1.

A nyugati világ olvasói és velük együtt szerkesztői és kiadói is torkig vannak már a kommunista lágerek, a kommunista rémdrámák sötét képeivel. Torkig vannak a lelkes forradalmárokkal és társadalom reformátoraival, az ellenzékiekkel és üldözőikkel, Kelet-Európa szürke homlokzataival és éjszakai fekete autóival. A közönséget a totális rendszerek hétköznapjai érdeklik, hogyan ettek, ittak, ruházkodtak és szerettek az emberek. Mert ezeket a mozzanatokat fel lehet fogni. Mert ki értené ma a költőt, aki egész nap a falat bámulja, ahonnan egy drótköteg kandikál ki, estére kelve pedig asztalhoz ül, és megírja a Mikrofon a falban^* című költeményt? Azt fel lehet fogni, ahogy a mindenre éhes keleti hamburgert fal egy kafkai városban, azt igen; meg ahogy valamelyik kelet-európai törzs nőtagja megáll keleti valutájával a zsebében egy bódító illatszerüzlet előtt valamelyik nyugat-európai fővárosban, ez is felfogható: hisz ez pont olyan, mint mi, csak hát a kommunizmusban élt szegényke. A nyugati olvasó most a “Hogyan bírtuk ki nylonharisnya nélkül és kacagva”-típusú irodalmat fogyasztja.

A nyugati világ olvasói s velük együtt a szerkesztők, a kiadók is torkig vannak a szarajevói romokkal és a nyomorultakkal, akik a parkok utolsó bokrait vágják ki, és a szerencsétlenekkel, akiket vérfoltos ruhákban visznek a kórházba, már látni sem bírják a fénylő lövedékeket, amint a tévé képernyőjén kettéhasítják a szarajevói égboltot, utálják a páncélosokat és a katonákat, amint ott toporognak a páncélos körül, vagy éppen holtan fekszenek valami sáros fedezékben. Az emberi nyomorúságban van valami illetlen, valami, amit az ember maga idézett elő, és amit olyan nehéz megérteni. Főként pedig már ezt az egészet láttuk és olvastuk, mondja az olvasó, az összes koncentrációs tábort Boszniában, és a nők megerőszakolásáról is mindent hallottunk. Az egész drasztikumot kimerítették már, kérünk valami megszokottat. De ne az éhezésről vagy a vízhiányról; hogyan főznek vagy sem, hogyan mosakodnak vagy sem, ezt már ismerjük.

 

2.

Az írónak nincs könnyű dolga manapság. Egy dolgot tudnia kell, akkor is, ha katonai szállítórepülővel érkezik Szarajevóba, nevetséges sisakkal a fején, és ha a leszállást követően az egyiptomi UNPROFOR katonák, akiknek oly rosszul áll a puska a kezében, tévedésből bevisznek bennünket a szerb állások közé, s úgy szállítanak a repülőtérről a városba; és ha utána a szarajevói költő az irodalmi esten az ideillő pátosszal úgy köszönti az írót, “mint Malraux-t, aki ugyancsak katonai repülővel érkezett meg Spanyolországba”; és mikor ott-tartózkodásának egész ideje alatt hallja a városban a lövöldözést és a robbanások visszhangját, és mikor látja a friss sírokat a parkokban, tudnia kell: mindezt már elmondták, látták és leírták, ez az egész tulajdonképpen senkit sem érdekel. Nincs Spanyolország, nincs Malraux, nincs nagy történet. Szarajevó, ezt már tudja korábbról, a fekete lyuk ezen a kontinensen, amelyről az emberek elfordítják a tekintetüket, kikapcsolják a televíziót és félreteszik a könyveket.

 

3.

Juraj Martinović irodalomprofesszorral sétál az író a ködfátyolos, napos délutánon a kivert ablakú házakkal és szétvert kirakatú boltokkal szegélyezett utcán, a piac mellett, ahol a gránátok tucatjával trancsírozták szét az embereket. A professzor selyem nyakkendőt visel és vékony keretű szemüveget. Félt-e, amikor éjjel-nappal zuhogtak a gránátok? kérdi az író. A professzor legyint. Ugyan, kit érdekel! Szörnyű volt, mondja kis idő múlva, mert kezdetben tizenkét féle katonai alakulat ténykedett a városban, a legkülönfélébbek. Tizenkét féle? Igen, tizenkét féle. Először a bűnözők szervezték meg a védelmet, és ők tartották fenn a rendet a maguk módján. Most rend van, mondja. Csak az orvlövészek, mondja, mikor a hegyekből felhangzik a távoli lövöldözés, ez borzalmas. Nem lehet tudni, mikor találják el az embert. Az író azt tudakolja, miként zajlik a mindennapi élet, nap nap után. A professzor legyint. Ugyan, kit érdekel?

Mindenkit, feleli az író, már csak egyedül ez érdekli őket. Ha tényleg tudni akarod, mondja a professzor és megáll: nem az ágyúzás volt a legszörnyűbb. Az ember tudja, hogy egyszer vége lesz. A legszörnyűbb az volt, hogy nem tudtam sem aludni, sem olvasni. Ez az, mondja az író, ez a legmindennapibb történet, amire a borzalmaktól eltelt olvasó vágyik: a professzor, aki nem tudott olvasni.

 

4.

Az irodalomprofesszor története igazán mindennapi. Majdnem olyan szörnyű volt a sorsa a háborús körülmények között, mint a nőké a kommunizmusban, amikor nem jutottak nylonharisnyához. Juraj Martinović, az irodalom professzora majdnem kilenc hónapon keresztül nem tudott olvasni. Jól figyelj, nyájas olvasó, aki már mindent tudsz arról, hogyan főzzünk és öltözködjünk háborús körülmények között, az olvasás mikéntjéről még bizonyára semmit sem hallottál.

Az ostrom legszörnyűbb napjaiban, mondja a professzor, kilenc hónapon keresztül nem volt áram a városban. Télen a napok rövidek. Nem volt fűtés, nem volt innivaló, hogy meghívhattam volna a barátaimat, a barátaimnak sem volt semmijük, hogy meghívhattak volna magukhoz, és ők is fáztak. És az utcákon sem volt tanácsos sétálni. Tehát mindennap délután ötkor ágyba feküdtem, betakaróztam mindennel, ami csak kéznél volt, és álmodozni kezdtem arról, milyen szép volna most olvasni valamit. Gyertya nem volt már rég egy szál sem, tehát a plafont bámultam, és vigyáztam, nehogy elaludjak. Ha elalszom, felébredek éjjel tízkor, és nem tudok elaludni reggelig. Amikor sikerült idáig virrasztanom, tízkor azt mondtam magamban, most már elalhatsz, professzor. Reggel vártak a tennivalók, vizet kellett szerezni, élelmet, megkeresni a barátokat, olvasásra megint nem jutott idő, talán egy kurta óra. És így ment ez nap nap után, kilenc hónapon keresztül.

 

5.

Ugyan kérem, mondja a nyájas olvasó, és ásít egyet: hallottunk már ennél jobbat is. Volt író, aki azért nem tudott olvasni Szarajevóban, mivel eltüzelte az egész könyvtárát, ugyanis fázott télen. Igen, mondom, ez már jobb, még köznapibb és ezért még megrázóbb történet. Ámde, kiáltom mélységes írói felháborodásomban, ámde Juraj Martinović professzor egy szót se szól arról, hogy megsebesült, csak arról beszél, hogy nem tudott olvasni. Pedig meg is sebesült, tíz centivel a szíve alatt hatolt belé a lövedék, és még most is ott van. Hát aztán? mondja erre az olvasó, ki nem sebesült meg Szarajevóban tíz centivel a szíve alatt, minden este megsebesül valaki a tv-ben. Juraj Martinović professzor, kiáltom utolsó, kétségbeesett próbálkozással, hogy felkeltsem az olvasó érdeklődését, Juraj Martinović volt Szarajevó polgármestere. Mikor elkezdődött a lövöldözés, továbbra is nyugodtan járkált az utcán, kínos lett volna menekülőre venni a saját városában, és elbújni a támadók elől. Csak azért találta el a golyó, mert nem akart elbújni. Ez talán nem érdekes a maga köznapiságában?

Na jó, így az olvasó, ez elmegy. Ha tényleg ő volt a polgármester.

 

6.

