“csorba lépcsőkön le az alvilágig”

(Ismeretlen XXI. századi magyar költő)

Minden egy vonatúttal kezdődött, hogy utóbb ezzel a vonatúttal végződjék is minden. Egy szép májusi napon, a második évezred fordulóját libamód követő évek valamelyikén. Egy olyan napon, amelyet mintha eleve nászútra terveztek volna az égi műhelyekben. Sütött a nap, kéklett az ég, ragyogott a fényben a Keleti Vasút eklektikus épülettömbje. Kiköpött biedermeier idő volt, habos kávés és kuglófos, talán csak néhány jól táplált bárányfelhő hiányzott a teljességhez. És ez így is volt rendjén, hiszen Kollarik valóban nászútra igyekezett, illetve oda tartott, mivel az igyekvésnek még a látszatát is kerülni kívánta. A nászút nem rövidtávfutás, amit egy lélegzetre kell megtenni, hogy aztán célba érkezvén kiüresedett tudattal abban se legyünk biztosak, ki győzött. Nem, a nászút komótos vasárnap délutáni séta, az élet napos oldalán, kart karba öltve szívünk választottjával. És ez a séta egy nászúthoz illő, idilli városkába vezet, mondjuk Vlagyivosztokba. Addisz-Abebába. Esetleg Phenjanba. Vagy ha valaki nem rabja a közhelyeknek, és igazán egzotikusra vágyik, akkor a távoli és titokzatos Bécsbe. Márpedig Kollarik ilyen volt, megrögzött kalandor, aki még a nászútját is feláldozta ködös képzelgéseinek.

Jóllehet járt már Bécsben – amennyiben járásnak lehet nevezni, ha az ember (mert az ember már tízévesen is ember) egy hosszú út első állomásaként lekászálódik az egyórás pihenőjét töltő vonatról, és néhány évvel idősebb bátyja jó néhány centivel hosszabb lábának hatalmas lépteit már-már futva követve, elmerészkedik a pályaudvar kijáratához, ott néhány pillanatig kibámul a környező utcákra, és közben izgatottan, ám különösebb meghatottság nélkül gondol arra: “lám, ez Bécs…” Ezt a hosszú utat Kollarik a szüleivel tette a világ egy távoli pontjára, a francia fővárosba. Kollarik apját, aki klasszika-filológus volt, ugyanis meghívták egy évre vendégtanárnak az ottani nagy múltú egyetemre, és ő magával vitte a családját. Ami nem volt a legegyszerűbb dolog. Minthogy azokban a régi időkben Magyarországon minden külföldi út nagy utazásnak számított. Még az egynapos bécsi kiruccanás is. Hát még egy év Párizsban. Főleg családostul. Ami kicsit olyan, mintha örökre menne az ember. Márpedig azokban az időkben örökre menni tényleg csak örökre lehetett (vagy legalábbis időlegesen örökre, ami egy és ugyanaz). Már ha lehetett. Amit Kollarik a maga tízéves fejével föl sem ért igazán, csak azt vette észre, hogy a szülei már indulás előtt rendkívül idegesek voltak, de indulás után, az idő és a távolság előrehaladtával, ha lehet, még idegesebbek lettek. Idegességük akkor érte el tetőfokát, amikor a vonat néhány óra és kilométer elteltével egyszerre megállt, és hosszú perceken, sőt tízperceken keresztül úgy tett, mintha sosem is indulna tovább. Kollarik nem értette a helyzetet. Fáradt volt, nyűgös, addigra már elcsitult benne az utazás okozta kezdeti lelkesedés. Ám a szülei ezúttal nem voltak tekintettel a fáradtságára, és szinte ingerülten világosították föl, hogy a határra értek. Ez a szó, a határ, viszont egyszerre fölvillanyozta Kollarikot. Nem tudta pontosan, mit jelent, még sosem járt a határon, de a fogalom varázserővel bírt számára. Sőt nem csak az ő számára. Akkoriban ez a fogalom Magyarországon, így vagy úgy, mindenki számára varázserővel bírt. Kollarik például hallott valamit a nagyapjától, aki valahányszor a kezei közé kaparintotta, főként nyáron, a hegy tetején, a balatoni házukban, de év közben is, ha éppen náluk töltött egy hétvégét a hatalmas belvárosi lakásban, mindig elárasztotta a történeteivel. A nagypapa azt mesélte, hogy egyszer régen, valamikor (ő nyilván pontosan mondta, de Kollarik számára a nagypapa minden története beleveszett az időtlenség homályába) megnyílt a határ, és mindenki mehetett, amerre látott, és ő mennyire bolond volt, hogy mégis itt maradt. Kollarik számára nem volt világos a történet, hogy miért és főként hova is akart volna elmenni a nagypapa, de élesen megmaradt a fejében, hogy a határ olyan valami, ami általában zárva van, de egyszer-egyszer (talán varázsige hatására) mégis megnyílik. És akkor mindenki mehet, amerre lát. És most, amikor ott álltak a vonattal a határon, látta a szülein, hogy az a kérdés, megnyílik-e számukra. Nem tudta, hogy kell az egészet elképzelni, de valami különleges attrakcióra, rendkívüli látványosságra számított. De aztán csak annyi történt, hogy fölszállt egy csomó egyenruhás ember (a határőrök, miként a szülei suttogásából megtudta, és ez megint érdekes volt számára: ők tehát azok, akik vigyáznak a határra, és amikor eljön a megfelelő pillanat, megnyitják, hogy mindenki mehessen, amerre lát), akik közül néhánynak géppisztoly lógott a vállán (legalábbis Kollarik később előszeretettel emlékezett így erre a jelenetre), elkértek mindenféle iratokat az apjától, és sok-sok kérdést tettek fel neki, de aztán nem mondtak semmit, csak elmentek. Majd újabb egyenruhások jöttek, akik belenéztek a csomagjaikba (rengeteg csomagjuk volt, az apja indulás előtt az egész kupét telepakolta), és szintén feltettek mindenféle kérdéseket, de aztán ők sem mondtak semmit, csak ők is elmentek. És utána még hosszú ideig (Kollarik számára időtlenül hosszú ideig) állt a vonat, míg végül nagy nehezen elindult. Kollarik erre ébredt. És rögtön megkérdezte, ezek szerint megnyílt-e a határ. De a szülei csak rejtelmesen mosolyogtak, és azt mondták, aludjon tovább. Legközelebb pedig már akkor ébredt föl, amikor Bécsbe érkeztek.

Kollarik nem szerette ezt a történetet, nem szerette tehát Bécset sem, dacára a tízéves kori emléknek, melyben Bécs a vég nélküli utcák hívogató városaként maradt meg számára. De ez az idő már elmúlt, ahogy elmúlt az első feleség ideje is (végtelenül hosszú időbe telt, míg az is elmúlt), Kollarik közben másodszorra is megnősült, s ez az ifjú felesége olyan tehetséges szanitécként gyógyította a múlt sebeit, hogy már-már a hegek is nyomtalanul eltünedeztek. Így aztán egyszerre mégiscsak Bécs lett a nászút tervezett célpontja, amiben némiképp az is szerepet játszott, hogy ehhez a tervezéshez nem kellett különösebb előkészületeket tenni. Csak le kellett foglalni egy közepes árfekvésű bécsi szállást (nem túl drágát, hiszen Kollarik középiskolai tanári díjazása nem tette volna lehetővé, de nem is túl olcsót, elvégre nászútja legfeljebb kétszer-háromszor van egy életben az embernek), és csupán meg kellett venni a vonatjegyeket. (Na meg persze, afféle előfeltételként, össze kellett házasodni, de ennek az aprócska ténynek jelen történetünkben mindössze háttérinformációs szerep adatott.) Csak. Csupán. Ez a két viszonyszó is mutatja, milyen határozottan megváltoztak a viszonyok Magyarországon Kollarik első bécsi útjához képest. A nagy útból, amit korábban jelentett, egyszerre mindennapos, kedélyes kis kiruccanás lett. Sőt már az sem. Már nem is volt divat Bécsbe menni. Hiszen annyi lett az egész, mint átmenni egyik szobából a másikba. Ennek megfelelően a határ szó is elveszítette jelentését. Pontosabban, ahogy ez a szó korábban csak egy bizonyos kontextusban, nyugati határként létezett, úgy most áttevődött az ország másik felére, és csupán keleti (esetleg déli) határként értelmeződött. De valójában úgy is alig. Lassan kezdett felnőni egy nemzedék, amely számára a határ fogalma szép lassan értelmezhetetlenné, de legalábbis nem értelmezendővé vált. Ehhez a nemzedékhez tartozott Kollarik (második) felesége is. Így számára magától értetődő volt, hogy az ember úgy utazik Bécsbe, hogy fölül a vonatra, és meg sem áll az úti célig. És még (már) útlevélre sincs szüksége. Kollarik viszont ezt csak nehezen tudta fölfogni. Pedig alig érintette valamivel többször annak az elmúlt világnak a talaját, mint a (második) felesége. És mégis. Úgy látszik, abból a világból ennyi is elég volt. Így aztán némi időbe telt, amíg a (második) felesége rávette, hogy hagyja otthon az útlevelét. Hiszen a személyi is elég. És elég fölszállni a vonatra, és nem kell görcsösen összehúzódva üldögélni a határig. Mert nincs többé határ.

