A csavar útja egyenes és görbe, egy és ugyanaz.

(Hérakleitosz)

Miközben a kocsi kijut a hegyek közül a síkságra (Márton László Utazás, emberi feltételekkel című novellájának első mondatában), a szerzőnek eszébe jut valaki. Tegyük hozzá, hogy tizenkét órás autózás után történik ez (mint a novella negyedik bekezdéséből kiderül) – tehát (tegyük hozzá ezt is), nyilván nem Magyarországon vagyunk, mert Magyarországon egy irányban – és ráadásul hegyek közül síkságra érve – szinte lehetetlen tizenkét órát autózni, habár a szerző nem mondja sem azt, hogy továbbra is Magyarországon vagyunk-e, vagy pedig átkeltünk egy másik országba, netán Szlovákiába, Ausztriába, Ukrajnába (igazság szerint azt sem állítja, hogy a novella megíratlan előtörténetében Magyarországon voltunk, erre csupán a nevekből, ha nem is minden névből következtethetünk, mert például a kocsi sofőrjét Tommynak hívják, és ő lehetne a novella főhőse is, egyfajta matematikai konstans – mármint az elbeszélői én mellett –, hiszen a novella legkülönbözőbb pontjain cselekvőleg beavatkozik a történetbe, szállítja utasainkat oda (és, mint a novella végén kiderül: vissza is, vissza a kiindulópontra, mintha nem történt volna semmi, és maga a visszaút, mint az író sejteti velünk, teljesen azonos az odaúttal, és, mondhatnánk kissé elhamarkodottan, ez a novella tulajdonképpeni tárgya), szállást is szerez hőseinknek, viszont ez a Tommy ezzel a névvel élhetne a földkerekség bármely országában, Afrikától a Fidzsi-szigetekig, habár bizonyos jelek arra utalnak, hogy mégiscsak Magyarországon él, és éppen Romániába – vagyis inkább Erdélybe – érkezik meg a novella első mondatában, eladásra szánt kocsiját vezetve. Tommy azért utazott abba a városba – írja a negyedik bekezdésben a szerző, anélkül, hogy a várost megnevezné –, ahová magával vitt bennünket is, mert ott jóval előnyösebben adhatta el a kocsit, mint nálunk otthon. Mondta is: kivinni kivisz, ha ebben és ebben a városban van dolgunk az intézetben, de vissza már nem hoz, mert visszafelé már nem lesz meg a kocsi. A novella vége felé (mert csak akkortájt érkezünk meg abba a bizonyos városba), Márton elárul erről a névtelen városról ezt-azt: Miközben végiggondoltam magamban a fent leírtakat, bealkonyodott, és már közel jártunk az úti célhoz… a kocsi egy hosszan elnyúló betonépítmény mellett száguldott el, amelynek teteje alatt, egészen fönt, kitört ablakok tátongtak, ezért hátraszóltunk, hogy egy vagy két pillanatig, ami persze csak objektív mércével mérve csekély idő, még legyen türelemmel… ám egy vagy két pillanat múlva már bent jártunk a városban… Hosszú volna elbeszélni, milyen sokáig tartott, amíg sikerült rábukkannunk egy működő telefonfülkére. Akkoriban, amikor ez a történet játszódik, még nem voltak mobiltelefonok, viszont a fülkék többségét lecserélték, nehogy befészkeljék magukat a hajléktalanok…

