„Ha jő az este, leszáll a csillag,

Matuska lopva a hídhoz ballag.

Csokorba gyűjti a dinamitot,

úgy várja lopva a bécsi gyorsot.

Matuska, édes, Matuska, drága,

robbantsa fel a mi iskolánkat!

Nekünk a lógás, neked a foglár,

ez az igazi jó!"

(gyermeknépdal)

Adatközlő: Heller Ágnes

Tépett páfrányok közt aludtam, egy csőszkunyhóban, a vasúti töltés mellett. Mikor felkönyököltem, azt kérdeztem, ki meri zavarni az igazak álmát. Furkósbo-tokkal fölfegyverkezett parasztokat láttam magam körül, meg egy testes asszonyságot, akiben a Harmadik Rend egyik tagját véltem fölismerni. Az asszonyság a botomra taposott, nem értettem, miért van botom álmomban. De amikor fölkeltem, nagyon hiányz… [A kézirat nagy része átnedvesedett, és megette a penész.]

…egy fogadáson vagyok, csupa gazdag, finom úr, grófok, bárók, hercegek, magas rangú katonatisztek, politikusok és mágnások között. Egyszerre csak menetbe rendeződünk, és a kastély kertjébe vonulunk egy nyitott sírhoz, valaki kipenderít a sír széléhez, a kezembe nyom egy papirost, és mutatja, hogy olvassam föl. Elkezdem olvasni, hangom előbb gyámoltalan, halk, de egyre ércesebbé válik:

„Hölgyeim és Uraim!

Elősegíteni az emberek helyváltoztatását a térben, tehát az időben is, fennkölt és tiszteletreméltó feladat, mert éppen nekik, az utas számára szinte láthatatlan kísérőszemélyzetnek köszönhető az, hogy Önök, Hölgyeim és Uraim, gond nélkül száguldanak hóborította síkságokon, sűrű erdőkön, magas hegyláncokon, folyókon és völgyhidakon át, robognak az éjszaka sötét alagútjaiban, esőben és hóban egyaránt, méghozzá mintegy százhúsz kilométeres sebességgel óránként, hogy mielőbb távoli szeretteik karjába vessék magukat; szárnyas vaskeréken (ez a vasút jelképe) sietnek szeretteik elébe, ki a hálókocsik puha fekhelyein vagy a kényelmes plüssfotelekben elnyúlva, ki pedig – a legrosszabb esetben – a másodosztály fapadjain vagy éppenséggel a csomagtartón elhelyezkedve, de senki sem az álom ölelésében, hanem a Vasút, korunk e csodálatos találmányának meleg anyaölében ringatózva, s amíg így melegednek a plüssfotelekben vagy ülnek a vasanya ölében összegömbölyödve, miként a foetus, s a helyüket változtatják térben és időben, kényelmesen, mint valami orosz regényben (talán abban, amelyet az első osztályú fülkékbe beszerelt Mercur-lámpák vakító fényében olvasnak), ekkor tehát nem is gondolnak mindazokra a szorgos és lelkiismeretes emberekre, akik ott virrasztanak az állomások irodáiban a morzegépek és telefonkészülékek mellett, méghozzá nemcsak a nagy vasúti csomópontokon, hanem a kis vidéki őrházakban is, az isten háta mögött, azokra tehát, akik fent virrasztanak, fogadják az erős mozdonyokat, etetik és irányítják e szörnyetegeket, oly ügyesen és könnyedén, akár a fiákeros a lovát… Igen, Hölgyeim és Uraim, aki itt előttünk fekszik kiterítve, egyike volt azoknak, akiktől az Önök biztonsága függött, egy azok közül, aki – mint tisztességben megőszült tábornok, sok háborút látott veterán – közkatonaként kezdte majd’ negyven évvel ezelőtt, egy szinte névtelen kis vasútállomáson, hogy aztán munkájával és szorgalmával, áldozatkészségével és a Vasút iránti odaadásával meghódítsa magát a csúcsot, tábornoki rangig vigye, hogy úgy mondjam, hogy aztán abban a tisztjében, amelyet betöltött, miután győzedelmesen került ki minden veszélyből, megismerte a vasutashivatás összes fény- és árnyoldalait, egy végzetes balesetben fejezze be gyümölcsöző és a társadalomra nézve hasznos életpályáját. Igen, Meine Damen und Herren, nemegyszer állt ott a vagonok életveszélyes ütközői között, forgolódott a gyilkos kerekek körül, járta a síneket keresztben és hosszában, felkapaszkodott a mozdony hágcsóján, és soha, soha nem érte semmi baj, a vasszörnyeteg nem rúgta meg kemény patkóival, mintha csak ismerte volna, mintha barátok lettek volna, olyan viszonyban, mint ló és gazdája, a kezes jószág és a jószívű gazda között szokott lenni… s íme, most mégis, az emberséges gazdát elérte a halál, s a szolgálatban, csatatéren, nem békés, nyugdíjas korban, s úgy, hogy halálának pillanatában nem választhatta meg annak nemét. Ám a Vasút éli a maga békés életét, vagy legalábbis azt kellene élnie, exterritoriálisan, hogy úgy mondjam, semlegesen, mint Svájc, mert a Vasút, mindennek ellenére, továbbra is ellátja, vagy legalábbis el kellene, hogy lássa feladatát a nemzetközi szállítóforgalomban, hűen ragaszkodva kódexéhez, annak ellenére, hogy bizonyos politikusok el akarják tántorítani ettől, fel akarják használni alantas és gyilkos céljaikhoz, hogy e nemes hivatását és feladatát betöltő Vasúttal mint a jóakaratú emberek összekapcsolásán ügyködő nemzetközi szervezettel visszaéljenek, hogy kivetkőztessék mivoltából, hogy erkölcsi kódexét teljesen elvessék, hogy a Vasút örök elvét, az összekapcsolást, fejtetőre állítva, a szétválasztással, a közeledést az eltávolodással cseréljék fel; márpedig, Hölgyeim és Uraim, Önök jól tudják, hogy a vasutasok, akárcsak a tűzoltók, mindig felette kell, hogy álljanak, és felette is állnak, az egyéni, sőt az államérdekeknek is, mert az ő feladatuk az orvosokéhoz vagy a papokéhoz hasonlóan személyek feletti, nemzetek feletti; Istentől eredő, ha úgy tetszik. Igen, tisztelt gyászoló gyülekezet, ez a szerencsétlen sorsú férfi, mint mondtam, csatatéren esett el, nem forgalmi szerencsétlenség áldozata lett, nem önszántából ölelte magához a sínek hideg vasát, az értelmetlen robbanás pedig elvégezte rajta azt a véres mészárlást, melyet az ilyen dicstelen tettek végeznek el az ember fián. Adjuk meg neki, Hölgyeim és Uraim, adjuk meg neki a katonának kijáró végtisztességet, mert érdemes rá; dördüljön el hát a díszszázad sortüze, harsanjon fel karban a váltókezelők sípszava, dübörögjön a mozdony orgonája, hosszan elnyújtva, mint a jajkiáltás. És béke hamvaidra, Márkus Miksa barátom."

1892. január 29-én (vagy 30-án) születtél, reggel 6 és 7 óra között, a Vízöntő jegyében, abban a jegyben, amely arra rendelt, hogy egyéniséged sötét oldala domborodjék ki, úgymint agresszivitás, túlzott büszkeség, kevélység, hiszékenység, ingerlékenység, erőszakosság, korlátozhatatlanság és az ebben való szívósság és makacsság. Csantavéren születtél, ebben a Szabadka melletti faluban, amelyet úgy adtak-vettek különféle gazdái, mint barmokat a vásáron, talán ezért van az, hogy annyi kereskedő sehol nincs, mint ott… A falu első írásos dokumentuma is, amely 1462-ből maradt fönn, kereskedelmi célt szolgált: Mátyás király édesanyjának adományozta Chontafeyer falut fényesebb udvartartás végett.

