Az első karácsony az utolsó házban, ami az első volt. Szende Ottó csak mosolygott maga elé. Van ilyen, visszatérni!

Összeszámolta, hány helyen lakott az eltelt hetven év során.

Az Apáca utcai parókia, ó, a szülői otthon.

Újra.

És mindig.

Valaha milyen hihetetlennek tűnt, hogy onnan bármikor is el kellene költöznie, hogy nem itt fog örökké élni. Még akkor is, ha egy apró fiúcska nem tudhatja, mi a csuda az az örökké. Hogy az más, mint az élete. Bár… Vajon egy öreg bácsi tudja-e, vagy csupán annyit sejt, hogy az “örökké” mindig egy életet jelent, kinek mennyit számlál ki. Aki ezt kiszámolja. Vagy engedélyezi. Ellenjegyzi.

No, mindegy is.

Márta halála szinte napra egybeesett a kárpótlás bejelentésével. Utána már minden nagyon egyszerűnek tűnt. Megvolt a temetés, és ő beadta a papírokat. Mit is lehetne tenni mást, ha a gyerekek kirepültek, Márta nem volt többé, mint visszatérni a gyermekkorba?

Hazautazott, és amikor a kopott, rozoga állomáson kiszállt, megcsapta a múlt szaga. Jobb híján nevezte így, ilyen melankolikusan, de mégiscsak volt benne valami. Határozottan érezte, hogy belülről, a lelkéből kúszik elő valami érzés, ami aztán végigszáguld a testén, és tanyát ver az orrában, hogy érezze, szimatolja, milyen is volt az, amibe most vissza fog térni.

Egyedül, természetesen.

Muris, mert amúgy sose volt nosztalgiázó fajta, Márta halála óta mégis el-elmerengett mindazon, ami történt. Néha még a fejét is csóválta. Hetven év, hajtogatta az unokáknak, az bizony nem kevés, csibéim. Azok meg nézték a papát kerek szemmel, és ugyanúgy nem tudták, miről beszél, mint az az egykor volt kisfiú sem tudott mit kezdeni nagyapja történeteivel, hiába voltak az utolsó szóig igazak, neki csak mese volt az mind.

Gyalog ment a vasútról felfelé. Itt, érdekes módon, minden évszak gyönyörű. A késő ősz is a maga tompa kékes, zöldes színeivel, hegyről leguruló gomolygásaival, ahogy képes elrejteni és csudamód megmutatni egy-egy részletet, utcasarkot, tűzfalat.

Odaért a ház elé, és nézte, mint egy régi fényképet. Ráismerek, ez az. Szinte a nyelve hegyén érezte a mondatot: ez a kis ház még hasonlít is valamelyest a réges-régi parókiára. Egyszintes, L-alakú épület, az udvar is majdnem olyan, mint egy messzi vidék kolostorának kertje, két paddal, felásott virágágyással, kúttal. A kút! Nem emlékezett rá, pedig valahol mélyen ott volt benne a kép, ahogy apa vödörbe rakja a szódát és leereszti a mélybe, mert annak épp olyan a hőmérséklete, ami a borhoz passzol, fröccsnek.

Szende Ottó a szódaautomatára gondolt, ami a többi elektromos csodával ott sorakozik a konyhában, a mikro, a vízforraló, a pirító, a gofrisütő, a kávégép, a kenyérszeletelő és zacskóforrasztó társaságában. Most egyszerre a rézüst és a kuglófforma rémlett fel előtte, amik anya konyháját díszítették. Látta saját magát is, amint ül a zöldre mázolt hokedlin, aminek kis fiókjában a cipőpucoló szerszámok pihentek, és ölében az üsttel veri a habot a csigás habverővel. Bőszen csapkod, és az anyja a szokott incselkedő módján teszi szóvá, hogy a tojásfehérje szerteszét röpköd a konyhában: hát mindenhová jut hab, ó, itt is, ó, ott is, Ottó!

Igen, az első ház az utolsó ház is.

Ez már a második karácsony lesz Márta nélkül.

Olyan pontosan elképzelte, milyen lesz. Azt is, csak azért is, hogy milyen jó. Nem fog szomorkodni. Hogy most már “csak ez” adatik. Nem lesz üres, kongó és fájó a karácsonya. Ő, Szende Ottó egymaga is teljes világ, és Márta ott lakozik benne, költözik, mozog vele, moccanjon bármerre is. Ő maga is egy ház.

Az ünnep előtt szédült meg a szupermarketben, amikor a hangszóróból negyvenedszer hangzott fel a Jingle Bell, műanyaghangon, gyorsított ritmusban. Levert egy fél polc Milka-szaloncukrot, ahogy kapaszkodni próbált. Egy kapucnis pulóvert viselő fiú segítette fel, zavarodottan nézett rá, ahogy ült a műkövön. Annyit hallott, ne most haljon már meg, öreg. A boltvezető kérdezte, kihívják-e a mentőt, de Szende Ottó csak legyintett. Kifejezetten érezte, miként tér bele vissza az élet, mintha pattogtak volna az erei, mintha pezsgőporral szórták volna tele a belsejét, ugyanannak a Jingle Bellnek az ütemeire éledt újjá. Felkelt a sebtiben a feneke alá dugott műanyag székről, megköszönte a segítséget, még intett is. Nem akart vásárolni?, kérdezte a biztonsági őr, aki ott strázsált mellette, de ő csak a fejét ingatta, halványan mosolygott, mint aki már tud valamit, mint aki vásárlás nélkül is birtokába jutott annak, amire szüksége van.