Ellenpróbaként idézet egy másik műből: Már kint járunk Kolozsvár külvárosában. Huppanós, rossz úton zötykölődünk. A fejek rése közt kilátok balra. Szokatlanul magas deszkakerítés, vízszintesen rakott deszkákból. Derékmagas betonkerítés, jelmondatokkal. A kerítés mögött feltúrt föld, lebontott őrház, épületmaradványok. Aztán ismét házak, mind földszintes. / A végállomáson falusiasan kiszélesedik az utca. Már inkább tér, mint utca, félkörös, agyonjárt keréknyommal. A busz nagy lendülettel fut rá, lassítás nélkül beáll újra a város felé. Megcsöndesedve szállunk le, kis csapatokra szakadozunk. Sietve indulunk el a fahíd felé, ami átvezet a Szamoson. Valaki futni kezd, erre a többiek is. Itt már nincs kövezet, csak vastag por. (Mészöly Miklós: Pontos történetek, útközben.) De persze ez a város nem az a város. Nem tudjuk meg milyen város. Ez egy érdekes város, tette hozzá (mármint Tommy, a sofőr – F. A.), hiszen a városok olyanok, mint az emberek; (nocsak – F. A.) nem az adottságok számítanak, hanem az, hogy mi mennyire érvényesül belőlük. Bizonyára jobban járnánk, ha a városokat Isten teremtette volna, nem pedig emberkezek építenék és rontanák. Ezen a bibliaian zengő stílusú megjegyzésen túl csak annyit tudunk meg róla, hogy utasaink hiába utaznak oda, nem ott szállnak meg, ahol tervezték, és ahol végül sikerül megszállniuk, ott mindenféle furcsaságok esnek meg velük, senki sem az, aki, és mégis mindenki az, aki (de erre még, mint a novella tulajdonképpeni tárgyára, visszatérek). Ellenpróbaként idézet egy másik szerzőtől: Köznapi esemény: és köznapi kavarodást eredményez. A.-nak a H.-beli B.-vel fontos üzletet kell megkötnie. Előzetes megbeszélésre H.-ba megy, az oda- és a visszautat egyképp tíz-tíz perc alatt teszi meg, és odahaza elbüszkélkedik e különleges fürgeséggel. Másnap ismét H.-ba megy át, most már végérvényesen megkötik majd az üzletet. Mivel ez azért várhatóan több órát vesz igénybe, A. igen korán reggel elmegy hazulról. Bár a körülmények, legalább A. vélekedése szerint, egytől egyig pontosan ugyanazok, neki ezúttal tíz órájába telik H.-ba az út. Hogy este kimerülten odaérkezik, mondják neki, B., már bosszúsan A. elmaradása miatt, fél órája átment A. falujába, és hogy útközben tulajdonképp találkozniok kellett volna. A.-nak azt tanácsolják, várjon, A. azonban, aggódva az üzletért, nyomban visszafordul, siet haza. Ezúttal, bár mit sem ügyel rá, egyetlen pillanat alatt megteszi útját. Otthon hallja erre, hogy B. mindjárt korán reggel ott volt – alig valamivel A. távozása után; sőt, hogy a kapuban még találkoztak is, B. emlékeztette A.-t az üzletre, A. azonban azt mondta, most nem ér rá, rohannia kell. A.-nak ezen érthetetlen magatartása ellenére B. ott maradt, várta vissza A.-t. Gyakran kérdezte is, visszaérkezett-e A., mindegy, ott lesz fönn A. szobájában. A. boldog, hogy végre beszélhet B.-vel, elmagyarázhatja neki az egészet, így fut fel a lépcsőn. Már csaknem fenn van, mikor megbotlik, ínrándulást szenved, a fájdalomtól félájultan zuhan el, még ordítani is képtelen, nyüszít csak a sötétben – így hallja, hogy B., ha nagy messziségben, ha közvetlen mellette, ez se világos, dühösen letrappol a lépcsőn és végérvényesen eltűnik. (Franz Kafka: A nyolc oktávfüzet. Fordította Tandori Dezső.)

