“– Miről szól a könyv? – kérdezte.

– Semmiről – válaszolt Pjotr Szergejevics. – Az életről.”

E párbeszéd Viktor Pelevin A Sárga Nyíl című kötetének címadó írásában hangzik el, de akár érvényesnek tekinthetjük a könyv további három szövegére is. Illetve, ha tudjuk, hogy a négy elbeszélés a korai Pelevin-írások közé tartozik (a 90-es évek elején születtek, a fülszöveg tanúsága szerint “a szerző első írói korszakában”), fentebbi állításunkat kiterjeszthetjük az eddig magyarra lefordított Pelevin-regényekre is. Bizonyos értelemben tehát az elbeszélések visszaolvasásra is köteleznek – a magyar olvasók (és részben az orosz Pelevin-kedvelők is, hiszen oroszul is csak 2000-ben jelent meg A Sárga Nyíl) hamarabb ismerhették meg Pelevin “nagy” regényeit, mint a korai ujjgyakorlatokat. A kései kiadás ebben az esetben Pelevin előnyére is válhat: a Generation P utáni szövegei nem tudtak lényegében újat hozni a korábbiakban megszokott és sikert hozó “pelevinizmusokon” túl (A rovarok élete, Omon Ré, Az agyag géppuska). Így e korai írások kiadásával újra kedvet kaphatunk a kissé már önismétlő Pelevinhez, s nekiláthatunk majd a legfrissebb, ezúttal a vámpírok világába kalauzoló Empire ’V’ című Pelevin-regény böngészésének.

Mint ahogy a kezdő idézet is sejtetni engedi, e négy hosszabb-rövidebb elbeszélésben (A Sárga Nyíl, Remete és Hatujjú, Hírek Nepálból és a Buldózeristák napja) fellelhetők a későbbi Pelevin-regények főbb paneljei. Elsősorban szövegeinek bölcseleti vonalát emelhetnénk ki, amely – néha, érzésem szerint – igen közel áll a közhelyszerűséghez: Pelevin jó érzékkel mindig tudja, melyek a közhelyessé válás buktatói, hol a határ bölcselet és közhelyszerűség között, s ezt a határt a párbeszédek és közegük abszurditása, a markáns történetszerűség csak erősíti. A rövidebb lélegzetű szövegeken – A Sárga Nyíl és a Remete és Hatujjú esetében mindenképp – érződik leginkább Pelevin szövegeinek történetközpontúsága, legyen szó bármilyen furcsa történetről, ötletről. És említhetjük a legtöbbször talán a kafkai világot felidéző, de az állatmesék toposzaira is építő – és azokat átíró – motívumok szerepeltetését (az átváltozás tematikáját, ember-állat viszonyának taglalását); a történetek allegorikus/metaforikus jellegét, a lét abszurditásának, a valóság és illúzió/álom (élet és halál) határainak összemosását, ember és hatalom, szabadság és kiszolgáltatottság problematikáját, a felsőbbrendű embernek sajátosan pelevini, keleti tanokkal átitatott bölcseletét, mindezt a jelen- és jövőbeli, futurisztikus vagy a közelmúlt orosz környezetébe helyezve. És ide sorolhatjuk a különböző (al)műfajok, mint a sci-fi, állatmese, utópia-antiutópia határait feszegető eljárását is, azt a módot, ahogyan szerzőnknek mindig sikerül felborítani az esetleges olvasói elvárásokat, és olyan világot teremteni, amelyben az olvasó igencsak kényelmetlenül érzi magát.

A kötet legerősebb írása a címadó elbeszélés. Pelevin nem árul zsákbamacskát: az első pár oldalán több értelmezést is olvashatunk arról, mit is érthetünk Sárga Nyíl alatt, s már az ötödik oldalon felhívja figyelmünket az allegorikus olvasat szükségességére, sőt több megoldást is kínál egyszerre. Először csak a főhős, Andrej elmélkedéséből értesülünk arról, mit rejthet a Sárga Nyíl: “Lehet, hogy valaki engem is ilyen abroszra eső sárga nyílnak lát” – mondja a főhős. “– Az élet pedig csak egy mocskos ablaküveg, amin keresztülrepülök. És most csak zuhanok, zuhanok, ördög tudja, hány éve már, zuhanok a tányér elé az asztalra, és valaki az étlapot nézi, és várja a reggelit…”