A háziorvoshoz mégis elment, aki annak rendje s módja szerint meg is szidta, és beutalta egy általános ellenőrző vizsgálatra. Az egészségével, nyugodtan ki lehet mondani, sose törődött, ha valaki mégis, akkor Márta, de ő sem túl nagy aggódással, csak ha valami kisebb baj volt, akkor korholta inkább, mintsem babusgatta volna, hogy nem lesz ennek jó vége, Ottó, te sem fogsz örökké élni. Már pedig úgy képzelte, örökké fog élni. Ebben az egyben el tudta képzelni, igenis van ilyen, örökké, ami semmi egyebet nem jelent, mint hogy Szende Ottó nem hal meg.

Ült ott a napfényes folyosón, és amíg a szívultrahangra meg a szemészetre, a laborra várt, jobb híján azzal múlatta az időt, hogy számba vette, a rajta lévő ruhadarabok közül mit mikor és hol vásárolt.

Nézzük csak, kezdte szinte izgatottan. A télikabát, igen, Stockholmban vették, méghozzá jó régen, amikor Márta egyik unokatestvérét, a Palikát látogatták meg. Szeptember járta, de olyan hideg tört be, hogy majd’ megfagytak. Mikor volt? Nyolcvannyolcban. A kesztyű is békebeli darab, több mint húsz éves. A körúton vette, Pesten, hirtelen felindulásból, még szinte nyár volt, de megtetszett neki, Márta csóválta is a fejét, megvolt a vélemélnye az ilyen vásárlási rohamokról. A sálja, na, csak arra emlékszik, hogy valamelyik lánya ajándéka, tán az Edité, hat-hét évvel ezelőttről. Ezek a dolgok mind ősrégiek, húsz, huszonegy tél maradékai. Izzadásai, kézmelege, a nyakán pihék, ezek a holmik mind tele vannak effélével – azaz vele. Ezért az övéi, ezért ragaszkodik hozzájuk. Bár, ez is lükeség, a maga nemében. Ha már volt otthonait összeszámlálta, mennyivel érdekesebb tárlat kerekedne abból, ha az élete során viselt összes cipőjét egymás mellé lehetne állítani, a nagyanyja által horgolt falatnyi mamuszon kezdve. Fehér cipője is volt, bizony! Meg bordó, aminek a bőre krokodilmintázattal büszkélkedhetett, Brnóban vette 1968-ban, és tisztán emlékszik rá, boldogsággal töltötte el. Egy bordó krokodilból készült cipő, egy hónappal a csehszlovákiai megszállás előtt.

Mire a belgyógyászhoz ért, a legtöbb rajta lévő holmit beazonosította. Emlékezett a zoknira is, Pierre Cardin, legalábbis rá van írva, zöld, önmagában csíkos, ami tán nem nagyon passzol a fekete kordnadrághoz. Viszont jól tudta, hogy azt is Pesten vette, Mártát várta, illetve Márta vizsgálatainak az eredményét, amikor három éve hányni kezdett, és az öccse, a Tóni bevitette a MÁV Kórházba. A belvárosban kószált, hideg, havasesős délután volt, négyre kellett viszszamennie, boltról boltra vetődött, amit ezúttal rettenetesen rühellt, de melegre vágyott, és végül, csak azért, hogy történjen valami ezen a délutánon a szorongó várakozáson kívül, vette ezt.

Tessék, egy zokni élete, kivizsgálástól kivizsgálásig. Minden körbeér.

Néha olyan félelmetesen tökéletesnek tűnik a világ.

Az ágyát ugyanarra a helyre tette, ahol gyerekkorában állt, az ajtóval szemben. Ahogy apa benézett, mindig a szája elé tette a mutatóujját, úgy kérdezte: ima? Megvolt?, és ő bólintott. Aztán bejött anya, és leült az ágya szélére, ő pedig minden áldott este azt kérte tőle, hogy kérdezzen hármat. Anya kérdezett, és ő válaszolt rá, akármilyen nehéz kérdések is voltak alkalomadtán. Ez volt az igazi ima.

Most olyan csönd volt esténként.

Olyan csönd, hogy nyugodtan bejöhetett volna bárki, és odaülhetett volna az ágya szélére.