Ebben a faluban volt édesapád papucskészítő mester, nagyapád templomszolga és harangozó a csantavéri római katolikus templomban, nagyanyád, akire legjobban ütöttél, alkoholista, titokban cserélte a kukoricát bácskai whiskey-re (ahogyan az Amerikát jártak mondták), vagyis kukoricapálinkára. Öt elemi iskolát jártál szülőfaludban. Tízéves voltál, amikor édesapád meghalt. Később édesanyádat Kőmíves Sándor, egykori segédetek vette nőül. Nem szeretted ezt az embert, aki apád helyét bitorlotta, bár azt készséggel elismerted mindig, hogy taníttatásodról gondoskodni igyekezett, igaz, anyád nyomásának eleget téve. Leveleidben ezért szólítottad „atyámnak". Anyád papnak szánt, mostohaapád pedig azt szerette volna, ha magad is a műhelyben maradsz és kitanulod a papucskészítő mesterséget. Pap ugyan nem akartál lenni, de – hogy otthonról távol lehess – látszólag elfogadtad anyád akaratát, ezért az 1903. év őszén a kalocsai jezsuita gimnázium I/b. osztályába beíratást nyertél. Szándékosan tanultál rosszul, nehogy pap váljék belőled, ez a cselekedeted az ingyen koszt megvonásával járt. Édesanyád és mostohaapád az elégséges bizonyítvány okán átíratott a szabadkai gimnáziumba. Itt sem tanultál valami jól, mert még mindig a fejed fölött lebegett, hogy pappá kell lenned, amit mindenképp szerettél volna elkerülni. Csak mikor keresztapád, aki egyben a csantavéri plébános is volt, azt mondotta, hogy rossz tanulmányi eredményeid miatt nem lehetsz pap, akkor nyugodtál meg kissé. Hogy anyádat ne keserítsd el nagyon, és mostohaapád nehogy megvonja tőled az apanázst, elhatároztad, kántortanító leszel. Édesanyád támogatta elképzelésedet, mostohaapád, vonakodva bár, de szintúgy beleegyezett, hogy a kalocsai érseki tanítóképzőben tanulj tovább. Mindig is jó fejed volt, bármit vissza tudtál mondani emlékezetből, ha azt egyszer is hallottad vagy olvastad. Úgyhogy a képezdében jól tanultál, stipendiumot is kaptál, amelyet teljes joggal vontak meg tőled, mikor társaidat cukkolva elcsaltad őket egy bordélyházba, ami kitudódott. Már akkor roppantmód szerettél hetvenkedni, adni a nagyot társaid előtt, és ha csak rövid időre is, meggyőzni önmagad, hogy összehasonlíthatatlanul nagyobb a szabadságod és hatalmad, mint a valóságban, egyszóval mulathatsz, garázdálkodhatsz, bebizonyíthatod, hogy mindent megtehetsz, magyarán: komikusan és naivan túlbecsülted magad.

Tulajdonképpen ezzel kezdődött balszerencsés életed tragikus regénye. Csak akkor ezt te még nem tudtad.

Már gyerekkorodban vonzottak a vonatok. Sokszor álmodtál azzal, hogy látod, amint a sötét éjszakában fölrobban egy vasparipa. Gyönyörűségesebb látványt elképzelni sem tudtál, mint a tűzcsóva ég felé ívelését. Mágikus erővel vonzottak a pályaudvarok. Ugyanakkor rettegtél is tőlük. Sokszor bolyongtál a vasútállomásokon, és a beérkező vonatokat igyekeztél minél közelebbről bevárni, miközben féltél, de ez a félelem kéjes borzongással párosult, és nem tudtad legyőzni. Sokszor elmentél a sínekhez, és a füledet a fémre téve előszeretettel hallgattad a kattogást. Köveket és kénport is helyeztél rájuk, és nagy megelégedéssel nézted, hogyan szikráznak, amikor átgázol rajtuk a lokomotív acélkereke.

Az oklevél megszerzése után három helyre is kineveztek tanítónak, a püspökhatvani kinevezést fogadtad el. Nem emlékszel, miért döntöttél így. Lehet, hogy a neve miatt. Ha már nem leszel püspök (hisz kétségtelen, hogy azzá váltál volna, ha anyádra és keresztapádra hallgatsz, és papnak mégy), legalább olyan helyen dolgozz, amelynek nevében hallható a „püspök" szó.

Elég jó tanító voltál, ezt Mindák Béla, az iskola igazgatója is elismerte. A gyerekekkel iskolán kívül is foglalkoztál: katonai gyakorlatokra okítottad őket, mert azt gondoltad, a hazának szüksége van katonailag jól képzett polgárokra, akik megvédik a hazát a külső és belső ellenséggel szemben. Most is ezt gondolod. Mindák Bélának igaza van abban, hogy nagyon szeretted a női nemet. Illatuk, szoknyájuk suhogása, mozdulataik, beszédjük, leheletük, egyáltalán: a jelenlé-tük mindig is (már gyerekkorod óta) különös izgalmat váltott ki belőled. Az viszont nem igaz, hogy a faluban nem akartál nemi viszonyt kezdeni, avégből máshova utazni meg sajnáltad volna a pénzt. Már akkor elhatároztad (ebben segítségedre volt rossz emlékű kalocsai tapasztalatod is), hogy p…-ért pénzt ki nem adsz, bordélyokba nem fogsz járni. Ezt a fogadalmadat egyszer szegted meg, Erdélyben, a háború alatt, akkor is kankót kaptál. Az özvegyasszonyok és a férjes asszonyok voltak a gyöngéid, meg a kalandra vágyó külföldi, magányosan nyaraló nők. Nem dicsekvésképp, de Püspökhatvanban is több özvegyasszonynak csaptad a szelet, nem kevés sikerrel, ám ezeket megmagyarázhatatlan férfiúi büszkeségből titkoltad, és eltitkolod most is, a tárgyaláson sem hozakodtál elő velük, mert nem akartad kényelmetlen helyzetbe hozni eme kiéhezett és (általad) boldoggá tett asszonyokat (akik között, mellesleg, ott volt Mindák Béla felesége is). Igaz, hogy az igazgató úr önfertőzésen kapott. Néha oly erővel tört rád a nemi vágy, hogy kibírhatatlan fizikai fájdalmat éreztél a heréidben, és mielőbb ürítkezned kellett. Többször nyúltál később is magadhoz az iskola vécéjében, csak körültekintőbben.

1913 októberében, mint egyévi önkéntes, bevonultál a szabadkai 6. honvéd gyalogezredhez. Tény, hogy tartalékos tiszt akartál lenni, azt gondoltad, ez emeli majd mind családod, mind környezeted előtt a tekintélyed. Az iskola után áthelyeztek Zomborba, a háború kitörésekor már mint őrvezető vonulhattál a szerb harctérre. Nem igaz, amit Ozsvár Péter, az egyik ellened beidézett tanú állított: „maga lőtte meg magát", hogy így felmentést kapj a katonai szolgálat alól, valóban megsebesültél, ezért elő is léptettek. 1914. december elején vagy november végén kerültél a szabadkai kórházba, már hadapródőrmesterként. A kórházból kikerülve mint zászlós, az altiszti iskola parancsnoka, majd a tiszti iskola parancsnokának helyettese lettél. A szolgálati szabályzatot és a tereptant adtad elő igen kitűnő eredménnyel, majd géppuskás tanfolyamra vezényeltek, ennek elvégzése után pedig, az 1915. év végén, az orosz harctérre. Részt vettél a Topo-ruc-Rarance-i harcokban mint a géppuskásosztag parancsnoka. Igaz annak a tanúnak az állítása, miszerint „élvezted a srapnelek süvöltését", és hogy az „különös zene tenéked". Az ilyen zene a dolgok még alakot nem öltött sűrűjét, a dolgok szívét adja vissza.