Közeledik Szarajevó ostromának ezredik napja. Mennyi történet az ezeregy éjszakából, valódi, hisz mindenkinek megvan a maga, kétszázötvenezer története. Az irodalomtörténet professzoráétól kezdve a kóbor kutyáig, amelyik elszaladt a gránát által leszakított karral a játszótérről, és a kart ezért nem tudták visszavarrni a kórházban. A történetek köröznek szüntelen. Már rég elfeledték a fiatal pár, Romeo és Júlia, a szerb fiú és a muzulmán lány történetét, akik el akartak szökni a városból, de a két arcvonal között, a senki földjén lelőtték őket. Holttestük hosszú napokon át feküdt az aszfalton, senki sem tudta elvinni őket. Szarajevó tele van történetekkel, melyeket a város maga mond a maga számára, képekkel, melyeket ő néz egyedül. A porig égett könyvtár üres, gránáttalálat érte a galériát is. Történetek és képek, amelyek kimennek innen a világba, és többé senkit sem érdekelnek, csak magukat a szarajevóiakat. A postából is csak üszkös falak maradtak. Kivéve a keveseket, akiknek futáruk van, senki sem ír senkinek, senki sem kap leveleket. És ennek ellenére mindnyájan tudunk mindent, Ők, akik ottmaradtak, és mi, akik kint vagyunk. Szarajevóról mindent leírtak, mindent elmondtak, mindent lefényképeztek és mindent filmre vettek, mégis megy minden tovább már ezredik napja. Az örmények lemészárlása a század elején valahol messze történt a távoli Anatóliában, a koncentrációs táborok hermetikusan el voltak zárva a világtól, a gulagok a világ végén voltak, de ami Szarajevóban és Boszniában történik, az itt történik a szemünk láttára szüntelenül és úgyszólván minden pillanatban. Az összes kamera és televíziós hálózat dacára a világ még sohasem volt ilyen vak és süket, mint most. Az összes felszólítás, az összes felhívás ellenére. Hányszor hallottuk már, hogy Európa és a világ szeme láttára népirtás történik. A maga közönyös és pusztító folyamatában minden abszurddá válik. Még e sorok írója is arra törekszik, hogy köznapi történetet írjon csak azért, hogy egyáltalán elolvassa valaki.

És közben kissé hülyének érzi magát.

 

7.

Pásztoridillt ábrázoló nagy olajkép a falon: fehér báránykák a zöld füvön, kis patak, árnyas fa, alatta pásztor. Kissé primitív a kép, az arányok sincsenek rendben, és persze kissé giccses is. Szinte eltakarja az egész falat, valaki ebben a lakásban, ebben a képben a békét kereste, amit nélkülöznie kellett a nagyvárosban, az utcán, ahol autók robogtak el mellette. Most nincs autózaj, az ablak alatt az utca sötét és üres. Ülünk a lakásban, a kiégett házban, a lépcsőház, a folyosók feketék, minden lakás kiégett, kivéve ezt, a pásztoridillel. A lakás a bosznia-hercegovinai PEN Központ székhelye. Az asztalokon gyertyák, némi harapnivaló, rakiját vagy tizenöt ember töltöget magának: szarajevói írók, festők és újságírók meg a szlovén vendégek. Kint a sötétet és a csendet folyton megszakítja a lövöldözés. Egyes lövések a város fölötti, közeli hegyekből jönnek, másokat teljesen közelről hallani. Bennünket, furcsa és ritka vendégeket kivéve senki sem hederít rájuk. A falban számtalan golyó ütötte nyom. A képen egyetlenegy. A pásztort találta el. Házigazdáink nevetnek ennek jelképiségén. Ezt nem hibázta el. Mindenki tudja, Szarajevóban ma legjobb azoknak, akiket elhibáztak.

 

8.

Akik ott ülnek velünk, nem elhibázott emberek. Bölcsen beszélnek, okosan, iróniával, csak néha hangosan és kompromisszum nélkül. Habár az orvlövészek golyói és a gránátok a hegyekből nem tévesztették el őket: a jeles idős költőt, Izet Sarajlićot a homlokán, a szemöldöke fölött súrolta a golyó, a már ismerős professzor tíz centivel a szíve alá kapta, és most is ott viseli, Seat Fetahagić színikritikusnak a gránátszilánkok széttépték a térdszalagjait, Ferida Ðuraković költőnőnek leégett a háza, Tvrtko Kulenović elveszítette a feleségét, Goran Simić szerb költőt hazaárulónak kiáltották ki az “övéi”, mivel itt maradt a városban. Nem kérdem, mi találta vagy mi tévesztette el Ljubica Ostojić költőnőt és publicistát, Željko Ivanković horvát költőt, Hanifa Kapiðić-Osmanagić professzorasszonyt, vagy a szobrászt, aki “ritka madarakat” készít. A “ritka madarak” agyagból formázott, különös módon görcsbe ránduló, halott galambok.

Bár ne kérdeztem volna Zlatko Topèić drámaírót, vajon eltalálták-e. A nemzetiségére nézve muzulmán Zlatko Topèić története kész rémálom. Zlatko Topèić darabját nagy sikerrel játszották a Kamaraszínházban, mígnem egy este, előadás után, hazafelé menet a Grbavicán lévő otthonába, szerb szomszédai elfogták, és átadták – na kinek? Szarajevóban ma senki sem mondja, hogy a szerbeknek. Tehát átadták, ahogy mondani szokták, “nekik”, “azoknak, fent a hegyekben”, vagy legtöbbször: a csetnikeknek. Zlatko Topèić szarajevói drámaíró fogsága alatt lövészárkot ásott a Szarajevó fölötti frontvonalakon. Itt fönt, egészen közel ő meg a többi fogoly szolgáltak élő falként, ott álltak, hogy őket lőjék le az övéik, lentről a városból. Zlatko Topèićnak kellett kihozni majd eltemetni az elesett szerb katonákat a tűzvonalból, Zlatko Topèićnak nem volt akkora szerencséje, mint kiváltságos barátjának, aki sírásóként dolgozhatott. Zlatko Topèić minden támadás idején reszketett a szerb katonák életéért, hiszen ha elesett egy szerb katona, a parancsnok felsorakoztatta őket, és pisztolyával egyszerűen agyonlőtt egyet a foglyok közül. Zlatko Topèić ilyen körülmények között élt át hat hónapot a fogságban. A fogolycsere alkalmával a szarajevói repülőtéren az autóbuszba csapódó golyó a barátját találta el, az ülésen, ahol egy perccel korábban még Zlatko Topèić ült.

Zlatko Topèić nem tudja, miért pont vele kellett ennek megtörténnie. Miért pont neki kellett végigélnie ezt a rémálmot, és miért pont ő menekült meg? Úgy, ahogy mások is felteszik a kérdést Szarajevóval kapcsolatban: miért Szarajevó? Miért pont Szarajevó? A rákbetegek jellegzetes kérdése, amit Susan Sontag tesz fel A betegség mint metafora című könyvének elején: miért pont én?

Valóban: miért Szarajevó, miért pont Szarajevó?

 

9.

Nyilvánvaló, hogy e városon valami abszurd és irracionális balsors folytatja kísérleteit. Írófélék, nem habozunk üstökön ragadni és továbbfejleszteni ezt a gondolatot.

De vajon készek vagyunk-e kicsit is másként gondolkodni? Vajon nem pont ebben a városban vagy legalábbis a világnak vajon nem pont ezen a végén emelték piedesztálra a közönséges terrorcselekményt, az utcai merényletet, s tették a hazaszeretet, a mitologikus patriotizmus jelképévé? Vajon nincs-e különös hasonlóság Gavrilo Princip és társai meg a jelen fanatikus terroristái között? Ahogyan azok pózoltak egykor a helyi fényképésznek, és ahogy a mostaniak feszítenek a kamerák előtt. Az elhivatottság és kiválasztottság akkori és mostani narcisszoid és elborult tudata? Készségük egyszeri életük feláldozására, egyszersmind eltökéltségük egy másik élet megsemmisítésére, amely minden óvintézkedés ellenére is ki van szolgáltatva a félresiklott szubjektív akaratnak és a kitervelt, hideg, racionális gyilkolásnak?

