A pécsi irodalmi műveltség immár nagyon időszerű történeti rendszerezését, az úgynevezett pécsi irodalomtörténet megírását hallatlanul megnehezíti az adatgyűjtő és szövegfeltáró munkák egész korszakokra kiterjedő hiányossága, sőt hiánya, a megbízható részösszegzések kevés száma. Két kezünkön megszámlálhatjuk az olyan monografikus jellegű munkákat, amelyek egy-egy szerző, mű vagy műfaj, irodalmi csoport, társulás bemutatására vállalkoztak a viszonylagos teljesség igényével. (Jankovits László: Accessus ad Janum, 2002; Farbaky Péter: Szatmári György, a mecénás, 2002; Pécsi Disputa, 1981; László Lajos: Sorsunk, 1966; Tüskés Tibor: Kodolányi János, 1974; Szénánszky Mária: Szepesy Ignác kulturális és könyvtárfejlesztő tevékenysége, 2006). Túl a könyv önértékén, ezért is fontos, és a későbbiekben nélkülözhetetlen munka Szirtes Gábor Lovász Pálról írt könyve. A kötet lényegre mutató címének első fele egyaránt utalhat Lovász alkotói és irodalomszervezői szerepének párhuzamosságára, valamint a publikált életmű és a most feltárt hagyaték tartalmi, stílusbeli és értékszempontú kettősségére.

Amikor most e jelentős művet mérlegre tesszük, a mérés hitelességére nézve akkor járunk el helyesen, ha előzetesen tisztázzuk e könyv műfaját. A tizenegy fejezetből álló munka I., III., IV., VI., VIII. és XI. fejezete gazdagon dokumentálva, fényképekkel bőségesen illusztrálva kíséri nyomon Lovász Pál életútját. Ebbe a közegbe ágyazódik bele a költő három megjelent kötetének (Tiszamentén, 1922, Vándorút, 1942, Arckép, 1975) a kritikai fogadtatásra is aprólékosan kitérő bemutatása (II., V. és IX. fejezet). Ez az anyag megfelel a hagyományos életrajz műfajának. A szerző úgy döntött, hogy vizsgálódását a versek tematikus leírására korlátozza. Ezzel be lehet érnünk az adott műfaj keretei között, annál is inkább, mert azok a fogalmak, amelyek a témakörök szemléltetésén túlmenni látszanak, mint például a “láttató erő”, a “sajátos atmoszféra” és az úgynevezett valósághoz(?) való viszony, szakmai problémákat vetnének fel, ha nem vennénk figyelembe az életrajzi nyelv szélesebb olvasóközönséghez való alkalmazásának érthető szándékát. E műfaj közegében nem feltétlenül kívánatos a “valóság” fogalma szemantikai bizonytalanságának érzékelése, és a tükrözésesztétika korszerűtlenségének jelzése. A hagyatékkal foglalkozó két fejezet (VII., X.) leletmentés, publikálatlan kéziratok feltárása és összegyűjtése, amely a szövegkritikai filológia körébe tartozik. E részek jelentősége textológiai természetű, problematikája – nevezetesen a szerzőség, illetve a hitelesség kérdése, amit most csak jelzünk, később tüzetesebben kitérünk erre – szintén filológiai jellegű.

