A sorsesemény “olyan magától meginduló, uralhatatlan módon lejátszódó, föld alatti értelemképződésre utal, amely az élettörténetben új kezdetet teremt.”¹ A horvát Igor Štiks (1977) Illés próféta széke című műve főszereplőjének, Richard Richternek önazonossága, mint az élettörténet foglalata, meghasad, majd felnyílik: sorseseménye sorscsapássá válik, hiszen épp vélt önazonosságában sújtja őt. Az ötvenéves osztrák író érzelmi válsága és házassága összeomlása miatt Párizsból Bécsbe költözik nagynénjéhez, hogy itt folytathassa munkáját. “Nem zavart az, hogy végre befejeződött egy élet, hanem fúrta az oldalamat a visszatérés kíváncsisága, az új élet arca, ott, ahol hajdan minden sarkot…, ma viszont senkit se ismerek.” (17.) A vonaton a Le Monde friss számában rábukkan egy francia szerzetes élettörténetének leírására. A szerzetes későn fedezi fel, hogy ő valójában zsidó szülők, s nem a falusi francia család gyermeke, akikre rábízták a háború alatt. A szülők nem tértek vissza a lágerből, az új gondozói pedig soha nem találtak megfelelő pillanatot arra, hogy elárulják fiuk valódi származását. Richardot megdöbbenti a történetben felbukkanó múlt csapdaszerűsége. Később ugyanígy megrémíti otthonában tett felfedezése: a falba vésett, titokzatos “kék napló”, a megtalált dokumentumok és a bizonyítékok, amelyek segítségével képes rekonstruálni saját múltját. A sors felette is rendelkezett. “Erőt kellett gyűjtenem, hogy elolvassam édesanyám szavait. Maga az a tény, hogy levelet írt a naplóba, hogy soha nem tépte és küldte el ezeket a lapokat, már elég volt ahhoz, hogy megrémüljek. A levél az a forma, amely a betörőnek nem nyújtja a dekódolás kulcsát. A szerzőjének nem kell magyarázkodnia, elég csak aktiválni azt az egyedi kódot, amit a címzettel használ. A levélíró ezért néha félelmében, nehogy a tartalom idegen kezekbe kerüljön, érthetetlen allúziókkal, összevetésekkel, kezdőbetűkkel vagy elérhetetlen referenciákkal kódolja írását. A levél tartalma így szerzőjének pozíciójától függ, a címzett olvasóéval együtt, és végül annak elkerülhetetlen lehetőségétől, hogy valaki hívatlanul bekerül ebbe az intim térbe.” (32.)

Richard élettörténetének új kezdetét az jelenti, amikor megtudja, édesapja nem Heinrich Richter német katonatiszt, aki a háború végén a történtek terhe miatt öngyilkos lett, hanem egy bizonyos Jakob Schneider, szarajevói zsidó. Megrendíti, majd önhasadást idéz elő benne a “múlt, mely soha nem volt jelen”.² Olyan valóság tárul fel a főszereplő előtt, amely teljességgel meglepi. A Prológussal kezdődő és Epilógussal záró szövegtérben a főszereplő sorsa a görög tragédiák dramaturgiai megoldásai szerint kezd működni: az ember a szépségre és az igazságosságra vágyik, de a sors porba tiporja.