Gondoltunk-e valaha is arra, hogy Szarajevó vagy hetven és még annál is több éven keresztül egy terrorcselekményt ünnepelt? Vagy nem volt-e beépítve e terrorcselekmény azoknak az emberek értékrendjébe, gondolataiba és érzelmeibe, akik a huszadik század végén ismét embereket ölnek és a tulajdon városukat rombolják? Vagy a század végén, ha már a végére akarunk járni, a mai gyilkolók és rombolók fejében és tetteiben nem ennek a “patriotizmusnak” az autentikus szándéka és autentikus szellemisége teljesedik-e ki?

Gavrilo Princip ünnepelt hős volt hetven éven át ezeken a tájakon. Hány vaskos történelemkönyv, mennyi költemény, színházi előadás, ünnepi beszéd és újságcikk született Gavrilo Princip büszke örököseinek tollából! Emlékszem, hogy mentünk megnézni Szarajevóban a merénylő betonba öntött lábnyomát: itt állt, innen lőtt Gavrilo Princip. Itt kezdődött a világháború, amely elsodort sokmillió életet. És emlékszem az akkori rossz érzésre: a másik oldalon a mit sem sejtő Ferenc Ferdinánd trónörökös. Meg felesége a széles karimájú kalapban. Mindketten vérbe borulva, holtan omlottak az automobil ülésére. És emlékszem a patetikus beszédekre: a lövések visszhangzottak egész Európában, Bécsben és Berlinben és Párizsban. Ljubljanában is, ahol a szónokok a szerbek elleni harcra szólítottak, a szlovén újjászületés hívei pedig a szerb testvérek segítségére készülődtek. Prágában is, ahol Svejk azt kiabálta: “Fel Belgrádra! Fel Belgrádra! Megölték a Ferdinándot!” És a század végén megint itt vagyunk Szarajevóban, ahol megint lőnek, nemcsak a rosszul őrzött Ferdinándra, hanem mindenkire, ami él és mozog. És a Gavrilo Princip járdába öntött híres- nevezetes lába nyoma körül szétrobbant gránát nyomai, kiégett házak a századelőről Stepa vajda rakpartján, azok, a merénylet alkalmával készült híres fényképekről ismert épületek. A város, amely a távoli osztrák provinciában, a század elején valóban a maga viszonylag nyugodt életét élte, a maga, ahogy ma mondanánk, toleránsan multietnikus és multikulturális mindennapjait, a város a huszadik század végére romokban hever. Készek vagyunk-e elgondolni, hogy nem csupán az abszurd és irracionális balsors miatt van így, hanem a hibás, irracionális, szenvedélyes és fanatikus eszme miatt is, vagy kizárólag emiatt, amit jelképpé, értékké és mítosszá emeltek?

Lövések a század elején, lövések a végén, és ott ülünk PEN-tagok, akik mind aláírtuk a Chartát, kötelezve magunkat, hogy fellépünk a faji, a nemzeti és az osztálygyűlölet ellen. Ülünk a pastorale képe alatt, a század végén a kiégett ház elhagyatott lakásában, Szarajevó közepén, egy meglehetősen giccses kép alatt, amelyen egy pásztor látható, akit eltalált a golyó.

 

10.

Este, ahogy ott állunk a szálloda recepciójánál, egymás után két robbanás hallatszik, az első erősebb, a második gyengébb. Az első egy ilyen és ilyen kaliberű aknavető volt, a másik csak egy páncéltörő, közli a portás nevetve. A szerb vonalak csak valami két-háromszáz méterre vannak a Holiday Inntől, ettől a médiamonstrumtól, melynek képe szinte minden este megjelenik a képernyőn a lakásokban, valamennyi kontinensen. Nyugi, nyugi, mondja a portás, a szállodát már nem fogják lőni. És ne izguljanak, ha lövöldözést hallanak éjszaka. Egy kis puskaropogás még nem jelenti, hogy baj van. És valóban folyton lőnek valahol, néha messze, máskor egészen közel. Erről az oldalról is lőnek, át a Grbavica fölött. Jól behallatszik a szobámba, mivel az ablakon nincs üveg. Rég kitört, most tejszerű UNPROFOR-fólia borítja.

Éjjel egytől többé egyetlen lövést sem hallani. Se katonai páncélosok dübörgését, semmit. Ebben nem az volt a rossz, hogy lövöldöztek, hanem hogy a csenddel együtt reánk ásított az üresség. Kinyitottam a befóliázott ablakot, háttérben ott volt a Grbavica sötét tömege, amelyen ők tanyáznak ilyen és ilyen kaliberű aknavetőikkel, kézikilövőikkel, az alvó orvlövészek most mozgó célpontjaikról álmodnak, amint a távcső keresztje táncol rajtuk. Ott most valaki egy idegen lakásban mászkál, egy könyvekkel teli lakásban valaki, aki alig tud olvasni. Egészen közel itt a lerombolt technikum homlokzata, kilőtt, vak ablakaival, a másik oldalon az UNIS megfeketedett és üres toronyházai. Elviselhetetlen, vészterhes, feszült csönd. Sötét éjszaka, semmi fény, autók reflektora sem a nagyváros sugárútján. Csend és sötétség, mely a jégkorszakot idézi, amelyben megszületett. Bekapcsoltam a televíziót, a Hyatt TV-n krimi ment. Nem én találtam ki, esküszöm, de a holttest fölött álló detektív éppen ezt kérdezte: Who is responsible for this particular homicide?

Rögtön kikapcsoltam ezt az egyetemes őrületet.

Megint csend lett, amilyent még életemben nem hallottam.

A hegyen most csendben őrséget váltanak. A hegyekben és a városban egyenletesen lélegeznek álmukban a holnapi gyilkosok és holnapi áldozataik.

Munch Sikoly című, a kontinens másik végén, a messzi 1893-as évben született képén, egy szájüreg tárul fel, fekete arc övezi, a test, a táj. A kép olyan csendes, nem hallani a sikolyt. Az abszolút, halálos csend sikolyát.

Reggel, minden reggel elkezdődik a munkanap, és felzúgnak a páncélosok. Abban az órában, amikor más európai városok lakóit a villamosok csengetése vagy a zötyögő autóbuszok hangja ébreszti, ebben az órában itt felzúgnak a páncélosok, mintha a háború mindennap újrakezdődnék, egyenletes városi ritmusban, minden reggel újra. A Szarajevó Rádió nyolc sebesültről ad hírt, akiket az éjszaka találtak el gránátszilánkok Ali pasa hídján. A Banja Luka-i szerb rádió felsorolja milyen repülőgéptípusokkal rendelkezik a Szerb Köztársaság. Majd előadás következik Igor Sztravinszkijról.

 

11.

Őrzök egy színházi fotót, melyen az egyik színész a belügyérek bőrkabátjában kínozza nyitott ingben verejtékező kopaszodó társát. A pillanat nevetséges és kínos. Kötelet kerít a másik nyakába, a hurok kegyetlenül megszorul. Az egyik színész merő véletlenségből szerb, a másik, ugyancsak véletlenül, muzulmán.

Persze, hogy véletlen az egész, de a színpadi akcióról készült fénykép most az egyszer nélkülözi az egykori iróniát, és fájó, bizarr jelképiséggel telik meg.

1988 decemberének elején a szarajevói Kamaraszínházban játszották a Godot-témára írott szerény parafrázisomat, Godot-ra lesve címmel. A premier előtti izgatott éjszakákat próbák és hosszú, lázas beszélgetések közepette töltöttük a különböző szarajevói bárokban és lakásokban, a napokat meg lucidus kijózanodásokkal a Bašćaršiján és fönt a Trebevićen. Eljött az izgalmas és persze mint mindig, csodálatos első éjszaka. Zvone Sedlbauer a helyi spiclik és belügyesek szánalmasan halódó, de még mindig mulatságosan eleven világára építette az előadást. Tébolyult, ostobán nevetséges és ugyanakkor veszélyesen emberi, társadalmi groteszket állítottak színpadra, melynek kevés vagy éppen semmi köze nem volt a Beckett-tel való színpadi polémiává stilizált ljubljanai produkcióhoz, még kevésbé a washingtoni komikus előadáshoz Abbott és Costello stílusában. Itt az atmoszféráról adott tükör volt a fontos. Végül szarajevói kávénénike képében érkezett a Végzet asszonya, slafrokban, vörös sarkú papucsban klaffogott végig a színpadon. A közönség tapsolt, a színészek boldogok voltak és fáradtak, a bennfentesek azt mondták, hogy az előadásban benne volt a szarajevói lehallgatások kora, amely éppen most van elmúlóban, hogy benne volt a korszellem.

