Pick Tamás valószínűleg a világon több helyütt érzi magát otthon. Soklaki életet folytat. A földkerekség jó pár városa mellett Budapesten, a Köztársaság téren is otthon van. A Mecsekalján történetesen nincs. De ezer szál köti több magyar egyetemhez, egyetemi városhoz. Többségükben – Szegedtől az ELTE-n át Debrecenig – tanított is valamikor, vagy épp most tervez új helyszíneken újabb kurzusokat. Ebben a bizonyos Köztársaság téri lakásban találkozunk. Az Erkel Színház előtt parkolok. Az ott posztoló rendőr lecsap rám. Igyekszem megfelelni az elvárásoknak, persze akadnak apróbb bakik. Az egészségügyi csomagban például két hónapja lejárt a jódtinktúra szavatossági ideje.

– Tulajdonképpen hová megy? – jön a vélhetően utolsó kérdés.

– Pick professzor úrhoz. – Mi mást felelhetnék?

– Ja, ismerem, nagyon jó srác, menjen nyugodtan.

A “nagyon jó srác” 1925. április 15-én született, Szegeden. Az ő történetében a nagyapának különös jelentősége van. Pick Márk alapította ugyanis a szegedi szalámigyárat 1869-ben. Pick Tamás édesapja Pick Jenő, édesanyja Vondörfer Gertrúd volt. Szegeden érettségizett, majd Budapesten, a József Nádor Műszaki- és Gazdaságtudományi Egyetemen végzett közgazdászként. Ott is doktorált. 1948-tól a zürichi egyetemen folytatta tanulmányait, pszichológiát hallgatott, majd az ausztráliai Melbourne-be került. Klinikai pszichológusi szakképesítését már ott szerezte. A Melbourne-i Egyetemen lett tanársegéd, majd előbb Tasmaniaban, utóbb Sydney egyetemi kórházában praktizált. 1962-ben az USA-ba költözött, és az Old Dominion Egyetemen, a pszichológia társ-professzoraként működött. 1971-től 1992-ig Northamptonban, Massachusetts államban dolgozott a Department of Mental Health (magyarul úgy mondanánk: az állami mentálhigiéniai osztály) vezető pszichológusaként. Egyébként mindvégig magánpraxist is folytatott. Tudományos vizsgálódásának eredményeit rendszeresen publikálta, illetve publikálja máig. 1992-ben hazatelepült. Az egyetemi oktatás mellett a délszláv háború idején, a magyarlakta horvát területekre két kollégájával közösen szervezett missziójáról vált ismertté. 2001-től rövid ideig a Pick Szeged Rt. tiszteletbeli elnöki tisztét is ellátta. Kutatási területei: a háborúk népekre gyakorolt hatása, illetve a terrorizmus pszichológiája. Cikkeinek, közleményeinek pontos számát talán ő maga sem tudja. Jó néhány tudományos egyesületben aktív még, így az Amerikai Pszichológiai Társaság Béke Tagozatában és az Európai Pszichotraumatológiai Társaságban. Első házasságából három gyermeke született, valamennyien Amerikában élnek, amint két nővére, Mimi és Lotte is. Pick Tamás nős, felesége Kovács Zsuzsanna, az egyik nemzetközi áruházlánc munkatársa.

A lakásba lépve feltűnő rend fogad. Semmi jelét nem látni a magamutogatásnak vagy a kivagyiságnak. Még csak egy régi plakát sem utal arra, hogy a házigazda a legismertebb hazai élelmiszeripari vállalkozás tulajdonosa lehetett volna, ha 1948-ban nem következik be az államosítás. Csak későbben láttam egy kis képet a gyárról a 75 évvel ezelőtti állapotában. Zsuzsanna asszony az általa vallatószobának nevezett helyiségbe vezet – a professzor itt fogadja a pacienseit. Pick Tamás helyet foglal a fotőjben, szája halvány mosolyra húzódik. Érdeklődve várja a kérdéseket. Nem felel azonnal, egy kis időt mindig hagy magának a gondolkodásra. Néha még a szeme is huncutul mosolyog, máskor az egyébként derűs arc elkomorul, hogy aztán a következő percben ismét a kiegyensúlyozottság tükröződjék rajta. Előttünk a dohányzóasztalkán többféle sütemény – a hírem, hogy tudniillik édesszájú vagyok, úgy látszik, megelőzött. A tortaszeletek mellett, mintegy véletlenül odavetve Váradi Z. Ferenc Szökőév című könyve hever.