Az életrajz – határainak tudomásul vétele mellett – korrekt és alapos, a külső események regisztrálásán alapul, de az érzelmi, pszichológiai vonatkozásokra is kiterjed. Az a körülmény, hogy az egyes művek elhelyezésekor és Lovász Pál világszemléletének elemzése során a monográfia szerzője a klasszikus miliőelmélet szempontjait alkalmazza, és a három őserő Taine által definiált szempontrendszerét működteti, bizonyára bírálható lenne szakmai szempontból, ha nem vennénk figyelembe e téren is, hogy életrajzzal állunk szemben. E műfaj látókörében nagyon is elfogadható, sőt akár igen termékenynek is tekinthető, hogy az elemzés a Lovász Pál fellépésekor már csak utóvédharcait vívó pozitivizmus látásmódját követi. Részint ez által helyezi el a vizsgált életművet a megszületésekor még érvényesnek látszó szellemi közegben, részint pedig a költő világképét is jellemzi, mivel Lovász Pál maga is e normák szerint gondolkodott. Az a közhelynek látszó megállapítás, hogy a költő édesanyjától örökölte érzékenységét, apjától pedig erkölcsi tartását, a témát jellemző ténnyé lényegül át: a költő valóban e meggyőződés szerint viszonyult családjához, a szülői házhoz. A nemes erkölcsű, hagyományőrző falu és a “bűnös város” szembeállítása a kései népnemzeti iskola visszatérő motívuma, mögötte meglehetősen egyoldalú értékrend húzódik meg, ám az elszakított Délvidékről száműzött költő egzisztenciális helyzetében, lelki hangoltságában, otthontalanság-élményének emocionális közegében ez a nosztalgia nagyon is érthető. A monográfusnak a vizsgált életmű természetéhez igazodó szerénysége mutatkozik meg abban, hogy nem igyekszik elhatárolódni modelljétől. Tartózkodásával jellemzi vizsgálatának tárgyát.

A faj (szülők), a miliő (Bácska, Tisza mente) és az időpont (előbb a “boldog békeidők”, majd a háború és Trianon) koordinátái közé helyezett életrajz hitelessége és a szemlélet ódonságát feledtető gazdagsága sokrétű filológiai munkán alapul. Szirtes Gábor vizsgálata kiterjed a kéziratos hagyaték mindmáig hozzáférhetetlen szövegeire, a publikálatlan versekre és levelezésre, valamint az Adataim (1962), Irodalmi emlékeimből (1967) és Verseimről (?) című Lovász-szövegekre. Bevonja vizsgálatába, igen helyesen, a költő irodalomszervező tevékenységének dokumentumait is, ezzel gazdagítja a két világháború közti pécsi irodalmi élettel kapcsolatos ismereteinket. A Janus Pannonius Társaság – ennek Lovász Pál titkára, majd főtitkára volt – működésének kronológiája pontos, emellett örvendetes, mert szemhatárunkat bővítő részlet az előzményekre történő visszapillantás. (1920-ban, Pécs szerb megszállása idején alakult meg a Pécsi Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság, majd 1927-ben, az Erzsébet Tudományegyetem szellemi közegében jött létre a Batsányi János Irodalmi Kör, amely szépirodalmi vonatkozásban főként Kováts József és Kolozsvári Grandpierre Emil szerepe miatt jelentős.) Szirtes Gábornak igaza van: a húszas-harmincas évek korszakváltást, új, jelentőségében csak a Mátyás és Jagelló kori humanizmus pécsi eredményeihez mérhető fejezet a város szellemi életében. Az a körülmény is a könyv értékeit gyarapítja, hogy Lovász Pál emberi-írói kapcsolatai közül, azok alakulására is figyelve, tüzetesebben kitér a Weöres Sándorral való szellemi viszony tényeire, szövegemlékeire. Mint minden fontos könyv, ez is kijelöl további, a későbbiekben megoldandó feladatokat. Szirtes Gábor sorait olvasva világossá válik, hogy mielőbb el kell végezni olyan részletkutatásokat, mint az úgynevezett “pannonizmus” vizsgálata, a Társaság 1931-es regénypályázatának elemzése a még elérhető szövegek bevonásával, vagy a huszonhat pécsi szerzőt bemutató Pécsi Antológia (1939) mérlegre tétele. Tanulságos lehet a Társaság közönségét képező “művelt pécsi középosztály” szellemi horizontjának és elvárásainak kritikus megrajzolása, különös tekintettel Fischer Béla alispánnak e réteget illető lesújtó véleményére. Rendkívül figyelemreméltónak tartjuk – alkalmasint ebből a szempontból is – a Lovász Pál, Várkonyi Nándor és Sásdi Sándor között 1963-ban lezajlott levélbeli affér felidézését. És mielőbb fel kell tárni Mohácsi Jenő, Villányi Andor és a ma már alig ismert Bertalan Kornélia irodalmi hagyatékát. Az is világossá válik, hogy mennyire hiányzik egy korszerű Surányi Miklós-monográfia, vagy Dénes Gizella életművének átfogó analízise. És előbb-utóbb (inkább előbb) meg kell írni a Várkonyi Nándorról szóló könyvet, amely irodalomtörténeti és művelődéstörténeti szempontokat egyaránt mozgósít.

