Cőte d’Azur

Miklya Zsolt  vers, 2009, 52. évfolyam, 5. szám, 499. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Cőte d’Azur

 

Chagall tollnyomain

1

Még betöltötte az egész teret,

még hihette azt, hogy szeretni tanul.

Pedig csak szenvedett. Harminc éve,

markotányosnőként egy hibátlanul

 

elkendőzött háborúban, ahol

a felek egymás felé fordulása

is csapda, rejtett aknamező. Látja

már, belátja, hogyne, persze. Lakol

 

is érte. Nem miatta, hisz nem tehet

róla, csak érte. Még itt lakik, kicsit,

de már tudja, értette ő mindig is,

 

hogy a mozdulat, amivel reggel fel-

tesz egy kávét, beoltja magát, semmi

ahhoz képest, mit jelent szeretni.

 

2

Ahhoz képest, mit jelent szeretni,

tartani a lombot, mint őszig a fák,

s ahogy súlyosbodik üresen az ág,

még a hiányát is elengedni,

 

és így tovább, könnyűnek tűnik minden

szín. Pedig St. Paul erődfalain

innen és túl annyi szín, amennyit

befogadni sem képes a szem, hiszen

 

nem látja, csak nézi a csodát. Tócsa

fölé egy kislány hajol. Levélhíd

épül, s valahol hullani készül a

 

ciklámen palást. Rozsdás tavon visz

át a herceg útja. Karjában tartja

a lányt, és színehullott álmait.

 

3

A lányt és színehullott álmait

nem őrzi csak néhány bíbor szirom,

s egy cickafarktányér, amit a síron

láttunk. A kőlapra tett pár kavics

 

egy-egy kék öböl őrizte lábnyom.

Kavicsot lépő angyalok jártak itt,

valamikor, körbetáncolták, mind,

a kéket, lépdeltek köré egy partot.

 

A partra hozza vágyait minden

leány és fiú azóta is. Könnyű

léptekkel sétál, a kezébe vesz

 

egy kavicsot, elsuttog fölötte

valamit, fohásza felszáll, mint a füst.

Elfelejti, míg kimond egy nevet.

 

4

Elfelejti, míg kimond, egy nevet

őriz pedig, nem szól, csak festi eléd.

Tudja, csak ami könnyű, lehet nehéz.

Levegőt lehel színei közé, s lesz

 

kék víz, amiből borjak jönnek elő,

lesz kék asszony, aki fölöttük áll,

s míg szemével hív, szájával furulyál,

kékjéből egy sárga hajú lányka nő.

 

Mire felnő, az égig, vérnarancs lé

öleli körül. Zöldherceg levetett

palástja. S a lány elveszti színét,

 

míg a palástba merül. Helyette

lesz-e más? Kicserélhető-e a név?

Kimondhat-e téged valaki még?

 

5

Kimondhat-e, téged, valaki még?

Adhat-e ciklámen szárnyat a vágynak,

ami lépten-nyomon lobogni támad

benned? Azt mondod, nyilván, semmiképp.

 

Pedig figyeld csak, a píneák fölött

zöld arcú lény figyel, türkiz király.

Tekintete alatt – őrfény talán –

kettéhajolnak a fák, zárul a kör.

 

Az öböl lustán ölel, egy halfarok

csobban, vitorla tűnik fel vagy el.

A komplementer ég tűzzel felel.

 

Kárminba mártott mellbimbóidon

őrlángként lobban a főnix jele.

Eljött, kormos bóbitája a hold.

 

6

Eljött, kormos bóbitája a hold,

evezőtollait megperzselte a nyár,

párja útra kelt, ő maradt, őrmadár,

fészekalja is, messze. Egyszer volt,

 

hol nem, volt egy király, aki utat

töretett magának a sziklákon át,

páncéling helyett útépítő ruhát

viselt a hős sereg. Forró aszfalt

 

szaga vegyült a rozmaring, szurok-

fű illatával. A király szerette

ezt a fűszerillatot, de vérszemet

 

kapott, s megcélozta, mind, a szirteket.

A monda szerint az egyik ráomolt.

Rí az őrmadár, a viharherold.

 

7

Rí az őrmadár, a viharherold,

szélre feszítve vitorlaszárnya.

Az öböl nemsokára meghasad.

Terített asztal, gyümölccsel pakolt,

 

készül az új megpróbáltatásra.

Az apa metszett poharát friss vízzel

tölti, fiának nyújtja. Kenyeret szel,

s meghajol minden mozdulatnál újra.

 

A fiú emeli poharát, átnéz

a vízen, a metszett szőlőfürtön,

minden eltorzul odaát, ketté-

 

válik az arc, és az asztalöblön

kenyérsereg vonul át, szinte rögtön.

Kóstolja a világ görbületét.

 

8

Kóstolja a világ görbületét,

kavicsról kavicsra néz, íveket gyűjt,

ívelt vonalakat, miket gömbölyű

formákra rajzolt a hullámverés.

