Három hónapja már, hogy eltemettük, de még most is sűrűn törnek rám homályos, még csak gondolatnak se nevezhető suhanások, villanások. Olyasmik, hogy fel kellene hívni, hiszen a milliószor beütött telefonszám a megszokott telefonozós időpontokkal ott lapul a tudatom mélyén, és talán, mert régen aktivizálódott, egy tört pillanat erejére önjáró lett. Aztán öt-hat óra tájékán – ezerszer siettem olyankor hozzá – felbukkan valahonnan az elégedetlenkedő hiányérzet, a nagyerdei úton pedig – mielőtt jobbra, hazafelé letérek – a halvány vágyakozás, milyen jó lenne egyenesen továbbmenni, végighajtani azon az úton ezeregyedszer is, kint balra fordulni, átmenni a vasúton, majd a nagytükörbe pillantva, az éles hajtűkanyarban óvatosan jobbra kanyarodni, és behajtani a hatalmas parkolóba. Végigmenni – éppen úgy, mint nyolc hónapon keresztül nap mint nap – az épületek oldalában, köszöngetni a kint ücsörgőknek, akik már ismernek, és akikkel váltok két szót. A hospice terasza előtt kerülgetni a napozó macskákat, aztán a pavilon mély csendjében kettőt jobbra lépve, már messziről, a folyosóról a mindig nyitott szobaajtón át megpillantani őt az ágyában, jó hangosan, hogy jó napot kívánok, ki van itt, tessék csak felébredni, vidámságot erőltetve magamra berobbanni hozzá. Felnőtthoz illően azonban tudomásul kell venni, hogy nincs ezeregyedszer.

Egy egész évem volt felkészülni, mégsem sikerült. Félelmetes volt, ahogy a hír ért, megkísérlem leírni neked, bár meglehet, nem leszek képes szavakkal meghatározni azokat az érzékeken túli, megnevezni se tudom miket, amelyek akkor körülöttem és bennem kavarogtak.

Előtte éjszaka – gondolom, mert az utolsó napok, hetek, hónapok fáradtsága csontig ette belém magát – álom nélküli, nehéz, szinte öntudatlan alvásba zuhantam. Reggel hétkor telefoncsörgés riasztott, az éjszakás Marika hívott, mielőtt hazament.

A szokatlan időben megszólaló telefon a hideg rettenetet hozta rám akkoriban. Tudod, az a milliószor hallott csengőhang, amely egyébként ugyanúgy része a napjainknak, mint az autó zúgása, a kutya ugatása, a kazán duruzsolása, olyankor teljesen kivetkőzik magából. Baljós fenyegetéssel hasít a korai vagy késői mély csöndbe, és te úgy érzed, mintha durva erőszakkal rád szakasztaná azt az ajtót, amely elválaszt, és védelmez téged a bajtól. Több riadalmon is átestem, volt köztük számtévesztő ismeretlen, csevegő ismerős és halaszthatatlan munkahívás. És én a pillanatig tartó rettenetet követően el se tudom mondani neked, milyen hálás voltam – nem is tudom, kinek, minek –, hogy még az innenső oldalon vagyunk.

Az éjszakás Marika rögtön azzal kezdte, ne ijedjek meg, változatlan az állapota, de menjek még délelőtt az irodába, vegyem fel a pénzeit, ne kerüljenek hagyatéki eljárás alá. A zsibbasztó ijedtség után megnyugodtam kissé, sőt visszazuhantam egy röpke időre még az alvásba is. Fél nyolc körül keltem fel, molyováltam, végeztem a reggeli rutinjaimat. Közben hol noszogatott egy kényszeres érzés, hagyjak mindent és induljak, hol visszafogott valami, még ne, korán van, csak lábatlankodnék a reggeli dolgok, a fürdetés, a tisztába tevés alatt. Egy kis üvegbe barackbefőttet készítettem, hátha bele tudom varázsolni apró falatonként valahogy a szájába, bár nem igazán hittem benne az előző este után. Összepakoltam Sári néném tálkáját, üvegét, hisz úgyis fogunk találkozni, visszaadom neki. Így tengtem, lengtem tulajdonképpen, mert valójában már elindulhattam volna, és rég ott lehettem volna nála. Aztán nyolc óra negyvenkor tipródva néztem az órára, mégiscsak sietni, menni kellene gyorsan, de a nevenincs valami ismét visszatartott, jobb lesz kilenc körül.

A főnővér szólt bele, szomorú hírt kell közölnie. Nyolc óra negyvenkor bevégződött.