Az Illés próféta széke két ős-szövegre, az Oidipus királyra és az Odüsszeiára vezethető vissza, e két antik mű határozza meg a regénybeli hős alakját is. Štiks a névadással, nyelvi játékaival, keserű iróniájával is érzékelteti, mennyire nem uralja a főszereplő saját sorsát. A kérdés – ki itt a bíró (Richter) és ki szabja (Schneider mint szabó) az élet kanyarulatait – eldöntetett. Richter egész életében bíráskodott, ítélkezett mások, még szülei felett is, akik náci szimpatizánsok voltak, így közvetve kapcsolódtak a holokauszthoz. Könyveiben elítélt minden rendszert, és mint aki élete delelőjén igazságtalan tetteivel maga hozza mozgásba a sors kerekét, mintegy korábbi énjének ellenhatásként, arra a belátásra jut, hogy ítéletei mind hiábavalóak voltak, hiszen már nem az üldözők, hanem az üldözöttek sorába tartozik. Richard élettörténetében új értelem merül fel, ami arra készteti, hogy megkeresse biológiai édesapját. Bécsben aláírja a szarajevói tudósításról és az egykori Jugoszlávia területén zajló események kommentálásáról szóló szerződést. Akárcsak Oidipusz Thébában, ő sem lesz Szarajevóban idegen. 1992-t írunk, Szarajevó városa az iszonyat furcsa játékának a terepe az előre meghatározott gyilkosokkal, áldozatokkal és megfigyelőkkel, kéksisakosokkal, a NATO-val, az ENSZ-szel, az emberi jogok harcosaival, újságírókkal. Itt voltak mindazok, “akik ebben a háborúban felismerték azt a harcot, amit naponta kirobbantanak a saját unalmas országaikban, és úgy döntöttek, folytatják az itteni terepen, a bosnyákokén, a kis nemzetek nemzeti ügyeinek segítői, multikulturalisták, szánakozók és együtt érzők, más kontinensen terjedő betegségeket megfékezni vágyó gyógyszergyártók, kiégett rockerek, humanitáriusok, dílerek, kalandorok, maffiózók, köpönyegforgatók, ostobák, és járókelők, mindez most Szarajevóba csődült, és hozzáteszi a maga munkáját ahhoz a cirkuszhoz, amelyben eltorzult a szórakozás, a humorérzéket rágja a kór, mely uralja az európai repertoárt, a közönség tetszésnyilvánításának mérhetetlen zsivajával egyetemben.” (81–82.)

Richter ötnapos szarajevói tartózkodása alatt – abszurd módon – élete legszebb pillanatait éli át: megtapasztalja a szenvedélyes szerelmet és a hűséges barátságot.

Ivor (az író alteregója!?), a fiatal író lesz a háborús tudósító igazi barátja, akivel együtt mozog a háborús mindennapok közt. Ő az, aki örömmel vezetgeti “magán-Szarajevójában”, a város közelmúltjában, az olimpiai játékok, az irodalom, a rock ’n roll aranykorában.³ Tájékoztatja a szarajevói élet tipikus jelenségeiről, a város mentalitásáról, a helyiek speciális humormániájáról, a meghatározó világnézetről, arról, amit ebben a multikulturális kis völgyteknőben ápolnak, a provincializmusról és a kozmopolitizmus fellángolásairól, a kis különbségek fontosságáról és a kiegyenlítődés általános vágyáról. Ivor valóságos emlékművet állít saját kozmopolita városának. “Szarajevó az utolsó vagy az utolsók között van, s úgy tűnik, ez a dominó megállíthatatlan. Különben Szarajevó sokáig ellenállt. Az elfogadás a természetében volt, a török időktől, a város születésétől kezdve közös: muzulmán, katolikus, pravoszláv és zsidó, itt összekeveredtek a szlávok, a törökök, az örmények, az arabok, az arnauták és a tutti quanti. Az Osztrák-Magyar Monarchia idehozta az osztrákokat, a magyarokat, a cseheket, az askenáziakat, a lengyeleket… A Jugoszláv Királyság határai közt ficánkolni látszott, majd a második világháborúval kezdetét vette a tizedelés, hatni kezdett az átok. A Város ismét magához tért, folytatta zsidói nélkül az életet, illetve velünk, csökkentett mennyiségben, ami épp arra volt elegendő, hogy őrizzük az emlékezetet. Majd ismét fogadott és vegyített, létrehozta a szarajliákat azokból, akik benne születtek, s akik kívülről érkeztek ide. Ezzel a háborúval, ezzel az ostrommal a Város csapdába esett, ahonnan mindenki el akar szökni, függetlenül a származásától. Mert nem a szerbek, a zsidók, a muzulmánok, a horvátok, a hajdani jugoszlávok, akikről mégsem kéne megfeledkezni, menekülnek, hanem a szarajliák, magukkal cipelve valamit a városból”. (138.)