Ekkor érezted először, hogy olyan lettél, mint akiben hirtelen megpattant valami, mint aki késsel rohan ellenségének és leszúrja őt, ami háborúban végül is érthető és megmagyarázható bűn, de utána már elveszti a mértéket, öl egy rossz szóért, mulatságból, egy félreértett tekintet miatt; mint aki örül, hogy egy csapásra átléphet minden törvényt meg hatalmat, mint aki élvezi azt az émelyítő undort, amelyet másokban ébreszt, mint akit lidérces láz gyötör, s megrészegíti embertársai rettegése, miközben tudja, hogy ezért szörnyű megtorlás vár…

Később a pécsi 19. honvédezredhez helyeztek át. Itt ténylegesíttetni akartad magad, de visszautasítottak. Hogy miért, nem tudod, nem indokolták. Rosszul esett. Ezután kerültél Erdélybe, ahol egy trachomás század parancsnoka voltál, hadnagyi minősítésben. A mezőgazdasági munkálatokat felügyelted, parasztkatona lettél, rangon alulinak érezted, jobban kedvelted a frontszolgálatot, a srapnelek süvöltését, a gépfegyver kattogását, e zenéről szóló zenét. Az összeomláskor már főhadnagy voltál, kis ezüst vitézségi érem és bronz katonai érdemérem (Signum Laudis) büszke tulajdonosa.

(…)

Bizony, igaz Ozsvár Péter, egykori bajtársad azon tanúsítása, miszerint fokozott külcsínnal öltözködtél volna, és hogy kitűnő kereskedőnek és nagy vagyonú embernek tituláltad volna magad. Szeretsz hencegni, elképzelt történeteidet átéled, úgy érzed, megtörténtek veled az események. Szeretted, ha megcsodálnak, ha mindenkinél különbül nézel ki. Hol van az előírva, hogy a harctéren egy tiszt, még ha tartalékos is, úgy nézzen ki, mint egy disznó?!

Az összeomlás után valóban elárvereztétek a kincstári holmikat, mert „silány erkölcsi felfogású" vagy, és bizony vagyonszerzés céljából. Bár erről tájékoztattad felettesedet, aki viszont – megrándítva a vállát – csak annyit mondott, „főhadnagy úr, tegyen úgy, ahogy jónak látja, itt a vég". Ezt beleegyezésnek vetted, és engedtél századod (és a magad) óhajának. Az árverezésben nem vettél részt, de a befolyt összeget, mint felettes, magad osztottad szét. Vittél haza kincstári holmikat, de nem hatezer korona értékben, hanem csak négy. Igen, mondtad azt: „ha én nem hoztam volna el, ellopták volna a zsidók." Irigy voltál mindig is a zsidó kereskedőkre és iparosokra, mert talpraesettebben, okosabban üzleteltek, mint a családodból bárki. Hazatérve Csantavérre elfoglaltad tanítói állásodat, amelyre még önkéntesi éveidben választottak meg. Itt szervezted meg a polgárőrséget, embereid közül sokan vettek részt rablásban, amely rablásokat az ún. „zöldkáderesek", a frontról hazaszökött katonák számlájára írtak később. Ugyanakkor a fosztogató rác katonáktól megvédtetek jó néhány jómódú polgárt. Goldsmann Géza kereskedő üzletét és lakását a te embereid rabolták ki, a zöldkáderesek. Goldsmann Géza Meidinger-kályháját Kocsis Jánostól vásároltad (aprópénzért), aki hamarosan meghalt, és nagyon jól tudtad, hogy az a fűszerkereskedő tulajdona és rablott holmi. Hogy hírbe hoztak, öccsével megegyeztél: megvásárolod a speceráját és Goldsmann Benedek házát, jóval a vételár alatt egyeztél meg a rettegő fivérekkel, legyen irgalmas hozzád az Úr! Adósságodat viszont hamarosan kifizetted.

A tanítói fizetésed nem volt elegendő a kicsapongó életmódodhoz, kénytelen voltál hát kereskedelmi tevékenységet folytatni, annál is inkább, mert házasságot szándékoztál kötni Dér Irénnel, aki szintén tanítónő volt.

Ekkoriban kezdett el szekálni Gáspár Dezső igazgatótanító, és nem csak téged, de jövendőbeli anyósodat, apósodat és feleségedet is, akik ez idő tájt szintén a csantavéri iskolában tanítottak. Gáspár Dezső hiányzásaid miatt szorgalmazta eltávolíttatásodat, bár az is igaz, hogy irigyelte anyagi gyarapodásodat, mert ő összeegyeztethetetlennek tartotta a tanítói hivatást a kereskedelmi tevékenységgel. Elbocsáttatásodat megelőzendő írásbeli feljelentéssel fordultál a szerb tanfelügyelőséghez, midőn ezen feljelentéssel a szerb tanfelügyelőség nem foglalkozott, és midőn már igen szép haszonnal járt az Újvidékről, Szabadkáról, Belgrádból, Bulgáriából nagy mennyiségben behozott só, petróleum, cukor, gyufa és festék, amely árukat jóformán csak nálad lehetett beszerezni, úgy döntöttél, kiutasíttatod magad a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság területéről. Mezőtúron 1.200.000 koronáért 120 kataszter hold földet vásároltál, melynek egyhatodát apósodra és anyósodra írattad, és gazdálkodásba kezdtél. Döntésedet nagyban befolyásolta Gabriella lányod születése, és az, hogy tanítói állásodban bizonytalanná váltál. 1922 júliusában optáltad a magyar állampolgárságot. A gazdálkodás kellő forgótőke hiányában nem sikerült, ezért Pestre, a Rottenbiller utcába költöztél családoddal egyetemben, majd a birtokot eladván a Visegrádi utcában még egy házat vettél, amelyet hamarosan eladtál, és a Szabolcs utcában vetted meg egy ház 7/8-ad részét. Az eladók itt feljelentést tettek ellened, miszerint a szerződésben utólag a „koronáért" helyett „korona értékben" szavakat írtad be. Hosszas pereskedés vette ezzel kezdetét. Mindenesetre sikerült megőrizned hidegvéredet, lelkierődet, tettrekészségedet. Kedélyállapotodat, lelki rugékonyságodat, szellemi erődet semmi irányban nem érintette a perek sorozata, és az sem, hogy előtted tátongott az anyagi csőd. Fűszerüzletet nyitottál feleséged nevére, megkaptad az italmérési engedélyt, arra hivatkozván, hogy „hazafias magatartásodért" utasítottak ki az SZHSZ Királyságból, beléptél társként egy fa- és szénkereskedésbe, tőzsdéztél és egyéb kereskedelmi tevékenységet folytattál. Másodfokon megnyerted a pert az 1926. évben, így ismét a siker útjára léptél, ekkor már részvényes voltál a „Házkezelési r. t."-nél, amely Rt. részvényeinek nagy részével is rendelkeztél.

Mivel arra számítottál, hogy Ausztriában a képviselőválasztások után az ingatlanok ára föl fog emelkedni, úgy döntöttél, hogy a Budapesten értékesített házadból több házat vásárolsz ott. Többek között a Dempscher gasse 3. sz., a Kloster gasse 12. és az Eszterházy gasse 4. számú házakat vetted meg, sajnos jelzálogostul, amit aztán nagyon megbántál. Borkereskedéssel is foglalkoztál, „Tigris tej" néven próbáltál édes kadarkát eladni, de nem sikerült, pedig zseniális nevet fundáltál ki. 1928 májusában végérvényesen Wienbe költöztél. 1930 tavaszán részt vettél a „Házépítési és Gazdasági Szövetkezet" korlátolt felelősségű társaság megalapításában, azzal a céllal, hogy köz- és magánépítkezésekhez hozzájárulásokat közvetíts. Az egyik házadat akartad ezáltal újjáépíteni, és később értékesíteni, mert mint magánszemély nem kaphattál állami építési hozzájárulást. Evégből fölmondtál a ház lakóinak, de a fölmondást azok nem fogadták el, aminek folytán per keletkezett, amit elvesztettél. Hogy pénzhez juss, a ház tetőzetét fölgyújtottad, bocsássa meg neked a Mindenható, így 180.000 schilling kártérítést kaptál. A királyi törvényszék később élt a gyanúperrel, hogy te követted el a gyújtogatást, de bizonyítani nem tudta. Közben 1929-ben feleséged, Irénke súlyos tüdőbajt kapott. A kezelési költségek, a szanatóriumok, a perek és sikertelen vállalkozásaid következtében vagyonod felét már az 1929. évben elvesztetted. 1930-ban több mint hússzor foganatosítottak ellened kielégítési végrehajtást, úgyhogy ez év őszén vagyontalansági esküt kellett tenned. Vagyonleltárod 3 schilling készpénzt, 2 arany jegygyűrűt, néhány ruhadarabot és a Hoffgasse 9. sz. házat mutatta ki.