Így indult ez az út. A nagy utazás, amely eredetileg kicsinek készült, egy kedélyes, kis bécsi kiruccanásnak. És talán éppen ez volt a baj. Mert egy nászút nem kedélyes kiruccanás. Egy nászút mindig a végtelenbe vezet. Akkor is, ha válással végződik. Sőt akkor csak igazán.

Így indult ez az út. Kollarik (második) feleségével, aki a maga megszokott módján felhőtlenül csacsogott az útitervről (amelyben gyanúsan központi szerepe volt egy bizonyos sétáló utcának és a benne található ruhaüzleteknek), az időjárásról és a vonatablak előtt elsuhanó tájról – vagyis tulajdonképpen bármiről, hiszen csacsogásának nem volt más célja, mint hangot adni határtalan elégedettségének, hogy férjhez ment, és elindult élete (első) nászútjára. És Kollarikkal, aki ott kuporgott az ülésen mellette, látszólag figyelmesen hallgatva ifjú hitvese életörömtől duzzadó szavait, ám valójában begubózva önnön megmagyarázhatatlan szorongásába, amit még egy ilyen röpke utazás is keltett benne.

Kollarik egy ideig valóban úgy tett, mintha lekötné a fülkagylóját csiklandozó bájos hangáradat, de aztán tüntetően lekapta a poggyásztartóból kisméretű hátizsákját (felesége útmutatása szerint nagyobb táskára semmi szükségük nem volt, elvégre három nap Bécs egy fogkefével és egy váltás fehérneművel is teljesíthető, amivel őszintén zavarba hozta Kollarikot, aki még egy félnapos kirándulásra is előszeretettel csomagolt bőröndbe, az időjárás minden szeszélyére fölkészülve – ráadásul figyelmét véletlenül sem kerülte el az a tény, hogy a feleségének látszólag hasonló méretű hátizsákja a fizika törvényeit meghazudtolva a ruháknak és piperecikkeknek legalább három-négyszer nagyobb mennyiségét volt képes befogadni, mint az övé), és előbányászta belőle azt a karcsú kis kötetet, amelyre még előző nap az iskolai könyvtárban bukkant, és amelynek a bécsi útikalauz szerepét szánta. Ahogy felütötte a könyvet, rögtön látta, hogy jól választott, mert ugyan egy szokványos útikalauztól elvárható praktikus információkat nemigen talált benne, de Kollariknak nem is volt szüksége ilyen jellegű tudnivalókra. A lehető legkevésbé volt kíváncsi olyan hétköznapi tényekre, mint hogy merre keresendő a stefánszdóm, mikor tart nyitva a kunszthisztorisesz múzeum, vagy mennyiért lehet vinersniclit enni. Ellenben már a második vagy harmadik oldalon érdekfeszítő leírásba ütközött egy külvárosi templomról, amely az őrültekháza közvetlen szomszédságában van, és amelyet csak hetente egyszer nyitnak ki, kifejezetten az őrültek számára, akik ott hallgatják a vasárnapi istentiszteletet. Ezt egy öreg pap celebrálja, aki már félúton van a mennyország felé, beszélni is alig tud, csak egész halkan, magában motyorássza az evangéliumot, de talán éppen ezért tud szót érteni az elmeháborodottakkal, akik soha nincsenek annyira nyugton, mint a heti egy szentmise idején. Kollarik látta maga előtt a templomot: mindössze kápolnányi, szecessziós (Jugendstil) épület, amelyet Klimt-freskók díszítenek, és csak véletlenszerűen, öntudatlan bolyongások eredményeként lehet rátalálni, talán éppen vasárnap délelőtt, a mise idején, hogy aztán az őrültekkel együtt lehessen végigmeditálni az öreg pap alig hallható prédikációját.

Itt tartott Kollarik az olvasásban, amikor nyílt a fülke ajtaja, és egy férfi lépett be rajta. Pontosabban megállt az ajtóban, megkérdezte, van-e szabad hely, majd a választ meg sem várva fölrakta holmiját a poggyásztartóba. Mentségére szóljon, az igenlő válasz kicsit késett. Ennek az volt az oka, hogy Kollarik felesége belefáradván a csacsogásba és az életörömbe, elszunnyadt Kollarik vállán, Kollarik pedig soha nem volt gyors válaszadó. Különösen akkor nem, ha beléfagyott az út kezdetétől fogva egyébként is didergő szó. Ennek viszont külön oka volt. Mégpedig az, hogy a belépő férfi megszólalásig hasonlított arra a bizonyos idősebb családi barátra, aki egyszer annak idején Kollarikot Bécsben kalauzolta, hogy aztán valamivel később némileg más típusú szerepet töltsön be az életében. Ez a más típusú szerep abból állt, hogy letelepedett Kollarikék nappalijának közepére, maga mellé húzott egy széket, és mintha ő lenne a gondos házigazda, erre a székre invitálta a meglehetősen tanácstalanul álldogáló Kollarikot, átkarolta a vállát, mint afféle idősebb családi baráthoz illik, majd a lehető legközvetlenebb, nagy realista írókat idéző stílusban közölte vele, hogy feleségül akarja venni Kollarik (első) feleségét.

A jelenet annyiban emlékeztetett a mostanira, hogy Kollarikban akkor is benne ragadt a szó. Ám a fülkébe lépő, majd letelepedő férfi nemhogy szót, még pillantást sem vesztegetett Kollarik (második) feleségére, hanem letelepedett az ülésre, és újságjába burkolózott. Ráadásul tényleg csak megszólalásig hasonlított az idősebb családi barátra, mert a hangja, ha nem is teljesen, de más volt. És mivel minden más volt (a helyzet és a szereplők egyaránt), mint egykor, Kollarik is fellélegezhetett. Volna. Ha Kollarik nem Kollarik lett volna. Hanem, mondjuk, ez a másik férfi, aki megszólalásig hasonlított egy harmadik férfira, és most tökéletes lelki nyugalommal terpeszkedett az ülésén, keresztbe tett lábakkal, újságjába mélyedve. Minden bizonnyal üzletember, aki röpke tárgyalásra utazik Bécsbe, talán másnap már jön is vissza, miután sikeresen megállapodott a partnerével, Herr Himmlerrel egy nagy léptékű sertésszállítási projektről. Vagy disszidens magyar, aki annak idején a zöld határon át hagyta el Magyarországot, és azóta jól menő egzisztenciát épített fel magának odakint, hogy a határok leomlása után rendszeresen járjon haza, és szerencsés kétlakiként mindkét helyen otthon érezze magát. Életerős magabiztos férfiú, akinek a múltjában nincsenek székek meg vállátkarolások meg közvetlen, nagy realista írókat idéző bejelentések. Vagy ha vannak is, azokat ő maga tette.