Nem gondoltam, hogy ennyire rövid az élet, pedig láttam a romlást, részese voltam a folyamatnak! Megérezhettem volna, tudnom kellett volna! Ez így mégse igaz, mert igen, tudtam, hogy haldoklik, előző nap és az azelőttin végtelenül ültem mellette, és aznap is úgy gondoltam, hogy folyton folyvást ott leszek. Intézkedtem túlfűtötten, ha úgy látják, a legrosszabbra fordult az állapota, és én éppen nem vagyok, értesítsenek, akár éjszaka is. Megkérdezték, ott akarok lenni, amikor meghal, és én azt válaszoltam, igen, mindenképpen, mert segíteni akarok neki. Telefonszámokat egyeztettem, kontrolláltam, úgy érzem, mindent megtettem ennek érdekében. És nem adatott meg. Se neki, se nekem.

Úgy egy héttel a halála előtt kezdődött a végső romlás. A nővérek nap mint nap azzal fogadtak, hogy egész nap alszik, semmit sem eszik. Valóban, az imádott zsíros kenyér, a paradicsom érintetlen maradt, legfeljebb egy kis dinnyét tudtam belediktálni. Nagy meleg volt azokban a napokban, hátha emiatt ilyen, gondoltuk Péterrel. Vasárnap, két nappal előrehozva a születésnapját, egy Fekete-erdő tortával vonultam be a hospice-ba. Világéletében odavolt a sokkrémes sütikért, gondoltam, ez most is bejön, de csak morgolódott, hova gondolok, ilyet ő nem ehet. Jó, akkor próbálkozzunk a barackkal, mondtam. Rozikát, a szobatársat, elkezdtem a tortával, őt a barackkal etetni. Hosszú percek teltek el minden falat között, mert csak rágtak és rágtak, elfelejtettek nyelni. Szólongattam és dicsérgettem őket, ha lement a falat, és gügyögtem hozzájuk, milyen finom, milyen habos ez a süti, milyen édes és leves ez a barack. Egy falat, egy törlés és három kortynál nem több a szívószállal, nehogy félremenjen az innivaló. Igaz, másfél óra hosszáig tartott, de akkor még villával ettünk, és szívószállal ittunk.

Este szóltam Sári nénémnek és Katának, hogy rosszabbra fordult az állapota. Másnap együtt mentünk ki hozzá. Már felültetni sem tudtuk, mert minden mozdulásra magánkívül volt a fájdalomtól. Oldalára fordulva, feje alá még egy kispárnát téve próbáltunk valamit belediktálni. A szeme végig csukva volt. Folyton kérdezgettem, fáj a lábad, fáj a kezed, szemöldökráncolással jelezte, hogy igen. Egyszer azt találtam kérdezni, mid fáj, és ő azt válaszolta: az egész világ. Ez volt az utolsó értelmes mondata.

Jolika néni, Ildi anyja állt meg az ajtóban, és mint egy hírnök szólt hozzá: imádkozz Editke, meglásd, a Jóisten megsegít. Ösztönösen odafordultam Sári nénémhez, ő nagyon tud imádkozni, kezdje el. Belefogott a Miatyánkba, utána a rózsafüzérbe. Katát magamhoz húztam, úgy mondtuk mi is. Meg-megakadtam, vagy a visszafojtott sírástól, vagy mert nem emlékeztem a szövegre. Ő is próbálta velünk mondani, láttam, ahogy az ajka némán formálta a szavakat, láttam tőle az áment és a malaszttal vagy teljest. A kezét is megpróbálta összekulcsolni, ez azonban még segítséggel sem sikerült neki. Edit, mondjunk még egy füzért, kérdezte Sári néném, és azonnal belekezdett az újabba. Megrendültség és békesség volt körülöttünk. Már sötétedett, amikor Sári nénémék elmentek.

Magamban maradtam vele. Csak ültem az ágya mellett némán, csendben. Figyeltem a lélegzését, néztem a folyton ránduló arcát, a csukott szemét, az égnek kiáltó, a levegőben megmeredve álló karját, amit megpróbáltam lehajtani a paplanra, ő azonban újból és újból visszaemelte. Egész életünk benne volt abban az utolsó előtti estében. A közelségeink és a távolságaink. Mélyről, nehezen szedte a levegőt, csak aludt és aludt, legalábbis úgy látszott. Azt a fajta magányt láttam rajta, amelyet az ember nem akar megosztani, és nem akarja, hogy megtörje bárki. Mégis próbálkoztam, érintésekkel. A kezét simogattam, de csak könnyedén, mert tudtam, hogy már az egész világ fáj. Volt, amikor hagyta, volt, amikor el akarta húzni. Olyankor megilletődtem, abbahagytam, kis idő múltán azonban arra gondoltam, lehet, csak rosszul értelmeztem a mozdulatát, úgyhogy makacsul újra és újra próbálkoztam, mert a köztünk valaha volt összes távolságot le akartam győzni. Azt hiszem, nem sikerült. Lehet, nem jól közeledtem. Beszélni képtelen voltam, ő nem tudott. El se tudom mondani, mennyire akartam, mennyire igyekeztem, hogy jobb, könnyebb legyen neki, és mennyire tanácstalan, gyámoltalan voltam. Olyan jó lett volna, ha valaki segít akkor nekem, eligazít egy kicsit abban az érzelmi útvesztőben, magamra hagyatottságban, de csak ültem és ültem mellette egyedül, gyötrelmesen.