Miközben végiggondoltam magamban a fent leírtakat, már közel jártunk az úti célhoz, mondja Márton. Az előbb azt mondtam, hogy a novella tárgya a megérkezés – hiszen mi más lenne egy utazás értelme, mint megérkezés –, valójában ennek a novellának nem ez a tárgya. Terjedelmét tekintve sokkal nagyobb teret foglal el egy másik tárgy, mely egy névből és egy hasonlatból sarjad ki a szemünk láttára, az írói végiggondolás következményeként. Vissza a kezdőmondathoz: Miközben a kocsi kiért a hegyek közül a síkságra, eszembe jutott Bancsilla Ancsurka. Már nem emlékszem pontosan, miről is jutott eszembe. Bancsilla Ancsurka, ez a zenélő-óradoboz-név, mely mintha egy Bodor Ádám-novellából tévedt volna ide (ez is azt sejteti, hogy Erdélyben járunk, holott Bancsilla Ancsurka voltaképpen az elbeszélő előtörténetének fontos, életre meghatározó, kisgyermekkori szereplője, és egy törülköző – vagyis egy törülköző-hasonlat révén keveredik a történetbe). Ugyanis a kocsiban valaki törülközőhöz hasonlít egy embert – vagy rongyszőnyeghez, teszi gondosan hozzá az elbeszélő, aki szereti olvasóját elbizonytalanítani, és ezt ama bizonyos törülköző leírásakor is folytatja: …eszembe jutott Bancsilla Ancsurka. Neki volt egy törülközője, mindig ugyanaz a törülköző, egy – ha szabad így mondanom – “fázós törülköző”. Egy fecske volt rajta, ha jól emlékszem, de az is lehet, hogy labdázó kismackó, még valószínűbb azonban, hogy valamiféle vallási motívum lehetett, amelynek, minthogy négy-öt-éves voltam akkor, nem fogtam fel az értelmét. Bancsilla Ancsurkáról megtudjuk, hogy hősünkre kisgyermekkorában vigyázott, és egy eléggé borzalmas gyermekkori élmény, egy rettenetes szag, egy szörnyű seb meglátása fűződik a névhez, mely egyúttal, a novellából úgy tűnik, egy Krisztina nevű, tehetségétől függetlenül, vagy attól függően vonzó lányhoz fűződő érzelmekhez kapcsolódik, útközben, a kocsiban való morfondírozás közben végzetesen, illetve kapcsolódik egy gyorsan lebonyolított nemi aktushoz is, valamint a szerelem (vagy az Erósz, mint olyan) feltételeihez. Kívánkozik ide is egy idézet a novellából: Krisztina is, mint minden ember, szembeötlően hasonlít egy törülközőhöz. Valamit mindig magába vesz azokból a testekből, amelyekkel érintkezik, de csak felületesen érintkezik, és csak mocskot vesz magába. Talán erről szólna a novella, ez volna a tárgya, kockáztatom meg, kissé elhamarkodottan.

Habár ez sem bizonyos, mármint, hogy a szerzőnek (Mártonnak) jutott eszébe az a valaki, hiszen az első bekezdésről a másodikra térve kiderül, hogy az egyes szám első személy nem feltétlenül azonos önmagával, hanem behelyettesíthető egy bizonyos Balavárival, aki szintén a kocsiban utazik. Engem egy kissé meglepett ez a kijelentés – írta az első bekezdés végén a szerző (a kijelentés, vagyis Tommy, a sofőr kijelentése a Krisztina nevű lányra vonatkozik: kijelentette, hogy valóban tetszik neki, ám ettől teljesen függetlenül tehetségesnek is tartja), hiszen, zárja az író a gondolatot: Egy nő, aki nyilvánvalóan tehetségtelen, mint nő sem tudja érdeklődésemet felkelteni. Ám ez az egyes szám első személy azonnal szertefoszlik a második bekezdés első mondatában: Ezt nem én mondom, ezt Balavári mondta mögöttünk, a hátsó ülésen. Ezt a bűvésztrükköt az Amit láttál, amit hallottál című kötet középső