Ha ilyen lett volna Kollarik, akkor most föllélegzett volna. Pontosabban nem is lett volna miért föllélegeznie. Kollarik viszont Kollarik volt, aki még egy ilyen apróságon sem tudta gyorsan túltenni magát, és úgy érezte, ha nem is fuccs a gondtalan nászútnak, de legalábbis időbe fog telni, míg sikerül újra az őrültekháza melletti szecessziós kistemplomra terelni a gondolatait.

Aztán alig telt el egy óra, és az idegen férfi ahogy jött, távozott. Nyilván leszállt az utolsó magyar állomáson. Tehát nem volt sem sikeres üzletember, sem kétlaki életet élő egykori disszidens. De legalábbis nem Bécsbe ment. Hanem valahova ide a határ közelébe (ami ugyebár már nem létezett), egy poros kisvárosba vagy sáros falvacskába, hogy folytassa színtelen életét, egy házsártos feleség mellett, aki minden bizonnyal megcsalja a sarki fűszeressel. Erre gondolt Kollarik, és ez a képzelgés olyan jó érzéssel töltötte el, hogy békés álomba merült.

Hangokra ébredt. Egy pillanatig nem tudta, hogy ezek a hangok az álmából származnak-e, de mivel az álmáról sem tudott semmit, úgy döntött, ez a valóság. Legalábbis valamelyik valóság. Amelyben különös hangokkal telik a világ. Nem is más a világ, mint ezek a különös hangok. Aztán körülnézett, és látta, hogy a vonatfülkében van, és a hangok a folyosóról jönnek. De valami továbbra sem stimmelt. Egyedül volt a fülkében. Ami azért lepte meg, mert a feleségének támaszkodva aludt el. “Nyilván kiment pisilni.” Ez tehát mégsem volt akkora talány. Ellenben a hangokat továbbra sem értette. Volt valami különös ezekben a folyosóról beszűrődő hangokban. Leginkább a hangokat körülölelő csönd. Mintha nemcsak a vonat állt volna meg (mert a vonat állt), hanem a világegyetem is megszűnt forogni egy pillanatig, és mély csend lőn, mint szokott a vész előtt. Nem értette, mért jut ez eszébe. Elvégre annyi történt csak, hogy a felesége kiment vécére, és a folyosón férfiak beszélgetnek. Mert a folyosón férfiak beszélgettek. Legalábbis erre következtetett. És felállt, hogy kimenjen megnézni. Hogy utánanézzen a feleségének és a hangoknak. (“Mintha nem beszélgethetnének férfiak a folyosón… De ezek nem beszélgetnek. Hanem mit csinálnak? Ez az, ennek kell utánajárni.”) És kilépett a fülkéből. Pontosabban elhúzta az ajtót. És akkor, mielőtt bármit láthatott volna, meghallotta: “MENJEN VISSZA, LEGYEN SZÍVES!” Amiben nem a “legyen szíves”-en volt a hangsúly. Hanem valami máson. Még csak nem is a “menjen visszá”-n. Azon volt a hangsúly, ahogy a szavakat kiejtették. Olyan hangsúly volt, amelyet Kollarik rég nem hallott. Akkor hallotta először, amikor a nagy utazásuk idején a határra értek. És az egyenruhások (akik közül néhánynak, legalábbis Kollarik emlékei szerint, géppisztolya is volt) bejöttek a fülkéjükbe, és megkérték az apját, hogy nyissa ki a csomagjaikat. Megkérték. Valóban. Azt mondták: “Legyen szíves kinyitni a csomagokat!” De úgy mondták, hogy abból a tízéves Kollarik is megértette, miért voltak a szülei annyira feszültek az elmúlt néhány órában. És akkor az apja, aki éppen Párizsba készült, hogy előadásokat tartson Pindarosz ódáiról és a homéroszi himnuszokról, kinyitotta a bőröndöket és rezzenéstelen arccal nézte, ahogy az egyenruhások turkálnak Kollarik édesanyjának bugyijai és melltartói között. Kollarik akkor megtanult valamit a hangsúly jelentőségéről. Így aztán amikor évekkel később, közvetlenül érettségi után, egyetemi előfelvételisként egy laktanyaudvaron újra hallotta ezt a hangsúlyt, már meg sem lepődött. Pedig akkor “legyen szíves” sem járt hozzá. Mégis rögtön tudta, hogy kell viselkednie. Most viszont meglepődhetett volna, olyan régen hallotta utoljára. És mégsem lepődött meg. Hanem azonnal visszalépett a fülkébe, és behúzta maga után az ajtót. Úgy látszik, volt ebben a hangsúlyban valami örökérvényű. Valami, aminek nem lehetett ellenállni. Csak lehuppanni az ülésre, és várni a sorára. Aminek úgyis eljön az ideje.

Pár perc telt el, és egyszerre nyílt az ajtó. Pontosabban fölrántották. Minden sietség nélkül, de ellentmondást nem tűrően. Két egyenruhás állt ott, az egyikük vállán géppisztollyal. “AZ ÚTLEVELÉT LEGYEN SZÍVES!” “Már megint ez a legyen szíves…”, gondolta magában Kollarik, “minek ez?… anélkül is odaadom…” De ez tényleg csak átfutott az agyán, miközben a keze már magától cselekedett, fölnyúlt a zsákjáért, és lekapta a poggyásztartóból. Kinyitotta a cipzárt, belenyúlt a táskába, és hirtelen megmerevedett. Akkor jött rá, hogy útlevelet kértek tőle, holott neki csak személyije van. “Ez csak megfogalmazás kérdése”, nyugtatta magát, és előhúzta az igazolványát. “Ez van nálam”, mondta határozottnak szánt hangon, amit azonban nem érzett túl sikerültnek. Az első egyenruhás rezzenéstelen arccal nézett rá. “AZ ÚTLEVELÉT KÉRTEM!”, mondta változatlan hangsúllyal. “Ez van nálam…”, próbálkozott újra Kollarik, jobb ötlete nem lévén, majd gyorsan hozzáfűzte, mintha ezzel mindent megmagyarázna: “A feleségem is itt van…” “HOL?”, kérdezte az egyenruhás. Kollarik olyan sietséggel válaszolt, mintha minden a felelete gyorsaságától függne: “A vé…, mellékhelyiségben, gondolom…” “GONDOLJA VAGY TUDJA?”, kérdezte az egyenruhás, majd hozzátette Kollarik zsákjára mutatva: “ENNYI AZ ÖSSZES POGGYÁSZUK?” Kollarik ösztönösen fölnézett a poggyásztartóra, és csak akkor ébredt rá arra, amit már addig is észre kellett volna vennie: hogy eltűnt a felesége hátizsákja is. “Nem, nem, a feleségemnek is van egy táskája. Nyilván azt is kivitte magával. Az az igazság, hogy én közben elaludtam”, bökte ki zavartan, de érezte, hogy ezzel önmagát sem győzte meg igazán. “A MELLÉKHELYISÉGBEN NINCS SENKI!”, válaszolta az egyenruhás, “MINDENT ELLENŐRIZTÜNK!” Ez volt az a pillanat, amikor Kollarik végképp zavarba jött, bár lehet, hogy nem a “zavar” a legmegfelelőbb kifejezés arra a mindent maga alá gyűrő pánikérzetre, ami kezdett elhatalmasodni rajta. “Az lehetetlen…”, nyögte, “hol lehetne másutt?…” “A MELLÉKHELYISÉGBEN BIZTOSAN NINCS! AZ ÚTLEVELÉT VISZONT MÉG MINDIG NEM ADTA ÁT ELLENŐRZÉSRE!” “De hát mondtam, hogy nincs nálam…”, nyüszítette Kollarik. “AKKOR VELÜNK KELL JÖNNIE!”

Kollarik tett még egy kétségbeesett kísérletet arra, hogy meggyőzze az egyenruhásokat, de azok válaszra sem méltatták, csak megvárták, amíg vállára veszi a zsákját, majd közrefogták és kísérni kezdték a folyosón. Kollarik közben egyfolytában forgatta a fejét, hátha észreveszi a feleségét, de nem látta sehol. Mint ahogy senkit sem látott a vonaton, olyan üres volt az egész, mintha mindenki leszállt volna.