A szerző egy interjúban elmondta, hogy a könyv munkacíme a “Város és vér” volt, mert ezzel két princípiumot fejezhetett ki egyszerre. Az egyik az eredet, az etnikai hovatartozás, és mindaz, amit ebből kicsikar a nacionalista ideológia. A másik pedig maga a város, amelyhez nem lehet etnikai címkét rakni, a város, amelyben saját sorsunk alakul, ahova származásunktól függetlenül beleszületünk. Štiks Ivor figuráján keresztül mesterien érzékelteti azokat a kulturális toposzokat, melyek a térség, konkrétan Szarajevó jelentésekkel és asszociációkkal rendelkező kereteit adják. A kultúra által közvetített információkon, a kulturális reflexió szintjén, az implicit normák színrevitelén keresztül érezhetjük a valamikor multikulturális város összeomlását, ahol hajdan a társadalmi hovatartozás tudata a közös tudás és emlékek megosztásán alapult.

A mű kulcsfontosságú epizódja Richter betévedése a XVI. századi szefárd zsinagógába, ahol egy emlékezet-könyv szokatlansága érinti meg, majd identitását keresve reszketve betűzni kezdi az eltűnt szarajliák jegyzékét. Aztán a délutáni napfény beszűrődésének látványát megcsodálva leül “egy kényelmetlen faszékre, amelynek valamit az oldalába véstek. Odakint dúlt a háború, itt pedig bujkált a távoli múlt. És a csend. Isteni csend.” (133.) Richardot a titokzatos, mindent tudó magányos agg zsidó jogtudós, Simon tájékoztatja a körülmetélési szék funkciójáról, melyben ő oly komótosan foglalt helyet, mit sem tudva arról, hogy önazonosságának őshelyén leledzik. Innen ered az eredeti cím: Élijáhu széke.⁴ Štiks a regény szövegébe teljesen belesimuló, Jacques Derrida szerezte Circonfession című esszé foszlányaival mutatja be a szék szerepét a körülmetélés rituáléjában, amely a közösségbe való belépés szertartása is egyben. Élijáhu székének metaforikus jelentése viszont az, hogy mindannyian Élijáhu székébe vagyunk ültetve, akkor, amikor identitásunk meghatározását és értelmezését a szülők hovatartozásából eredeztetjük. Ilyen értelemben Richard életében kétszer ül a székre.

Később ugyancsak a misztikus Simon lesz az, aki kimondja a szöveg kulcsfontosságú “igazságát”, “ami egyenetlen ritmussal, mégis biztosan eltörölte a városvilágokat, a kortárs Bábeleket, a nemzetek menhelyeit, ahol az ostobák is néhány nyelv tudásával születtek, városokat, amelyekből csak a nevek maradtak fenn, ám a lélek, bocsásson meg, hogy ezt az agyoncsócsált szót használom, de nem találok jobbat rá, eltűnt, az emberekkel együtt a sírokban, a menekülttáborokban”. (139.) Az aggastyán az eltűnt városokat sorolja: Damaszkusz, Bejrút, Nicosia, Trieszt, Vilnius, Königsberg, Varsó, Odessza, Vilna… E láncolat és egyben a 20. századi történelem Szarajevóval zárul. A városok eltűnnek, csak az emlékek maradnak, az üres házak, s néhány hozzám hasonló tanú – zárja gondolatát Simon.