 

Pick Tamás: – Váradi ugyancsak szegedi, ráadásul ugyanabban a munkaszolgálatos században volt, mint én. Mindketten Nyúl községben szöktünk meg. Név szerint említ, mondván, hogy amikor meghallotta rólam, hogy megszöktem, ő még ugyanazon az estén, ’44. november negyedikén szintén lelépett. Tudtuk, hogy a határon átadnak minket a németeknek. Két társammal oldottunk kereket, és igyekeztünk Pannonhalma felé, mert tudtam a főapátról, Kelemen Krizosztomról, és úgy éreztem, hogy meg lehet benne bízni. Este szántuk el magunkat a döntő lépésre. Nem is mentünk túl sokat, amikor szinte beleestünk egy gödörbe. Amiről kiderült, hogy egy kis barlang. Elhatároztuk, hogy ott várjuk be a következő éjszakát. Ott javítottam ki az igazolványomat is, mégpedig a következőképpen. A P-ből R betűt csináltam, a c-ből e-t, a végére pedig oda biggyesztettem még egy e-t. Így lettem Rieke Tamás. Tekintettel arra, hogy anyanyelvi szinten beszéltem németül, eladhattam magam, mint Volksdeutschert, azaz német nemzetiségű magyar állampolgárt.

Másnap este aztán fölmentünk Pannonhalmára. Az udvaron sétálva találkoztunk a főapát úrral, és még valakivel: Hóman Bálinttal. Utóbbi nagyon meglepett minket, hisz a történészről, volt kultuszminiszterről köztudomású volt, hogy erősen jobboldali beállítottságú. Addigra azonban forró lett a lába alatt a talaj, és ugyanúgy bujdokolt a nyilasok elől, mint mi. Utóbb, amikor elbúcsúztunk, kérte, hogy ha találkozom édesapámmal, üdvözöljem a nevében. Nem is tudtam, hogy ismerték egymást.

Sz. Koncz István: – Milyen fogadtatásban volt részük?

– Elmagyarázták, hogy nem maradhatunk az apátságban. A közelben elszállásolt SS-alakulat ugyanis gyakran tartott ellenőrzéseket. A papok azt tanácsolták, hogy semmiképp se utazzunk vonaton, mert nagyon veszélyes. Gyakorlatilag mindenkit igazoltatnak. Kaptunk pár szendvicset, hogy legyen valami ennivalónk. Másnap fölkérezkedtünk egy teherautóra, és Győrbe utaztunk. A varrókészletbe rejtve némi pénzem még maradt. A cérnák spulnijait ugyanis kicseréltem papírpénzekre. Elmentem tehát a borbélyhoz, rendbe hozattam a hajam, megborotváltattam magam. Visszatekintve, szinte hihetetlennek látom, hogy milyen pofátlanok voltunk. Nyilván azért, mert nem volt vesztenivalónk. Mi történt ugyanis? Fölmentem a német főhadiszállásra, és tanácsot kértem, hogy hogyan lehetne Budapestre utazni. Az ott szolgálatot teljesítő baka a főtérre irányított, mondván: mindig vannak német katonai autók, amelyek civileket is szállítanak. Úgy is volt; megvártuk az első járművet, már épp elhelyezkedtünk, amikor odalépett a platóhoz egy német katonai csendőr, és minden civilt leparancsolt. Biztosak voltunk benne, hogy az üvöltése volt az utolsó hang, amit életünkben hallottunk. De kiderült, csak utasítást kaptak, hogy a benzinhiány miatt polgári személyeket ne szállítsanak többé. Megvártuk tehát a következő, egyébként árpádsávos magyar katonai teherautót, és azzal utaztunk Budapestre. Borzalmas érzés volt látnunk a sárga csillagos, menetelő embereket.

– Miért akartak épp a fővárosba jutni?

– Fölmerült, hogy esetleg a Bakonyban bujkálunk a háború végéig. Mert már pontosan lehetett látni, hogy a háborút Németország elveszíti. Igen ám, de tulajdonképpen akkor kezdődött a tél. Féltünk az éhezéstől, a hidegtől, és attól is, hogy a hóban nyomot hagy az ember. Melyik a legnagyobb dzsungel Magyarországon? Budapest. Ott lehet a legjobban eltűnni. Azonkívül tudni kell, hogy édesanyám nem volt zsidó. Osztrák nő volt, és nem kellett viselnie a sárga csillagot sem. A sógorommal és a nővéremmel Budapesten tartózkodott. Tudtam, hogy hozzájuk bármikor mehetek. De mégsem oda vezetett az első utam, hanem a gyár egyik alkalmazottjának családjához. Ezzel az alkalmazottal nagyon jó viszonyba kerültem, még gyerekkoromban. A rokonai között több nyilas is akadt. Nemcsak nyilas érzelműekként éltek, hanem párttagokként is. Nos, nekik mutatott be a barátom, Rieke Tamás néven. Egy darabig ott laktam. Biztonságosabb helyet elképzelni sem lehetett. Hanem, amikor megkezdődött Budapest ostroma, odaköltöztem édesanyámékhoz.