A peronon további egyenruhások álltak, mögöttük pedig kis, falusi állomás árválkodott, omladozó épülettel, rendezetlen veteményeskerttel és elkerített baromfiudvarral. Baromfinak azonban nyoma sem volt, ahogy síppal a szájában született, tányérsapkás vasutasnak sem. Mintha az egész állomás az egyenruhásoknak lett volna fenntartva.

Az épületbe kísérték, be a lepattogzott festékű, rozoga ajtón, el egy hatalmas, repedezett politúrú, szarbarna íróasztal mellett, amelyen alvó macskaként lustálkodott egy özönvíz előtti, tárcsás telefon, keresztül az egész szobán, a helyiség túlsó végében lévő másik ajtóhoz, amely mögött sufniszerű, kis kamra nyílott. “ITT VÁRJON A SORÁRA!”, mondta az egyenruhás, és behúzta maga mögött az ajtót. Kollarik nem egészen értette, milyen sorára kell várnia, elvégre semmiféle sort nem látott a perontól idáig vezető úton, miként egyetlen élő embert sem, hacsak az egyenruhásokat nem tekintette annak. De aztán más választása nem lévén beletörődött abba, hogy az egyenruhásokkal szemben mindig a sorára kell várnia az embernek, elvégre az egyenruhát épp azért találták ki, hogy sorba lehessen állítani az embereket, aztán pedig falhoz, vagy vonatra pakolni, és ide-oda szállítani, vagy esetleg egyszerűen berakni egy sufniszerű kis helyiségbe, aminek csak egy apró ablakocskája van, alig nagyobb, mint egy lőrés, amit azonban, fegyver híján, csak módjával lehetne bármire is használni. Mert kimászni rajta meglehetősen bajos lenne. Meg egyébként is, mit csinálna az ember, ha kimászna ezen az ablakon? Kint lenne az állomásépület mellett, de nem lenne kint a vízből. Mert ott lennének az egyenruhások. És akkor nekiállnának kergetőzni… Mindez persze inkább kérdőjellel. Kollarik látta magát, amint egy csapatnyi egyenruhás elől menekül. Vagy megpróbálhatna elosonni. Mint a nagyapja a háború alatt. Amikor megállították az utcán idegen egyenruhások. Hogy egy kis munka. Mondták a maguk nyelvén. Amit akkoriban mindenki értett. Mármint ezt a kifejezést. Még ha a nyelvet egyébként nem értette is. És akkor Kollarik nagyapja a másféle egyenruhásokkal elment a közeli múzeum kertjébe, és ott látta, hogy hullák vannak egymásra halmozva. Meg látta, hogy más civil ruhások már nagyban ásogatnak. És neki is a kezébe nyomtak egy ásót. És akkor Kollarik nagyapja ásni kezdett. És ásott, ásott órákon keresztül a többi civil ruhással együtt. De közben egyfolytában azon tűnődött, hogyan lehetne meglépni. Volt egy pillanat, amikor az egyenruhás őr nem figyelt eléggé, és akkor Kollarik nagyapja óvatosan letette az ásót, és elosont a hátsó kerítés felé. Amin aztán átmászott, és szépen hazasétált, mintha mi sem történt volna. Mintha munkából jönne. Miként abból is jött. Egy kis munkából.

De Kollarik nem volt a nagyapja. Ő még sosem ásott tömegsírt. És sosem kellett elosonnia. Így aztán maradt most is a fenekén. A sorára várva, a falatnyi sufniban, ahol még széke sem volt, így aztán jobb híján a földre telepedett.

Ahogy egyedül maradt, első dolga volt fölhívni a feleségét. A mobilját az egyenruhások nem vették el tőle, így voltaképpen semmi akadálya nem lett volna, hogy ez sikerüljön, ám a megfelelő gomb megnyomása és az azt követő rövid várakozás után nem a megszokott hang jelentkezett, hanem egy személytelen, afféle egyenruhába bújtatott géphang, amely csak annyit közölt vele, hogy a hívott szám átmenetileg nem kapcsolható. Kollarik persze nem volt az a higgadt, sztoikus alkat, aki ezt azonnali beletörődéssel fogadta volna, újra és újra próbálkozott, és csak akkor hagyta abba, amikor a tíz-tizenötödik híváskísérlet után belefáradt a idegborzolóan ismételgetett, folyamatos elutasításba. Káromkodott egyet, és dühében kikapcsolta a telefont, hadd váljon ő is személytelen géphanggá és legyen átmenetileg vagy akár örökre nem kapcsolható. És aztán csak ült a földön, mint bús magyar a siralomházban.

Hosszú ideig ült így, bár azt, hogy ez a hosszú idő öt perc volt-e vagy félóra, nem tudta volna megmondani. Aztán egyszerre nyílt az ajtó, és belépett rajta egy férfi. Pontosabban megállt az ajtóban, és megkérdezte… – nem, nem kérdezett semmit, csak úgy nézett, mint aki kérdez valamit, amit nem kell egészen komolyan venni, de azért nem lehet tudni, hogy részben nem komoly-e, valamit, ami nem költői kérdés, ugyan dehogy, sokkal inkább jogászi, vagy még inkább ügyvédi, mint amikor az ügyvéd, aki éppen egy pedofil kéjgyilkost vagy egy korrupt politikust véd a tárgyalóteremben, akiről mindenki tudja, hogy nemhogy bűnös, de minimum kétszer annyi járna neki, mint amennyit a törvény szerint ki lehet rá szabni, és ő, mármint az ügyvéd, mégis úgy teszi fel a kérdéseit, hogy azok még véletlenül se közelítsenek bárminemű hétköznapi értelemben vett igazsághoz. Így nézett a férfi, vagyis úgy, ahogy mindig is nézni szokott. A nézése mondhatta azt is: “Na mi van, Kollarik, baszd meg, hát már megint szarba léptél?…” (a férfi sosem beszélt csúnyán, sőt a kifejezésmódja általában rendkívül kulturált, kifinomult és választékos volt, mint egy hobbyköltőé, aki kizárólag kenyérkeresetből űzi ügyvédi mesterségét, de vasárnaponként érzékeny verseket írogat, amelyek közül nem egy – némi szolid összeköttetéssel – már nyomtatásban is megjelent… – ám a tekintete hemzsegett a legalpáribb káromkodásoktól), vagy mondhatta azt is: “Figyelmeztettelek, Kollarik, hogy rossz vége lesz a marhaságaidnak…”, de mondhatta azt is: “Szeretem a feleségedet, Kollarik, te szépen elválsz tőle, én pedig elveszem feleségül.” És a legérdekesebb az volt az egészben, hogy mindezt egyszerre mondta ez a tekintet, noha a száj nem mondott semmit. A férfi pedig csak állt az ajtóban, mígnem egyszerre mégis megmozdult a szája.

Kollarik jól ismerte ezt a szájat. Egyszer közeli kapcsolatba került ezzel a szájjal, olyannyira közelibe, hogy még a szagát is érezte, ami nem volt egészen kellemes, de még kevésbé volt kellemes, amit a szájszagot is elnyomó szavak közöltek vele. Látta maga előtt azt a réges-régi vasárnap délelőttöt, a jól ismert szobát, ahol amúgy a mindennapjai teltek, de azon a délelőttön mégis valahogy ismeretlenül idegenné vált az egész, látta maga előtt az üres széket, ahova le kellett ülnie, és mellette a másikat, amelyen akkor már ült valaki, méghozzá az említett száj tulajdonosa, aki úgy ült ott, mintha a tárgyalóteremben készülne a döntő védőbeszédre, és úgy intette őt magához, olyan nagyúri mozdulattal, mint egy fontos ügy koronatanúját, pedig nem koronatanú volt, hanem vádlott, egy ócska tyúkper pitiáner vádlottja, aki ha megkukul sem tehet mást, mint hogy tudomásul veszi a megalázó ítéletet, és ezért csak lerogyott tehetetlenül az üres székre, hagyta, hogy bénítóan súlyos karok hulljanak a vállára, s hogy az említett száj egészen közel hajoljon hozzá és fülébe súgja a vádiratot. Mindezt látta maga előtt, és hallotta az egykori szavakat. Csak egykori feleségét nem látta és nem hallotta, mert őt az emlékeiben is a szomszéd szoba fala rejtette előle.