Sötétedett, de nem kapcsoltam semmilyen fényt. Olyan érzésem támadt a félhomályban, hogy érzi a gondolataimat. Tudatosan elkezdtem koncentrálni. Hogy miket gondoltam? Szokványos, mondhatni, sablonos dolgokat, jaj, te szegény, nagyon sajnállak, már semmi sem számít, minden jó lesz, nyugodj meg, aludj, ilyesmiket. Egy idő után mintha egyenletesebben szedte volna a levegőt. Bár lehet, hogy mindezt az én felfokozott érzelmeim sugallták, és ő az égvilágon semmit se érzékelt már a világból, mert úgy tele volt gyógyszerekkel, hogy azok mindent elnyomtak.

Miután a ki tudja, hányadik, soron kívüli fájdalomcsillapítótól mintha tényleg aludt volna, az eszem elkezdett noszogatni, most már ideje hazamenni. Nehezen mozdultam. Ültem, és még mindig ültem mellette tovább, figyeltem a vonásait, véstem őket az agyamba befelé, aztán mégiscsak felálltam, megsimogattam az arcát, pihenj, aludj, mondtam, és egy halvány puszit adtam neki. Egy gyenge remegés, épp olyan halvány, mint a puszi, futott végig rajta. Az éjszakás Marika megnyugtatott, biztosan megéri a reggelt.

Másnap – miután a nővér is azt mondta, hogy szokott magában imádkozni – eldöntöttem, hogy papot küldök hozzá, amilyen gyorsan csak lehet. Sikerült elintéznem, hogy Király tiszteletes, aki egyébként rendszeresen járt ki az otthonba, és látogatta őt is, elmenjen soron kívüli, utolsó úrvacsorára hozzá. A tiszteletes utána azt mondta nekem, hogy elfogadta a sorsát, istenfélő ember, könnyű halált kívánjunk neki. Már nem emlékszem, hogy csak gondoltam vagy hangosan ki is mondtam, ez eddig nem adatott meg.

Tehetetlenségemben az agyam, mint egy mantrát zakatolta: mit tehetnék, mit tehetnék? Eszembe jutott, hogy a haematológián annak idején azt mondták, borzasztó fájdalmakkal jár a mieloma, de nem hagyják szenvedni a beteget. Aztán, hogy hányszor hallottam, a végén morfinszármazékokkal vagy morfiummal csillapítják a haldoklók fájdalmát. Így villant be a megoldás: morfium. Szaladtam a főnővérhez, aki azonban gyorsan lehűtött: a hospice nem kórház, morfiumhoz ÁNTSZ-engedélyt kell kérniük, több nap, mire megkapják, addigra késő lesz. Mivel előző este óta a tablettákat már összetörve, mézzel pempősítve sem lehetett belediktálni, injekcióra váltottak, nyugodjak meg, akkora dózisokat kap és annyiszor, hogy ugyanazt a hatást elérik így is. Nem tudom, így volt-e, fogalmam sincs, az elérhetetlen morfium jobban enyhítette, netalán ki is iktatta volna a kínt? Azt se tudom, hogy a két utolsó napon, amikor úgy tűnt, magánkívül alszik, valóban aludt-e vagy öntudatlan volt. Csak azt tudom, hogy a két nap alatt egyetlenegyszer sem nyitotta ki a szemét, és hogy ne kínozzuk, már nem ültettük és nem fordítottuk, hogy a nővérek kispárnák seregét rakosgatták a térd, a boka, a könyökcsont közé és alá, mert minden, akár saját testrészeinek összeérése, akár a lepedővel vagy a paplannal való érintkezés is fájt. Az én könnyű kezem is. Tudod, elnézve az összeaszott testét, a kisebesedett bőrét, amelyet szinte átfúrt a csont, az arca és a szeme helyén feketéllő gödröket, arra gondoltam, hogy az Isten utolsó próbatételként pont azt mérte rá, ami elől menekült, amivel képtelen volt megbirkózni, a fájdalmat.