– Egyáltalán hogy került sor arra, hogy besorozzák a munkaszolgálatos századba?

– Tudjuk jól, 1944. március 19-én bejöttek a németek. Valamikor áprilisban kijött a sárga csillagos rendelet. A család zsidó felében éltem, úgyhogy viselnem kellett a csillagot.

– Mindez Szegeden történt még?

– Szegeden. Amikor a rendelet megjelent, fogtam magam, fölvarrtam a csillagot, elmentem a Korzóra, és föl-alá sétáltam. Tetszik, nem tetszik, vagyok, aki vagyok, vállalom a zsidóságomat. Az egyik srác, aki egy évvel alattam járt a gimnáziumba, ugyanannak a lánynak kurizált, mint én. Tulajdonképpen vetélytársam volt. Mégis karon fogott, és tüntetőleg velem sétált. Ez nagyon jólesett. Különösen annak fényében, hogy a családtagjai között nyilasok is voltak.

A huszonéves zsidókat már régebben behívták, de egyszer csak a tizennyolc-tizenkilenc éveseket is elvezényelték munkaszolgálatra. Engem éppen június hatodikán szippantottak be. Vagyis a normandiai partraszállás napján.

– Említette az imént, hogy november elején szökött meg. Miért várt ennyi ideig?

– Alkalom még csak-csak adódott volna, de nem volt rá ok. Nem kegyetlenkedtek velünk. Volt elég ennivalónk, és bár masíroztattak bennünket, erőltetett menetben nem volt részünk. Távolról sem éreztük nagyszerűnek a helyzetünket, de tűrhetőnek, elviselhetőnek igen. Azon kívül bizonyos fokig szerencsém is volt. Nagykőrösnél egy lőszerraktárban, illetve a konzervgyárban foglalkoztattak minket. A parancsnok, Brenner Miksa nagyon kegyetlen ember hírében állott. A legkisebb kihágásért csigára húzatta a hátuk mögött összekötözött kezű rabokat. Amikor aztán elájultak, hideg vízzel föllocsoltatta őket, nehogy legyen egy kis idejük, amikor nincs fájdalmuk. Na, egyszer csak jött az üzenet, hogy Brenner ezredes hívat. Remegett kezem-lábam. Bementem az irodába, kedvesen üdvözölt, foglaljak helyet. Kérdezgetni kezdett, hogy a szalámis Pick családból származom-e, hogy van-e Móric nevű nagybátyám satöbbi. Merthogy ő együtt szolgált a nagybátyámmal az olasz fronton, az első világháborúban. És hogy megsebesült a két frontvonal között. Nem volt túl súlyos a sebesülése, de erősen vérzett. Móric volt az, aki kikúszott, visszavonszolta a lövészárokba, és ezzel megmentette az életét. Amúgy elvérzett volna. Akkor elhatározta, mesélte tovább a parancsnok, hogy visszafizeti ezt a családunknak, ha egyszer módja lesz rá. Ezzel átadott egy német nyelvű szakácskönyvet, és megkérdezte, hogy le tudnám-e fordítani. Igenlő válaszomra még egy rövid megjegyzést tett, hogy tudniillik ne siessek. Azt is hozzá tette, hogy ezek a kedvenc ételei, de a szakácsnője egy szót sem ért a könyvből. Sosem derült ki, hogy volt-e szakácsnője egyáltalán, de attól fogva nem kellett lőszereket pakolnom. Följártam az irodába, és komótos tempóban fordítottam a recepteket. Hallgathattam a rádiót is. Jó hírek jöttek, reményt adtak. Akkoriban ugyanis már arról szóltak, hogy hol rövidítette meg a Wehrmacht az állásait. Nem visszavonulásról beszéltek, hanem a védelmi vonalak megrövidítéséről. Estefelé aztán elmeséltem a sorstársaimnak, amit a rádióban hallottam. Ez lett a Pick-híradó.

– Mennyi ideig maradtak Nagykőrösön?

– Három hónapot talán. Azután vittek bennünket tovább. Már valahol a Dunántúlon jártunk, amikor megint valami jó történt velem. Néhány órás pihenőt kaptunk. Épp elnyújtóztunk, amikor odajött hozzám az egyik keretlegény, mondván: föl kell keresnem valakit a faluból, aki Szegeden élt egykor. Odamentem, s kiderült, hogy az illető a harmincas évek elején, a gazdasági világválságtól sújtva, nagyon nehezen élt. A Pick gyárban vett olykor olcsó pénzért fej-lábat, és ha az nem lett volna, sosem kerül a család asztalára hús. Tekintve, hogy akkor jókat tudtak enni, szeretné meghálálni a dolgot: meghív ebédelni.