“KOLLARIK!”, rikkantotta a száj az ajtóból, mert ez a száj, ha végre megmozdult, mindig rikoltozni kezdett, akkor is, ha semmi oka sem volt rá, teszem azt tíz centire volt tőle a fül, amelybe beszélnie kellett, vagy valami bensőséges és intim vallomást akart a másik tudtára hozni, mondjuk azt, hogy elveszi tőle a feleségét, vagy ennek a feleségnek próbálta elcsavarni a fejét, mert bár nem volt jelen, de Kollarik biztos volt benne, hogy akkor is harsányan rikoltozott, “SZERETLEK, TE DRÁGA! LÉGY AZ ENYÉM!”, üvöltötte minden bizonnyal Kollarik felesége fülébe, aki bele is süketült egy pillanatra, és így nem állt módjában tiltakozni, s mire kidugult a füle, már késő volt. Süketség az élet megrontója.

De amikor megszólalt, a hangja mégis meglepetten csengett. “Te…, te…, itt?… Mit keresel…te…itt?”, dadogta Kollarik. Ám a száj szinte végig sem várta dadogását, már harsogni kezdte a választ. “HOGYHOGY MIT KERESEK ÉN ITT? ITT DOLGOZOM. INKÁBB ÉN KÉRDEZHETNÉM UGYANEZT TŐLED, HA NEM TUDNÁM PONTOSAN A VÁLASZT. CSAK AZT NEM ÉRTEM, HOGY JUTOTT ESZEDBE ÚTLEVÉL NÉLKÜL NEKIINDULNI A HATÁRNAK?!” Ám amikor Kollarik megpróbált valamit közbehebegni, csak legyintett és folytatta: “HAGYD EL, ISMERLEK, MINT A ROSSZ PÉNZT, HEHE…”, és cinkosan kacsintott egyet, “NEM LEP MEG A HEBEHURGYASÁGOD. AZ A SZERENCSÉD, HOGY ÉN ITT VAGYOK. ÉS MINDENT ELRENDEZEK. MINT MINDIG.”, és elégedetten vigyorgott Kollarikra.

Kollarik arra gondolt, hogy végül is igaza van, egy bizonyos sajátos nézőpontból, elvégre valóban elrendezett mindent azon a vasárnap délelőttön, és később is a költözéstől kezdve a válásig, mi több, még azt is elrendezte, hogy Kollarik napokig, sőt hetekig ne térjen magához, főképp a napi rendszerességgel elfogyasztott tekintélyes mennyiségű alkoholtól, s aztán hónapokba, sőt inkább évekbe teljen, míg valamennyire össze tudja kaparni magát.

“MINDENT ELRENDEZEK, MINT MINDIG”, folytatta a száj tulajdonosa, és egy lépéssel beljebb jött az ajtóból, amely becsukódott mögötte, mintha láthatatlan kezek mozgatnák. “ELRENDEZEK ÉN MINDENT, MINT ANNAK IDEJÉN, EMLÉKSZEL, KOLLARIK?, MINT AZT A RENGETEG SZÁMLÁT MEG MIEGYMÁST, AZ UTAZÁSOKAT, A SZÁLLODASZOBÁKAT, AZ EBÉDEKET, VACSORÁKAT ÉS A TÖBBIT ÉS A TÖBBIT, AMI TE CSAK ÚGY ELFOGADTÁL, NAGY KEGYESEN, MINT EGY VEZÉRIGAZGATÓ A BEOSZTOTTJAI SZORGOS NYELVCSAPÁSAIT. EJNYE, KOLLARIK, AZT HITTED, ILYEN KÖNyNYEN MEGÚSZOD? AZT HITTED, FÖLÜLSZ EGY VONATRA, MAGAD MÖGÖTT HAGYSZ MINDENT, ENNYI AZ EGÉSZ? HÁT MIT SEM TANULTÁL? KOLLARIK, KOLLARIK, CSALÓDTAM BENNED… – VAGYIS HOGY ÉPPEN NEM CSALÓDTAM, ÉS PONT EZ A CSALÓDÁS.”

Kollarik ült a földön, és képtelen volt bármi értelmeset gondolni. Hátát a falnak nyomta, sőt próbálta még tovább szuszakolni, hátha el tud benne tűnni, fölszívódni és új életet kezdeni, mint valamiféle önkéntes Kőmíves Kelemenné, akinek már semmi dolga a külső valósággal. Arra gondolt, amit a férfi mondott, vagyis nem gondolt rá, hanem a szavaktól szinte függetlenül csapongtak a fejében egykori közös utak és étkezések emlékei, amelyeken tényleg úgy vett részt, mintha állandó díszvendég lenne csupán a valóságban, ami nem más, mint egy végtelen séta az élet napos oldalán. Végtelen séta, amelyen a száj tulajdonosa, a családi barát, a Férfi kalauzolja, mi több a tenyerén hordozza, méghozzá úgy, hogy az említett tenyérről le sem kell lépni, és mindent megmutat neki, amit csak az életben érdemes, sőt magát az Életet, a nagybetűset mutatja meg, amit annak idején annyit ígérgettek jóindulatú nagybácsik és még jobb indulatú iskolaigazgatók, de mindenki csak beszélt róla, ám a Férfi volt az első, aki tett is valamit érte, és valóban megmutatta, hogy a nagybetűs Élet nem egyéb, mint egy végtelen bécsi utazás, amely során nincs más dolga az embernek, mint beülni a teletankolt, elegáns autóba, és meg sem állni Bécs belvárosáig, hogy aztán a városnéző séta ürügyén minél több kávéházba, sörözőbe és vendéglőbe lehessen betérni, és ne kelljen kérdeni, ki állja a cechet. Mert nem kérdés, ki állja. A családi barát. A Férfi. Akire teljes nyugalommal rábízhatja magát az ember. Sőt nem csak magát: mindenét. Különös tekintettel a feleségére.

A Férfi közben még beljebb jött az ajtóból, már ott magasodott Kollarik fölött, és amikor újra megszólalt, furcsa módon egyáltalán nem rikoltozott, hanem úgy beszélt, mint egy normális ember, aki egy másik, tőle egy lépésre lévő emberhez szól. Egyszerű, közvetlen, majdhogynem bensőséges, ezáltal teljesen idegen volt a beszédmódja. Annyira idegen, hogy Kollarik a fülét kezdte hegyezni, tényleg jól hallja-e.

“Nézd, Kollarik”, mondta a Férfi, “most már ideje elárulnom neked valamit. Te voltaképpen nagyszabású átverés áldozata lettél.”