A vetkőzőben aztán előbb a pulóverén, aztán az ingén is töprenkedni kellett. A pulóverről aztán hamar eszébe jutott, mi történt. A Balaton-parton vették, nem is olyan nagyon régen. Amikor Beácska, a legkisebbik lányuk elvált, és egész nap Szigligeten vigasztalták. Este a gyerek azt kérte, hogy most menjenek el, egyedül akar lenni. Mártával nekiindultak, de csak Badacsonyig mentek, amikor úgy döntöttek, hogy megalszanak, ahogy Márta mondta, jól beboroznak, ennyit megérdemelnek. Augusztus vége volt, hamar hűvösödött már, esti sétájuk során egy vacak kis butikba tértek be, hogy ne fázzon, ha kerthelyiségben ücsörögnek majd. Mert mindig olyan nagylegény, feddte Márta, aztán itt van… Ez az egy XL-es méretű pulóver volt a boltban, lila-fehér csíkos, ék alakú nyakkivágással. Kényelmes volt, lezser, sokszor vette fel. De az ing… A rendelőből kinézett az asszisztensnő. No, nem boldogul, Szende úr? Segítsek?

A kis kabinban alaposabb mustra alá vette az inget. A gallérja és a mandzsettája eléggé foszladozó állapotban volt már. A nyakbevarrásán Christian Berg neve díszelgett, nem rémlett, miféle márka ez. Talán a turkálóból való. Egyszer becsábultak bálabontásra, amikor ez még szenzáció volt. Mennyi remek holmi, szinte új, Hollandiában meg Angliában kidobálják, no persze, ott a nyugdíjasnak is telik új ruhatárra évente. Márta valami kabátkát vett. Ő meg ezt az inget? Egy holland vagy angol férfi ingére. Mintha odaajándékozta volna neki az az ismeretlen, félszeg mosollyal a szája sarkában: nézze, miszter Szende, magának adom, ha nem restelli felvenni…

De ez nem biztos.

Ahogy belebújt az ingbe, megborzongott. Megint érzett valamit abból a tántorgó bódulatból, ami a szupermarketben kerítette hatalmába. Kidobom ezt a vacakot, határozta el, úgyis rongyos már. Majd veszek egy újat. Karácsonyra. Lehet majd emlékezni rá, ez az ing, amit akkor szereztem be, amikor meg akartam halni. Nem nagyon, csak egy picit.

Mintha a világ el akarta volna játszani, hogy tökéletes, szenteste délutánján kezdett el havazni. Mind a három lánya felhívta, és megkérdezték, hogy nem érzi-e magát egyedül. Jöjjek oda, apus? Edit, Bea és Magdi is ugyanezt kérdezték, a világ három, távoli szegletéből, és ő pontosan érezte a hangjukon, hogy tartanak tőle, nehogy azt találja felelni, hogy hát az jó lenne, édes kislányom. Mert akkor ki kellett volna találni hamarjában valami füllentést, hogy mért nem tudnak jönni mégsem.

Jó volt ez így.

Állt az ablakban, nézte a hóesést. Megfőzte a teáját, tette bele egy csepp rumot, ahogy az apja szokta. Úgy öntötte az üvegből, mint az orvosságot, cseppenként. A járdát, az úttestet már teljesen belepte a hó, az ívlámpák narancsos fényében különös, idegen tájjá változott minden. Ki tudja, milyen lenne, ha tényleg eljönne a Megváltó? Idepottyanna ma este, épp az ablaka elé. Dideregne, az biztos. Egy szál vászongúnyában. Szende Ottó elmosolyodott ezen, és különös indíttatást érzett: bizony, hogy rögvest ablakot nyitna, és kiadogatna néki mindenféle meleg holmit. Megkínálná teával, adna rumot is bele, ha kér. Behívni…, hát nem biztos, hogy be merné hívni. Elvégre, ha jönne, el lehet képzelni, hogy sok dolga lenne, nem valószínű, hogy hozzá kvártélyozná be magát. Ámbátor, semmi sem elképzelhetetlen. Ahogy ő is itt áll, egy szál magában abban a házban, ami szinte már nem is létezett. Mi az, ha nem feltámadás?

A túloldalon bandukolva feltűnt egy hajléktalannak tűnő ember. Szatyor volt nála, és még most, a havas estében is megállt a szemetes mellett, puszta kézzel belekotort.

Szende Ottó letette a bögrét az ablakpárkányra. Izgatottságot érzett. Aztán ivott gyorsan még egy hosszú kortyot, érezte, amint a forró lé égeti a torkát. Bement a szobába, és a sötétben kezdett el kutatni. Azt a Christian Berg feliratú inget kereste, hová is tette. Amilyen kupi van nálad, fiam, hallotta az apja hangját. Az anyja hangját. Márta hangját. Ilyenkor azt szokta mondani: mért, mi múlik ezen? Most rossz ember vagyok? Fejcsóválva, szemrehányóan néztek rá a sötétből.

Már dobálta a ruhadarabokat. Aztán leguggolt, és a sötétben, találomra felmarkolt egy ölelésre valót.

Rohant kifelé, de meg kellett álljon az ablaknál. Teljesen üres volt az utca. Havas, narancssárga, homályosan fényes. Hallotta valahonnan messziről a Jingle Bellt. De hiszen zárva már minden bolt, áruház, pláza. Már a helyükre kerültek az ajándékok. Kiejtette a kezéből régi ruháit, keze a párkányon tapogatózva a bögrét kereste. Arra gondolt, tölt bele még egy kis rumot.