Az utolsó nap délutánján bevittem a gyerekeket, akik valójában már nem is gyerekek. Tudták, hogy végleg búcsúznak. Becsületükre legyen mondva, helytálltak. Még akkor is, ha Dávidot ki kellett vezetni, mert nem bírta elfojtani a zokogást, még akkor is, ha Zia elcsukló, erőltetetten könnyű hangon kérdezgette, hogy emlékszel, nagyi, amikor kétfelé főzted a tésztát a kedvünkért, meg amikor azt mesélted nekünk, hogy nagyapa az ablakod alá ment? Amikor búcsúzáskor Zia jó hangosan, szinte kiabálva mondta, hogy mi már megyünk, az előző napi – az egész világ fáj – utolsó értelmes mondata után még egyszer megszólalt. Megdöbbentően hangos, de nagyon artikulátlan szavak törtek fel belőle, amikből Zia mintha azt értette volna ki, hogy nem akarom. Én semmit, és hiába szólongattam, mondd még egyszer, ismételd meg, újból visszazuhant magába. Mégis, mintha választ kaptam volna a főnővér korábbi kérdésére, van-e valaki a családban, aki miatt nem tud elmenni? Talán a gyerekek voltak azok, őket várta még. És beigazolódtak Irénke valamikori szavai is; lehetett csukva a szeme, lehetett beszédképtelen, mindent érzékelt és értett abból, ami körülötte zajlott, bennünket, a szavainkat, a zaklatottságunkat és a gondolatainkat.

Furcsa kettősségben éltem azokban a napokban. Tudtam, biztosan tudtam, hogy a végén vagyunk, mégsem hittem el. Tudtam, amikor előtte két nappal értesítettem a nénéimet, az unokatestvéreimet. Tudtam, amikor Péter kérdésére a nyakunkon lévő aradi utazásról azt válaszoltam: amilyen állapotban van, könnyen lehet, addigra még el is temetjük. Tudtam, amikor a papot intéztem utolsó úrvacsorára, amikor a gyerekeket bevittem, amikor a kezemmel etettem, amikor artikulátlanul próbált valamit mondani, amikor leírtam azt az egy mondatot, hogy most már itt a vége.

Amikor a morfiummal próbálkoztam, amikor azon tipródtam, kit küldjek magunk helyett Aradra, amikor a nővér azt mondta, megéri a reggelt, és eljöttem tőle, amikor nem indultam hozzá, mert úgy gondoltam, van még idő, akkor azonban mégsem hittem el, hogy nincs, elfogyott, vége. Utólag is ez bánt, emészt a legjobban, mert ha nem tologattam volna a szembenézést, ha végérvényesen elfogadtam volna, hogy haldoklik, akkor azt gondolom, tudatosabb lettem volna, és talán akkor nem gyötörne még most is valamiféle hiányérzet.

*

Két héttel a temetés után álmodtam vele először. A kert végében voltunk, hogyan keveredtünk oda, fogalmam sincs. Ő betegen, hálóingben, pelenkában, pont úgy, ahogy ezt az utolsó nyolc hónapot töltötte. El nem tudtam képzelni, hogy fogunk felmenni a házhoz, hisz járni se bírt. Azt kérdezte, haragszol, egyáltalán nem, de nagyon aggódom, feleltem. Sűrű növény, valami tengeriféle volt mindenütt, sorja se látszott. Kicsivel arrébb aztán csak felfedeztem egy lábnyi széles utat, menjünk arra, mondtam. Az az út azonban csak neki volt elég, én a másik sor közé, a bal oldalára álltam, úgy támogattam őt. Neki-nekiment az almafa mélyen lenyúló gallyainak, hogy könnyebb dolga legyen, gyorsan átmentem hát a másik, a jobb oldalára. Meglepően jól bírta magát, és gyorsan haladtunk. Ki kellett nyitnom a kertkaput, ezért előtte valamicskével elengedtem, és előre mentem. Amikor visszafordultam, döbbenten láttam, hogy a földre ereszkedve, fordított négykézlábon egyedül akar továbbjönni. Mit csinálsz, ez nem lesz jó, a lábad nem bírja, kiáltottam neki ijedten. Hallgat rám, úgy tűnt, mert felállt, elkezdett kiegyenesedni, csudálatos módon teljesen egyedül, önállóan. Már majdnem a végére ért a mozdulatnak, már majdnem teljesen kiegyenesedett, amikor hirtelen gödör keletkezett a lába alatt, és derékig belesüllyedt. Hogy fogsz onnan kijönni, kiáltottam, abban a szempillantásban azonban tovább szakadt alatta a föld, és egy villanásnyi idő alatt magába nyelte. Rohanni kezdtem a gödör felé, a széle előtt azonban megtorpantam, lehasaltam, kúszva közelítettem meg. Örvénylő, nagy vízbe pillantottam, mélyebb volt a legnagyobb mélységnél. Ennek ellenére sem volt sötét, inkább kékes színűnek és tisztának látszott. Abban a hatalmas erejű, irdatlan mélységben tűnt el az én mamám, és jól tudtam, hiába keresgetem a szélén hasalva őt a szememmel, örökre elveszett a számomra. Felszaladtam a házhoz, segítségért kiabáltam Éva nénémnek, Sári nénémnek, aztán felébredtem, és nem felejtettem el semmit.