– Ezek szerint népszerű volt a család Szegeden?

– Igen, a válasz egyértelmű igen.

– Milyen volt gyereknek lenni ebben a családban?

– Jó is, meg rossz is. Egyrészt jó volt ismertnek lenni, másrészt meg nem. Egy példa. Bicikliztem, szabálytalanul persze, elengedett kormánnyal. Megállított a rendőr, ha még egyszer meglátom, így mondta, szólok a papájának.

– Ettől komolyan kellett tartani?

– Igen. Rideg volt a családi légkör. Édesapám rengeteget dolgozott. Mindennap, szombaton is. Vasárnap elvileg pihent volna, de ha szezon volt, ment vadászni. Nagyon keveset láttuk. Édesanyám osztrák volt, egy bálon ismerkedtek meg apámmal. Anyám fiatalon került ide, egy idegen ország vidéki városába úgy, hogy egy árva szót sem tudott magyarul. Két héttel a házasságuk után kitört az első világháború. Apám bevonult. A szüleim közötti viszony az eszmélésem idejére nagyon távolivá vált. Nagy korkülönbség volt közöttük. Akkor nem nagyon fogtam föl, de most már tudom, hogy mindkettőnek viszonya volt mással. Külön hálószobában laktak satöbbi.

– Ezt a gyerek észre veszi, persze.

– Nagyon is. A zsidó ünnepekkor a szüleim többnyire összevesztek. Nem véletlenül akkor. Az volt a megállapodás édesanyánkkal, hogy zsidóként nevelkedünk, de amikor betöltjük a tizennyolcadik évünket, megkeresztelkedünk. Úgyhogy mindkét hittanra jártam. Sőt tekintve, hogy, ha szabad így mondanom, nagy fogásnak számítottam, a csanádi püspök keresztelt meg.

– Ennek ellenére nem tudta megúszni a munkaszolgálatot?

– A megkeresztelkedettek fehér karszalagjával vonultam be. Szálasi alatt azonban már minden munkaszolgálatosnak, válogatás nélkül viselnie kellett a sárga csillagot. Visszakapcsolnék még a szüleimhez. Azt hiszem, a nagymamám is nagyon megnehezítette anyám dolgát. Sárkány volt, a szó legszorosabb értelmében. Ami bizonyos fokig talán érthető. Harmincegynehány évesen megözvegyült, négy gyerekkel. Azon kívül akkor is gazdasági krízis volt, és a gyár egyáltalán nem volt jó állapotban. Úgy nézett ki, hogy csődbe jut. Nagymamám hideg asszony volt. Soha az ölében nem ültem, soha meg nem csókoltam. De nagyon céltudatos volt, és nagyon lelkiismeretes. Ezzel együtt nehéz volt szeretni. Nem is szerettem. És a nővéreim sem.

– Ezek szerint nem lehetett túl vidám a gyermekkora.

– Meglehetősen magányos gyerek voltam. Csak a gimnázium idején szövődtek az első barátságok. Mindent figyelembe véve mégis szerencsém volt, mert német nevelőnőm volt, később pedig angol. Tehát a nyelveket jószerével az anyatejjel szívtam magamba, ahogy mondani szoktuk. Amikor kivándoroltam, rövid idő, talán egy szűk év elég volt ahhoz, hogy az angol nyelvet is anyanyelvi szinten bírjam.

– Miért és hogyan került sor arra, hogy elhagyja az országot?

– 1947-től már világosan láttam, hogy itt népköztársaság lesz, és attól fogva azon voltam, hogy kimenjek. Akkoriban közgazdasági egyetemre jártam. Édesapám azt hitte, hogy azért, mert át akarom venni a gyárat. A diplomáciai pályáról korábban szőtt elképzeléseim addigra értelmetlenné váltak. Tudtam, hogy nem maradhatok itt. Ország nélkül pedig nem lehet diplomata az ember. Akkoriban határoztam el, hogy a pszichológiára nyergelek át.

– De a közgázt elvégezte még, ugye?

– Igen, sőt le is doktoráltam. Érdekelt ugyanis a tematika, és fontosnak tartottam, hogy ha már valameddig eljutottam, ne hagyjam félbe a dolgot.

– Végül is Svájcba utazott, és nem jött vissza többé. Nem került szóba, hogy az egész család kinn maradjon?