 

12.

Többé semmiféle ironikus hangsúlyt nem érzek a hat évvel ezelőtti Godot-ra lesve reminiszcenciáiban: a két pitiáner spicli, akkor távcsővel kémlelte az ablakot az utca másik oldalán, most az orvlövészek távcsövének lencséjén keresztül figyeli tulajdon városának ablakait, az utcákon mozgó eleven célpontokat; a szerbek meghúzták a kötelet a muzulmánok nyaka körül; a nevetséges ördög többé nem a színpadon sántikál, hanem az elsötétített város terein és romjai között kódorog éjszakánként; a megsárgult színlapon fura angolsággal pár szó, amit a tervező ugyanezen előadás amerikai plakátjáról másolt ide: Hey, Mr. Godot, this stake out continues until we get our hands on you.

A képen látható szerb színész Szarajevóban maradt, és ottjártunkkor találkoztunk, valahogy szomorúan; a muzulmán színész emigrált, Ljubljanában él, de még nem találkoztunk. A szerb színházigazgató, aki a darabot műsorra tűzte, most Paléban tartózkodik, és lövi a várost.

Még két évig játszották a darabot, úgy látszik, nézőben nem volt hiány, és a végén, ahogy a színházakban lenni szokott, ezt is elnyelte a lyukas emlékezet. Ahogy lenni szokott, csak a régi színlapok és fényképek maradtak. Ezúttal azonban minden szertefoszlott, mintha a régmúltban lett volna az előadás. Olyan események következtek utána, amelyekben nem volt helye semmiféle parafrázisnak, játéknak vagy iróniának.

 

13.

Eljött az igazi Godot ideje. Ugyanabba a színházba röpke öt évvel később eljött Beckett Godot-ja a bátor Susan Sontag rendezésében. De ez is csak színház volt. Hiszen Godot megint valahol másutt tartózkodott. Talán ott, ahol a bosnyák katona várt rá, aki Sontag kísérlete nyomán így fogalmazott: “A saját Godot-mat várom minden nap a város fölött a lövészárokban.” Ott várta Zlatko Topèić drámaíró is, de ez mit sem von le a hatalmas erőfeszítésből, hogy a korábbinál is abszurdabb valóság közepette valósuljon meg az abszurd művészet. Megfosztani ettől azok próbálták, akik nem többet és nem kevesebbet, mint az önreklámot rótták fel Susan Sontagnak. A Spiegelben olvastam a maliciózus és gunyoros írást Sontag Szarajevóban végzett munkájáról. Hamburgból talán önreklámnak tűnhetett, Szarajevóból azonban nem. Szarajevóban, az abszurd valóság közepette, ami a haldoklás, és a relatív valóságban, ami talán az élet, éppen az alkotás áll az élet pártján. Az alkotás azt mondja: létezem, még létezem, még van értelme. A művészet nem halál, az élet az erősebb. Ha ugyanis elfogadjuk a valóság abszolutizálását, amelyben nincs reflexió, sem művészi relativitás, sem képzelőerő, sem alkotó játék, akkor meg kell barátkoznunk azzal, hogy többé nincs semmi, csak a lövészárkok a város fölött, a torokszorító érzés és az abszurd haldoklás. Éppen ezzel száll szembe paradox módon az abszurd művészet. Ahogy ezt felismeri, felismeri az értelmét is. Susan Sontag és a szarajevói színészek “értelmetlen”, abszurd cselekedete, ahogy az ostromlott, megfigyelt város közepén színre viszik a Godot-t, az értelem és az élet mellett szóló védőbeszéd.

Ilyen körülmények között és e körülmények ellenére a tett, az alkotás a camus-i lázadó értelem elvét hordozta és hozta létre.

 

14.

Igaz, Susan Sontag a média számára kissé leegyszerűsítette a dolgot. Azt mondta, azért van itt, mert harcol, hogy a város és kultúrája visszatérjen eredeti állapotába. Az előző állapot, úgymond, az eszményi együttélés, a türelem, a kozmopolitizmus, a multikulturalitás állapota volt. Ezt mostanra lerombolták, és Susan Sontag másokkal együtt, akik csatlakoztak hozzá, azért jött ide, hogy a világ idilli képe újrateremtődjék. Szarajevó tehát mindig multietnikumú, multikulturális és multitoleráns volt. Szarajevó ezen ideális képe azután megsokszorozódott: az egyetemes multikulturális multitoleráns multiművészet lihegni kezdett e felfújt sztereotípia láttán. Csak hát mire volt jó ez az ideológiai púder, ez a szekundér interpretáció, az újabb hamis köd, amin keresztül nem látni semmit.

A multikulti üres frázisa jó pár éve tartja magát az európai áramlatok felszínén. Ezt rágják, csócsálják a szimpóziumokon és a politikai gyűléseken, többnyire hogy ezzel leplezzék a páneurópai ostobaságot és kulturálatlanságot. A kulturált, tehát alkotó vagy legalábbis kíváncsi ember a definíció szerint multikulturális lény. A kultúra, ha az valóban kultúra, sohasem monokultúra. A monokultúra az agronómusok dolga, nem az alkotóké. És Szarajevóban nem egyik kultúrának a másik elleni támadása megy végbe, nem az, hogy a monokultúra megsemmisíti a multikultúrát. Szarajevóban a primitivizmusról van szó, a mindenfajta, de főként politikai primitivizmusról, az erőszakos politikai akarat meghosszabbításáról, amely, miután elvesztette az erejét ahhoz, hogy uralkodjék, orozzon, rendelkezzék és manipuláljon, a brutális, gyilkos erőszakhoz nyúlt. A monokultúrák, melyek most egymással szemben állnak, és állnak majd egyre inkább, a zárt és erőszakos rendszer szülöttei. Következmények és nem okok. A kultúra esetében – vagy pedig kultúra nem is létezik, – fölösleges az összes multi- vagy mono- előtag. És nem a kultúra, a szerb, a horvát vagy a muzulmán kultúra volt az, amely elindította ezt a tragédiát, hanem az érzéketlen politikusok, akik a kultúrát mindig puszta eszköznek tekintették, akár a vallatólegények a gumibotot és végül az ágyúkat.

Akkor tehát miért pont Szarajevó? Miért a rák, miért a pusztítás, miért a korai haldoklás? Valóban csak azért, mivel pont Szarajevó volt a multietnikus, a multikulturális toleráns együttélés példája, ahogy a jó szándékú nyilatkozatok újabb áradatai hangoztatják? Mivel itt éppen a kulturálatlanság és a barbárság nevében a kultúrát és a civilizációt akarják megsemmisíteni? Ha Szarajevó valóban a toleráns együttélés oázisa volt, miként robbanhatott ki benne ilyen mértékű erőszak és káosz? Mert hát hogy is követhetne el a tisztán multikulturális és világfias és toleráns szellem etnikai tisztogatást, viselhetne hegyi martalócháborút és nyilváníthatna erőszakos intoleranciát?

 

15.