*

Az az osztály egy százéves épületben van. Hatalmas lépcsőháza a kovácsoltvas korlátokkal, a talpig ablakokkal, az irdatlan széles folyosók, az óriási belmagasság a század eleji Erzsébet-közkórház miliőjébe visznek vissza téged. Amikor belépsz, két fura liftbe ütközöl, sehol másutt nem láttam hozzájuk hasonlót. Az egyik, a hordágyas, a fekvőket, a másik a lábon járókat – a látogatókat, a betegeket – szolgálja. Ha úgy hozza azonban a szükség, a halott is azzal indul utolsó útjára. Valamelyik ottjártamkor a kezelő készségesen fordult hozzám, sajnos most nem vihet fel, mert exitest – hirtelenjében nem is értettem, miről beszél – hoznak mindjárt lefelé. Ezt a sima liftet is egyébként csak kezelővel lehetett használni, akiért, ha épp nem volt az adott szinten vagy a kalitkájában, csengetni kellett, aztán jött, amikor jött. Kinyitotta és bezárta a kétszárnyú, fehérre festett vasajtót, benyomogatta a gombokat, mire az ütött, kopott monstrum nagy zökkenéssel lassan, mondhatni, méltóságteljesen elkezdett felfelé kúszni vagy lefelé ereszkedni. Hatalmas, legalább kétszer, de az is lehet, hogy háromszor akkora jószágról volt szó, mint az átlagos lift. A bal oldalában egy a használatban teljesen besárgult, eredendően fehér műbőrrel bevont padocskára rogyhatott le, aki végképp nem bírta magát, habár a látogatónak, a lépcsőmászás helyett, néhány emelet erejéig, illett megelégedni az elfogott kényelem örömével.

A belgyógyászat hatalmas volt, több szinten helyezkedett el, osztályait külön-külön megszámozták. A kettes belen két párhuzamosan futó, hosszú folyosó két-két oldalán sorakoztak a kórtermek. Három-négyre esett egy fürdőszoba. Ő nyolcágyasban feküdt négy hétig. Mindvégig telt ház volt. Megesett, hogy két sor közé, a terem közepére állítottak be plusz ágyat, úgyhogy lépni nem lehetett. Az augusztusi kánikulában a nyolc, kilenc, tíz ember izzadsága, a csöpögő infúziók, levedző sebek, ágytálak, pelenkák, ételek szaga elviselhetetlenné tette a levegőt. Szégyelltem magam rendesen, mégse bírtam erőt venni a viszolygásomon, már amikor beléptem, felfordult a gyomrom, és nagyon kellett fegyelmezni magam, hogy pár percig kibírjam. Legalább addig, amíg kipakolok, és ráveszem, hogy menjünk ki a folyosóra, az ablak alá, ahol a három-négy, egymásba kapcsolt szék valamelyikére le is tudunk ülni. Igaz, hogy velünk szemben két hatalmas, fémvázas, nejlonzsákos, fedeles, szeméttel és szennyessel teli kuka állt, a hatalmas ablakok azonban mindig nyitva voltak, és elviselhetőbbé tették a levegőt. Akkor volt baj, amikor nem bírta magát, és nem jött ki. A rövidebbre sikeredett látogatások bizony nem egyszer okoztak nekem lelkifurdalást.

A negyedik hét végén, azon a forró augusztusi napon, összepakolva találtam a kórteremben. Ha még kávézik a mama, két óra múlva visszajövök érte, pökhendiskedett egy kicsit a betegkísérő Csaba. Szó se lehet róla, ő tíz másodperc alatt megissza a kávéját, maga addig itt megáll, utána pedig átkísér bennünket oda, ahová kell. Megszelídült. Még arra is futotta, hogy utánakérdezzek, miért, hová kell mennünk. Egy fiatal helyettesítő doktornő – a töméntelen, eredménytelen vizsgálat után – gyanút fogott, valami speciális vérvizsgálatot rendelt el, és a haematológiára küldte.

