(Kézirat, kéziratosság) Régi szövegeket gyűjteni, számlálni, számontartani, rendszerezni - bár ez habitus kérdése - nem tartozik az áhított, hálás és elismert tevékenységek közé. XVI- XIX. századi kéziratos versgyűjteményeket betűzni, összevetni szintén kézzel írt énekeskönyvekkel, szövegmaradványokkal, hogy aztán katalógust készíthes-sünk róluk, azt hiszem, végképp nem trendi elfoglaltság. Miért szükséges mégis e könyveket összeírni? Egyfelől azért, mert a régi szövegek jó része nincs meg nyomtatásban történelmi, politikai, egyházi, cenzurális okokra visszavezethetően, vagy a korabeli hazai nyomdaellátottság elégtelensége miatt. (A XVI. és a XVII. században egyaránt 20-20 nyomda működött az országban 30-30 helységben, és e kétszáz év alatt mindössze 5100 kiadványról van tudomásunk.) Másfelől azért, mert azok a művek, amelyek megvannak korabeli nyomtatásban, számos esetben hibás, rontott szöveget tartalmaznak. (Egyik legszélsőségesebb példa erre, amikor magyarul nem tudó szedő állítja össze a nyomtatandó oldalakat, ez nem ritka a XVI-XVII. századi kiadványainknál.) Ide tartozik az is, hogy éppen a népszerű, sokat és sokak által olvasott művek kinyomtatását végezték gyakran sokadik és olykor több másolatból, amely(ek) szövege a szerzőitől igen jelentős mértékben eltér, akár a sorozatos másolói hibák, akár a tudatos változtatások eredményeként. Harmadrészt azért, mert elvesznek. És nemcsak a régi szövegek kéziratai. József Attila összes verseinek kritikai kiadása (közzéteszi: Stoll Béla, 1984) majd hat (!) oldalon át sorolja a költő ma már fel nem lelhető verskéziratait - talán nem minden célzatosság nélkül - az utolsó ismert tulajdonos nevének betűrendjében.

(Bibliográfia) Az az igény, hogy egy nemzet könyveinek összessége áttekinthető, rendszerezett formában álljon rendelkezésre, már a könyvnyomtatás megindulását követő évszázadban jelentkezik, életrehíva ezzel a retrospektív nemzeti bibliográfiát. A megélénkülő könyvkereskedelem pedig szükségessé teszi a kinyomtatott művek jegyzékének összeállítását, megtermetve ezzel a kurrens nemzeti bibliográfiát. A fejlett feudális államokban a hatalom, hogy egyetlen kiadvány se terjeszthesse az aktuálisan tiltott eszméket, előírja minden nyomtatott termék egy vagy néhány példányának kötelező beszolgáltatását - elsőként I. Ferenc francia király 1537-ben -, s így dönthet azok szabad terjesztéséről vagy indexre helyezéséről. A kötelespéldány-szolgálat megteremtésével a cenzúra azon túl, hogy saját célját elérte, akaratlanul is megőrizte az utókornak mindazon munkákat, amelyek hozzá beérkeztek - azokat is, amelyeket a korabeli közönségtől elzárni igyekezett -, és így megteremtette a nemzeti bibliográfiák létrehozásának feltételét. A XVI. században a németek, olaszok és franciák mellett John Leland angol szerzők munkáinak a bibliográfiáját állítja össze (1546), de nemcsak nyomtatott, hanem kéziratos szövegeket is felvesz gyűjteményébe.