Valóban, a felületes szemlélőt Szarajevó külsőségeiben is megragadta a három kultúra, a három nép és három vallás vonzó, különböző és bizonyos értelemben idilli együttélésének a képe: mecsetek és minaretek, pravoszláv templomok kupolái és a katolikus székesegyház tornyai, egymás mellett. Együtt volt az úgynevezett “rája”, a köznép urbánus életmódjában, a popzene eredeti és Jugoszlávia-szerte közkedvelt áramaiban, főként a fiatal nemzedéket alakította át az új, városias melting polt, Kusturica filmjei, a színház, a sport, mindez és sok egyéb más valóban azt az érzést keltette, hogy itt megszületik az együttélés modellje. De aki kicsit is megkaparta a felszínt, alatta másfajta képet talált: az emberek között láthatatlan határok húzódtak. A közös kulturális határok felmagasodtak és a különbségek elmélyültek egyszerűen azért, mert nem lehetett azokat szabadon kifejezni. Szarajevót sztálinista hatalmasságok súlyos keze dirigálta, vigyázta, hogy a “multikulturalitás” szigorúan ellenőrzött keretek között valósulhasson meg. A monolitikus társadalmi rend egységesítésre törekedett, a különbségek, ha már nem lehetett azokat eltüntetni, az úgynevezett “nemzeti megoszlás”, illetve a “paritás” elvében intézményesültek. Ez azt jelentette, hogy a kiadóban a főszerkesztőnek horvátnak kellett lennie, ha az igazgató szerb volt, és a felelős szerkesztő vagy legalább a kereskedelmi igazgató muzulmán kellett, hogy legyen, vagy tetszőlegesen fölcserélve. Az Oslobodjenje című újság másnaponta cirill-, illetve latin betűs lapfejjel jelent meg, és ugyanígy szerepeltek elegyesen, ki tudja, miféle logika szerint a cikkek is az oldalakon. És ugyanígy az összes intézményben, a gazdaságban, mindenütt. Akik Szarajevóba jártunk, mind tudtuk és megéltük ezt, éjszakai beszélgetéseken elmesélték, ki van éppen ellehetetlenítve nemzeti hovatartozása miatt, és hogy tulajdonképpen mind el vannak nyomva. Szarajevóban nem a multikulturális, mindent átitató tolerancia létezett, hanem a három kultúra elegye. Három kultúra elegye még nem ad multikultúrát, hanem csak paritást, silány pótlékát a szabadságnak és a demokráciának, melyben szabadon kiélheti magát minden kultúra és minden vallás. Az urbánus életmód, az ars vivendi, a nyájas élcelődés művészete, a popzene, a sport, az élet csak megpróbálta átlépni a láthatatlan határokat, a különbségeket, és ez sokszor sikerült is. Az intézményesített csatornák, ahová a pártideológusok próbálták beterelni ezt a sokféleséget, a félelem, az irigység, a gyanakvás, a monokulturális és vallási rivalizálás légkörét idézte elő. Az élet és a múlt súlyos hordalékainak tehetetlensége, az effajta körülmények miatt feszültségek keletkeztek, melyekről úgy sejtettük, és ki is mondtuk, hogy veszélyesek. De senki sem tudta elképzelni, hogy ennyire, hogy halálosan veszélyesek.

Hogy milyen viszonyok uralkodtak ebben az idilli multikulturális pasztoráléban, jól érzékelteti a muzulmán mondás, amit annak idején Abdulah Sidran költőtől hallottam: “Nehéz időket élünk. Ha szólok, fejemet vesztem. Ha nem szólok, elvesztem emberi arcomat.” Elveszteni a tulajdon arcunkat egyet jelent a becsület, a méltóság és az egyéni integritás elvesztésével. Mindezt Szarajevóban egész idő alatt veszély fenyegette. Végül sokan elvesztették mindkettőt: a fejüket és az arcukat is. Nem egyszerre mindkettőt, hanem először az arcukat és utána a fejüket.

 

16.

Ivan Lovrenović szarajevói horvát költő, most Zágrábban él, a Grbavicán maradt a kiégett lakása az összes könyvével és kéziratával, mindennap azon töpreng, mi volt a baj, hogy is történhetett meg mindez? Az urbánus életforma egyesített bennünket. Szarajevóban sohasem élt igazán az a tényleges identitás, amely szabadon támaszkodik a hagyományra, merít belőle, és felkínálja ugyanolyan szabad megértésre mindenki másnak. Ezért volt egész idő alatt könnyen kisajátítható, és most prédája lett az erőszaknak. Nem lehetett és nem volt szabad elfogadni kinek-kinek a tulajdon, mélyebb identitását, ezért maradt védtelen előbb az ideológiai, végül a fizikai erőszak előtt. Sem a horvát irodalmi tradíció, sem a közkedvelt boszniai franciskánusok, sem a kortárs alkotóművészet, semmi sem élhetett szabadon a központi bizottság által ellenőrzött paritás és nemzeti megoszlás nélkül. A szarajevói muzulmánok az odalátogató számára sohasem jelenthettek többet, mint a Bašèaršija folklórja, és a dzsámik mint a régi idők maradványai – valójában pedig, ahogy mondani szokás, ez jelentette és ma is ez jelenti az európai muzulmánságot. Amikor többek lettek folklórnál, ott találták magukat a rács mögött, a “fundamentalista” Izetbegovićhoz és sok társához hasonlóan, akiknek mi is védelmére keltünk annak idején a szlovén PEN határozataiban. Semmi kétség, hasonló sorsra jutottak a szerb nacionalisták is, akik közül sokan elköltöztek Belgrádba. Dževad Karahasan muzulmán író sem érti, miként lettek egyszerre Európa indiánjai, akik mintha rezervátumban élnének, és akiket szisztematikusan öldösnek. Sohasem figyelt föl arra, hogy Szarajevóban tulajdonképpen egyetlen utcát sem neveztek el a muzulmán szellemi élet képviselőiről vagy legalább a városalapítóról. A fontosabb utcák Stepa vajda, Putnik vajda és a Jugoszláv Néphadsereg nevét viselték. Ilyen értelemben Szarajevónak valóban több volt a szerb és a meghatározhatatlan jugoszláv identitása (ma is van Tito marsallról elnevezett utcája), mint az a tényleges identitás, amely visszatükrözte volna a város tényleges kulturális gazdagságát és szövevényes különféleségét.

A muzulmánság fatalisztikusan türelmes volt, a horvátság frusztrált, a szerbség ellenőrzött. A valóban multikulturális Szarajevó nem létezett. Urbánus életközösség volt ez és a mindenki számára elfogadható tömegkultúra életközössége. Egyik sem volt elég erős a pártideológusi és a nacionalista erőszakkal szemben.

 

17.

Mielőtt még igazán elkezdődött volna az egész, a szarajevói utcákon éjszakánként új meg új nacionalista feliratok jelentek meg. Valaki ezt írta fel a posta falára: “Ez itt Szerbia!” Egy másik kéz odaírta: “Hülye, ez itt a posta!” Ma nehezen írna oda bárki bármit is, mivel a postából alig maradt valami. Ma keményebb viccek köröznek a monokultúráról és a mitikus primitivizmusról. Ez például: a Holdon összetalálkozik a monokulturális horvát, a muzulmán és két szerb. A horvát azt mondja: ez a sok kő itt Dalmácia. A muzulmán nem ért vele egyet: ennyire sziklás csak Hercegovina lehet. Ez itt Bosznia és Hercegovina. Az egyik szerb meg előveszi a pisztolyát, lelövi a másik szerbet, és azt mondja: itt egy szerb sír. Ez itt Szerbia.

A Szarajevóban történteknek semmi köze a monokultúrához vagy a multikultúrához, legkevésbé a kultúrához, sokkal inkább a kulturálatlan politikai gondolkodáshoz, a rurális észjáráshoz, az öntelt ostoba demagógokhoz, akik annyi éven át tartották kordában a népet, és próbáltak meg kézben tartani mindenfajta alkotótevékenységet. Mikor a demokrácia mégoly gyöngéd leheletére megrendültek patriarchális gazdaságuk alapjai, a fenyegetettség pánikjában, az őket fenntartó hatalom és az előjogok páni féltésében, tehetetlen dühükben a végső eszközhöz, az erőszakhoz folyamodtak. A Jugoszláv Néphadsereg volt az eszköz, amit e célra kezükben tartottak, Boszniában felhalmozott felmérhetetlen tömegű fegyverével, “a szerb szabadságharcosokkal”, akiknek megzavarták a fejét. A kultúra, annak fenyegetettsége, a szent szerb ügy, annak tradíciói, mítoszai, irodalma, amit, úgymond, mind-mind veszély fenyegetett – ez lett az ideológiai és a propagandafedezéke az erőszaknak, valamint a hatalom, az erő és a néppel való rendelkezés visszaszerzésére irányuló kísérletnek. A szerb kultúrának és a szerb alkotóművészetnek ehhez nincs semmi köze, még akkor sem, ha az egész téboly élén egy költő áll, Radovan Karaðić, oldalán egy irodalomprofesszorral, a német irodalom szakértőjével.

Persze minden a kultúra és az alkotótevékenység nevében történik. Ennek jegyében űzik tréfáikat, nemcsak a házfalakon és nemcsak a Holdon. A Trebevićen is, közvetlenül a város fölött, ahonnan a szláv ügy, a pravoszláv ügy nevében űzte tréfáit Limonov orosz író, akinek egészen sajátos a humora.

Limonov a pravoszlávia és a szláv testvériség nevében jelképesen, kamerák előtt kilőtt egy géppuskasorozatot a városra és annak polgári lakosságára. Bizonyára azért, mert ahol ártatlan városokra lőnek, az Oroszország. Itt vannak a szarajevói törökök sírjai. Ez itt Oroszország.