A könyv terjedelméhez képest konkrét kifogásaink száma elenyésző. Halasy-Nagy Józsefről csak pontatlanul állítható, hogy “kiváló filozófus” (48. lap), ezt ő nem is ambicionálta, viszont valóban jelentős bölcselettörténész, A filozófia története (1921) című műve három kiadásban is megjelent, s ő írta a méltán népszerű Will Durant-könyv, A gondolat hősei magyar gondolkodókról, Böhm Károlyról és Pauler Ákosról szóló fejezeteit. Temesvár csak nagyon tág értelemben nevezhető (lásd a 22. oldalt) erdélyi városnak (ha a fogalmat a Romániához került területek gyűjtőneveként fogjuk fel), valójában a Bánság területén található, ennek legnagyobb városa. Lenkei Henrikről kevés azt megállapítani, hogy “ny. főreáliskolai tanár” (60. o.), ami igaz (egyébként Karinthy Frigyes tanára volt), csakhogy ő az Élet című lap szerkesztőjeként, több verseskötet és dráma szerzőjeként jelentős irodalmi tevékenységet folytatott. A nagy előjáték című színműve műfajtörténeti szempontból sem mellékes. Mindezt most azért is látjuk fontosnak megemlíteni, mert Lenkei Henrik 1881-ben Pécsett született. Az Öled című erotikus vers a 41. oldal szerint 1956-ban keletkezett, ami nehezen hihető, sokkal inkább lenne elhelyezhető a húszas évek szövegei között.

Mivel Lovász Pál költői világát Szirtes Gábor – mint jeleztük, az életrajz műfaji keretei között elfogadható módon – főként tematikus és fogadtatástörténeti szempontból mutatja be, az általa gondosan megrajzolt pályaképet szükségesnek látjuk a lírai életmű poétikai arculatára vetett pillantással kiegészíteni.

Lovász Pál költészete a líra babitsi típusához kötődik, ennek jegyében a századvégi irányzatok eredményeiből táplálkozik, de emellett megőrzi a késő romantika és a leszálló ágba került népnemzeti irány néhány szerepmintáját is. Ezek olykor beszűkítik látását, de megóvják a lírai én túldimenzionálásától. Ennyiben igaza van Zsikó Gyulának, amikor Lovász legjobb verseiben az élménynek az alanyról való tárgyias leválását érzékeli. (Dunántúl, 1934. április 8.) Versei Várkonyi Nándort joggal emlékeztetik a parnasszistákra, Halasy-Nagy Józsefnek pedig Heredia jut eszébe velük kapcsolatosan. Az idillizáló falusi ihletkör és a városi lét kritikai szemlélete viszont olyan szemléletmódot tükröz, amely eltér a francia mintákétól, és a beszélő énnek a tárgyhoz képest fölérendelt helyzete, továbbá a nyelv engedelmes eszközként való tételezése jellemzi. Janus-arcú poézis ez. A nyelv instrumentális kezelése akkor hozhat értékelhető poétikai eredményt, ha tömörítő szándékkal társul, mint a “japános” versekben. Várkonyi Nándor éles szemmel vette észre: “Kizárólagos formája a miniatűr”, ám arra is felfigyelt, hogy ezeket a pár sornyi költeményeket a bennük foglalt életanyag “ki is lendíti” a parnasszizmus határai közül. “Ennek az iskolának jóformán egyetlen eszközén: a festői képen kívül az epikai előadás, a gondolat, az érzelmi festés is helyet talál bennük s váltogatja egymást.” (Az újabb magyar irodalom 1880–1940. Bp. 1942. 425.) A Várkonyi Nándor által észlelt váltogatás azonban meg is bontja a versek egységes poétikai és nyelvi karakterét. A beszélő gyanútlan bizalma, a szójelentések összehangolásának vélt problémátlansága még válsághelyzetekben is megóvja a Lovász-versek alanyát a dezintegráció fenyegetésétől, ugyanakkor megakadályozza abban, hogy érzékelje a személyiség modernségre jellemző határait. Versszemlélete végső soron homogén, szövege lényegében egyjelentésű jelrendszer. Később Lovász Pál önkritikusan viszonyult ehhez: “Azt a formát, ahogyan régen verseltem, unom. Érzem, hogy az idő áthaladt fölötte” – írta Weöres Sándornak 1958-ban. (Erre a levélrészletre Szirtes Gábor figyelt fel.)