Számos nemzeti bibliográfia összeállítójának célja az adott nemzet kultúrájának, irodalmának propagálása, más nemzetekkel való egyenrangúságának vagy éppen fölényének bizonyítása, afféle ország-imázsépítés. E célból hozza létre az itáliai Francesco Doni 1550-ben megjelent bibliográfiáját, s ugyanez a szándéka az első hazai bibliográfia-összeállítónknak, Czvittinger Dávidnak is (1711), hogy méltó választ adhasson Jacob Friedrich Reinmann-nak, aki 1708-ban megjelent könyvének előszavában a következőket írta: „Ki tud nekem valamit a magyar írókról és a magyar irodalomról mondani? Nem ismerek senkit, akihez utasíthatnálak. Azt hiszem, eddig nem akadt senki, aki erről írt volna, és alig hiszem, hogy van olyan ember, aki képes lenne erről írni, hiszen a magyarok eddig többre becsülték az ügyes lovat és a fényes kardot, mint az érdekes könyvet.” Szabó Károly Régi Magyar Könyvtára (1879-1898) lesz az első olyan hazai bibliográfia, melynek elsődleges célja már a magyar tudományos kutatás szolgálata, az tehát, ami minden azóta megjelent szakbibliográfiának is célja.

(A könyv) A könyv Bevezetése részletesen - és az összeállító, Stoll Béla kétségeit sem mellőzve - felsorolja azokat a megkötéseket, amelyek meghatározták, hogy mely szövegek, szövegcsoportok kerültek be a bibliográfiába, illetve maradtak ki. Az alapvető szempontokat már a kötet címe tartalmazza: magyar (nyelvi megkötés), kéziratos (reprodukció módja szerinti megkötés), énekeskönyvek és versgyűjtemények („műnemi” megkötés: csak verses szövegeket tartalmazó kötetek; terjedelmi megkötés: csak a kötetes kéziratok), bibliográfiája (1542-1840) (időbeli megkötés). A további, részben a fentieket részletező kritériumok szerint a bibliográfia nem tartamazza a XVIII. és XIX. századi egyszerzőjű könyveket (szerzőségi megkötés), a fiktív vagy csak korabeli utalásokból, illetve katalógusokból ismert gyűjteményeket („mitikus kötetek”) és azokat a prózai köteteket, amelyek verseket is tartalmaznak, hacsak nincsenek szoros összefüggésben a prózai és a verses részek.

Erre a hosszú felsorolásra a következő kijelentés megtételéhez volt szükség: a bibliográfust számos, részben saját maga által felállított szabály köti, miközben mindvégig tökéletes katalógust kíván létrehozni, s amely igyekezet egyúttal szakadatlanul e szabályok megszegésére, áthágására készteti. A terjedelmi megkötés szerint legalább fél ívnyi összefűzött levél (8 oldal) „szükséges” a kötetes jelző kiérdemléséhez. De a jólhasználhatóság, amely minden katalógus, bibliográfia egyik legfontosabb ismérve kell, hogy legyen, megköveteli a rövidebb terjedelmű (egy-két leveles) verses kéziratok számbavételét, melyeket Stoll a Függelékben közöl. Az előre meghatározott szabályok által kijelölt corpus bizonyos probléma-felvetések esetén szűknek bizonyul, s hogy a kötet még teljesebb képet mutathasson korszakról, szövegtörténetről, hagyományozódásról, átlépi a kijelölt határokat, a teljesség felé mozdul. Azt azonban nem érheti el, hiszen a lefektetett szabályok kizárják a gyűjtemény köréből az egyes verskéziratokat, a verseket is tartalmazó kódexeket, illetve könyvek kötéséből kiáztatott, valamint üres oldalaira írott énekeket.