 

18.

Van Szlovéniában egy jól ismert régi, de ma is igen elterjedt szólás, amit olyan mondat végére szokás illeszteni, amelynek csattanóval kell végződnie: “És béke Boszniában!” Elmondtam ezt Izetbegović elnök fogadásán. Az elnök azt mondta, bizonyára azért járja e mondás, mivel Boszniában története során sosem volt béke. A szólás nyilván nem azért gyökerezett meg, mivel Bosznia békés lett volna, hanem mert nem volt az soha. Egyáltalán honnan eredt az általános meggyőződés, hogy Bosznia békés, nyugodt és idilli ország volt, amíg csak a mostani téboly el nem kezdődött. Folyton azt halljuk, hogy a kulturális különbségek dacára milyen toleráns együttélést folytattak az emberek Szarajevóban. Való igaz, toleráns emberek. Sokan meg nem azok, egész idő alatt nem toleránsak.

Hagyjuk a régebbi történelmet, a század, amely a szarajevói merénylettel kezdte meg véres táncát, tele van feszültségekkel, politikai erőszaktétellel és fizikai leszámolásokkal. A két háború között fokozódtak a feszültségek a szerbek, horvátok és muzulmánok és politikai pártjaik között. Említsük-e egyáltalán azokat az elméleteket, melyek szerint a muzulmánok nem egyebek, mint horvátok, akik felvették az iszlám hitet, illetve igazi szerbek, akik “eltörökösödtek”. Az idővel ostoba politikai szlogenekké váló elméleteket a büszke horvát Boszniáról, az újabb, nemrég született jelszóig, miszerint “Bosznia szerb, ahogy Moszkva orosz". Hogy milyen könnyen fordultak el az emberek Boszniában a szomszédjuktól, és estek egymásnak, az megmutatkozott a második világháború idején, amikor a muzulmánok lettek a Független Horvát Államban “a horvátság virága”, amikor a csetnikek borzalmas tömegmészárlásokba kezdtek, amikor ennek a szerencsétlen népnek a másik “virága” az SS Handzsár hadosztályába szerveződött, amikor Szarajevóban fellángolt az antiszemitizmus, és amikor csak a partizánmozgalom volt képes kialakítani valamiféle egyensúlyt, hogy azt a háború végén megint lerombolják az újabb tömeggyilkosságokkal és üldözésekkel. Sajnos az együttélést ígérő újabb kor ugyanúgy kezdődött, mint ahogy most befejeződik, vagyis erőszakkal.

Tito a beszédeiben szívesen használta a “mi fent, ti lent” fordulatot. Fent volt ő meg az övéi, lent volt a nép. Semmi különös. Különös az, hogy ez magától értetődött az emberek számára Jugoszláviában és különösen Boszniában, amely, mint hangoztatták, maga Jugoszlávia volt kicsiben. Akárcsak Bizáncban. Vagy az ottomán birodalomban. A vezetők fent, a plebs alant. A pártbürokrácia kasztja fent, a kulákok és a reakciósok lent. Minden tett és minden gondolat a “fent” és a “lent” elve szerint működött. Legfelül volt Tito, kevésbé “fent” a kis bosnyák Ceauºescu, mindegy, hogy melyik, legutoljára Branko Mikulić. Egy a helyi erős emberek közül, Tito udvarának kegyeltje, aki a kormányzóságban fenntartotta a rendet és a békét – minden egykori “tagköztársaságban” találhattunk hasonló kormányzót vagy legalább egy szürke eminenciást. Tito képe annyira magasan volt, hogy az istenség auráját kapta, Ő nem lehetett vétkes azokban a bűnökben és az élet nyűgeiben, amelyeket lent elszenvedtek. A mostani háború hidegvérű gyilkosa, a nőket megerőszakoló Herak a kihallgatásán, amit a televízió is közvetített, meghatottan mondta, hogy száz évben csak egyszer születik olyan ember, amilyen Tito volt. Ez persze mit sem árul el Titóról, sokkal többet arról a légkörről, amely boszniai kormányzóságában uralkodott, ahol istenítették “életét és művét”.

 

19.

A szerencsétlenség, amely utolérte Szarajevót és egész Boszniát, ez esetben tehát nem az abszurd és irracionális balsors, hanem tébolyult eszmék, hibás megoldások és a jugoszláv liberális szocializmus kvázidemokratikus és kvázitoleráns légkörében, vagyis a diktatúra légkörében elburjánzó primitív szubjektivizmus szomorú és rettenetes következménye. A Szarajevóban élő emberek ezt még ma sem hajlandók elismerni. 1995. novemberi látogatásunk idején mindenütt ott függtek Tito képei a város és a köztársaság legfőbb hivatalaiban. Emlékszem a televízió három évvel ezelőtti képeire, amikor Szarajevóban komolyan elkezdődött a tánc: a szerb nacionalisták és velük a kommunista rendőrök már lövöldöztek, az utcákon meg Tito-képekkel tüntettek ellenük. Persze, persze, ebben az évszázadban egyedül Tito adott némi egyenjogúságot a muzulmánoknak. A még mindig csak iszlamizált horvátokat, illetve törökös szerbeket jelentő vallási kisebbségből ezzel etnikummá emelkedtek saját kultúrával és hagyományos értékekkel, mint ahogy az is volt valóban. De valójában éppen Tito idején hatalmasodott el az erőszak az egyén, muzulmán, horvát vagy szerb felett, a börtönök tömve voltak politikai foglyokkal a háború utáni években, eléggé tele voltak az Informbüro éveiben és kevésbé voltak zsúfoltak úgyszólván egész idő alatt a háború óta, betiltották az etnikai kulturális egyesületeket, nem volt szabad a sajtó, és a Párton kívül semmi lehetőség nem volt politikai kezdeményezésre, nemhogy szervezkedésre, és Bosznia-Hercegovina mint a kommunizmus kemény jugoszláv változatának bástyája híresült el – mindez és sok minden más is elfelejtődött az új borzalmak láttán. És az ilyen értékrenden alapuló tudat veszedelmesen eltévelyedett, hajlamos az új, kollektív, totális megoldásokra vagy, amint azt manapság mondják, a fundamentalizmusra. Még ha százszor is igaz, hogy azelőtt jobb volt, mint most.

Korai találgatni, hogy az új társadalomnak mindezen tapasztalatok után lesz-e érzéke a demokráciához. Most elemi dolgokról van szó. Most meg kell állítani az erőszakot. Most mindenki örülne, ha legalább a távcsöves orvlövészpuskákkal lesben álló őrülteket megállítaná valaki.

 

20.

De ki fogja őket megállítani?

A szétrombolt, földhányásokkal és szögesdrótokkal övezett szarajevói repülőtéren az UNPROFOR repülőtársaságának ironikus felirata fogadja az utazót: Maybe Airlines. A francia katonák egy továbbival is megtoldották az elnevezést. A városba vezető szűk korridor mellé kitűztek egy táblát. Eredetinek látszik: Champs Elysées. És a Maybe Airlines gépeivel naponta érkeznek Szarajevóba a miniszterelnökök és a miniszterek, a lordok, fényképeszkednek, kezet ráznak egymással, miközben a gránátok zuhognak tovább, az őrült orvlövészek gyilkolnak egyre. Gavrilo Princip büszke utódai nem zavartatják magukat.