Kollarik inteni akart, hogy ebben számára semmi újdonság nincs, sőt az lett volna az újdonság, ha az ellenkezője derül ki, mondjuk az, hogy valójában teljesen tisztán zajlott le minden azon az ominózus délelőttön, sőt már az előkészítés idején is, amiről ő csak annyit tudott, pontosabban sejtett, mert ennek a tudásnak nem akart a birtokosa lenni, ezért csak rossz érzések kerülgették, mint amikor valakiben kitörőfélben lévő betegség motoszkál, megmagyarázhatatlan rossz érzések, amikor az utolsó héten, ami számára akkor még nem volt utolsó hét, csak egy hét a sok közül, de később megtudta, hogy ez volt az utolsó, legalábbis egy bizonyos, az első feleségét érintő időszámítás szerint, szóval amikor azon az említett héten a feleségének mindennap el kellett mennie otthonról, hogy aztán csak késő este keveredjen haza, és akkor is alig szóljon hozzá, amiből egy tapasztaltabb férfi, vagyis Férfi, levonta volna a megfelelő következtetéseket, ő azonban épp csak nyűgös lett, mint egy nyafka gyermek, amikor a felesége a kérdésekre csak annyit válaszolt, már ha válaszolt egyáltalán, hogy dolga volt, itt meg ott, általában az egyetemen, ahova akkoriban járt, na de nem az esti tagozatra, így hát némileg furcsák voltak az éjszakába nyúló kimaradások, de a felesége leszerelte azzal, hogy jó-jó, nemcsak az egyetemen volt, hanem a Férfinak kellett segítenie mindenféle ügyben, különösen tolmácsolásban, mert váratlan külföldi vendégei jöttek, és akkor Kollarik nem arra gondolt, milyen meglepő, elvégre a felesége egyetlen idegen nyelvet sem tud igazán, hanem arra, milyen talpraesett az ő kis asszonykája, hogy föltalálja magát, de azért legyünk őszinték, nem volt annyira felhőtlen ez a gondolata, ez a gondolata valójában a rossz érzések elkendőzésére szolgált, vagyis elkendőzni maga elől valamit, ami azonban még csak köszönő viszonyban sem volt a valósággal, a ténnyel, hogy úgy átverik, mint szart a palánkon. Ezért akart most inteni Kollarik, az immár utólagos és hiábavaló tudás birtokosa, ám a Férfi nem hagyta magát leinteni.

“Nem, nem Kollarik, félreértesz! Nem úgy van, ahogy gondolod, soha nem is volt úgy… Mondom, hogy félreértés áldozata lettél. Egy gondosan kitervelt összeesküvésé. De most már ideje megtudnod az igazat. És főként azt, hogy mindez a te érdekedben történt.”

És akkor a Férfi ismét átvedlett szájjá, hatalmas nyíló és csukódó húskapuvá, amely megállíthatatlanul ontotta magából a hangokat, amelyek hol önálló életre keltek és értelmezhetetlenül tovaillantak a semmibe, hol viszont váratlanul szavakká álltak össze és kimondtak valamit, aminek az értelmezése azonban még talányosabb volt, mint az összefüggéstelen hangoké. A Férfi ugyanis olyasmiről beszélt, ami Kollarik számára egyszerre volt homályos emlékek káprázata és a képzelet szertelen játéka. Férfi ugyanis elmesélte, mi minden előzte meg azt a bizonyos vasárnap délelőttöt.

“Tudod, Kollarik, ott kezdődött az egész, amikor először találkoztunk. Tudom, ezzel nem mondok újat, elvégre minden valódi történet az elején kezdődik. Már pedig a miénk valódi történet a javából. Olyan igazi szarral meg vérrel írott. Volt benne ebből is meg abból is. És nehogy azt hidd, hogy a szart egyedül én kentem bele. Szóval ott kezdődött, hogy ott ültem a szüleid díványán, és folyt belőlem a szó, ahogy ezt már megszokhatták tőlem. Talán az apád is ezt szerette bennem, merthogy szeretett, abban biztos vagyok, hiába játszotta meg utána a fasza gyereket velem szemben, aki még a fejét is elfordítja, ha az utcán véletlenül megpillant, de ez is csak azt bizonyítja, hogy vonzódott hozzám, különben nem lett volna szüksége ilyen teátrális jelenetekre. Jaj, istenem, még most is imádom, a kis tudós, aki megközelíthetetlen erkölcsi fenomént játszik, mert az egyszülött kis fiacskáját felültette valaki… Pont ő, a nagy tudós, aki tudja jól, hogy erkölcs nem létezik, csak eltérő nézőpontok. Emlékszem, milyen zseniálisan tudott előadni a különféle görög istenek meg héroszok zűrzavaros kapcsolatrendszeréről, ami mindenről szólt, csak az erkölcsről nem. Istenem, erkölcs… milyen kispolgári fogalom… Na, de hagyjuk, most nem róla van szó, hanem rólad meg rólam.

Egyszóval ott ültem a szüleid díványán tegnap vagy ezer éve, hogy mikor, ebből a szempontból lényegtelen, azt sem tudom, hányadszor voltam akkor náluk, de az biztos, hogy veled először találkoztam. Ott ültem a díványon, és jó szokásom szerint előadtam valamit apádéknak, vagyis hogy apádnak, mert anyád, az áldott jó asszony, mert akkor is az, ha ma már irtózik tőlem, mint ördög a szentelt víztől, vagy még inkább, mintha én lennék maga Belzebub, szóval az anyád, már elnézést, mellékes, és mindig is az volt számomra, persze megettem a főztjét, és dicsértem is, őszintén, de valójában engem mindig az apád izgatott, a hatalmas intellektusával, az elképesztő tudásával, de azért én, ha akartam, meg tudtam fogni, márpedig akartam, ha kellett, blöff árán is, de beléfojtottam a szót, őbelé, aki egyetemi tanár, meg külföldi egyetemek díszdoktora, de ha együtt voltunk, mindig én adtam elő, akár az ő szakterületéről is, elég volt, hogy elolvassak egy könyvet a görög mitológia valamelyik részletkérdéséről, aztán szóhoz se hagytam jutni, emlékszem az édes kis tudós pofijára, amint ott ült, mint aki megkukult, én meg a homéroszi kérdés újabb aspektusairól fejtegettem neki valami marhaságot, és akkor betoppantál te. Hazajött a gyerek. Lehet, hogy már nem hazajöttél, csak látogatóba, tudom is én, de az biztos, hogy rögtön észrevettelek. Tudom, tudom, nem hagytam abba a beszédet, mert azt azért mégsem lehet csak úgy abbahagyni, megszoktam én már ezt a tárgyalásokon, de észrevettelek, ahogy észreveszem azt is, ha valaki a védőbeszédem idején bejön a tárgyalóterembe vagy kimegy onnan. Szakmai ártalom: mindent észre kell venni, különben megnézheti magát az ember.

Hát téged aztán megnéztelek. Mondtam még néhány mondatot a vaksi dalnokról, de közben láttalak átmenni a szobán, és hidd el nekem: egy pillantással mindent láttam rajtad. Ott álltál előttem fehéren-feketén, ahogy egy vádlottat is első szempillantásra meg tudok ítélni. Beszélhet nekem aztán mentő körülményekről vagy amiről csak akar, én azonnal tudom, mi az igazság, és hogy fogjuk ezt az igazságot kijátszani. Rajtad is rögtön láttam, hogy menthetetlen vagy. Apja fia. Mindennel, ami őt jellemzi, de mindennek csak az árnyképeként. Ne haragudj, hogy ilyen nyersen kimondom, nem lehet másként. Nem köntörfalazhatok, nem vagyunk abban a helyzetben.

Mindezt láttam rajtad, de azt is, hogy lesz még dolgunk egymással. Láttam, hogy menthetetlen vagy, hacsak kezelésbe nem veszlek. Apádnak már késő, nem lehet embert faragni belőle. Beszélhetek neki, amiről csak tetszik – őt már elnyelte a klasszikus fingológia, hehe… Öreg ő már ahhoz, hogy megjöjjön az esze. De amikor megtudtam rólad (amit persze azonnal láttam), hogy te is valami ködevést tanulsz az egyetemen, azonnal megfogadtam magamban, hogy közbelépek, mielőtt te is elveszel. Nem csak a te érdekedben, ne aggódj. Hanem minek ennek az országnak, többet mondok, ennek a világnak ennyi ködevő. Van elég bajunk anélkül is. Mert a ködevés nemcsak azt jelenti, hogy rágódtok a semmin és közben nem fogy a köd… – hanem még azt is, hogy egyre nő, legalábbis a fejetekben. Veszélyes játék ez, barátom. Úgyhogy rögtön tudtam, hogy közbe kell lépnem. És meg is tettem, bár te eleinte észre sem vetted.”