Stoll Béla bibliográfiája az énekeskönyveket lejegyzésük időrendjében közli, egy éven belül a versgyűjtemények címének betűrendjében. A kronologikus elrendezés szerencsésebb a tematikus-betűrendesnél (mint az e bibliográfia előzményének tekinthető Szabó T. Attila által összeállított Kéziratos énekeskönyveink és verses kézirataink a XVI-XIX. században [Zilah, 1934.] című kötet) vagy a lelőhelyek szerinti csoportosításnál (például Klaniczay Tibor gyűjteményi leírásai), mert „a kutatónak többször van arra szüksége, hogy egy bizonyos korszak anyagát áttekinthesse. Másrészt az ilyen csoportosítás elvi tanulságok levonásának lehetőségét is ígéri…” (8.) Más oldalról nézve azonban - és most nem is az egyes versgyűjtemények datálási problémáit említve (például 78 kézirat keletkezési időpontjáról nem tudunk pontosabbat annál, hogy „XIX. sz. 1. fele”) - azzal, hogy az első kiadás (1963) óta napvilágra került versgyűjtemények a könyv Pótlások című részében 1001-es sorszámmal indulva kaptak helyet, a fent idézett kutatóközpontú szempontok sérülnek. Az 1768-as lejegyzésű Simó László-énekeskönyv nem volt ismert az első kiadás idején, így a Pótlások részbe került 1082-es tételszámmal. Ha a tételszám=időrend elvét követnénk, a 289-es számot kellene viselnie. Ehhez a mostani kiadásban át kellett volna számozni azokat a tételeket, amelyek már az első kiadásban is benne voltak. Stoll nagy gyakorlattal rendelkező, kitűnő bibliográfusként tisztában volt az átszámozás veszélyeivel: „attól is óvakodtunk, hogy a régi tételszámokat megváltoztassuk, hiszen sok hivatkozás történik rájuk”; és az új sorozat nyitásának előnyével: „azonnal látni lehessen, hogy melyek az új tételek” (11.) Így azonban nehézkesebbé vált egy bizonyos korszak anyagának áttekintése, amennyiben a két sorozat közti lapozgatást nehézségnek tekintjük.

Az eddigiekből is kitetszik, hogy a bibliográfia-összeállítónak alapos mérlegelés után, de mégiscsak el kell döntenie, mi a legcélszerűbb, melyik a leginkább felhasználóbarát rendszerezési elv. Az adatrendezés szempontját az befolyásolja, hogy a bibliográfus milyen szövegcsoportok gyors és hatékony kikeresését tételezi. A hagyományos katalógusok egy fő rendezési elv szerint épülnek fel, más szempontú elrendezést újabb, de ismét csak lineáris struktúrájú mutatókkal hoznak létre. Ha olyan adatcsoportra kíváncsi a felhasználó, amelynek kikeresését sem a fő, sem az alsóbb rendezési elvek nem segítik, darabonként kell végignéznie a tételeket, hogy összeállíthassa az őt éppen érdeklő corpust. Szögezzük le: nincs eszményi, azaz valamennyi releváns szempontból megképzett szövegcsoport kikeresését támogató bibliográfia-felépítés. Illetve van: a nem papíralapú katalógus, a digitálisan feldolgozott és tárolt, többszempontú keresőprogrammal böngészhető adatbázis. A CD-ROM-ra és a webes megjelenésre gondolunk. A neten való megjelenés esetén a kiadó, hacsak nem „fizetős oldalon” helyezné el a bibliográfiát, ingyenesen használhatóvá tenné e termékét, s megértem, ha ez az ötlet nem aratna osztatlan sikert a marketingosztályon. Bár, ha a géntérkép szabadon hozzáférhető… A netes megjelenés a felhasználóknak egyértelműen előnyös - a világhálón van, és kiválóan használható például A régi magyar vers repertóriuma (http://magyar-irodalom.elte.hu/repertorium), de a bibliográfusnak is segítséget nyújthat, hiszen a majdan előkerülő kéziratok egyszerűen beilleszthetők lesznek a meglévők közé. Ezek fényében kíváncsian várom a már készülő CD-ROM-os verziót.