Nem tartozom azok közé, akik szerint e kontinens minden eszeveszett őrületéért Nyugat-Európa volna a felelős a maga fogyasztói jóllakottságával, formátumos személyiségeket nélkülöző diplomáciájával, azt sem gondolom, hogy mindazért, ami itt történik, másvalaki is felelős azokon kívül, akik részt vesznek benne. Éppen ellenkezőleg, biztos vagyok benne, hogy a tragédia az itteni körülmények kényszeréből és az itteni észjárásból fakadt, nevezzük ezt akárhogy is, éppen úgy, ahogy ebben az évszázadban a német őrület is az ottani körülményekből és a korabeli, ottani nacionalista és demagóg eltévelyedésekből eredt. Egy dolgot azonban világosan látnia kellene Európa és a világ nyilvánosságának: pontosan és világosan tudatosítania kellene magában azt, hogy ki kezdte az erőszakot, és ki az, aki védekezik. Tehát azt is tudnia kellene, ki a hóhér és ki az áldozat. És amikor ez végre világos, akkor cselekednie kellene. Hiszen mikor a dolgok már ilyen messzire jutottak, mint ez esetben, akkor közbe kell avatkozni, és meg kell védeni az áldozatokat. Nem a tűzvész kiterjedésétől való félelem, hanem etikai elvek okán. Ahol megalkuvás nélkül tiszteletben tartják az elveket, és ezekből eredeztetik a következményeket, ott nem félnek az erőszak továbbterjedésétől, és ott az érdekszférákra meg a hasonló ostobaságokra sem kell szót vesztegetni. Ami ötven évvel ezelőtt még magától értetődő volt, ma szemmel láthatólag nem az. Horvátország és Bosznia területén ma tucatjával találni Guernicákat, a Lidicékről és Auschwitzokról nem is beszélve. A vak is láthatja, mi történt Vukovár és Dubrovnik esetében. One thing is needful: az erőszakot sajnos csak erőszakkal lehet megállítani. Azt mondják, már késő. De ezt mondták a legelején is. Nap mint nap néztük a Vukováron zajló borzalmas jeleneteket, és napról napra egyre jobban elkéstünk. Aztán azt gondoltuk, hogy a kultúra és a demokrácia európai őrizői biztosan megvédik Dubrovnikot. Napról napra néztük, hogy hullanak a gránátok a városra. És nem történt semmi több, mint hogy az emberek, hál’ Istennek, meg tudták magukat védeni. És mivel védekeztek, még több gránát hullott Dubrovnik házaira, templomaira és lakóira. És így tovább, Zadarban és Karlovácon. Jönnie kellett Szarajevónak. Szarajevó mint logikus következmény. És Mostar. És Bihács. Az európai diplomaták pedig utaztak ide-oda, és belemosolyogtak a kamerákba. De ezt is százszor elmondták már.

Először nyolcvanegy évvel ezelőtt.

Mindezt jól tudta egy szlovén író már a század elején, egy író, aki szintén eltöltött bizonyos időt Szarajevóban.

Ivan Cankar szó szerint ezt írta: “Minden értelmesen és tisztességesen gondolkodó ember dühbe gurul, arra gondolva, hogy nem következett volna be ez a szörnyű vérontás, ha Európa az volna a maga szánalmas diplomáciájával, aminek tartja magát. Ami azonban sohasem volt, és sajnos bizonyára soha nem is lesz – mármint a kultúra és a civilizáció védelmezője. A berlini kongresszus óta mostanáig, vagyis több mint harminc éven át Európa a tulajdon népeinek költségén hizlalta és tenyésztette a pöffeszkedő grófok és bárók egész falkáját, hogy azok elgondolkodjanak Balkán-félsziget helyzetén. Ha a még harminc évet töprengtek volna, bizonyára akkor is minden marad a régiben”. (Szlovénok és jugoszlávok, 1913).

Mit lehet ehhez hozzátenni? Netán várjunk még harminc évet?

 

21.

Egy este ljubljanai barátommal eltévedtünk Szarajevóban. Járkáltunk a sötét utcákon, valahol a Miljacka folyó közelében, és hirtelen labirintusban találtuk magunkat. A legegyszerűbb megoldás jutott az eszünkbe: odaállunk az első lámpa alá, majd megtalálnak a szarajevói kollégák. Jó darabig gyalogoltunk, mire találtunk egy lámpát. Nem utcai lámpát, mivel a városban elsötétítés volt, hanem egy reflektort, amelyik a franciák állásából világította meg az útkereszteződést. Beálltunk tehát a reflektorfénybe, cigarettára gyújtottunk, és vártunk. Aztán eluntuk a várakozást, és úgy döntöttünk, visszamegyünk a szállodába. Leállítottunk egy taxit, amely tüstént a járdára hajtott, be a sötétbe. Amint beültünk, ugyanolyan gyorsan elvágtatott. Őrülten vezetett és úgyszólván emlékezetből.

– Kérdezhetek valamit, uram?

– Csak tessék.

– Miért nincs bekapcsolva a reflektora, uram?

– Azért, uram, mivel minden útkereszteződésben lőnek.

– A taxikra is lőnek?

– Miért ne lőnének? Mindenre lőnek.

Nem tudom, a barátom mit érzett, ő költő, és mint köztudott, a költők bátor emberek, engem azonban kilelt a hideg.

– Akkor miért taxizik, miért nem ül otthon?

– Mert meg kell élnem.

– Úgy akar megélni, hogy lövik a kocsiját, miközben százzal hajt az utcán, lekapcsolt reflektorokkal?

– Igen, így.

– Nem a legjobb túlélési technika.

– Nem, de így tudok annyit megkeresni, hogy eltartsam magam és a családomat. Ez a plusz keresetem.

– Egyébként mit csinál?

– Védem Szarajevót.

Az éjszakai taxis egy napot és egy éjszakát tölt kint a fronton – most nem súlyos a dolog, most csak fricskázzuk egymást, kicsit ők, kicsit mi, csak néha esik el valaki – a másik éjszaka és a másik napon taxizik, át a kereszteződéseken, amelyekben lőnek rá: hogy megéljen. Mert a katonai szolgálatért, a fronton gyenge a fizetség. Csak most emelték a fizetésüket, korábban öt, most hat csomag Drina cigarettát kapnak egy hónapra.

Aggódó szarajevói barátaink aztán megtaláltak bennünket a szállodában. És a hasukat fogva hahotáztak: kiálltatok várni a reflektorfénybe? Ez azt jelenti, hogy normálisak vagytok. Mi már rég nem vagyunk azok. De jó, ha tudjátok, azt itteni körülmények között ti vagytok abnormálisak.

 

22.

Ez a kérdés még sokszor felmerült: normálisak vagyunk még? A kérdés helyénvaló, teljességében csak akkor fogtam föl, amikor barátommal a Ljubljanába való visszatértünk utáni éjszaka ott ültünk a PEN Club éttermében, és fáradtan bámultuk a furcsamód normális embereket, rántott szeleteikkel és normális problémáikkal. Csak három napot és három éjszakát töltöttem a kollégámmal Szarajevóban, és amikor megérkeztem Ljubljanába, néhány napig úgy éreztem magam, mint egy ámokfutó. A szállítórepülő fényei, a repülőtér körül a néma hegyek, melyeken nincsenek pontos frontvonalak, amelyeken úgy hajkurásszák egymást, mint a vadállatok, a néma hegyek Szarajevó körül, melyekről orvlövészek fürkészik a város életét, a robbanások, a lövések ropogása éjjelente, a reggeli hírek a halottakról és a sebesültekről, az emberek, amint kordéikon tüzelőt szállítanak, a sugárutakon a magányos autók, a kongóan üres Holiday Inn, a nyugodt arcok, az őrök füttye az éjszakai utcákon, a megfeketedett falak, a lyukak a házak homlokzatán, a vasgerendákon összegabalyodva függő balkonok, a páncélosok dübörgése, a hotelszoba csöndje. Mindezt, mondta Siniša, mindezt három év után már nem veszi észre az ember. Legalábbis nem minden percben. És noha pont ez az egyetemista, Siniša, aki minden reggel elvitt bennünket öreg autóján, a vezetőfülkébe szerelt büdös benzintankkal, nehogy a tankot kilyukasszák a golyók, mert akkor kifolyik a benzin, könnyes szemmel búcsúzott. Ottmaradt a maga megszokott világában. Remélem, még most is ott van.

Magukat és a többieket kérdezik, normálisak-e még, mivel három év után az abnormális állapot vált normálissá. A fájdalom nem metafora többé, hanem a dolgok természetes állapota. Az őrület nem kivétel többé, és a normális emberek az őrültek, mert a reflektorfénybe állnak, hogy jobban lássák őket. Többé nem az a kérdés:

miért pont én, miért pont Szarajevó, hanem hogy normálisak vagyunk-e még? Vagy a bennünket körülvevő világ nem normális többé?

 

23.