Štiks a szokatlan és mély benyomást tevő zsinagógai látogatás után olvasóját a színház épülete elé viszi. A szerző a grandiózus görög drámai problémát a legmodernebb poétika elegyítésével jeleníti meg. A színházban Max Frisch Homo faberét mutatják be Alma Filipovićcsal a főszerepben. Alma mint Sabeth, mint a saját apjának szeretője… Štiks roppant kifinomultsággal bánik az intertexusokkal. Kóddarabkák, formulák, ritmikai minták, a társadalmi nyelvhasználatok töredékei, »szövegfoszlányoknak a permutálása« a kialakult štiksi narrációba és diskurzusba integrálódva egységes esztétikai képet mutatnak. Az egymás mellé került idegen szövegek új keretük révén megváltozott funkcióban legyűrik (kulturális) idegenségüket (asszimilálódnak), ugyanakkor meg is őrzik, ezzel mintegy kifelé mutatnak a szövegből (asszociálódnak). Az Illés próféta széke felkínál az olvasónak egy köteg kombinatorikus virtualitást. A IV. fejezet címe – Fövenyóra – például az apafigurájával idézi meg Danilo Kiš könyvét. A Homo faber sem a véletlen játéka.

“Győzködtem magam, hogy nem túl okos elmélyíteni ezt a barátságot, nem illő… A következő percben már táncoltunk, s közben arról kérdezősködtem, hogy szerinte mennyire köti össze az embereket a sors és a véletlen.” (162.) A főszereplő a színház küszöbén éli át azt a boldogságot, ami nem sokaknak adatik meg az életben. “Éreztem, amint a könnyeim alácsorognak, nem tudtam többé visszafogni őket, valódi, súlyos esőcseppekként hullottak a testére. Letöröltem őket, haját, nyakát, fülét, talpait csókolgatva… szó nélkül… követve az ösvényeket a has tájékán, a mellbimbókon, a bordákon… Az egymásba fonódó testek, a kitérő és ismét alárendelődő reszkető bőr, a hát alatt gyűrődő lepedő, az arcát rejtő párna, a szétszakíthatatlan, görcsös csomóban összefonódó ujjak neszei, hangjai.” (188.)

A nagy érzelmek feszítette szerelmi szál egyúttal – tudattalanul – borzalmas bűnné változik. Richard apját megtalálva ébred rá az incesztusra. Alma előtt nem fedi fel voltaképpeni identitását, így ő haláláig sem sejti a “bűnt”. “ŠNAJDER. Azt írja az ajtón. […] Látom az öregembert, aki meglepődött a küszöbén elnyúlt testem láttán. Itt ér véget a nyomozás. Meghalsz és megszületsz azon a napon. Fölém hajol. A hónom alá karol. Alma a lábaimat fogja. Halottként cipelnek az otthonukba,

apám

és a húgom.” (237.)

A szöveg virtuóz módon viszi színre a kiábrándulást, a lélek gyötrelmeit, az ösztönök, az érzések, a szenvedélyek kirobbanását, a tépelődések mozzanatait: az érzelmi (belső) és a külső világ összeomlását. Richter belátja, lehetetlen folytatni az életet, miután kiderült, hogy már az alapok is hamisak voltak: érzéki csalódás volt az egész, átverés. Richard mint író mindig nehéz próbák elé állította szereplőit, megszállottan és különös örömmel keresett nekik lehetetlen helyzeteket, ahonnan csak két kiút volt: az őrület és a halál. Mint regénye bizonyos figurái, ő is efféle elsőrangú ödipuszi nyomozóként bukkan rá élete nagy igazságára.

Igor Štiks számos nyelvre lefordított, inter- és metatextusokkal összefont, filozófiai eszmefuttatásokkal telített regényében mesterien köti össze a belsőséges érzelmű drámát és a személyes tragédiát egy város, egy nemzet és egy kontinens tragédiájával. Megidézi a bonyolult, multietnikus világot, melynek kulisszái mögött az európai és a személyes identitás válságának drámája zajlik.

Az Illés próféta székének bravúrja kifinomult virtuozitásában és intellektuális echójában ölt testet.