Hosszú volt a haematológiára a kétliftes, mindössze háromfolyosónyit kitevő út, mert igaz, hogy saját lábán tette meg, de csak totyogni bírt már akkoriban. Ócska közhely, hogy minden viszonylagos, tény azonban, hogy később sóvárogva gondoltunk vissza azokra az időkre, amikor még úgy-ahogy, de tudott járni. Amikor még ha öt percig tartott és háromszor visszahuppant is, de egyedül fel tudott állni, amikor még ha tíz perc alatt és bottal, de ki tudott csoszogni, ajtót nyitni nekünk. Amikor még ha két oldalról támogatva is, és az ülést a lehető leghátrébbra tolva, de be tudtuk pakolni az autóba, amikor még, hogy a lehető legkisebb távolságot kelljen megtennie, szorosan a haematológia mellé parkolva, fél óra alatt be tudtunk együtt döcögni a hatos kórterembe. És azokra az időkre, már kint a hospice-ban, amikor még várta a gyógytornászt, mert reménykedett, hogy nemsokára tolószékbe bír majd ülni, amikor bekéretett ezt-azt-amazt a ruhái közül, mert még készült arra, hogy kiviszik levegőzni.

A haematológia, a belgyógyászathoz képest, valóságos luxushelynek számított. A kórtermekbe, amelyek tágasak és tiszták voltak, nem nyolc, csak hat ágyat állítottak be, és mindegyikhez külön fürdőszoba tartozott.

Alighogy megérkeztünk, fiatal, hosszú fekete hajú doktornő jött. Először azt hittem, nővér, de olyan pergős, katonás volt, hogy az első szó után világos lett, ki kicsoda. Bemutatkozott, adjunktus volt. Ott, a hatos kórteremben semmi perc alatt csontvelőmintát vett, ő félni, sőt belegondolni se igazán tudott, mi is az a mintavétel, mert alighogy félcsupaszra vetkőzve lefektették az ágyra, és elmondták, hogy egy másodpercig nagy fájdalmat fog érezni, máris beledöfték a hosszú tűt a szegycsontba. Tényleg nagyot jajgatott, de oly könnyen – túl könnyen – hatolt a tű a csontba, hogy egy pillanat alatt vége lett a procedúrának. Ez nem volt jó jel. A doktornő ott rögtön néhány cseppet fecskendezett az ebédlőasztal sarkára készített két üveglemezre a mintából. Odahívott, nézzem meg én is nyugodtan. A két folt futott, folyt szerteszét, majd a lemezek széle előtt szabálytalan alakzatot véve fel, megállt. Fogalmam sincs, milyen az egészséges csontvelő, ösztönösen éreztem azonban, hogy az övé nem az. A halálos betegségnek, amelyről akkor még semmit se tudtam, és soha nem hallottam felőle, tárgyiasult formája volt az a tompa, barna színű, szétfolyó paca azon az üvegen.

Ez az, amire gondoltam, teljesen egyértelmű, látja a színét, az elmosódottságát, jöjjön majd be a szobámba, beszélnünk kell – fordult felém az adjunktusnő halkan, úgy, hogy anyám, aki kitikkadva feküdt az ágyon, ne hallja. A lábon megtett, számára irdatlan hosszú út, az új hely izgalmai úgy kimerítették, hogy bőven megelégedett annyival, később lesz eredmény, és annak lesz a függvénye, milyen kezeléseket kap majd.