– Édesapám később kifejezetten bűnösnek érezte magát. 1941-ben ugyanis új érlelő tornyot épített, ahelyett, hogy édesanyám tanácsát követve kimenekített volna valamennyit a pénzből. Tudniillik akkoriban már nem lehetett kétséges, hogy Hitler útja merrefelé visz. De apám mindent a szabályok szerint akart csinálni, és azok szerint nem lehetett kivinni a pénzt Nyugatra. Amíg a szabályok működtek, édesapám is nagyon jól működött. De lassan fölborult minden szabály. Apám nem látta vagy nem akarta látni, hogy közel a vég. 1948 elején Svájcban voltunk, apámmal együtt. Könyörögtem neki, hogy ne térjen haza. Pénzünk nem nagyon volt, de egy vagon szalámink igen. Tehát nem kellett volna nincstelenül kezdenünk a kinti életünket. De apám a magyarságára hivatkozott, és az utolsó pillanatig hangoztatta azt a meggyőződését, hogy Magyarországon nem mehet végbe az államosítás. Tehát készült hazafelé. Kikísértem a zürichi vasútállomásra, és elbúcsúztunk egymástól. Soha többé nem láttam. Telefonozni nem engedték, csak levélben érintkezhettünk, de az sem lehetett maradéktalanul őszinte, mert a leveleket mindig elolvasták illetéktelen szemek. Másoktól hallottam, hogy amikor megtörtént az államosítás, borzalmas lelkiismeret-furdalás gyötörte.

– A Zwack-család az emigráció esztendeiben, Itáliában gyártotta tovább az Unicumot. Nem merült föl, hogy valahol a Pick szalámi is túlélhetné ezeket az éveket?

– Egyfelől sosem gondoltuk, hogy ez átmeneti időszak, s hogy egyszer véget is érhet. Másfelől azonban folytak olyan irányú tárgyalások, hogy Dániában tovább gyártanák a terméket, a nevünk alatt, az eredeti recept alapján. De apámnak valami miatt nem sikerült a megállapodást tető alá hoznia. Emiatt is bűntudata volt élete végéig. Végül mindent elvettek tőle, meghurcolták, de kitartott a végsőkig. Itt is halt meg, Magyarországon.

Különös dolog ez: az államosítással tulajdonképpen megúsztam, hogy szalámigyáros legyek. Ugyanis nem vonzott a lehetőség. A kereskedelem nem érdekelt.

Még egy adalék: amikor már látni lehetett, hogy menteni kell az értékeinket, a sógorom kitalált valamit. Az egyik munkaszüneti napon, még otthon, bementünk a gyárban a konzervüzembe, és beleraktuk az ékszereket egy konzervdobozba. Ezután a dobozt megtöltöttük zsírral, és lezártuk. Jó ötlet volt, a doboz túlélte a háborút, az államosítást satöbbi, de hogy végül mi lett vele, arról fogalmam sincs.

– Édesanyjának hogy alakult a sorsa?

– Egy véletlen folytán megtudta, hogy ha elválik apámtól, akkor visszakaphatja az osztrák állampolgárságot, és valószínűleg ki tud vándorolni. Így is történt. Bár ehhez arra is szükség volt, hogy Rákosi Mátyástól kérjen kihallgatást. Végül Amerikában halt meg.

– Ön pedig Svájcban maradt.

– Egy ideig, igen. Az egyetem csak márciusban kezdődött. Édesapám elrendezte, hogy a churi hentesárugyárban lehessek tanonc. Borzalmasan utáltam. Disznófejeket kellett borotválnom. Később megkezdődött az egyetem. A vízumom persze nem jogosított munkavégzésre, így csak feketén dolgozhattam. Angolórákat adtam. Abból volt egy kis pénzem, és valamicskét még a szalámigyár svájci kereskedelmi képviselője juttatott nekem, amíg tudott. Nem mellesleg megnősültem. Holland lányt vettem el. Épp oly komplikáltan holland, mint én magyar. Amennyiben az apja egy Napóleon korabeli francia katona leszármazottja volt, az anyja pedig apai ágon örmény családban született. Úgyhogy a gyerekeink négy nagyszülője négy nemzet szülötte volt.

– Két év után hagyta ott az alpesi országot. Miért?

– Nem tudtam legalizálni, vagy inkább úgy mondanám, véglegesíteni az ott tartózkodásomat. Nem is akartam olyan országban élni, ahol éppen csak, hogy megtűrnek. A svájci kormány jóindulatú, de egyre türelmetlenebb hangú leveleket kezdett küldözgetni, hogy mennénk például Kanadába. Fizetik az utat, jó körülmények közé kerülünk. Vagy válasszuk Brazíliát, nagyon szép. Vagy menjünk Dél-Afrikába, ahol nagyszerűek a lehetőségek. Kanadába nem akartam menni, gondoltam, túl hideg van. Dél-Afrikában rasszista rezsim, Brazíliában meg diktatúra volt éppen.