Kollarik kuporgott a földön és nem emlékezett. Konkrétan semmiféle emlékképe nem volt az állítólagos első találkozásról a szülei lakásában, ahol a díványon ott ült volna a Férfi, ő pedig éppen csak átslisszolt a szobán, mint egy alamuszi tékozló. A szülei lakásáról őrzött magában különféle hangulatokat: lusta szombat reggelek illatát, amit a konyhában frissen kisült köményes kifli szagosított meg; hangok emlékét, amikor esténként, az ágyában, a paplan alá bújva a szülei duruzsolása szivárgott a fülébe a szomszéd szobából és ringatta álomba; a tárgyak tapintását, ahogy minden egyes kilincs más és más módon engedett a keze érintésének… – és ugyanígy derengett az emlékeiben rengeteg kép a Férfiról is, amelyek különböző helyszínekhez, kávéházakhoz, vendéglőkhöz kapcsolódtak, vagy akár utcákhoz, mint amikor a belváros egyik forgalmas főutcájáról csak azért fordultak le az autóval, a Férfi hatalmas, fekete autójával egy mellékutcába, hogy megmutassa neki, pontosabban nekik, hiszen Kollarik felesége is ott volt, és Kollarikban később erősödni kezdett a gyanú, hogy az ő jelenléte volt a meghatározóbb, egyszóval, hogy megmutassa nekik gyermekkora színhelyét, a városrészt, ahol minden egyes kapualjat és macskakövet ismert, és bár macskakövek nem voltak, miként Kollarik éles szemmel megállapította, de a Férfi lehengerlő stílusa nem ismert ellentmondást; vagy amikor a lakására hívta meg őket, ami viszonylag ritkaságnak számított, és Kollarik felesége főzte a vacsorát, ami pedig még inkább ritkaságszámba ment, mert nem volt az a kifejezetten konyhában sürgő-forgó alkat, és ezért aztán Kollarik őszinte érdeklődéssel figyelte, amint asszonykája hatalmas lelkesedéssel forgatta a kezében a fakanalat, és rittyentett nekik valamilyen tájjellegű különlegességet, amit még az édesanyjától tanult, Kollarik akkori anyósától, aki, valahányszor náluk jártak, a kis hegyvidéki faluban, valóban gyakran főzte ezt az ételt, a tárkonyos krumplilevest, vagyis pityókalevest, ahogy arrafelé mondták, mert ott még az ételek is tájnyelven gőzölögtek, de a feleségéről nem tudta, hogy képes elkészíteni, és mégis, a Férfi házában olyan otthonosan főzte meg nekik, mintha ő lenne a ház asszonya, aki éppen vendégül látja férje barátját, Kollarikot. Ilyen és hasonló emlékek jutottak Kollarik eszébe, amint ott kuporgott a földön, és ezek az emlékek mind a Férfihoz és a feleségéhez, vagyis Kollarik első feleségéhez kötődtek, mintha a Férfi soha nem is létezett volna e nélkül a nő nélkül. Mintha elválaszthatatlanok lennének Kollarik számára, mint valamiféle teljességgel abszurd sziámi ikerpár. Nem, semmit nem tudott felidézni abból, amiről a Férfi beszélt.

A Férfi viszont beszélt, beszélt tovább rendületlenül, és beszédében szó sem volt a nőről, Kollarik, illetve kettejük feleségéről, már ha valóban feleségül vette, ahogy Kollariknak és jó esetben magának a nőnek is ígérte. Szó sem volt róla, mintha ez az egész történet csak kettejükről szólna, a két férfiról, pontosabban a Férfiról és Kollarikról, aki jobb híján, bizonyos biológiai kritériumok alapján szintén férfinak tekintendő, de ebben a történetben, a Férfi megfogalmazásában, annak ellenére, hogy szájából többször is elhangzott a frappáns “mint férfi a férfival” kifejezés, inkább csak egy férfi volt jelen, a férfiság, vagyis a tetterő, a határozottság és más, hasonlóan kifinomult tulajdonságok birtokosaként… – tehát egyvalaki, aki képes befolyásolni egy ilyen történet végkimenetelét.

Ám ez a történet láthatóan még nem közelített a végkifejlethez, legalábbis ahhoz a végkifejlethez, amelyet Kollarik olyan jól ismert, hogy már abban sem volt biztos, lezajlott-e valaha egyáltalán. Tehát a szobához, a két székhez, a vállátkaroláshoz és a halk szavú, mégis harsány bejelentéshez. Ez a történet másról szólt, egy fiatalember beavatásáról, mely fiatalemberben Kollariknak nem esett nehezére magára ismernie, és mégis olyan idegen volt az egész, mintha valaki másról lenne szó. Valakiről, aki az apja kisfia, és nem egyszerűen azért, mert annak született, ami ugyebár ha nem is puszta véletlen, de legalábbis megmásíthatatlan adottság, hacsak meg nem tagadja valaki az apját, de hát mért is tenne ilyet, ha egyszer nem egykori besúgó a kedves apuci, vagy vérfertőző pedofil, ami bármilyen divatos is manapság, mégsem adatik meg mindenkinek, így hát tűrni kell rezzenéstelen arccal, hogy az embernek még a fenekét is kinyalják, de legalábbis úgy terítik a lába elé az életet, mint egy elegáns vörös szőnyeget, amin csak föl kell lépkedni sikkesen a siker csúcsára. Csak az a gond, ha a lépcsősor tetején nem egészen az van, amire vártunk, vagyis amit a kedves apuka ígért. Mert esetleg a kedves apuka ígérete nem azonos az élet realitásával.

“AZ ÉLET REALITÁSA ÉN VAGYOK, ÉRTED KOLLARIK?!”, rikkantotta a Férfi, majd hirtelen visszaváltott arra a természetes, éppen ezért teljességgel hamis hangfekvésre, amelyen az imént beszélt. “Én vagyok az élet realitása, ami várt rád a lépcsősor tetején. Amikor már úgy tűnt, hogy mögötted van minden, ami az életben buktató lehet. Vicces, mi? Huszonöt évesen, vagy mennyi voltál, legyen harminc, egykutya, szóval még szinte kamaszként ott hevert mögötted minden, ami az életben kihívás, de ami a számodra nem volt más, mint készen kapott ajándék. Nem is ajándék, mert ennek a szónak még örömszaga van, te viszont már nem tudtál örülni semminek. Vagy ha ajándék, akkor úgy az, ahogy az elkényeztetett gyereknek sem csillan már föl a szeme a százhuszonkettedik játék láttán. Így voltál te az egésszel: a gimnázium után egyetem, ahogy ez már egy értelmiségi családban dívik, az egyetemen pedig az apuka hírnevébe burkolózott középszer: nem tettél le semmi mást az asztalra, mint az apuka névjegyét. Így feleltél a vizsgákon, így írtad meg a szemináriumi dolgozatokat, és így írtad meg végül a diplomamunkádat is. A szádból apuka beszélt, a tolladat apuka fogta, csak éppen nem a homéroszi hősöket vizsgáltad, hanem valami mást. Mit is? Mindegy. A lényeg a lényeg. A ködevés, amely fölfalja önmagát. Már apád több ezer oldal semmittevésének vagy inkább semmitírásának sem volt értelme, hát még ugyanennek pepitában. De ez persze senkit nem érdekelt. Legyen a gyereknek diplomája, és utána a vízözön. Ami persze nálatok legfeljebb langyos zuhanyt jelenthet. Hát jöttem én vízözönnek, és elmostam az utamból az egész családodat apáddal az élén. Mert nehogy azt hidd, hogy csak rólad volt szó…”

“UGYAN MÁR!”, rikoltotta hirtelen a Férfi, mint valamiféle csatakiáltást, “UGYAN MÁR! NE LÉGY OLYAN ÖNTELT! UGYAN KI LENNÉL MÁS, MINT A KIS KOLLARIK, A NAGY KOLLARIK SZÁNALMAS KLÓNJA, VAGY MÉG INKÁBB KLAUNJA, AKIT AZ APJA A SAJÁT KÉPÉRE ALKOTOTT, DE NEM TELT NEKI TÖBBRE SILÁNY UTÁNZATNÁL! A NAGY TUDÓS, AKI MINDENHATÓNAK KÉPZELTE MAGÁT, ÉS AZT HITTE, HOGY MINDENT TUD, DE ENGEM NEM SEJTHETETT ELŐRE, HAHA!…”, és a Férfi hisztérikusan kacagni kezdett, ami szinte azonnal fuldokló köhögésbe csapott át.