A bibliográfia számos adattal bővült, s lett pontosabb az első kiadáshoz (1963) képest. Ennek elsődleges oka, hogy sok „új” kézirat került elő az elmúlt majd’ negyven év során. Az 1963-as kötet 883 tételben 927 kéziratot ír le, míg az új könyv, ahogy A második kiadáshoz című bevezetésben olvashatjuk: „Önmagáért beszél, hogy 1409 új tétellel gyarapodott a bibliográfia.” (11.) Önmagáért, csak tévesen, ennyire nem állunk jól újonnan előkerült kéziratok dolgában: valójában 409 tétellel gyarapodott a bibliográfia. (A hiba oka lehet: a) egyszerű elütés, a billentyűzet numerikus részén az 1-es és a 4-es szám egymás alatt találhatóak, egyidejű lenyomásuk eredményezheti az elütést; b) két fogalmazási változat összecsúszásának következménye lehet a végleges változat pontatlansága.) Ez persze csak a recenzens szőrszálhasogatása, nincs köze a könyv érdemi részéhez, csupán azért jegyzem meg, mert „[A]z ilyesféle hibákat jelezni kell, nem szabad hallgatólagosan javítani”. [Stoll Béla: Szövegkritikai problémák a magyar irodalomban, Budapest, 1987.]) A pontosság kedvéért: nem is 409-cel, mert mit kezdjünk az 1099., 1132., 1344. és az 1390-es számú kézirattal, melynek tételleírása ennyi: „Üres!”? A cédulázást - azaz amikor egy könyvészeti egység adatait egy lapra jegyezzük le - mint könyvleírási eljárást Magyarországon először Kovacich Márton György és fia Kovacich György vetette fel 1814-ben kiadott Planum egy tökélletes Magyar Bibliografia és Szókönyv iránt című tervezetükben. A cédulának számos előnye mellett egy fő hibája van, ha nem áll rendelkezésére például az adatfelvitelt végző személy számára. Talán ez történhetett ebben az esetben?

A javított, bővített kiadás megjelenését az „új” kéziratok felbukkanása mellett az teszi indokolttá, hogy jó néhány, az 1963-as bibliográfiában még lappangóként számon tartott kötet előkerült, egyes énekeskönyvek már más gyűjteményben vannak vagy őrzési helyükön új jelzetet kaptak, illetve sok versszöveget azóta publikáltak. A változásokat a mostani kiadás rendre feltünteti, pontosítja a terjedelmi és lelőhely adatokat, esetenként bővebb tartalmi leírást ad, közli az egyes tételekre vonatkozó újabb irodalmat, vagy éppen - a kvantitativitást kedvelő böngészők nagy örömére - számozással látja el a bibliográfiából kimaradt tételek jegyzékét és a Függelék (XVI-XVII. századi egy-két leveles verskéziratok) adatait. Stoll Béla e munkát hosszú évtizedek óta roppant alapossággal és gondossággal végzi a hatalmas mennyiségű anyagon. Mindezt most csak egyetlen kézirat javított datálásával illusztrálom. A 128-as tételszámú, „Halotti énekek” címet viselő kézirat első levelének rektóján ez olvasható: „Halotti temetésekre valo enekek. 1694.”, innen származott az első kiadás - most már tudjuk, téves - datálása. A Régi magyar költők tára XVII. századi sorozata 4. kötetének, az unitáriusok kéziratos énekeskönyveinek sajtó alá rendezése (kiad.: Stoll Béla, Tarnóc Márton, Varga Imre) során kiderült, hogy a kézírás jellege jóval későbbi keletkezésre utal, valamint, hogy e szövegek a XVIII. században erősen átalakított unitárius énekeskönyvek szövegeivel egyeznek meg. Ezek alapján az RMKT a kézirat keletkezését a XIX. század elejére teszi, s így szerepel a tavaly megjelent bibliográfiában is. A két kiadást együtt forgatva a magyar kéziratos versgyűjtemények filológiatörténetének „legújabb kor”-át láthatjuk, egy tudomány fejlődésének lehetünk szemtanúi.