– Az itthon is volt…

– Igen, diktatúrában semmiképpen sem akartam élni. Dél-Afrikától az apartheid rendszer tartott távol. Hanem akkor jött egy ausztrál ajánlat. Az a földrész mindig érdekelt. A feleségemmel együtt igent mondtunk. Egy trieszti táborba kerültünk először. Sikerült kihasználnom, hogy nyelveket tudok, és hogy olaszul is megértetem magam. Tehát a szögesdróttal körbevett táborból így kijárásom volt, vásárolni jártam. Ezzel együtt elég borzalmas két hét volt. Végül egy húszezer tonnás teherhajóra tereltek minket, amit kicsit átalakítottak. Hálótermek voltak rajta. Külön a nők, külön a férfiak számára. Úgyhogy a nászutunk elég furcsa körülmények között zajlott. Egy hónapig tartott egyébként. A Szuezi-csatornán mentünk át.

– Mi fogadta önöket Ausztráliában?

– Jószerével semmi. Pontosabban egy nagy raktárhelyiség, amiben aprócska szobákat alakítottak ki. A miénkben egy ágy és egy kis szekrényke volt az összes berendezés. A Svájcban elhangzott ígéretekből nem valósult meg semmi. A szoba fölött drótfonat volt. Tehát a hatodik szomszéd sóhajtását is hallani lehetett. Viszont kaptunk munkát: egy konzervgyárban dolgoztunk a feleségemmel együtt. Bár a fizetés nem volt jó, úgy döntöttünk, hogy a raktárból minden áron elmenekülünk. Összeálltunk egy délvidéki magyar férfival és osztrák feleségével, és közösen béreltünk egy kis házat. Más munkát is kaptam, egy repülőgépgyárban szegecseltem, és felvettek az egyetemre. Még Svájcban Szondi Lipót tanítványa voltam. Nem tudom, a név jelent-e önnek valamit?

– Bevallom, alig.

– Neves, magyar származású pszichoanalitikus volt. A sorsanalízis, a Szondi-teszt kapcsolható a nevéhez.

– Annál nagyobb szégyen, hogy eddig csak a Szondi-tesztről hallottam.

– Manapság már ritkábban hivatkoznak rá. De korának kiemelkedő tudósa volt. Nos, nála tanultam, és meleg hangú ajánlást adott egy melbourne-i kollégájának. Így, az ő segítségével nyílt meg az út az egyetem felé rögtön. Nappali tagozatra vettek föl, tehát megint munkahelyet kellett váltanom. Éjszakai állást kaptam, pontosabban délutánit. Mindennap háromtól tizenegyig dolgoztam, délelőtt pedig jártam egyetemre. Így telt el három év.

– Illetve több, mert ha jól tudom, bent maradt az egyetemen.

– Persze, csak az egyetemi állás mellett végre nem éjszakáztam tovább. A kívülálló számára jónak tűnhetett a helyzetem. Részt vehettem az ott folyó kutatásban, órákat adtam, titkárnőm volt, külön szobám, mifene. De a fizetésemet a minimálbérben határozták meg. Tekintve, hogy jött az első gyermekünk, ez nem volt tartható. Egy lényegesen jobban fizetett állást vállaltam tehát pszichológusként, Tasmaniaban, majd később Sydneyben. Tizenkét évet töltöttem Ausztráliában.

– Mi szakította meg, pontosabban mi zárta le az ottlétet?

– Akkortájt nagyon elszigetelve éreztem magam. Mintha a világ végén lett volna az ember. Arra az időre tehető, hogy az Egyesült Államokból jött egy megkeresés. Izgalmas tartalmú volt, elfogadható fizetéssel. Pályáztam rá, amint a Sydney Egyetemen meghirdetett társ-professzori állásra is. Mindkettőt megkaptam, de Amerikát választottam.

– Mi várt önre az Újvilágban?

– Egy pszichiáter hirdetett, az ajánlat arról szólt, hogy a kórházi- és privátpraxisában is vele kell dolgozni. Minden várakozáson fölül alakult, azt hiszem, akkor éreztem először, hogy az életem igazán sínre került. Kölcsönkaptam az új főnököm második kocsiját, de pár hét múlva már vettem magamnak egy másikat satöbbi. Igen ám, de két hónappal később a kollégám meghalt. Mindez azon a napon volt, amikor kitört a kubai válság. Úgy tűnt, hogy a világgal együtt a saját életem is összeomlik. Ám jött egy reménysugár: fölajánlottak egy egyetemi állást. Attól fogva általános pszichológiát tanítottam és fejlődéspszichológiát.

– Tehát mégis révbe ért végül.

– Szakmai szempontból mindenképpen. Ami a magánéletet illeti, nem volt ilyen szerencsés. Mint kiderült, a feleségemnek már Ausztráliában viszonya volt a legjobb barátommal. Tehát a kapcsolatunk erősen sántikált. Mindenesetre igyekeztünk megtenni mindent a kötelék megmentéséért. A harmadik gyermekünk, mondjuk úgy, békegyermek volt. De a házasságunkat nem sikerült rendbe hozni.