E végtelenné tágított, futurisztikus tér-időt Pelevin több olyan részlettel is gazdagítja, amelyek a történetet valószerűvé, idő- és térbelivé teszik – de jellemző módon a főhős számára a “megoldást”, a vonatról való leszállás kulcsát egy álomképben körvonalazza. A számtalan intertextuális és önreflexív utalás, amelyek életszerűvé, hétköznapivá – s ezáltal időben és térben tagolhatóvá, de kevésbé abszurddá – alakítják a történéseket, mind az utazás témaköréhez kapcsolódik. Pelevin itt is keveri a fikciót a valósággal: például az Útikalauz India vasútjaihoz című fiktív könyv, amelyből Andrej felolvas barátjának, Antonnak, egy olyan ember történetét meséli el főhősünk szerint, aki Indiában utazik egy vonaton, ha valóban utazik, nem csak képzeli az egészet, s megírja élményeit. Az önreflexív történet felolvasása azonban nem készteti Antont (ön)felismerésre: “Nem arról van szó, hogy tetszett, vagy nem tetszett – felelte Anton. – Egyszerűen személy szerint nincs hozzá semmi közöm.” Ugyancsak a vonaton levés/utassá válás kérdéskörét boncolgatja Andrej másik olvasmányélménye, az Út című folyóirat, amelynek Vonalak és talpfák című rovata a világ különböző nyelvein közli a kerekek kattogásának hangutánzó szavait. És innen már csak egy lépés a reggeli rádióműsor témájáig, Akira Kuroszava Dodeskaden című filmjének illuzórikus utazójáig és Nyikolaj Gumiljov Eltévedt villamos című versének megidézéséig.

A végtelenné tágított utazás irrealitását Pelevin nemcsak a fentebbi – kiragadott – intertextuális utalásokkal, hanem szerkezetileg is próbálja oldani. A tizenkét egységből álló elbeszélés egyes részeit fordított számozással különíti el egymástól, ezáltal visszaszámlálás-jelleget kölcsönözve a történetnek: így az utolsó, 0-dik részben szinte elkerülhetetlennek tűnik a folyamatosan mozgó vonat/idő/élet pillanatnyi megállítása.

A kötet másik, szintén allegorikus olvasatot kínáló írása a Remete és Hatujjú. Az állatmesék műfaját idéző elbeszélés két címszereplőjének pontos ki- vagy inkább miléte sokáig rejtély marad az olvasó előtt: csak a történet végére válik világossá, kiket is kell értenünk a rettegett istenek és a két címszereplő alatt. Az állat-ember motívum később regényformában is kiteljesedő témájával találkozhatunk tehát itt. S mint ahogy a címadó elbeszélés hősének is egyetlen vágya a menekülés, Remete és Hatujjú is azért küzdenek, hogy megszabadulhassanak fogságukból, s elkerüljék a halált. Hasonlóan az első elbeszéléshez, adott a mindentudó, bölcselkedő Remete, aki beavatja Hatujjút helyzetének kilátástalanságába, s aki a pelevini bölcsességek szócsöve. Ellentétben azonban a másik három elbeszélés fináléjával, ennek befejezése, főszereplőinek szabadulása – legalábbis az én olvasatomban – egyértelműen pozitív végkicsengést nyer. Pelevin állatmeséje ugyanakkor több vonatkozásban is hasonlóságot mutat Szőcs Géza szintén 2007-ben megjelent művével, a Limpopo, avagy egy strucckisasszony naplójával. Mindkét történet allegorikus értelmezése – szabadság-rabság, ember és hatalom – kézenfekvő, s részben hasonló a szabaduláshoz választott út is. Nyilván mindez a téma univerzalitását jelzi, hiszen ezen felül sajátosan Szőcs Géza-i humorral és pelevini bölcselettel oldják fel és teszik lényegesen eltérővé a történetet.

A négy történet tehát lényegében ugyanazt a kérdéskört boncolgatja, s mint láttuk, a hasonló szerkezeti, motivikus megoldások a szövegek átjárhatóságát is megengedik – gondoljunk akár A Sárga Nyíl és a Buldózeristák napjának kulcsfontosságú álomjeleneteire, Ljubocska A sokarcú Katmandu és Andrej már idézett olvasmányainak szerepére vagy az olvasó közérzetére igencsak nyomasztóan ható abszurd jelenetekre, párbeszédekre és nem utolsósorban helyszínekre. Mindezek már a sajátosan pelevini világ főbb mérföldkövei. Egy olyan – nemritkán Sztalker-szerű zónát idéző – világot jelölnek, amely a szereplők megfogalmazása szerint semmiről sem szól: az életről.