Kollarik ült a földön, egyre görcsösebben összehúzódva, és azon gondolkodott, mit fog csinálni, ha a Férfinak habzani kezd a szája, ráveti magát, és megpróbál beleharapni a fülébe. Már semmit sem tartott kizártnak. Ám a Férfi amilyen hirtelen tört ki, olyan váratlanul nyugodott meg.

“Nézd, Kollarik”, folytatta ismét rikoltozás nélkül, “meg kell értened, hogy az úgy nem mehetett tovább. Közbe kellett lépnem. Nem állhat az élet csak Kollarikokból, akik menekülnek a valóság elől. Tudod, apád mindig idézte azt a könyvet a keltákról, akik föllázadtak a tények zsarnoksága ellen. Hát ezek vagytok ti, a kelták. Vagyis hogy voltatok. Amíg a fejetekre nem szakadtak a tények, mint a keltákra rémálmaikban a mennyboltozat. És most már értitek. Mert ugye értitek? Apád legalábbis érti. Különben nem fordítaná el olyan dacos kisfiúsan a fejét az utcán, amikor velem találkozik. Amivel beismeri, hogy nekem volt igazam. Benned viszont nem vagyok teljesen biztos. Mert hogy gondoltad azt, hogy fogod magad, fölülsz a vonatra, és elmenekülsz a valóság elől? Hogy gondoltad, hogy ilyen könnyen szabadulsz? Hogy hihetted ezt? Kollarik, Kollarik…, még szerencséd, hogy itt voltam, vagyis, itt vagyok. És hogy lásd, mennyire szerencséd, kérlek, várj egy pillanatot.”

A Férfi megfordult, és mintha jelt adott volna, egyszerre nyílt az ajtó, és egy egyenruhás alak két széket hozott a helyiségbe, majd azonnal távozott. A jelenet olyan volt, mint egy színielőadásban, de a legrosszabb fajtából: látványosan megrendezett és teljességgel mesterkélt.

“Kérlek…”, mutatott a Férfi az egyik székre, miközben ő pedig leült a másikra. Kollarik azonban nem mozdult. Egyrészt azért nem, mert az élmények hatására nehezére esett volna megmozdulnia, másrészt pedig a helyzet kísértetiesen emlékeztette az egykori, számára nem éppen jó emlékű, de hasonlóan mesterkélt jelenetre.

“KÉRLEK…”, ismételte a Férfi, hangjában a megszokott rikoltással, és még valamivel, ami egyáltalán nem a megfogalmazott udvariassági formuláról szólt. Hanem valami másról, amit Kollarik már jól ismert, és aminek hatására azonnal fölpattant, a székhez lépett, és lehuppant rá.

“Így ni”, mondta a Férfi elégedetten, mint egy mutatványos a jól sikerült produkció után, “most pedig figyelj rám jól!”, és mereven Kollarik szemébe nézett, mintha hipnotizálni akarná. “Figyelj rám jól, mert most megtudod az igazat. Az igazság az, hogy próbára akartalak tenni. S ha a próbát nem is álltad ki teljes sikerrel, legalább szembesültél a valósággal. És ez a legfontosabb. Márpedig a valóság itt van veled szemben.”

És akkor valami olyan történt, amit Kollarik egyszer már megélt, s éppen ezért nem tartott újra megélhetőnek, ám megint szembesülnie kellett a valóság valószerűtlenségével – ugyanis a Férfi előrehajolt és átkarolta a vállát, mint egykor, egy bizonyos vasárnap reggelen. Átkarolta a vállát, és a következőket mondta halkan, de mégis ellentmondást nem tűrően a fülébe:

“Kollarik nem szeretem a feleségedet. Elválok tőle, te pedig újra elveszed feleségül.”

A Férfi elhallgatott, de a hirtelen csend jobban rikoltozott Kollarik fülében, mint a Férfi bármely addigi mondata. Bár a Férfi levette a kezét a válláról, mégis úgy érezte, mintha még mindig ott lenne, sőt egyre jobban szorítja magához, majdhogy meg nem fojtja. S hogy ez a kéz valójában azóta tartja fogva, amióta azon az egykori vasárnap délelőttön a nyaka köré fonódott. Arra gondolt, hogy akkor is mennyi nehézségébe került, míg föl tudott állni a székről, a szoba közepén, a szobájuk közepén, mármint az (első) felesége meg az ő szobája közepén, amely azonban addigra már ki tudja, kinek a szobájává változott, mert ő egyszerre úgy érezte, semmi köze a szobához kötődő valósághoz, sőt semmihez nincs köze, amit olyan valóságnak neveznek, amelyben valaki, akit addig ismerni vélt, de akiről kiderült, hogy vadidegen, egyszerre a vállára teheti a kezét, és teljességgel érthetetlen, normális esetben őrültekházába való bejelentést sugdos a fülébe. Nem is igaz, talán csak vicc az egész. A Férfira akart nézni, aki addigra már ott magasodott mellette, de nem volt ereje a szemébe pillantani, mintha neki kellene szégyenkeznie valamiért. Akkor nagy nehezen föltápászkodott, vagy éppenséggel vad hirtelenséggel fölpattant, egykutya, a mozdulatai nem álltak összhangban a gondolataival. Miként a gondolatai sem álltak egészen összhangban önmagukkal. Valami más vezérelte és vonzotta ellenállhatatlanul a szomszéd szoba felé. Mert az még hagyján, hogy a Férfi ilyesmit mond neki, elvégre hatalmas tréfamester, ráadásul ez a szakmája, fapofával mondani a legnagyobb dőreségeket vádlottaknak, bíráknak egyaránt, de van ennek az egésznek egy másik oldala is, és azon a másik oldalon ott van egy másik ember, akinek a hallgatása legalább annyira bántotta Kollarik fülét, mint a Férfi bejelentése. Ez a másik ember, aki addigra már napok, sőt talán hetek óta nem mondott igazán semmit Kollariknak, pontosabban semmit mondott, “semmi”, mondta valahányszor, általában késő este hazatévedt, és a rossz érzéseit olcsó duzzogással levezető Kollarik kérdéseire csak úgy felelt, mint egy iskolából hazatérő kamasz a szülei okvetetlenkedésére. Ez a másik ember, akit a szomszéd szoba falai rejtettek, és akinek a jelenléte mégis hangsúlyosabb volt mindennél. Elvégre mégiscsak róla volt szó. Róla, akivel úgy rendelkeztek a Férfi szavai, mintha azt közölte volna Kollarikkal, hogy megveszi tőle ötven kecskéért, lám a nyáj már kint is várakozik a lépcsőházban. Erre gondolt Kollarik, amíg nagy nehezen föltápászkodott a székről, vagy fölpattant róla, és átbotorkált vagy átrohant a szomszéd szobába. Ahol valóban ott ült ez a másik ember, az ő (első) felesége, és nagyban fésülködött. Vagyis ott volt a fésű a kezében. Mert az volt a legfontosabb ebben a helyzetben, hogy nehogy kócos maradjon. Ezért aztán minden eshetőségre készen kezében tartotta a fésűt, de valamiért mégsem serénykedett vele. Hanem csak ült mozdulatlanul, lehajtott fejjel, az ölébe irányzott pillantással. És akkor Kollarik megállt az ajtóban, és azt kérdezte: “Ez…igaz?…”, vagy azt, hogy “De… hát… miért?…”, vagy valami hasonlót, amiben nem a szavakon volt a hangsúly. Ám a nő, aki addigra már nem volt Kollarik (első) felesége, csak egy nő, aki valami különös esetlegesség folytán ott üldögélt Kollarik hálószobájában, Kollarik ágyán, és a kezében egy fésűt szorongatott, nem felelt semmit. Mert hát mit is felelhetett volna?