– Hogy telt el az USA-ban töltött harminc év?

– Gyorsan. Nagyon sokat dolgoztam. Hogy a legrosszabb napot mondjam, elmesélek egy átlagos szerdát. Reggel nyolctól tízig egyetemi óráimat adtam le. Azután a privát praxisomban dolgoztam, egyórás ebédszünettel, este hét óráig. Következett egy gyors vacsora, majd ismét az egyetem, ahol háromnegyed tízig tartott az utolsó előadásom. Csütörtökön értelemszerűen nyolckor kezdtem. Még szerencse, hogy nem minden nap zajlott így, mert nem éltem volna túl. De ilyenfajta életünk volt. Olyannyira a munka jellemezte, hogy más egyebet nehéz is mesélni róla.

– Ugorjunk hát egy nagyot. Miért döntött úgy, hogy repatriál?

– Egy temesvári, magyar nyelvű konferencia tehet mindenről. 1992 tavaszán került rá sor. A kollektív- és a kisebbségi jogok voltak terítéken. Ott tartottam előadást, találkoztam hazai magyarokkal, gratuláltak persze, mit lehet ilyenkor mondani? De komolyan fölmerült, hogy miért nem jövök haza? Erősen elgondolkodtam. Az egyetem kötelékébe csak mint óraadó tartoztam, félig már nyugdíjba vonultam. A praxisomat, gondoltam, itthon újjáépíthetem. Addigra elváltam a második feleségemtől, és a kapcsolat, amelyben éppen éltem, sem ment valami jól. Egyre inkább úgy éreztem, hogy kevesebb dolog köt oda, mint ami vonz, hív haza. Persze, nem akartam minden hidat fölégetni magam mögött. Egy év fizetés nélküli szabadságot kértem, és a holmimat sem kótyavetyéltem el – egy megbízható raktárban találtam a dolgaimnak helyet.

– Tudom, hogy itthon valóban újra fölépítette a pacientúráját. Mondja csak, nagyon eltérő a baj, ami bennünk van, ott meg itt?

– Bár elsősorban itt élő külföldi, főleg német, angol, amerikai páciensekkel foglalkozom, akadnak természetesen szép számban magyarok is. Érdekes megfigyelnem, hogy a külföldi esetek jelentős hányadában a baj részben abból származik, hogy az illető képtelen elszakadni a gyökereitől. A szüleitől, például. Földrajzilag és lelkileg, ha úgy tetszik, pszichológiailag is nehezére esik. Lassan, gyötrelmesen megy a leválás.

Emellett a magyarok általában pesszimistábbak. Lényegesen sötétebben látunk bizonyos helyzeteket. És még egy fontos különbség: határozottan az a benyomásom, hogy sokkal nehezebben vállaljuk, sokkal nehezebben ismerjük be, akár magunknak is, ha segítségre szorulunk. Különösen férfiemberek esetében van ez így. Mert benne lappang a közgondolkodásban, hogy az igazi férfi megoldja a saját problémáját. Nincs szüksége másra, nincs szüksége támaszra. Ha botra van szüksége, az legfeljebb a furkósbot. Pedig… Ha döntéshozó szerepem lehetne, mondjuk, én lennék az egészségügy-miniszter, akkor félévente, de legalább évente egyszer előírnék egy konzultációt. Ahogy elmegyünk fizikai vizsgálatokra, úgy föl kéne keresni a pszichológust is, hogy megnézzük, lelkileg hányadán is állunk önmagunkkal.

– Miért lenne fontos?

– Mert ma, Magyarországon a lelki egészségre, társadalmi szinten, alig-alig figyel valaki. Ugyanúgy, ahogy édesapám nem hitte el azt, ahova a folyamat nyilvánvalóan vezetett, és ennek következtében az történt, ami, ugyanúgy mindez végbemegy az emberek életében is, mert ha szembesülnének önmagukkal, tudnák, mi várható. De nem látják idejében. Pedig sok tragédia megelőzhető lenne, és kis előretekintéssel sok fájdalomnak nem kellene fájnia.

– Mint a fogorvoshoz, kellene ellenőrzésre járnunk?

– Időközönként igen. Tudniillik nagyon ritkán állunk szóba önmagunkkal. Különösen azokra érvényes ez a megállapítás, akik sokat dolgoznak. Bizonyos ponton túl azért is foglaljuk le magunkat annyira, hogy ne kelljen önmagunkba nézni. Tudom magamról. Amikor nagyon szerencsétlennek éreztem a sorsom, rengeteget dolgoztam. Akkor persze nem vettem róla tudomást. Utóbb beláttam, hogy csak azért, mert pszichológus vagyok, nem vagyok immunis.