(Teljes hasonulás) Stoll Béla szövegkiadói, szerkesztői, filológusi, bibliográfusi munkássága az elmúlt évtizedek legkiválóbb irodalomtudósi teljesítményei közé tartozik. József Attila összes verseinek kritikai kiadása, a Régi Magyar Költők Tára XVII. századi sorozatának szerkesztése, a Szövegkritikai problémák a magyar irodalomban című dolgozata vagy a Varga Imrével és V. Kovács Sándorral szerkesztett magyar irodalomtörténeti bibliográfiája egy-egy példája alapos és tárgyával szemben mindig alázatos tudományos tevékenységének. Van azonban egy költő, akinek versei, valamint e szerzőről szóló szövegek - úgy vélem - kitüntetett helyet foglalnak el Stoll életművében. Balassi Bálint az az auktor, akinek nemcsak összes verseit, drámáját és levelezését adta ki, hanem elkészítette bibliográfiáját is.

Hogy egy tudományág „milyen jellemformáló hatást gyakorol művelőire a vele töltött évtizedek során” (Dávidházi Péter), azaz mennyire hasonul kutató a kutatotthoz, azt tárgyalt könyvünk szerkezeti felépítésén - mely jelentősen eltér az első kiadásétól - kívánjuk érzékeltetni. A kötet élén két bevezető áll (Bevezetés, továbbiakban: B1 és A második kiadáshoz: B2), ezt követi A bibliográfiából kimaradt tételek jegyzéke (H1). Ezután a Könyvészeti rész első sorozata (K1), a Pótlások, azaz a könyvészeti rész második sorozata (K2) és a XVI-XVII. századi egy-két leveles verskéziratok felsorolását tartalmazó Függelék következik. A Függelék olyan kéziratokat nevez meg, amelyek nem szerepelnek egyik könyvészeti részben sem, tehát kimaradt tételeknek tekinthetők, jele ezért: H2.

A mutatók sora az egyes kéziratok jelenlegi Lelőhelye[ine]k mutatójával (T1) és a versgyűjtemények Címjegyzékével (T2), valamint a Rövidítésjegyzékkel (P1) kezdődik. A lelőhely mutató és a címjegyzék azért kaptak azonos (T) betűjelet, mert mindkét mutatóban egy-egy énekeskönyvre, kéziratra lehet rákeresni, tehát nem az egyes versszövegekre. Egy bizonyos ének keresésénél az ezek után álló Kezdősor- (V1) és Verscím-mutató (V2) segíti a könyv használóját. A kötetet záró Névmutató (P2), amely ugyanúgy, mint a Rövidítésjegyzék, nem olyan típusú mutatók, mint az előbbiek - nem vagy nem feltétlenül a bibliográfia tételeihez vagy azok egyes szövegeihez irányítanak -, meglé-tük azonban elengedhetetlen egy nagy terjedelmű, modern tudományos írásműben. Azt látjuk tehát, hogy könyvünkben minden fejezetnek van párja (azonos betűjellel), még akkor is, ha nem állnak egymás mellett. De milyen rendben is állnak? Ha az összetartozó fejezeteket azonos betűvel írjuk le, a következő sort kapjuk:

B1 B2 H1 K1 K2 H2 T1 T2 P1 V1 V2 P2

a     a    b   c     c    b    d   d   e    f     f    e

Ez a szerkezet nem más, mint a Balassi-versszaktípus rímsorozatának egy lehetséges megvalósulása. Szenci Molnár Albert 1607-ben megjelent zsoltárfordításai között is találunk ilyen rímképletű darabot, például a LXVIII., „Hogyha fölindol az Isten” kezdetű ének, melynek hetedik strófája így szól: „De mindazaltal ti lésztec / Mint az galamb szárny olly szépec, / Melly mint ezüst fejérlic, / Es tollainac szépsége / Mint arannac fényessége, / Olly ékessen tündöklic. / Hogy az királyokat Isten / Meggyözé nagy erejében / Nagy diadalmat szerze, / Az föld fejérléc olly szépen / Mint az Salmon hegy környékén / Az hónac fejérsége.”