Wieni tartózkodásod alatt nagy előszeretettel foglalkoztál patentek értékesítésével, amelyeket magad ötöltél ki. Ilyen volt például a lassú folyású víz által hajtható turbina, amellyel villamosságot lehet előállítani. Ezáltal lehetett volna az összes vasutat villamosítani. Egy másik találmányod ugyancsak a vasúthoz kapcsolódik. Ez egy olyan készülék, amely a mozdonyvezetőt már nagyobb távolságról figyelmezteti, ha valami akadály van a vonalon. A mozdonyra felerősítendő alkatrész, amely önmagától működésbe hozza a légféket, ha az valamilyen akadályba ütközik, szintén a te találmányod.

Feleséged tárgyalásokat folytatott a wieni városi képviselőkkel a gázelzáró készülék ügyében. Ez a patentod kitűnően bevált volna a háztartásokban, mert a lényege abban állt, hogy a gáz a csőből csak abban az esetben ömlik ki, ha a gáz ég. A találmányi hivatalban csak „Orlisó" nevű találmányodat hagyták bejegyeztetni, ami egy olyan anyag (összetételét most sem árulhatod el), amelyet a benzinbe kell önteni, amitől annak hatásfoka 25%-kal emelkedik. Ekkor már minden erőddel azon fáradoztál, hogy patentjeid zöld utat nyerjenek, és a teljes anyagi csődtől megmentsed önmagad és családod. Drága gyermeked és feleséged, akik gondjaidról mit sem tudtak, felhőtlen élete lebegett lelki szemeid előtt. Meg a szégyen, ha kiderül, hová süllyedtél. A mai kor az arany középszer és az érzéketlenség kora, a lustaságnak, a tudatlanság dicsőítésének, a munkára való alkalmatlanságnak, a készen kapott eszmék és eszmények fogyasztásának a kora. Senki sem gondolkozik; ritka az olyan ember, aki valamiféle eszmét termel ki magából. Mind rohannak, sietnek, de ki tudja, hátha csak álmodja valaki az egészet, nincs itt egyetlen igaz, valódi ember, sem egyetlen valóságos cselekedet? Hátha fölébred az, aki mindezt álmodja – és egyszerre eltűnik ez az egész.

Mivel zseniális találmányaid ügye lassan haladt, gondoltad, meggyorsítod, és a tettek mezejére lépsz. Majd megmutatod te, ki vagy! Az érzésnek benned eleinte nem volt határozott és világos tárgya: csak utóbb alakult ki. Bizonyos zenei hangulat járt elöl, ezt követte az eszme, majd a gyakorlat.

Egy ágyon fekszem, pontosabban nem is fekszem, hanem egy nagyobb párnának dőlve ülök. A szürke pokróc alól, amellyel takarózom, csak a fejem és a kezem kandikál ki. A kezemben egy vékony könyvet vagy folyóiratot tartok. A címlapon különféle mozdonyok fantasztikus rajzai láthatók, nagy, stilizált betűkkel keresztben: „A jövő vasparipái". A címet szürkészöld alapra, nagyobbfajta betűkkel nyomtatták a füzet felső harmadán keresztül. A lapok zsírosak, és sok helyen be vannak hajtva, talán véletlenül, de az is lehet, hogy valami fontos adat megjelölése céljából. Nem tudom ezt, és emiatt furcsa szorongás vesz erőt rajtam. Hüvelykujjammal pergetem a susogó lapokat, amitől meg-meglobban az éjjeliszekrény márványlapján álló petróleumlámpa lángocskája. A lánggal együtt, mintha megindulnának, rezegni kezdenek a falikárpit szánjai… Álmomban elszenderedem. Mikor fölébredek, egy vonat kupéjában vagyok, tiszti egyenruhában, lovaglócsizmában. Kezemben az Új Nemzedék egy száma. A vonat fékezni kezd, kipillantok az ablakon, elsuhan előttem a sárga állomásépület, nem látom jól a várost vagy falut jelző táblát. Zotam vagy Zotmaz. Mikor a vonat megáll, már leszálláshoz készülődöm. Az állomáson tisztek és altisztek várnak, tisztelegnek és egy iskola melletti kertbe vezetnek. Enyhe cefreillat terjeng. A tisztek kulacsból pálinkával kínálnak. A szilvafákon sorban akasztott emberek lógnak, tízen, húszan is lehetnek. Oldalt egy férfit vezet a kabátujjánál fogva egy tiszthelyettes. Épp szólni akarok, hogy mért nem kötözi meg, mint szokás ilyen gonosztevőknél, ne úgy vezesse, mint egy vizslát, amikor a férfi, meglátva a felakasztott embereket, elugrik (miként a felriasztott nyúl, gondolom) a tiszthelyettes mellől, aki száját tátva tehetetlenül bámulja. A férfi kétségbeesett futásában sarkokat vágva, nehogy a golyók eltalálják, a közeli kukoricás felé menekül. Revolverlövéseim, melyeket utánaeresztek, már csak mögötte porzanak a szántáson, miután nagy lett a távolság, mire fegyveremet tokjából elő tudtam kapni. Két másik tiszt, az egyik valami Bibó nevű (álmomban még konstatálom, hogy honnét ismerős nekem ez a fickó), őrült futásban iparkodik a szaladót elérni. Igen ingerült leszek a történtektől, pálinkát kérek, és miután meghúzom a kulacsot, nyugszom meg kissé. Dacára a sok lövésnek, melyek a kukoricások felől hallatszanak, már le is mondok a gazember kézrekerítéséről, és már messziről szidni kezdem a visszatérőket, különösen azt a tiszthelyettest (Hermann?, villan át agyamon), aki a delikvenst az akasztófához oly trehány módon akarta vezetni. A Bibó nevű erősen lihegve jelenti: „Kapitány úr, alássan jelentem, megvan a zsidó, épp oldalt szaladt nekem a sűrű kukoricásban, fültövön lőttem, azonnal vége lett." „Hiszi a fene nektek, üvöltök rájuk, hát akkor hoztátok volna el mutatónak legalább azt a konya fülét ennek az imposztor zsiványnak." Tisztem nem szól semmit sem, elsomfordál.

Amikor már elfogytak az elítéltek mind, és nem volt több akasztanivaló – tisztem ismét mellettem terem. Kezében egy összegöngyölt lapulevelet tart, amelyet diszkréten széthajt, és megmutatja benne a frissen levágott emberfület. Miután személyesen ellenőrzöm, hogy a felakasztott hullák közül nem félfülű-e valamelyik, azt mondom neki: „Jól van, hát csak tedd el most már spirituszba talizmánnak."

