefordult a lóról. Puha volt.

Megfogtam a gyeplőjét, kardlappal rácsaptam a lovára, aztán a magaméra, amekkorát csak bírtam, ordítottam egy nagyot, a lovak megugrottak, a sebesült lába beakadt a kengyelbe, vonszoltuk, a két másik lovas eldobta a fáklyát, és kis híján elértek, de a sebesült katona nekiütődött valaminek, és elszabadultunk, ráhajoltam a lovacskám nyakára, friss és gyors volt, a zsákmány ló pedig üres és könnyű, az üldözőké fáradt, messziről jöttek, sokat száguldoztak estig, és súlyosabb, meglett emberek lehettek a lovasok, hamar lemaradtak, én pedig borzongva vágtattam be Pécsre. Önelégülten kiabáltam a kapuőrökkel, mutogattam a véren szerzett lovat és a véres ruhámat.

Mikor órák múlva elült a tűz a városban és a visszatérő lovasok lelkében, és egyedül maradtam, reszkettem és hánytam.

A ló derék állat volt. Eladtam egy Dzsoni nevű ziámet birtokosnak, aki hófehér bőrű volt, kék szemű, mert angolnak született, kereskedő volt, de Isztambulban megtért, harcos lett Magyarországon, és akkor már tizenegy faluja és több malombérlete volt a Budai Vilájetben. 2050 akcsét adott a lóért; a többi felszerelést – nyeregtakarót, kéknyerget, lószerszámot egyben 300 akcséért vette meg. Volt pénzem! De mennyi! Alláh akbár! Annyi! Megkaptam Pókos falu éves jövedelmeit a kincstári dzsizje nélkül! Öltem érte. És hamisítottam. Pont annyi pénzt szereztem, amennyi a magyaroknak hiányzott a hamisított defter szerint.

A Mennybemenetel Éjszakáján Isten összenézett Mohamed prófétával az égben, Iblísz pedig vigyorgott a Pokolban. Ő a Sátán.

Mikor arról a Fáról lehull egy levél,

a sorsoddal úgy ölelkezik a kaszás – az angyal Azraél –,

ahogy szerelemmel a zsákmány és a gyilkolás.

Ne félj!