Elrendeztem a holmiját, az éjjeliszekrényét, őt magát, aztán bekopogtam az adjunktusnőhöz. Leültetett, és halkan, tárgyilagosan beavatott. A betegség neve mieloma multiplex, ezt akár el is felejthetem, a lényeg, egy ritka vérképzőszervi daganatról van szó, amit kórházi orvosok se mindig ismernek fel. Pedig nagyon fontos, mikor diagnosztizálják, azaz milyen stádiumban kerül a haematológiára a beteg. Nyilvánvalóan a mamám is ebben szenved, a klinikáról várható elemzés ezt fogja alátámasztani. Hétköznapi nyelven úgy tudná elmagyarázni nekem ezt az egészet, hogy nem leukémiáról van ugyan szó, mégis a fehérvérsejtek okozzák a bajt, porlasztják a csontjait, ölik az idegsejtjeit. Fokozatosan és alattomosan. Nagy fájdalmak kíséretében. Vigyáznia kell minden mozdulatra, mert ahogy vékonyodnak a csontjai, úgy növekszik a törésveszély, a végén akár fektében, álmában is elroppanhat valamelyik. Ez a daganat gyógyíthatatlan, egyetlen esély a túlélésére a csontvelő-átültetés, ami életkorhoz – hatvanöt év – és a beteg állapotához van kötve. Jelen esetben ez szóba sem jöhet. Az átlagos túlélési idő, attól függően, milyen stádiumban diagnosztizálják, három-négy év. Ezt az időt a különféle elváltozások újból és újból felezik. Volt olyan páciense, aki annyira későn került hozzá, hogy többé nem ment haza az osztályról, de olyan is van, aki már évek óta ide jár. Nekünk is azt kívánja, minél tovább találkozhassunk. Ehhez a mi szoros együttműködésünkre is szükség van, hiszen minden hónapban, remény szerint hosszú éveken keresztül, hajszálpontosan akkor, amikorra ki van írva, hozni-vinni kell majd őt. Az osztály az egész megyét látja el, mindösszesen huszonnyolc ággyal, a kezelések szigorú forgatókönyv szerint zajlanak. Havonta nyolc-tíz napot fog bent tölteni, először megpróbálkoznak gyógyszerekkel, bízzunk benne, reagálni fog rájuk. A kezelés – huszonakárhány szemmel naponta – hiába gyógyszeres, elég agresszív lesz, nem sokban fog különbözni a kemoterápiától, ugyanazok a mellékhatások várhatók, úgyhogy hányáscsillapító infúziókat is fog kapni. Valamilyen létfontosságú vérképző injekcióról is beszélt, amit nekünk kell majd kiváltogatni, és az osztályra bevinni, mert az OEP nekünk száz százalékban téríti, a kórháznak viszont csak részben vagy egyáltalán nem, erre már nem is emlékszem. Ezek voltak a hűtős injekciói, amelyekkel rohanni kellett – a nyári hőségben kiváltképp – fel az osztályra, illetve haza, mert egy héten egyszer otthon is be kellett neki adni. Csak a kórház melletti patikában lehetett kapni, bizonyára nem véletlenül.

És akkor, azon a fényes, augusztusi napon kezdődött a vívódásom – amely azóta se szűnt meg, csak most már minden múlt időbe került –, vajon mi az a helyes magatartás, amiért később nem fogom magam emészteni. Mert azon a napon – bárhogy reménykedtem is – én már bizonyosan tudtam, elérkezett a vég, a hatos kórteremben pedig belepillantottam ennek a végnek az arcába: a csontsovány, kopasz vagy sörtehajú, bepelenkázott, hosszú napokon át, egészen a halálig kínban jajgató betegekben őt láttam, amint egy esztendő múltán ugyanúgy fogja bevégezni. A különbség annyi volt, hogy neki megmaradt a haja.

Szilágyi néni volt az első szembesülés már az első napon. Nem tudtam nem odanézni, mert egymás mellett feküdtek. Szinte elveszett az ágyban, csak hamuszürke arca és kopasz feje világított ki belőle. Kortalan és öntudatlan volt. A nővér tisztába tette, majd etetni próbálta. Félig-meddig ülő helyzetbe húzta, kendőt tett a nyakába, és végtelen türelemmel kocogtatva a kanállal az ajkait, ismételgette: nem alszunk, Szilágyi néni, még egy kanállal, Szilágyi néni. Négy vagy öt kanálig jutottak, mert Szilágyi néni folyton visszazuhant az öntudatlanságba. Ha pedig azon innen volt, keservesen jajgatott. Másnap meghalt.

Akkor, azon a napon, a hatos kórteremben először képzeltem el azokat a rettenetes fehérvérsejteket, ahogy felzabálnak mindent – csontot és ideget – maguk körül. Később, a zárójelentések olvasásakor, mint az üveglemezen, mikroszkopikus méretű, szabad szemmel nem is látható, barnásvöröses gyilkosok hadát láttam magam előtt, amint a többi sejtet körbefogva, az életet szorítják és szívják kifelé belőlük, közben egyre nagyobbra híznak és dagadnak. Iszonyú, mondhatni, halálosan butáknak képzeltem őket, mert nagy zabálásukban észre sem vették, hogy egyre gyorsabban rohannak saját pusztulásuk felé is.

*

A doktornő első szavaitól fogva zakatolt az agyamban, végül megkérdeztem tőle, mit és mennyit mondjunk el neki, mert retteg, mióta nagyapám, majd fiatalon az apám, aztán nemrég a nővére rákban haltak meg. Nyíltan nem kell ezt megmondani, különben is, nagyon hosszú folyamatról van szó, először nyolcnapos gyógyszeres kúrákkal próbálkozunk, majd mindenféle vizsgálat lesz a csontrendszeréről, ha szükséges sugárkezelés, esetleg kemoterápia következik, ezektől azonban még messze vagyunk. Ő úgy fogja tájékoztatni, hogy a betegség a csontjait támadta meg, nem gyógyítható, de a megfelelő kezelésekkel, amelyek célja a romlás megállítása, együtt lehet vele élni, mindazonáltal haematológiás gondozott lesz élete végéig. Maga is meg fogja tapasztalni, hogy számtalan betegtársa hosszú évek óta visszajár ide, a kezelések között pedig teljes életet él. Ha meglesz az összes eredmény, sorra-rendre elmagyarázza mindennek a menetét, a hatásait, tudni fogja, mi vár rá. Ha azonban rákérdez a daganatra, válaszolni fog neki. Nem kérdezett rá. Nem akarta tudni. Pedig ezerszer szembesült vele, mert a kórteremben csupa leukémiás, mielomás vette körül, akik az újabbnál újabb bevonuláskor már mind ismerősök voltak, és mondták-mondták a híreket az orvosokról, nővérekről, a többiekről, ki, mikor ment haza, jött be, vagy halt meg.