Első két kötetét (Tiszamentén, 1922; Vándorút, 1942), különösen a falusi témájú verseket, a világ organikus egységének romantikus képzete, legalábbis ennek vágya hatja át. Ég és Föld szoros szövetséget alkot, a versszöveg mintha kifeszített húr lenne e két pólus között. A beszélő helyzete stabil, metafizikai bizonyossága lényegében kikezdhetetlen. A régi századforduló paramétereihez viszonyítva (eltekintve a kötetek, különösen a második megjelenésének megkésettségről tanúskodó dátumától) szép, csiszolt költemények ezek. Ebből az anyagból a mai olvasót mégis inkább azok a versek képesek megszólítani, amelyek zaklatottabb karakterükkel, kevésbé, illetve másképp rendezett formájukkal tűnnek fel. A Vadász sötétlő sejtelmei, a Halálmadár balladai töredezettsége és a Babona archaikus motívumai izgalmasan kitörnek e poézis megőrzött vagy megőrizni szándékozott lelki otthonából. A Nyárfa kapcsán Csorba Győző okkal beszélt a vers térbeli horizontjának kitágításáról. (Sorsunk 1942. február–március, 142.) Ezekhez a versekhez viszonyítva meglehetősen avultnak látszik (a verseket inspiráló élmény fájdalmas hitelessége mellett) az áttelepülésre kényszerített költő budapesti ihletköréből származó költemények érzelmi alapú ítélkezése a “kőarcú város”-ról. A pécsi versek értékesebbek, bár szemléletben nem előre tekintenek, hanem rehabilitálni igyekeznek a korábbi otthon-élményt, s konfirmálják a harmonikus lét makacsul megőrzött hitét. A mívesen kimunkált Quinque Basilicae szövegében a várost szimbolizáló tornyok képe mögött felsejlik ugyan az itt lakó népek pusztulásának ténye, ezt azonban tapintatosan elfedik a virágok szirmai, a gyümölcsök és a csalogányok szecessziós motívumai. A versnek az is érdeme, hogy továbbírja a pécsi városszöveg keresztény képzetkörét. Hasonló szerepet tölt be életművében A Jakab-hegy (1931) című verse, amelyet hagyatéka őriz.

