Mint éjidőn a

 

 

Márton Lászlónak (egy kerek évnapra)

Nem az öregkori esszenciális bölcsesség.

Nem világraszóló revelációk.

Nem a be nem avatottak (köztük

korábbi önmagad) összevissza fecsegését

félrebulldózerező, ellenállhatatlan “Heuréka!”

(Nem zihálva bukni föl,

mint aki a tömény, már-már mézgásan sűrű

bölcsességet épp most szürcsölte-nyalta ki,

az óriás-Sophia

szemfüles trükkel szétnyittatott combjai közül.

És persze ugyanígy nem

a tudatlanság [+ hazugságok] ádáz

sárkánygyíkjában hegyes lándzsáját épp most

megmerített glóriás hősként [szanktgeorg].

És még csak nem is gyöngyhalász képében,

aki előtt, mert – nem tehetvén másként –

mégiscsak tovább volt lent, s így, kényszerűségből,

gyorsabban rúgta felszínre magát, mint szabad lett volna,

elzöldül a horizont,

de akinek markába [és persze minden

sejtjébe, úgyszólván késleltetés nélkül]

örökre beleég az igazgyöngy tapintása.)

Nem is felismerés. Talán inkább

csak(?) hangulat, midőn

belül bólintasz, hogy érted –

érvénye az időben szét nem teríthető,

és át sem adható;

a nyakadon marad, pedig

milyen nagy árat fizettél érte:

nem öregkori bölcsesség bár,

mégis: örökre magad mögött hagyott éveid

televényéből “sarjadt” --> ködlött fel.

Fitymálhatod, de akkor kár is volt beléd.

 

…Talán (mégis?) egy múzeum

kávézójában

(egy lehetőség^*) –

túl a végigjáráson,

túltelítetten,

kóválygó fejjel

– nem azt látva, ami előtted

a műmárványon/papírabroszon gőzölög;

ernyedt üresség

= a benyomásokkal-túlzabáltság másik neve

nem életfordító reveláció,

de hely (üresség) és idő (ernyedt),

a mégis rád várót (benned szunnyadót?)

fölismerni. Szavakra várón, de még mielőtt

szavakba kövesedne.

Mint éjidőn a tolvaj.

 

* egy másik: “S valami furcsa módon / nyitott szemmel érzem, / hogy testként folytatódom / a külső világban – / nem a fűben, a fákban, / hanem az egészben. (J. A.)