*

Egy üzletben viseltes felsőkabátot vettem álmomban, egy pár sárga cipőt, két tartalék inget, borotvakészletet, egy trencskó felsőkabátot és ruhakefét. Összecsomagoltam. Vásároltam még egy vulkánfíber-utánzat bőröndöt, amelybe hatvanhárom darab ekrazitpatront tettem, egy tucat gyújtógyutacsot, ugyanannyi izzóhengert és vagy húsz darab 6-8 méteres gömb-villanyzsinórt. Gyorsvonatra szálltam, előtte még gyönyörködtem a vasútállomáson, hogyan ranzsíroznak a vonatok, Budapestre váltottam jegyet, harmadosztályú kupéban utaztam, törte a fenekem a fapad. Elővettem a pénztárcám, megszámoltam a pénzem, ötszáz schilling, ennyi az összes, gondoltam. Amikor a vonat a határ felé közeledett, az ekrazitot térdnadrágom száraiba dugtam, a gömbzsinórt pedig a derekamra tekertem. Hegyeshalomnál találkoztam egykori katonacimborámmal, Horváth Ernővel, akiből időközben detektív lett. Milyen jó színben vagy, mondta a detektív. Arra célzott, hogy kövérebb vagyok, mint mikor utoljára látott. Rapidul leráztam. Budapest határában a vonat vécéjében kiszedtem nadrágomból az ekrazitot, lecsavartam derekamról a gömbzsinórt, és a bőröndbe raktam, gúnyáimat papirosba csomagoltam. A pályaudvaron megismerkedtem egy külföldi, magányos, svéd fiatalasszonnyal, a hotelszobában lábait szorosan összezárta hátamon, nehogy gyorsan ejakuláljak. A szájában élveztem el. Szeretem az emancipált, északi, szopós nőket, gondoltam.

Hálából, magamnak is váratlanul, megcsókolom. Csókja nedves, érzem ajkán a spermám szagát.

Pizsamám nyáktól nedves, mikor fölébredek. Nedves ujjam a számban.

Gróf Károlyi Gyula, az aradi-szegedi ellenkormány volt miniszterelnöke, konzervatív arisztokrata a kormányzó bizalmából (akivel rokonságba is került) és Bethlen azon feltevéséből kapott megbízatást, hogy a gazdasági szanálás népszerűtlen feladatát elvégezve hamarosan lemond. Kinevezésével a hagyományos módon történő útkeresés maradt napirenden. Kormánya a különböző politikai erők kompromisszumára épült, amit az is jelez, hogy Keresztes-Fischer Ferenc – Horthy tekintélyes és tapasztalt bizalmasa – ült a belügy-, míg Gömbös a hadügyminiszteri székben. A bethleni út továbbvitelét mutatta, hogy a pártelnöki széket a volt miniszterelnök megtartotta magának, így a háttérből a konzervatív politika jelentékeny befolyásolására volt képes, s mint a kormányzóhoz igen közel álló politikus annak döntéseit is nagy mértékben befolyásoló személyiség maradt.

A Károlyi-kormány a minden szinten meghirdetett takarékossági gazdaságpolitikát abszolutizálta, amelyet hamarosan jelentős antiszociális intézkedésekkel volt kénytelen kombinálni. A kormány első intézkedése a pénzügyi rekonstrukció népszövetségi felügyelet alatt történő megindítása volt. Megkezdődött az állami kiadások befagyasztása, a beruházások visszafogása, és hamarosan a fizetések csökkentése is. Mindezt hamarosan követte a nyugdíjak és más szociális ellátmányok lefaragása. Mindez természetesen valódi gazdasági jelentőségén túlmenően rombolta a kormányzat és a rendszer társadalmi támogatottságát. A miniszterelnök szigorú monetáris (pénzügyi) politikája és az elsősorban a közalkalmazottakat érintő megszorítások hamarosan megosztották a kormányt is. Ugyanis a gazdasági válság nemcsak az alsóbb néprétegek elégedetlenségét növelte, hanem kiélezte a hatalom agrárius és merkantil érdekcsoportjainak szembenállását is. Egyre tragikomikusabb színezetet öltött, hogy a puritán Károlyi a gazdasági bajok egyetlen gyógyszereként a spórolást ismeri, s mindezt kifejezendő maga is gyalog járt a miniszterelnöki hivatalba, korlátozta az állami vezetők gépkocsihasználatát, a hivatalok papírfogyasztását.

A valóságos problémát azonban nem ezek az intézkedések, hanem az időközben megváltozott nemzetközi pénzügyi helyzethez való alkalmazkodás kérdése vetette föl. Miután London bejelentette, hogy letér az aranyalapról, a font hatalmas árfolyamzuhanása szerte Európában megingatott egy sor valutát. Mindeközben Anglia kereskedelme felélénkült, ami mutatta, hogy a nálunk is követett pénzügypolitikából van kiút. Károlyi kormánya kitartott a francia-amerikai mintájú ortodox valutavédő politika mellett. A Népszövetség pénzügyi tanácsai és elvárásai lehetetlen feladatot róttak volna az országra. Egyre világosabb lett, hogy élni kellene a nemzetközi moratórium bejelentésével és az inflációs eszközök élénkítő hatásával. Ehhez persze nemzeti egységkormány illett volna. A kormány sem erre az útra nem lépett, sem a hazai tőke rövid távú érdekeit nem szolgálta ki.

Károlyi helyzetét nehezítette, hogy erősen befolyásolható volt, s főként az, hogy a kormányzópárt élén továbbra is Bethlen István állt. Maga az Egységes Párt pedig egyre kevésbé állt a bizonytalankodó kormányfő mögé.

Nyilvánvaló volt, hogy egy ilyen politika erős ellenállást fog kifejteni, és a mögötte álló kormány csak átmeneti lehet. Hamarosan megmutatkozott, hogy a képzelt és valódi elégedetlenséggel szemben erőteljesen föl kell majd lépni. 1931. szeptember 13-án Biatorbágyon Matuska Szilveszter merényletet követett el a bécsi expressz ellen. A kormány a hisztériát a radikális csoportok, elsősorban a kommunisták ellen használta fel, mert bevezette, pontosabban kiterjesztette a gyakorlatilag a 20-as évek óta érvényben lévő statáriumot. A köztörvényes bűntényt a jogállamiság és a szabadságjogok erőteljes visszaszorítása követte. A szeptember 19-én kelt kormányrendelet a gyülekezési jogot nyirbálja meg, majd egy másik a „rögtönbíráskodás" kihirdetését teszi nyilvánvalóvá. 1932-ben letartóztatták, majd a statáriumot alkalmazva kivégezték Sallai Imrét és Fürst Sándort, a két kommunista vezetőt.

Az általános elégedetlenség lehetőséget nyújtott a szélsőjobboldali szervezeteknek, hogy tömegbázisukat növeljék. Az 1931-ben létrejött, Böszörményi Zoltán vezette Nemzeti Szocialista Magyar Munkáspárt jelentős bázisra tett szert korábbi elszigeteltségéhez képest. A nemzeti szocializmus országos zászlóbontására is hamarosan sor került, mikor is Meskó Zoltán, kilépve a kormányzó Egységes Pártból, megalakította a Magyar Nemzeti Szocialista Földműves- és Munkáspártot. Ez a párt már egyenesági elődje a későbbi nyilas mozgalomnak.

A kormánnyal szembeni bizalomvesztést Bethlen arra akarta felhasználni, hogy visszatérjen a kormányzatba, ám 1932 szeptemberében a lemondott Ká-rolyi helyett Horthy váratlanul az eddigi hadügyminisztert, Gömbös Gyulát nevezte ki miniszterelnökké.