Ehhez az anyaghoz képest válogatott verseinek kötete, a posztumusz Arckép (1975) számottevő új fejleményeket tartalmaz az 1942 után keletkezett versek révén. A korábbi kötetekből átvett költemények jórészt változatlan szövegűek, néhány esetben azonban a költő módosította az eredeti textust. Az “utolsó kéz” beavatkozása nem mindig járt poétikai gyarapodással. Az elválás fájdalmát és a halál utáni találkozás reményét megszólaltató Búcsúzás előtt korábbi szövegében meggyőzőbb, hitelesebb a “hogy összenézzek még egyszer veled” sor, talán éppen a hétköznapiasan egyszerű fogalmazás miatt, mint a tetszetősebb, elegánsabb, de egyszersmind kimódoltabban hangzó későbbi változat: “hogy fogva tartson két őrző szemed”. A későbbi korpuszból kiemelkedik a Dombay János régésznek ajánlott Villa rustica, és a Weöres Sándornak címzett Septichon. Minden bizonnyal ezek az életmű csúcsteljesítményei, amelyek már egyértelműen a huszadik századi modernség jegyében születtek. A Villa rustica korszerűsége abból származik, hogy a nyelv immár nem reflektálatlanul képlékeny, engedelmes anyagként formálódik, hanem ellenálló közegként mutatja meg önmagát, s ezáltal a jelentés új szféráiba való behatolás lehetőségeit nyitja meg a beszélő számára. A mondatszövés töredezett, a zárójeles közbeékelések révén a textus kétszólamúvá hasad, a beszélő pedig e polifónia eredményeként kettős szerepet formál meg, s ezek egymással kölcsönösen reflektáló viszonyban állnak. A vers sajátos palimpszesztté válik azáltal, hogy a jelenben feltáruló látvány mögött az emlékezet képdarabjai tűnnek fel. (Ehhez hasonló szövegformálással jeleskedik a magánéleti inspirációból keletkezett Feleségem, valamint az Évfordulón című lírai mű.) A Septichon Lovász igen termékeny Weöres-recepciójának gyümölcse. Felragyog a vers, mint a meteor, ha napközelbe ér. Valósággal átlényegül itt a Lovász-líra. A korábbi témák izgalmas metamorfózison mennek át. A falu-képzet misztikus távlatot kap, a formát expresszív metszetek telítik, a látvány pedig lelki dimenzióba helyeződik át, ahogy a lírai én átadja helyét egy titokzatos harmadik személy “másult arc”-ának. A Lovásznál korábban megszokott, a maga nemében finoman temperált századfordulós festőiség helyett itt már a “szemlélhetetlenség” visszfénye ragyog fel, amint a fokozatosan megmutatkozó versbeli lény, a megidézett “valaki” (Weöres aposztrofált személye ezen a ponton leveti közvetlen azonosíthatóságát), a “Septichon” főalakja “a sötétség fekete kőzetének áttört alján a napfényre kijut”.

Lovász Pál költői világképének, lírai formaképzésének vázlatos bemutatásával elérkeztünk a hagyaték problémaköréhez. A Szirtes Gábor által feltárt terjedelmes anyag a könyv legfőbb újdonsága. Felfedezés, leletmentés, igazi meglepetés. Ez a most előbányászott több kötetnyi kéziratos vers azonban súlyos gondokat is felvet. Mindenekelőtt a hitelesség, s ennek kapcsán a szerzőség kérdését. Ki írta e verseket? Valóban Lovász Pál? Egy (kisebb) részüket bizonyára ő. És a többit? Mint látni fogjuk, a kérdésre nem adható egyszerű, egyértelmű válasz. Már csak azért sem, mert az anyag rendkívül terjedelmes. A már publikált Mecseki rapszódia című kötet szövegein kívül hét további kötet: Sirató (1949), Proletár ébredj (1949), Üzenet a népekhez (1949–50), Óda Sztálinhoz (1951–52), A proletár kérdez (1949–52), Naplórészletek (1953 után), Bálványdöntő (1954–56). Ha jól becsüljük, mintegy félezer vers. A kéziratok szerint ezek fölött Tisza Pál neve olvasható. Kérdésünk most így szól: Tisza Pál azonosítható-e Lovász Pál személyével? Szirtes Gábor szerint igen. Számunkra viszont már az rendkívül különösnek tűnik, hogy a keveset publikáló Lovász Pállal szemben Tisza Pál