– Beszélgetésünk során említette, hogy sosem érezte magát született szalámigyárosnak. Mégis fölmerül az emberben: nem gondolta, hogy valamiképpen vissza kéne vennie a gyárat?

– Megvolt az a hátrányunk, mondjuk Zwackékkal szemben, hogy nálunk nem indult be a külföldi gyártás. Mégis, a névhasználatért a nővéreimmel harcba indultunk, de a Legfelsőbb Bíróság úgy döntött, hogy a név már tárgyiasult, semmiféle jog nem illet meg bennünket. Nem hiszem, hogy nyílna előttünk újabb lehetőség. Strasbourghoz fordulhattunk volna még, de nem akartuk az életünket folytonos pereskedéssel tölteni.

– Egy időben mégis kapcsolatba került a gyárral, tiszteletbeli elnökként.

– Talán túl hangosan nyilvánítottam ki a véleményemet. Több mindent igyekeztem elfogadtatni. Gyakorlatilag nem volt értelme.

– Tegye meg, hogy sorol ezek közül egyet-kettőt!

– Többek közt fölajánlottam magamat. Gondolva arra, hogy ennyiféle nyelvtudással, PR-szempontból, hasznossá tehetném magam. Német vagy angol nyelvterületen, például. Aztán meg írtam levelet az ügyben is, hogy az orosz piac létfontosságú. Jobban oda kéne figyelni rá. Más alkalommal fölvetettem, hogy a gyári múzeumban van egy csomó érdekes, régi plakát. Elő kéne venni, és inkább azokat használni, terjeszteni, mint újakra költeni. Mindig azt mondták, vagy írták, hogy köszönik szépen, érdekes, nagyon érdekes fölvetés, meg fogják fontolni. Valójában nem történt semmi. Egyszer a tulajdonost, Csányi Sándort is fölkerestem. Mondanivalóm lényege az volt, hogy romlott a minőség. Megígérte, hogy komolyan odafigyel. Állta a szavát, jobb is lett a szalámi egy ideig. Tőlem egyébként, nem hiszem, hogy csak a reklamációm miatt, de nem sokkal ezután megváltak. Írtak egy levelet, hogy köszönik. Persze elég dühös voltam, és mindenféléket írtam nekik válaszul.

– Amit mond, abból azt következtetem, hogy csak fogyasztóként van már kapcsolata a Pick márkával.

– Fogyasztóként igen, de vásárlóként nem. Nem vagyok hajlandó pénzt adni a nevemet viselő szalámiért. A feleségem vesz néha, olyankor megízlelem. Amikor még nem teljesen érett, amikor még kenni lehet, akkor szeretem a legjobban. De nem tudok hozzájutni.

– Hogy viszonyul mindehhez lelkileg?

– Nekem fontos, hogy legyen Pick szalámigyár Szegeden. És a termék minősége lehetőleg ne romoljék tovább. Ami persze annak függvénye is, hogy milyen benne a hús. Mekkora a mangalica részaránya és így tovább.

– Tartalmaz, ahogy mondják, szamárhúst is?

– Ez szamárság. De most amúgy sem a szalámival vagyok elfoglalva.

– Hanem?

– Tavaly márciusban a terrorizmusról szóló nagyszabású konferencia helyszíne volt Budapest. Az ott elhangzott előadások bővített változata megjelenik egy könyvben, amely körül főszerkesztőként bábáskodom. Egyébként magam is írtam egy fejezetet. A bevándorlókról szól, és arról, hogy a beilleszkedési nehézségek lélektanának, magyartalanul fogalmazva: a nem-beilleszkedésnek bizony köze van a terrorizmushoz.

– Mikor jelenik meg a kötet?

– Valószínűleg ősszel, egy holland kiadó gondozásában.

– Ha így a beszélgetés vége felé végigtekintem az életét, úgy érzem, professzor úr, hogy van benne valami kafkai.

– Magam Henrich Heine példáját említeném, bár tulajdonképpen jelentős az átfedés azzal, amit ön állít. Heine mondta magáról, még Kafka előtt, hogy a franciák németnek tekintenek, a németek zsidónak, a zsidók hellénnek, a hellének pedig szocialistának. Magamról hatvanévnyi munka után mégis azt hiszem, hogy a pszichológusok között pszichológus vagyok. Idáig jutottam. Úgy akartam, és úgy akarom élni az életemet, hogy egy icipicit jobb legyen a világ attól, hogy voltam. És ne rosszabb. Ökológiai szempontból is, bár erre csak pár éve gondolok. Hanem ami az emberek lelki egészségét illeti, azon a területen mindenképp.

Ez éltetett, és ez éltet.