Hallgattam a láthatatlan vonatok zokogását az éjszakában. Gyötörtek jajongó dübörgésükkel; rozsdaszínű falevelek zörögtek a fagyos, kemény talajon. Különös, zavaros előérzetem volt álmomban: féltem robajló vonításaiktól. Kiéhezett, borzas kutyafalkákkal találkoztam mindenütt. Sötét kapualjakból sompolyogtak elő, és keskeny léckerítéseken bújtak át. Némán, nagy csapatokban kísértek. Néha-néha rám sandítottak, borongó, szomorú szemmel. Furcsamód tisztelték nesztelen járásomat. Egy fekete fáról, melynek ágai áthajoltak a sövényen, kék őszi szilva potyogott az útra. Sohasem hittem volna, hogy késő ősszel is van ilyen kemény és kék szilva, gondoltam álmomban. Egy régimódi autó lámpájának váratlanul fölvillanó fényében észrevettem, hogy az utánam kullogó kutyafalka hangtalanul, majdnem áhítattal eszegeti a szilvát a kavicsos útról meg az árok sarából. Rögtön megértettem, miért ilyen némák és levertek ezek a kutyák: az őszi vadszilva összehúzza hangszálaikat, mint a timsó. Hallottam, hogy ropog foguk alatt a mag. Úgy látszik azonban, hogy maguk is szégyenkeztek emiatt; hogy így verik el éhségüket. Mikor a reflektorfény hirtelen fölcsapott, meglapultak az útmenti árokban, s amelyiknek nem volt ideje eltűnni, kővé meredten állt az úton. A bőrkabátos sofőr hirtelen fékezett. „Furcsa", mondta, de nem láthattam, kihez beszél. Azt hiszem, senki sem ült a kocsiban: nem égett benne lámpa. A bőrkabátos a két tetem mellé guggolt, és hosszan nézte őket. „Furcsa! Furcsa!", hajtogatta. Lélegzetvisszafojtva lapultam a repedezett falnál, az árnyék-ban. Láttam, ahogy a férfi visszaül a kocsiba; a fényszórók kigyúltak. Az autó már legördült az utcán, amikor fölbúgott a motor. Most értettem meg, miként sikerült a bőrkabátosnak meglepnie a kutyákat. A kocsi világítás nélkül ereszkedett lefelé az utcán, motor nélkül, egy vadállat furfangjával; a szél ellenkező irányban fújt.

Átugrottam az árkot, és megálltam ott, ahol nem sokkal előbb az autó lefékezett. Mindkét kutya a jobb oldalán feküdt, majdnem szimmetrikusan egymás mellett. Majompofájú öreg bulldog volt az egyik, pofáját a kerék még jobban szétlapította, a másik kis kínai pincsi, éremmel a nyakában. Lehajoltam, hogy megnézzem a nyakörvét. A körömnél nem nagyobb sárga éremre ez volt vésve: Márkus Miksa.

Abban a pillanatban a talaj könnyű remegéséből megéreztem a vonat közeledését. Aztán magát a vonatot, mint már annyiszor, egyszerre láttam kívülről és fülkénként: a férfiak mellény nélkül, elkékült állal terpeszkedtek az ülésen; az asszonyok poros neccbe rakott haja épp olyan volt, mint a hálóba föltett fonott kosarak, a szoknyájukat szorosan maguk köré hajtogatták, és maguk is mindenféle alakzatban nyúltak el az ülésen, a hatalmas keblek és apró combok reménytelenül összekeveredtek az apró keblekkel és hatalmas combokkal.

Sohase tudtam megmagyarázni, mi megy végbe ilyenkor bennem: furcsa férfihevület, valamilyen félelem, valami érthetetlen nyugtalanság tört rám, s arra ösztökélt, hogy puszta kézzel rohanjak a mozdony ellen. Amikor a vonat eldübörgött mellettem, fölkavarva a hervadt faleveleket, az eszméletlenség határán reszkettem, majd hirtelen és megmagyarázhatatlanul fölzokogtam.

*

Érdi telkem bekerítéséhez kell a vascső, mondom a zsidó kereskedőnek, bár nem kérdi.

Gondosan méricskélek, majd veszek tizenkét darab 5/4-es, 140 cm-es vascsövet. A vaskereskedésben nincs csomagolópapír, ezért átmegyek és hozok a szomszédos specerájból, becsomagoltatom, és a Nyugati pályaudvar indulási oldalára szállíttatom. Ezután egy közeli hajrígerbe megyek, hátra-hátranézek, mert folyton azt érzem, követnek; megiszom két spriccert. Fölszedek egy prostituáltat. Őzbarna szeme szomorú, megcsordult rajta a festék. Száján vastag rúzs, undorodom a rúzs ízétől; úgy teszek, mint az üzletemberek szoktak üzleti úton, gondolom. Hangja rekedt a sok cigarettától. Hátulról teszem magamévá, gyorsan és erőszakosan. Mint egy tág guminő, gondolom közben. A szopásért többet kér (jóval az árfolyam fölött), ezért kidobom. Lent a portás aranygombos uniformisában kommunista tüntetésről beszél a halkan sírdogáló lift-boynak. Ez jól jönne nekem, egy kis tüntetés, morfondírozok magamban. Ismét vonatozom. Nagytétény. Megállok a kandeláberes ház előtt. Unzsenírt benyitok a díszes nagykapun. Átvágok az udvaron, és egyszerre a szalonban találom magam. Furcsa a szobát elborító félhomály. Néhány gyertyaszál pislákoló fénye világít meg egy groteszk tábornoki egyenruhába öltözött figurát. Az egyenruhakölte-ménybe a tervező belevegyített csipetnyit Mátyás fekete seregének uniformisából, Rákóczi kurucainak romantikus öltözékéből, a díszmagyar barokk pompájából, a régi osztrák tábornoki egyenruha biedermeieréből, de figyelembe vette az egzotikus trópusi országok múlt századbeli hadvezéreinek, sőt rikácsoló madarainak színes öltözékét is. Drága nyusztprémből készült a kucsma és a panyókára vetett nehéz ezüstfehér selyemmente szegélye. A kucsma kócsagforgójához legalább húsz madár farktollát kötötték csomóba. A legfinomabb posztóból szabott dolmányán és nadrágján valódi aranyfonal a dús sujtás, paszománt és zsinórzat. Szintúgy aranyfonálból készült a széles, derekát átfogó kardkötő is. Sárga szattyáncsizmája igazi remekmű. A szófán ül, és némán magához int. Most ismerem föl: ő Hargittay G. Gyula, a hadúr. A szófa mellett egy asztal, közepén feszület, előtte meg vastag könyv, a Biblia, jobbra tőle koponya vigyorog, balra meg keresztbe tett tőr és a Monarchia hadseregében rendszeresített Frommer-pisztoly. Nevethetnékem támad, de bizarrul kongó hangja megrémít:

Ismered-e a kötelességed?

Igen, válaszolom magamnak is váratlanul.

A feszületre és a Bibliára hűséget esküszöl-e a szövetségnek? Engedelmeske-del-e vakon a legfőbb vezetőségnek? Soha meg nem tudakolod nevüket, s ha véletlenül megtudod, soha el nem árulod őket; amit a szövetségben megtudsz, sem jószántadból, sem kínvallatásra soha el nem mondod; minden parancsot teljesítesz, véget vetsz még önmagad életének is, ha erre kapsz parancsot; teljes erőddel és minden tehetségeddel támogatod mindenben a vezéreidet, akik majd segítenek rajtad, előmenetelednél is érdemed szerint. Tudod, hogy halál vár az árulóra, megesküszöl?

Igen.

Mint az Matuska Szilveszter (enyhén szólva) különös önéletírásából is kiderül, jobbára feleségének családjával tartotta a kapcsolatot. Többnyire apósától kért kölcsön pénzt, a legtöbb levelet neki írta, és az ünnepeket is (ha Csantavérre látogattak ilyenkor) rendszerint ott töltötték. Hogy ez azért történt-e így, mert szégyellte származását, nem tudni. Erre nézvést nem rendelkezünk dokumentumokkal.