novellaciklusának (amely a Zoli és az emberi nagyság címet viseli) legelső novellájában, a Rabosításban – és persze másutt is, amint csak alkalma nyílik rá –, már bevetette egyszer a szerző, folyamatosan kizökkentve olvasóját a kényelmes azonosulásból: Így tehát várakozunk. Mondja a második bekezdés végén, majd a harmadik bekezdés elején így folytatja: Azaz, hogy pontosabb legyek: mi a magunk részéről nem várakoztunk. Én, akinek a neve oda van nyomtatva a novella címe fölé, magam sem tudom, mikor jártam utoljára bármiféle rendőrkapitányságon; alkalmasint akkor, amikor az útlevélügyeket még a rendőrség intézte. Az olvasót pedig nem kérhetjük arra a nagy és indokolatlan szívességre, hogy a nevünkben várakozzék a rendőrkapitányság földszintjén, ahol mi magunk nem is vagyunk jelen. És – hogy most egy ugrással az egész kötet címadó novellájához forduljunk egy kulcsmondat erejéig, és ezt az egész én–nem-én dolgot valamilyen perspektívába helyezzük –, a szerző (?) elmondja az Amit láttál, amit hallottál című írás nyitómondatában, hogy: Itt kell megemlékeznem Bazsinka Jenőről, akinek az a legfőbb jellegzetessége, hogy nem lett belőle író. Helyette lettem én. Mondja az író, vagy a novella írója, vagy valaki: és az a bizonyos (nyilván nem véletlenül) címadó novella, miközben ábrázolja egy iskolai faliújságra kitett novella születésének körülményeit, arról is beszél, hogy egy írás miként szólhat arról, amit láttál, amit hallottál, azaz, hogy mennyiben, (használjuk ezt az ifjúkorunkban annyira kurrens jelzőt), realista, valószerű, tapasztalaton alapuló, és mennyiben csupán a fantázia, a túltengő és túlburjánzó képzelőerő terméke. Helyette lettem én, mondja az író, miközben azt is mondja, hogy az én van a “helyett” helyett. Hogy az én maga a behelyettesítés gesztusa. Semmivel intenzívebben nem mondja ezt Márton, mint azzal, ahogyan a kötet szinte valamennyi novellájában megfoszt bennünket attól, hogy a nevek – elsősorban az emberek, a novella szereplőinek nevei – tekintetében megnyugodjunk. Nemcsak a rokon hangzású nevek miatt keletkező kavarodást idézi fel és oszlatja szét olykor nagyvonalúan, hanem a teljesen azonos nevek miatti zűrzavart (mondjuk, két Zoltán van egy novellában, akiket maga a szerző is összekever) is szándékosan idézi elő.

Lám, itt is. Az Utazás, emberi feltételekkel második bekezdésében már nem csak az egyes szám első személy foszlik szét, hanem maga Balavári is: Bár, ha jobban belegondolok, nem is Balavári utazott velünk, hanem Hadrévi. De még ez a Hadrévi is szétfoszlik bizonyos értelemben, hiszen nem egyedül van, hanem a feleségével: Igen, úgy van, ott ültek egymás mellett a hátsó ülésen, Hadrévi és Hadréviné (ezek a semmiből felbukkant alakok milyen szilárdan és megbízhatóan ülnek a hátsó ülésen), és végül maga Hadréviné is szertefoszlik: Azért vagyok egy kissé bizonytalan ebben az ügyben, mivel Hadréviné, akit jellemezhetnénk akár csinos fiatalasszonynak is, annyira jelentéktelen, hogy az ember jóformán észre se veszi… Egyszóval – írja az író –, szinte bizonyosra vehető, hogy nem Balavári utazott velünk, hanem Hadrévi, méghozzá feleségével, Hadrévinével együtt, csak éppen Hadrévinére nem terjedt ki a figyelmem. Abból, hogy a szerzőnek nem terjedt ki a figyelme a megfigyelhetetlenül általános Hadrévinére, következik