Minden normális abnormalitás és az azt körülvevő világ felett érzett döbbenet ellenére a legáltalánosabb érzés a teljes klausztrofóbia. Ehhez nem lehet hozzászokni. Aki Szarajevóba érkezik, ismerje bármilyen jól is a várost, most mindenekfelett megdöbbenti ennek az ostromnak a léptéke, pontosabban szólva, a közelsége. A tér, amelyben az ostromlottak élik a maguk abnormális–normális életét, mintegy nyolc kilométer hosszú és három kilométer széles. A szerb állásokat szabad szemmel látni: a Grbavicát, aztán a zsidótemetőt, fent az utat, Trebevićet, ahonnan Limonov géppuskázta tréfából a várost, mindez ott van közvetlenül a város fölött. A városból a repülőtérig, ahol az ember az esetleg arra tévedő járatot lesi, a Maybe Airlinest, csak két úton lehet kijutni. Az egyik a szerb állásokon keresztül vezet. De mindkét úton csakis különleges engedéllyel, lezárt páncélautóban, de még azokból is kirángatták és agyonlőtték a bosnyák kormány alelnökét a megdöbbent UNPROFOR-katonák szeme láttára. A harmadik út egy a repülőtér alatt ásott föld alatti csatornán át vezet. Aki térdig gázolva a vízben végigmegy rajta, annak egy szabad téren kell keresztülrohannia, néha golyózápor közepette. Posta nincs, csak néhány telefonvonal működik, az is műholdakon keresztül. Tudom, hogy ez is mind köztudott. De most úgy érzem, mindezt el kell ismételni, szemem előtt az eleven emlékkel, különben magam sem tudom többé elhinni. Amikor az ember ott találja magát, megdöbben akkor is, ha százszorosan tudta mindezt. Szarajevóban az ember hirtelen arra eszmél, egy szinte hermetikusan körülzárt térbe került az európai kontinens közepén. Az ostromlott Münster a tizenhatodik században. Egy sziget, egy tutaj, körülötte hullámzik a hegyek tengere, az óceán, az egész kontinens. Ezen a szűk helyen, ahonnan nincs kiút, és ahol minden pillanatban halál, éhség, hideg, félelem és kétségbeesés les az emberre, ezen a helyen mintegy 250.000 ember él. Théodore Géricault: A Medúza tutaja.

 

24.

Egyedül Isten a tudója, mi történt a Medúza fregatt tutaján. Akik megmenekültek, nem emlékeztek minden részletre, sok mindenről pedig nem akartak beszélni. De köztudomású, hogy a hajótöröttek között az ellenséges tengeren nemcsak a szolidaritás uralkodott, hanem fölfoghatatlan türelmetlenség is, hogy a lehető legenyhébb kifejezéssel éljünk. Szarajevóban három év után a legközelebbi hozzátartozók kapcsolataiba is beköltözik a feszültség. A leégett házban az idilli kép alatt váratlan, kínos kitörésnek voltam a tanúja. Zlatko Topèić drámaíró, aki végigélte a város fölötti hegyen a szerb fogság borzalmait, kétségbeejtő történetét mesélte egész idő alatt. Amikor egyik barátja szelíden figyelmeztette, hogy másról is beszélhetne, elvesztette az önuralmát. Nemcsak azért, mert a barátai nem értik meg. Ezek nem tudják, mi a szenvedés. Ezek, akiknek lerombolták a lakásukat, akik víz és villanyáram nélkül maradtak, ezek nem tudják megérteni, mi történt vele. Ezeknek fogalmuk sincs róla. De igen felelte valaki: mindenkinek megvan a maga igazsága a szenvedésről, mindenkinek megvan a maga története. A szenvedés mértéke relatív. Zlatko Topèić nem fogja megengedni, hogy relativizálják az ő rettenetes szenvedéseit és megaláztatásait, a halál küszöbén töltött napjait. Ezek az élők között éltek, ő a halottak között, mindennap új és új halottak között. Ezek csak időnként gondoltak arra, hogy meghalhatnak egy orvlövész golyójától, az ő homlokának mindennap nekiszegezték a puskacsövet. Többé nem lehetett lecsillapítani. A szenvedésről vallott abszolút igazsága kezdett veszélyessé válni: a horvát költő hallgasson, hiszen sohasem szerette a muzulmánokat; maradjon csöndben az esszéíró, aki mindig is politikai angolna volt és pártcsatlós, és főként fogja be a száját a szerb költő. Zlatko Topèić egyébként személy szerint nagyra értékeli őt, mivel itt maradt a városban, de a bátyja, az a csetnik generális, az térdig gázol a vérben.

És valaki megint kimondja, most is, ugyanazokat a fenyegető szavakat, melyeket annyiszor hallottam jugoszláviai utazásaimon: eljön majd az idő…

A híres bibliai kérdés teljes hangerővel szól a szarajevói Medúza-tutajon: avagy őrizője vagyok-é én az én atyámfiának?

Vajon őriző-e a fegyveres őr, akivel az egyik poszton beszélgettünk? Azt hiszem, mondta, rendezni kellene Velük a dolgokat ebben a városban. Velük, vagyis a szerbekkel, akik itt maradtak. Etetjük őket, mondta, miközben a testvéreik gyilkolnak bennünket, gondoskodunk róluk, ők pedig elárulják a hadállásainkat. Ők az ötödik hadoszlop, és köztudott, mit kell csinálni az ötödik hadoszlop tagjaival.

Talán szokatlanul hangzik, de tény, hogy az ostromlottak közül a városban maradt szerbek helyzete a legnehezebb. Az elveszett és elfeledett város közepén ők a legelveszettebbek és legelfeledettebbek. A Grbavicán lévő szerbek törökösnek tartják őket, árulónak, akikkel elsőként fognak leszámolni, ha elfoglalják Szarajevót.

A géppuskás bosnyák valami egyenruha félét visel, lábán teniszcipő, úgy véli, rendezni kellene velük a dolgokat. Képzelhető, hogyan. Mintegy negyvenezer szerb maradt a városban.

 

25.

Isten a tanúm, hogy e két eseten kívül semmi egyéb adatom nem volt a Szarajevóban maradt szerbek helyzetéről. Később azonban B. elmondta, hogy ő és még három szerb, akik egyébként ott voltak más írókkal, intellektuelekkel a szlovén vendégek tiszteletére adott fogadáson Alija Izetbegović elnöknél, megdermedtek, amikor az itteni körülményekhez képest túl hosszúra nyúló bevezető formaságok után feltettem a kérdést az elnöknek a városban maradt szerbek biztonságát illetőleg.

Miért dermedtek meg? Mert ez tabu téma. Szarajevóban erről nem beszélnek. Kinek mondja el például B., hogy kis híján életét vesztette, éspedig két alkalommal. Először, amikor szerb gránátszilánkokat kapott a hasába. Másodszor, amikor zsebében elemlámpával végigment éjszaka a városon. Mikor a rendőrök igazoltatták, és felfedezték a corpus delictit, amellyel, úgymond, jeleket akart leadni a hegyekbe az övéinek, akkor valaki azt javasolta, lőjék agyon. Csak az éjjeli őrjárat normális parancsnokának köszönhető, hogy még életben van. Az értelmetlen indulat növekszik az ostrom minden napjával, a barátok között is, a munkahelyen is, ahol a főnöke, ha rossz kedve van, azt tanácsolja, takarodjon a városból az övéihez.

De B. ezt csak később mondta el, mikor kettesben voltunk, azután, hogy Izetbegovićnál megdermedt az én naiv kérdésem hallatán. Izetbegović azt mondta, ismeri a problémát. Mindent elkövetnek, hogy a városban megőrizzék a türelmet és a szolidaritást. Rövid gondolkodás után azt válaszolta, hogy a dolog valóban nem egyszerű. Valamelyik éjszaka kettőkor fölébresztették és közölték vele, hogy készül valami. Aztán lecsukattuk néhány tisztünket, mondta.

Hogy ezek a lecsukások mit jelentettek, nem magyarázta el. Aki hallani akarta, hallhatta és beledermedhetett: néhány őrült afféle Szent Bertalan éjszakájára készült a városban. Izetbegović erről nem beszélt. Mindent elkövetünk, mondta, hogy megőrződjék Szarajevó és a város multietnikus jellege. Habár ez az ideál sajnos egyre távolodik.

 

26.

A horvát–muzulmán-konfliktus után tovább mélyültek a különbségek és a feszültségek. Bosznia már mindenütt nemzeti katonai és politikai közigazgatás szerint van felszabdalva, csak a szarajevói sziget tart ki az “állampolgári” együttélésben, és ehhez is rendkívüli erőfeszítések szükségesek. A nemzeti és a vallási különbségek észrevétlenül lopódznak az emberek közé. A muzulmán főiskolába, a medreszébe egyre nagyobb számban iratkoznak a muzulmánok, akik ismét muzulmánokká válnak. A horvátok katolikus mag