igen termékeny. Többet ad, mint a szilvafa. Csak meg kell rázni, és potyognak róla a versek. Ezért, ha félretesszük is egyéb aggodalmainkat, mellőzzük a nyilvánvaló esztétikai értékkülönbséggel kapcsolatos megfigyeléseinket, és elhallgattatjuk berzenkedő minőségérzékünk tiltakozását, pusztán a mennyiségi szempont alapján sem tartjuk véglegesen tisztázottnak a kérdést. Még akkor sem, ha el kell ismernünk, hogy a könyv szövegének korábbi változatához képest Szirtes Gábor megerősítette és bővítette a Lovász Pál és Tisza Pál azonosságára vonatkozó érvrendszerét. Az egyik bizonyítéka pszichológiai természetű. “A félelem betege lettem” – idézi Lovászt, s valóban, a depressziós állapot járhat íráskényszerrel, s könnyen azt eredményezheti, hogy a versbeszéd nem a megszólalás korábbi medrébe igyekszik, hanem parancsolóan más verbális nyomvonalat váj magának, és át is szakíthatja a mértéktartás korábbi gátjait. Tudjuk, hogy a költőt már korábban, áttelepülése után gyötörte efféle lélekborulat, akkor Ferenczi Sándorhoz járt kezelésre. A tudattalan felé című verse ebből az élménykörből táplálkozik. A másik érv biográfiai. A költőtől maradt olyan hitelesnek látszó feljegyzés, mely szerint éjjel, rettegve veti sorait papírra, s bár nem fejti ki, a jelek szerint arra gondol, hogy ezek az írások bizonyára egzisztenciális fenyegetettséget idéznének elő a költőre és családjára nézve, ha nyilvánosságra kerülnének. Szirtes Gábor további filológiai érvekkel is alátámasztja állítását. Megfigyelte, hogy Lovász Pál a versek egy részét szignálta (pontosan melyeket?), olyan verskéziratokat vehetett a kezébe a kérdéses anyagból, amelyek a költő tollvonásait hordozzák. Kimutatta, hogy a gépelt szövegek ugyanazzal az írógéppel készültek, mint a Lovász-versek. Imponálóan bizonyít. Nehéz ellenérveket találni. Csupán, mintegy töprengve említünk meg néhányat. Az írógéphez más is hozzáférhetett (családtagok, vendégek, barátok, albérlők, természetesen nem élünk semmiféle gyanúperrel), a kéziratok autográf természete ránézéssel nem állapítható meg kétséget kizáróan, ehhez grafológiai vizsgálat szükséges. Lovászék lakásában elrejthette a verseit a rendőrség által inkább gyanúsítható más valaki (bár időzített bombát senki nem fogad be szívesen otthonába), ad abszurdum: még egy igazi Tisza Pál is, aki valamilyen oknál fogva később nem jelentkezett kézirataiért.

Érveink bizonyára lepattannak Szirtes Gábor hipotézisének alaposan megépített bástyáiról. Sőt, hogy magunk is gyarapítsuk a Lovász Pál szerzősége melletti érvek számát, megjegyezzük, hogy a már említett A tudattalan felé című vers tanúskodhat valami különös, kettős lélekállapotról, erre való hajlamról, ami a publikált kötetekben is tetten érhető. Szirtes Gábor joggal jegyzi meg a Vándorút Felelet a városnak ciklusáról könyve 97. oldalán, hogy “mintha más költő szólna hozzánk”. “A Falum című ciklus verseinek szerzőjére rá sem ismerhetünk bennük” – írja, s kétségkívül igaza is van. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy poétikai értelemben nem valami hasadt, dezintegrált személyiséget érzékelünk, hanem két egymástól élesen elkülönülő, de külön-külön, önmagukban problémátlan szólamot. Ám alkotáslélektani szempontból valóban észlelhető a jelzett kettősség. S efféle az Arckép verseiben is megfigyelhető, kivált a Fintor, mosoly című ciklusban. Nem vitás, itt más hang szólal meg, egy ironikus, sőt szatirikus szólam. (Más módon a gyerekversek is jeleznek hangváltást, szerepmódosulást.) Viszont ezek a versek akár ellenérvet is szolgáltathatnak: visszafogott lendületük, ellenpontozott indulataik és szófukarságuk kiáltó ellentétben áll a Tisza Pál-szövegek parttalanul áradó verbális zuhatagával.