a harmadik bekezdésben az a kijelentés, hogy a novella egyik szereplője Hadrévi, ugyanúgy, mint a szerző, aki őt írja, sem figyelhetett valami túlzott mértékben a feleségére, elvégre a feleség jelenlétében arról beszélni, hogy az embernek mikor és milyen feltételekkel tetszenek a nők, legalábbis tapintatlanság; mondhatni, megalázó még a kívülállóra nézve is, aki odafigyel. Hadrévi, aki talán Balavári – később, a novella végső szakaszában végérvényesen Balavárivá változik –, lényegében a szerzővel azonos módon, az írói gesztussal, az írás pillanatában megszülető gesztussal tükörpozícióban létezik. Ezt a trükköt ebben a novellában – sőt valahány novellában – gyakran és visszatérően alkalmazza a szerző, ahogyan bekezdésről bekezdésre sík- és plánváltásra használja az ötleteket: ha arra gondol, hogy nem tud valakit megfigyelni, akkor a következő bekezdésben kiderül, hogy egyik szereplője nem figyel a másik szereplőjére: miáltal egyik bekezdés a másikhoz képest mint önálló realitás, tárgy tételeződik (mondom, a bekezdés maga, és nem az, amit látszólag ábrázol). Az ilyen metaszintekkel való játék az író mindennapi kenyere.

Az idegen városba való megérkezés pillanatában Tommy – miután az intézmény, ahova igyekeztek, zárva van – fölhívja a feleségét. A szerző-narrátor megdöbben azon, hogy Tommynak – akit ezek szerint nem túl jól ismer, akihez csupán útitársul szegődött, azért beszél hozzá a tizenkét órás úton, hogy ébren tartsa a figyelmét – felesége él itt, és hogy fél órán belül sokfogásos vacsorát is kapnak tőle. És itt kezdődik Márton László virtuóz elbeszélése. Nem vitatom, hogy az Ancsurka-epizód, mely ráadásul ebben a novelláskötetben – melynek tendenciája, különösen a második és harmadik fejezetben egyfajta nevelődési regény laza epizódjainak is felfogható – a centrális témához tartozik, egy kisgyermek első (és meglehetősen negatív) tapasztalatai a női nemmel – szóval nem vitatom, hogy az Ancsurka epizód – mely visszavezet minket a tudattalan sötétjéhez (tényleges sötétben játszódik egy rémületes részlete) – egy autóban folyó laza, parttalan beszélgetésről lehasadó privát, szabad asszociációs magánbeszéd, ne lenne egyfajta szubsztancia itt. Azonban mégis, a novella utolsó két-három oldala igazolja – abban a bizonyos lakótelepi lakásban való ébredés, az oda való megérkezés, az ott felbukkanó alakok, a feleség, az ismeretlen lány, aki reggel előkerül, egy fénykép, és ezeknek a figuráknak a természetes, leírhatatlanul valóságos, tényszerű létezése –, ez igazolja és teszi a novella erejét. Itt Márton páratlanul pontos megfigyelőnek bizonyul, éppen a novella körülményeinek, kontúrjainak, határvonalainak trükkös elbizonytalanítása és folytonos homályban tartása ellenében – ami íróilag nem olyan egyszerű, mint amilyennek első látszatra tűnne, hiszen ezt a fajta elvontságot csak mélyen átélt személyes filozófiával lehet feltölteni és érvényessé tenni, és Mártonnál nem a mondatok, hanem a gondolatok zeneisége, az egyik bekezdésről a másikra való átlendülés gondolati jellege, az egyik írói ötletből, a másikba: azaz az ábrázolt valóságban való egymást tükröző átlendülés adja a novellák bámulatosan autentikus anyagát. Az Amit láttál, amit hallottál tele van tűpontos, mi több, gyötrelmesen pontos és éles megfigyelésekkel arról