 

Quoi est? – kérdi a madárforma asszony.

Csak franciául beszél. Kezével

verdes, horgas csőrt formál, mert ő egy

papagáj, kis követ vesz elő, azon

 

mutatja. Papagájfej alakú.

Mulat magán, s kéri, mutassam én is.

Zsebemet húzza a sok kő, amúgy

 

szépek mind, de egyik sem az igazi,

egyik se mutat meg minket. Valami

hiányzik a széphez. Valami tanú.

 

9

Hiányzik a széphez valami tanú.

Vagy valaki. Vagy csak egy szerv. Gyerek

szeme, mondjuk, mi az ajtórésen túl

látható mozdulatokból filmet

 

kreál. Legyen a rés éppen annyi,

amin egy gyerek bármikor átfér.

Legyen mögötte konyha, sárga fény,

korán leszálló est, ami meglepi

 

az asztal fölé hajoló asszonyt.

Füzetbe ír. Aztán egy másikba.

Füzetek rétegződnek egymásra,

 

tornyot épít vagy várfalat. Falat bont,

újrarakja, mit egyszer már felrakott.

Felfigyel. Megáll egy pillanatra.

 

10

Felfigyel, megáll egy pillanatra.

Haját a szél arcába gyűjti, összes

haját. Két kézzel fésüli hátra.

Rasztásodnak, s szinte kifehérülnek

 

tincsei. Nem költ melírozásra.

Ég és víz, ahol összeér, kékkel

a kék, párizsi, azúr és kobalt,

kifehérül, mint a lámpasor éjjel,

 

mint műtéti heg a hasfal alján.

Túl szőke és kék minden árnyalatán,

átizzik téren, tengeren, s hajába

 

beleborzol az angyalöböl szárnya.

Kócolja, fésüli összes haját.

Arcot bont és épít tollaival.

 

11

Arcot bont és épít tollaival,

mert megvan az ideje a színek szét-

szórásának, összerakásának, és

megvan az ideje a ráncoknak

 

is. Csak az idő teheti széppé

az erőddé emelt várost, amelynek

hugenottái rég elmenekültek,

de szűk sikátorai, kövei még

 

őrzik lakói nyomát. Csak az idő

teszi a kiűzetés nyomán támadt

vágyat széppé, tüzeit szédítő

 

repüléssé. A tűz is csak haltestű

madár. Idővel mélyre úszik. Farka

szárnyat idéz a boldog állatokra.

 

12

Szárnyat idéz a boldog állatokra.

A hal inverze hogyan lesz madár?

Vagy madarakat hordozó szarvas,

ki inni csak türkiz vizekre jár?

 

A folyó medre is egyre mélyül, míg

a víz észrevétlenül követ csiszol.

Fenn kiégett karszt, lenn folyó, valahol.

A kettő között függőleges híd,

 

egy fénypallos vigyáz. Nem vezet út,

csak a párkány szélén, a félelmen át.

Talpa is beleizzad. Vezet tovább.

 

Szárnyakat kap vagy medvetalpat? A Ford-

hang az ismerős medvebrummogás,

jó szándékához nem férhet gyanú.

 

13

Jó szándékához nem férhet gyanú,

színes tollakkal érkezik a herceg,

madárléptékkel mérve ünnepelhet,

lépte a lomb fölött pínea szagú.

 

Palástját leejti csak a földre,

belseje kifordul, alvadt bíborát

szétteríti, körbe, mint ki odaát

sincs, ideát is elenged, mindent.

 

Nincs több elragadtatás, ciklámen ágy,

ez az utolsó már gyantaillatú,

beléragadni inkább bolondság,

 

mint bölcs tett. Vállán örökzöld a bú.

Színes tollakkal festene tovább.

Esőkabátot ölt az inverz azúr.

 

14

Esőkabátot ölt az inverz azúr.

Hihetnéd, valaki vaskos tréfát

űz veletek. Tegnap fényes arcát

mutatta, mára meg azt, hogy elborul

 

előbb-utóbb minden, ami még nem

jelenti azt, hogy ki is borul. Újra-

tervezés. A GPS-hang nyugalma

tölt be, mint távlatot a fellegek.

 

A tér visszavonul. Mikor vette fel

utoljára esőkabátját, mikor

figyelte az áttetsző spalettákon

 

át eredetét, nem tudom. A csepp

megelőzi az esőt, ami az előbb

még betöltötte az egész teret.

 

15

Még betöltötte az egész teret,

ahhoz képest, mit jelent szeretni.

A lányt és színehullott álmait

elfelejti, míg kimond egy nevet.

 

Kimondhat-e téged valaki még?

Eljött, kormos bóbitája a hold.

Rí az őrmadár, a viharherold,

kóstolja a világ görbületét.

 

Hiányzik a széphez valami tanú.

Felfigyel, megáll egy pillanatra.

Arcot bont és épít tollaival.

 

Szárnyat idéz a boldog állatokra.

Jó szándékához nem férhet gyanú.

Esőkabátot ölt, az inverz az úr.