Tudjuk viszont, hogy felesége öccsénél (a későbbi Dér doktornál, aki az ötvenes évektől haláláig, azaz a hetvenes évek közepéig a háziorvos szerepét töltötte be családunkban) maradt fenn levelezésének nagy része, amely levelezés kalandos módon menekült meg az enyészettől. Dér doktor halála után derült ki, hogy a felesége (név) morfiumfüggő. Ideig-óráig még el tudta látni magát, de később már segítségre szorult. Haláláig (cserébe a házáért) néhai barátnénk anyja vállalta a gondozását. Igen ám, csakhogy ő is rákapott a morfiumra. Dér doktor feleségének a halála után, már Szabadkáról, fölhívta Vékony doktort (aki másodállásban a csantavéri történeti dokumentumok szenvedélyes gyűjtője), nem segítene-e a leszokásban. Vékony doktor igent mondott, a sikeres kúra után az asszony megkérdezte, mivel tartozik, ő meg azt válaszolta, ha nincs szüksége Dér doktor orvosi szakkönyveire, azokat szívesen elvinné. Mikor elment a könyvekért, azokat bepakolván, a szokásos török kávé után, már elmenőben, rossz szokásból a verandán megemelte egy cipősdoboz fedelét. A fedél megbillent, és utánakapott, hogy le ne essen. Ezzel a hirtelen mozdulattal viszont légáramot generált, és a légáram kisodort egy levelet a cipősdobozból. Lehajolván, hogy fölvegye, automatikusan bele is olvasott, gyanús tartalma miatt meg is fordította, vajon ki írhatta, mikor meglátta a Sylvi aláírást, rögtön tudta, mit talált. Elkérte ezt is. Úgyis kidobtam volna, mondta a nő. Tőle kaptam a következő levelet, melyet betűhíven közlök. A levélből kiderül, hogy Matuska gondos családapa, aggódó férj stb. stb.

W. 2. okt. 1929.

Kedves Apus!

Névnapja alkalmával fogadja a legőszintébb szerencsekívánatomat. Kívánom, hogy továbbra is k. családja szemefénye, a társaságának büszkesége és a hazafiasság kiemelkedő vezéralakja legyen. Kívánom, hogy azzal a megérdemelt megelégedéssel nézzen a jövő elé, mint amit kiérdemelt az elmúlt pályafutásán. Isten sokáig éltesse!

(Ürítem poharamat, egyelőre vízzel telt, de majd újratöltöm…)

Kezeit csókolja Sylvi

Kedves Anyus, Apus és Ferike!

Úgy tudom, Ferikém, hogy a te névnapod decemberben lesz, így még kéthónapi időm van.

Irénke épp most írt, és írja, hogy most már a darázscsípés nyomai teljesen eltűntek, most már lelappadt a daganata. 63 és fél kgr-os. Ez igazán szép teljesítmény. Jól is néz ki Irénke, szép piros az arcza, okt. 28-án akar hazajönni, bár az orvos még ezt korainak tartja. Én is, ahogy legutóbb meggyőződtem a szükségességéről, még legalább 1 hónapot ajánlanék Irénkének. A szíve ugyanis rendkívül gyönge. Ha pár lépést tesz, már szívdobogása van. Azonkívül a víz még mindig nem távolodott el a mellhártya alól. Ott van kb. 6 dl. víz, amelynek a sorsa bizonytalan. Lecsapolni nem lehet, mert akkor a tüdőben támadt üreg ismét felnyílik. Talán a vese fokozottabb működésre való késztetése segít a bajon.

Természetesen, ha van egy eshetőség, hogy itthon épp úgy kezeljék, mint ott, akkor hazahozom. Hisz látom róla, érzem a beszédjéből, kicsillan minden sorából, hogy végtelenül vágyódik közibünk jönni. Talán itthon majd a szíve könnyebben helyrejön.

Gabika is már a második napja fekszik kis lázzal. Úgy látszik, egy nátha van nála kialakulóban. Ezt természetesen Irénkének nem szabad tudnia. Most még csak nekem kellene valami kis meghűlés, hogy kiegészítsem a létszámot.

A múlt héten Makón és Orosházán jártunk. Vettem hét waggon hagymát és 1/2 waggon mézet. Most ezt árulgatom váltakozó szerencsével.

Az építkezést, dacára, hogy megvan minden engedély, megvettem minden anyagot, egyelőre nem kezdjük meg. Míg el nem dől az a kérdés, hogy jogom lesz-e az egész épületet lebontani és újból felépíteni az új lakástörvény alapján. Ha ezt az engedélyt nem kapom meg, akkor kezdjük meg az emelet ráépítést.

Ugyanis, ha új házat építtet, akkor az építési összeg 60%-át az állam adja, 1%-os évi kamatra. Ezt szeretném elérni. Természetesen az újjonan épített lakások mind szabad bérmegállapodás szerint lennének kiadhatók. Ha ez nem sikerül, kezdjük a ráépítést.

Ami az új lakbért illeti, ebből ott, ahol renoválás van, semmi haszna a háztulajdonosnak. A lakbér a békebelinek 2000-szerese. Apusnál most, míg a renoválás nincs kifizetve, 2400-szeresét fizetik már most is a lakók. Ha ez a renoválási összeg ki van fizetve, és más nem jön (renoválás) közbe, a bér teljes összegében a háztulajdonost illeti. 1930. aug. 1-től 2300-szoros, azután 2700-szoros 1931. nov. 1-ig. 1931. nov. 1-től újból rendezendő a lakbér törvényileg. Tekintve, hogy itt most minden oldalon a polgári elemek törtek elő (Hiszen, a Heimwehr fenyegetőzései következtében, egytől-egyig teljesítik a polgári pártok kívánságait.) Magában a kormányban 2 Heimwehr vezető foglal helyet (két miniszter). Maga Schaber, a miniszterelnök a teljes garancia a szocialisták ellen. Ez egy rendkívül erélyes ember, aki a diktatúra átvételére is alkalmas. Ő volt az, aki 2 évnek ezelőtt a tömegbe belelövetett. Ezt a szocialisták rendkívül respektálják. Ilyen politikai atmoszférában fognak az új (a szocialistákból mindenki kiábrándult, még a munkásságnak is nagy része) választások 1931-ben lezajlani, és az a parlament lesz hivatva megoldani az új lakástörvényt. Ez a lakástörvény csak azért jó, hogy végre megtört a jég, de ez még olvadáshoz nem vezet.

Jelen soraimmal egyidejűleg írok haza is, az én szüleimnek. Eddig Irénke is informálta apusékat mindenről, épp ezért nem írtam én. Irénkét, mikor a darázs megcsípte, mindenfelé, mindenfelé az egész testén apró piros foltok lepték el és feldagadt az egész teste, a haját pedig egy hétig felkötve hordta.

De most már, hála Istennek, jól van.

Kezüket csókolja

Sylvi.

*

A merénylet után azonban különös fény vetült a kettős életű férjre. Mindenféle mendemondák, újságcikkek jelentek meg a mintaférj múltjáról. Ezek sokszor ellentmondanak egymásnak, cáfolatok és ellencáfolatok jellemzik, akik meg tudnának valamit (az újságírás már csak ilyen felületes, mihaszna műfaj volt e tájékon a múltban is), azokat vagy nem kérdezik, vagy hallgatnak, mint kriptában a koporsószeg.

Különösen tisztázatlanok Matuska múltjában az 1920-21-es évek. Valószínű, de nem egyértelműen bizonyított különítményes volta.

A bécsi Arbeiter Zeitung 1931. október 15-én és 17-én közölte értesüléseit, melyek szerint Matuska fehérgárdista volt, a hírhedt Héjjas-különítmény Babarczy-féle csoportjához tartozott. Az Est október 17-i száma szerint Matuska nem a Héjjas-különítménynek, hanem „minden valószínűség szerint" az Ostenburg-századnak volt a tagja. Az 1921. év őszi burgenlandi „felkelésben" is részt vett a „Tizler-féle rohamcsapat" tagjaként. Ostenburg, akinek egysége a burgenlandi bandaharcokat követő 1921. évi őszi királypuccs alkalmával átállt IV. Károlyhoz, Az Est október 18-i számában cáfoló nyilatkozatot közöltetett, amelyben kijelentette: „Matuska sohasem volt tagja az én századomnak." Ugyanitt nyilatkozott Prónay is, igen, az a Prónay, akinek a „Sopron, a hűséges város" állandósult, ambivalens értelmezői szerkezetet köszönhetjük: „Matuska sohasem volt felkelő." Az Arbeiter Zeitung október 21-i száma bizonyított tényként ismerteti Matuska szerepét Héjjasék Ehmann-telepi csoportjában. (Az Ehmann-telep egy barakktelep volt, ahová az I. világháború alatt hadifoglyokat helyeztek el, de 1920-ban különítményes csoportok is tanyáztak ott.)