a világról, ami éppen körülvesz minket (annyira, hogy az író még publicisztikai fogásoktól sem riad vissza, mondjuk, Petri Györgyöt odarakja, a Körülírt zuhanás költőjét, egy temetésre, egy novella végén, anélkül, hogy bármit mondana arról, hogyan nézett ki ez a bizonyos Petri György nevű ember azon a bizonyos temetésen, de Bódy Gábor, Kertész Imre, vagy a Kis magyar pornográfia, legalábbis az ezt a címet viselő könyv is felbukkan egy bútort árusító bolt könyvespolci dekorációjaként), nem is egyszerűen megfigyelésekkel, hanem ezeknek a megfigyeléseknek a szerkezetével – visszavezet bennünket abba a (nevezzük lazán Flaubert almafájának) világba, amelyben az író nem csupán kimeríthetetlen fantáziája gyümölcseit teszi elénk, hanem megmutatja, milyen a világ. Hangtalanul kilopóztam a konyhába dugóhúzóért. Az asszony ott állt a konyhában a nyitott ajtó mögött. Elkapta és megszorította a kezemet. – Édes Istenem! – mondta. – Mennyire megőszült! Mennyire összezsugorodott az arca! Nem is tudtam, hogy ilyen kicsi feje van! (Mindezt Tommyról, a sofőrről mondja, akinek valamikor a felesége volt.) Sírva fakadt. Elengedte a kezemet. – Idetelefonál harminc év után, hogy jön a barátaival, és hogy húsz percen belül készítsek vacsorát! – Olyasmit dadogtam, hogy nem akarunk a terhére lenni, és hogy máris elmegyünk. – Nehogy elmenjenek! – kiáltotta. – Nehogy itt hagyjanak kettesben vele! – Már nem sírt, már szikrázott a szeme. Aztán kialudtak a szikrák, és feltűnt az a keserű arckifejezés, amelyet az előszobában láttam rajta. – Maguk a barátai? – kérdezte. – Közelről ismerik? (…) Reggel csecsemősírásra ébredtünk… A nappaliban valaki rendet rakott, semmi nyoma nem látszott vacsorának, viszont a konyha és a fürdőszoba között belebotlottunk egy hiányos öltözékű fiatal nőbe, aki sértett és ingerült – hogy azt ne mondjam, gyűlölködő – pillantásokat vetett ránk… Mondtuk neki, mennyire sajnáljuk, hogy édesanyjának tegnap este kényelmetlenséget okoztunk. Megvetően végigmért bennünket, aztán csak ennyit válaszolt: – Édesanyám hat évvel ezelőtt meghalt. – Azzal sarkon fordult, bement a szobájába, és becsukta maga után az ajtót.

Bancsilla Ancsúrkától, ettől a mitologikus szörnytől elindulva Márton átkel a fél világon – vagy legalábbis azokon a hegységeken, amelyek a síkságra nyílnak, átkel egy a novellában nemlétező határállomáson –, a névtelen, és névtelenségükben mégis dermesztően valóságos, megzavart, elhagyott, elárult és elárvult nőkig, feleségekig, megérkezik egy idegen lakásba, ahol felébredni néha érdekes, néha rémületes, de legalább annyira szürreális élmény, mint egy szörnyű és talán a női szeméremtestre emlékeztető ijesztő seb a gyerekvigyázó dada testének titokzatos pontján, a sebből áradó elviselhetetlen bűzzel megtelő sötét gyerekszobában. Ezt a két kijelölt pontot, melyeket mintha emberöltőnyi távolság választana el – középen Krisztinával, a tehetséges, mégis csupán egy gyors szexuális aktusra érdemesített, törülközőhöz hasonlított fiatal leánnyal –, Márton úgy köti össze, hogy közben – szinte mellékesen, könnyed kézzel – megírja egy hiábavaló és abszurd utazás tragikusan mulatságos pillanatait. És mindezt teszi úgy, hogy szinte észre se vesszük. Mintha nem is ő írta volna. És megírta egyben azt is, hogy ő ezt hogyan írná meg, ha megírná.