Zsuzsát a sárga köntösében sose felejtem el. A fekete paróka alól kinevető arca, a szeme olyan vidám volt, hogy ha ránéztem, jókedvem kerekedett. Folyton jött-ment, sürgölődött, egyszerűen kirobbanó volt, meg nem mondtam volna róla, hogy mielomás. Egyszer hármasban üldögéltünk kint a társalgóban, ő mondogatta a maga és kérdezgette a mamám dolgait. Mikor elhangzott a mieloma multiplex, szinte diadalmasan konstatálta, hogy ez csontvelődaganat, neki is ez van. Én zsibbadtan hallgattam, a mamám nyelt egy nagyot, és valami egészen másról kezdett el beszélni.

Másik alkalommal, úgy emlékszem, akkor már jó mélyen benne jártunk a betegségben, hirtelen azzal fordult hozzám, hogy te, ezen az osztályon csupa rákos van. Minden előzmény nélküli megszólalása a semmiben lógott. Zsibbadt lett ismét az agyam, aztán gyorsan elhessegettem azzal, hogy ne beszélj már, tudod, hogy a csupa rákos osztály, az onkoradiológia, eggyel lejjebb van. Itt van ilyen is, olyan is.

Harmadszor, egy fél év múltán, már kint a hospice-ban szegezte nekem a kérdést: rákos vagyok? Egy pillanat alatt kellett akkor is eldöntenem a választ, és meg kell mondjam, szomorúság, neheztelés vagy nem is tudom milyen érzés volt bennem iránta, amiért ilyen szorongató helyzetekbe hozott engem. A megmondjam, ne mondjam, jól teszem, rosszul teszem között őrlődtem. Hol úgy éreztem, meg kellene mondani, mert joga van tudni, hisz az ő élete és az ő betegsége, hol úgy, mégse, mert annyira fél a fájdalomtól, a haláltól, hogy valójában nem akarja tudomásul venni.

Akkor már kint lakott a hospice-ban. A főnővér tapasztalt, haldoklókkal foglalkozik, gondoltam, hozzá fordulok. Megnyugtatott, ha rákérdez, sem kell megmondani, mert ő maga tette egyértelművé, hogy nem akar szembesülni vele. Amikor hozzájuk került, megkérdezték, szeretne-e a betegségéről beszélgetni, mivel jár, hogy lesz a lefolyása, határozottan azt válaszolta, nem.

Megvallom neked, mégsem egyértelmű a számomra, jól volt ez így, ahogy volt, vagy helyesebb lett volna nyíltan beszélni vele. Annak ellenére is, hogy azt gondolom, tudta, biztosan tudta. Meglehet, nem a törtidejű, döbbent hallgatásomból, a kitérésemből, inkább magamagától, hiszen tiszta volt az elméje. Látta a betegtársakat, akik ugyanazokat a terápiákat kapták, akikkel a leggyakoribb beszédtéma a hányás, a hasmenés, a hajhullás, a sugarak roncsolása volt. És a halál, amely ott járkált közöttük. Az utolsó alkalmat leszámítva ő mindig a hatos kórteremben feküdt, és bizony nem a vége felé voltunk, amikor összeszámolta, hogy csak abban az egyben már hatan haltak meg. Ez, azt hiszem, Kati néni elmenetelekor volt. A délutáni látogatáskor leverten, bágyadtan találtam. Hirtelen felbukó mondatai ismét a semmiben lógtak. A legtöbb éjszaka történik, mondta. Két óra múltán jönnek értük, olyankor a legmélyebb a csend. Nincs iszonytatóbb annál, ahogy a test koppan, amikor a pléhtepsibe teszik. Azt a borzadályt, ami akkor az arcán ült, remélem, soha egyikőnk sem fogja megélni. Akkoriban már csak támogatással tudott lépni, és rövid ideig bírt fent lenni, ágyhoz kötve hová mehetett volna az iszonyat elől, kiváltképp az éjszaka közepén.

* Részlet a Hálóingben, pelenkában című kisregényből.