A Matuska fehérgárdista múltjáról szóló közlések kínosak lehettek a horthysta kormány és hatóságaik számára, ezért a budapesti rendőrség cáfolatot adott ki, amelyet a budapesti lapok október 22-én közöltek. A cáfolat szerint az Arbeiter Zeitung október 21-i közlései helytállóak, de nem Matuska Szilveszterre, hanem Matuska Károlyra vonatkoznak, aki a rendőrség bejelentőhivatalának a tisztségviselője. Az Arbeiter Zeitung arcátlan csalásnak tekintette ezt a cáfolatot, a budapesti lapok viszont nem vonták kétségbe a cáfolat helytálló voltát. Október 30-án az Arbeiter Zeitung fényképet közölt, amelyen egy nagyobb társaság fehér asztalnál ünnepel valamit. Egy részük egyenruhás katonatiszt, közöttük legelöl jól látható egy ezredes; ezek aktív vagy nyugdíjazott hivatásos tisztek, míg a civilek valószínűleg tartalékosok. Közöttük látható Matuska Szilveszter is. Ő a fénykép publikálása előtt már magára vállalta a biatorbágyi és a többi vasúti merényletek „egyedüli tettesének" szerepét, a fénykép közlése miatt viszont sajtópert indított az újság ellen. Sérelmezte, hogy a lap az ő hozzájárulása nélkül közölte a képet. Senki más nem tiltakozott a felvételen szereplők közül a publikálás ellen. Könnyen lehetséges, azért nem, mert nem akarták fölhívni magukra a figyelmet, hogy „egy tálból cseresznyéztek" a biatorbágyi rémmel.

Külön figyelmet érdemelnek Matuska bécsi kapcsolatai. A magyar belügyi nyomozótisztek 1967-1968-ban, amikor rekonstruálni próbálták a merényletet és megpróbálták kivizsgálni (nem minden ideológia nélkül), nos, ezekben a vizsgálódásokban sok érdekes adatra bukkantak. Különösen érdekes Gömbös Gyulához fűződő viszonya, mondhatni köteléke. (Csak úgy mellékesen jegyezzük meg, hogy ahhoz a Gömbös Gyulához, aki 1921-ben menedéket adott Erzberger birodalmi pénzügyminiszter gyilkosainak, Hinrich Schulznak és Heinrich Tillessennek, akiket a Germán Rend egy titkos összejövetelén sorshúzással jelöltek ki a merényletre. „…Gömbös Gyula szélsőjobboldali politikus díszvendégként fogadta, majd hamis papírokkal látta el őket, és így Spanyolországba utazhattak" – írja Jörg von Uthman Merényletek könyve című művében.)

E rekonstrukciós nyomozás során belügyi nyomozótisztek meghallgatták Enyedy Balázst, a két világháború közötti szélsőjobboldali mozgalmak egyik, széleskörű ismeretséggel rendelkező résztvevőjét. Tudott arról, hogy Gömbös Gyula első felesége (akitől két fia és egy lánya született) bécsi asszony volt, s Gömbös gyakran utazott oda. „Bécsi tartózkodása alatt – mondotta Enyedy – szoros barátságban volt Matuska Szilveszter magyar származású osztrák állampolgár, volt főhadnagy, gyárossal." (Most tekintsünk el attól a piciny hibától, hogy Matuska soha nem vette föl az osztrák állampolgárságot.) Vallomását így folytatja: „Az 1920-as évek végén többször megfordult Budapesten, hogy Gömbössel találkozott volna, azt csak feltételezem. Annyi azonban tény, hogy a biatorbágyi merényletet (viaduktrobbantás) közösen agyalták ki. Az egész Matuska-féle ügy Hitler-Göring Reichstagjának felgyújtásához hasonló manőver akart lenni." (Krónikánkat meg kell akasztanunk itt egy pillanatra, hiba történt, elvtárs, hogyan lesz kijavítva? A hasonlító megelőzte a hasonlítottat. Ugyanis a Reichstagot később gyújtotta föl Van der Lubbe, mint ahogy a biatorbágyi merénylet megtörtént. Hogy Enyedy úr szenilitása okozta-e ezt a malőrt vagy a nyomozótisztektől való félelmében keverte össze az időpontokat, nos, ezt már valószínűleg sohasem fogjuk megtudni.) „Gömbösnek alibire lett volna szüksége – mondta még –, hogy a világ közvéleménye előtt igazolva legyen a magyarországi baloldal jogos felszámolása."

Fölhívta a nyomozók figyelmét Varga Ferencnére, aki 1926-27-ben telepedett le Bécsben, és ott „magyar éttermet" nyitott. „Az asszonytól tudom – mondotta –, hogy Gömbös a magyar konyhája végett nála szokott volt étkezni, s szavaiból ítélve talán intim kapcsolatok is fűzték egymáshoz őket." Varga Ferencné nem tagadta Gömbössel való kapcsolatát: „1936-ban ismerkedtem meg vele nagytétényi birtokán. Sokszor jártam nála Budapesten az Úri utcai lakásán, és Bécsben is több alkalommal találkoztam vele, szerelmi kapcsolatunk Gömbös haláláig tartott."

Van itt egy aprócska ellentmondás Varga Ferencné „vallomásában" is. Nézzük csak, egy helyütt ezt mondja: „Magyar éttermünk törzsvendégei közé tartoztak a magyar emigráció legkülönbözőbb rendű és rangú emberei. Gömbös Gyula is gyakori vendégünk volt, nem csak a viszonyunk miatt, hanem mert Bécsben élő feleségét rendszeresen látogatta. Ilyen alkalmakkor mindig bejött az éttermünkben tanyázó magyar urakhoz, és azokkal tárgyalt. 1927-ben tűnt fel éttermünkben Matuska Szilveszter. Rendszeres látogatója volt üzletünknek, s mint ilyen, alkalmam volt tapasztalni, hogy ugyanannak a baráti társaságnak a bizalmát élvezte, amelyikhez Gömbös Gyula is tartozott. Ez a társaság mindig valami tervet készített elő. Férjem állandóan óvott tőlük. Határozottan állítom, hogy Matuska letartóztatását követően az étterem vendégei egyértelműen tárgyalták, hogy Gömbös Gyula és Matuska Szilveszter szoros kapcsolatban álltak egymással." Majd valamivel később: „1931 nyarán egy alkalommal egy lokálban szórakoztunk, amikor egy férfi lépett az asztalunkhoz, és Gömböst köszöntve néhány mondatot váltottak németül. Amikor Matuskát elfogták, az újságokban közölt fényképeken felismertem a férfit, aki az említett lokálbeli találkozón a társaságomban levő Gömbös Gyulával néhány mondatot beszélgetett. Ezt a felismerésemet Gömbös Gyulának nem mertem megmondani, ő maga pedig kapcsolatairól soha nekem említést nem tett." Ha ismerte Matuskát, hiszen 1927 óta rendszeres látogatója volt üzletének, akkor miért nem ismerte föl ott rögtön, a lokálban, ahol a szélsőjobboldali vezérrel szórakozott? Mi az, hogy az újságokból ismerte föl a férfit? Miért beszéltek németül? Vargáné akkor már négy éve Bécsben élt, nyilván értette őket. Itt bizony minimum két olyan állítás viszonya áll fönn, amelyek egyidejűleg, illetve ugyanabban a vonatkozásban állnak egymással ellentmondásban, tehát kizárják egymás igaz voltát – hogy rátermettségünket bizonyítandó némi bölcseleti ízt vigyünk krónikánkba.