Jelen tudásunk alapján (kénytelen-kelletlen) mégis el kell fogadnunk Szirtes Gábor állítását: Lovász Pál és Tisza Pál (nagy valószínűséggel) azonos személyek. A “Tisza Pál” név a három publikált kötet szerzőjének álneve. Eszerint a Két szólamban című könyv szerzője jelentős filológiai munkát végzett, ismeretlen szövegek halmazával gyarapította a Lovász-életművet. Adódhat a felvetés: túl a filológiai szempontokon (és akadékoskodáson), miért kellett a hagyaték ügyét ennyire tűhegyre vennünk? Azért, mert a poétikai jelleget és az esztétikai minőséget tekintve kiáltó különbség érzékelhető Lovász és Tisza versei között. Azok japános tömörségével, választékos stílusával és költői emelkedettségével szemben ez utóbbiak bőbeszédűek, nyersek, olykor még a grammatika és a verstan szabályaival is hadilábon állnak. Ezért, bár kétségtelen, hogy a hagyaték feltárása jelentősen gyarapítja a Lovász Pál életművére vonatkozó ismereteinket, a Tisza Pál-versek nyilvánvalóan roncsolják Lovász Pál költői egyéniségéről kialakult képünket. Ez nem az a költő, akit Kosztolányi “rezzenékeny lélek”-nek, más kritikusa “angyali költő”-nek nevezett. Lovász 1957-ben ezt írta Kosztolányi özvegyének: “Most szeretnék újra az irodalom felé fordulni, s még olyasvalamit is írni, hogy érezzem, Kosztolányi Dezső erre is rábólintana.” Nos, aligha képzelhető el, hogy Kosztolányi ezekre a szövegekre elismerően pillantana. Ily módon, ha elfogadjuk is a szerzőség tényét, ez csak az életrajzi adatok szintjén történhet meg. Umberto Ecóval szólva: lehet egyazon empirikus szerző a két Pál, de nagyon is más mintaszerzők ők. Biográfiai szempontból azonosak, de a költői én, a lírai hang egészen más. Valójában ezt a kettősséget fejezi ki a monográfia címe: Két szólamban.

Persze, ezeknek a verseknek mégis megvan a maguk értéke, ha ez nem is poétikai, hanem inkább szociológiai, mentalitástörténeti jellegű és dokumentáló természetű. Azt a köznapi diskurzust tükrözik ugyanis, amely a cenzúra által uralt egykori nyilvánosság mögött rejtőzködve valójában az intimszférához tartozott, s csak mintegy suttogva szólalt meg. A diktatúra árnyékában élő emberek orális hagyománya került itt át a kéziratos irodalmiság publikum nélküli, vagy csak igen közeli közönséget feltételező világába. Nem jó versek, de fontos szövegtények. Hozzátartoznak egy letűnt kor emlékeihez, mint a vezetékes néprádió vagy a lódenkabát. Az elnyomottak lelki ellenállását példázzák. Olyanok ezek a szövegek, mintha az egykori mozgalmi dalok cáfolatai, paródiái lennének. Titkos szemvillanások és összekacsintások a hatalom képviselőinek háta mögött. A bátorság bizonyítékai a baljós fekete Pobedák és a csengőfrász világában. A nyelvi alakot öltő szellemi ellenállás dokumentumai. Ha így nézzük, Szirtes Gábor akkor is fontos munkát végzett. Munkája nélkülözhetetlen a huszadik századi pécsi irodalom tanulmányozása során. Ha egyes állításait esetleg mégis megcáfolják, végső soron az is érdeme lesz: volt mit megcáfolni. És van mit leszűrni, ismeretként, tanulságként elraktározni belőle. Bizonyára további kérdések tisztázásának is alapjául szolgál.