Meghozták a faliórát. A helyét nagyapám éppen az én ágyammal szemközt jelölte ki. Ráakasztotta egy kampóra, ünnepélyesen kinyitotta az üvegbetétes ajtót, a szárnyas órakulccsal megfeszítette a rugókat, és elindította az ingát. A kis réztányér az üveg mögött ide-oda ingott, az óra sötétbarna fatestében múlni kezdett az idő. Ez már az én időm volt. Dolgom azonban még mindig nem volt egyéb, csak hogy figyeljek. Figyeltem, ahogy nagyanyám este összekészíti a kenyérsütéshez valókat, a lisztet, a kovászt, a vizet, a sót, ahogy felgyürkőzik, összeállítja a tésztát és erősen gyúrja, dögönyözi, míg csöpögni nem kezd az eresz, vagyis míg a szemöldöke fölött patakban el nem indul az izzadság. Ezek a mozdulatok is szigorúak voltak, komolyak és sötétek. Ilyenkor minden elfogyott nagyanyám körül, csak a tésztára ügyelt. Szerettem nézni, mert ezt belülről csinálta, az egész teste dolgozott, és közben mégis mozdulatlan volt minden, a barna, kötényszagú sötét. Amikor a tészta teljesen sima, egyenletes lett, lélegezni kezdett, élt, nagyanyám túlméretezett lila keze megveregette a hátát, és mint egy pólyába, beletette a teknőbe, ahol kendővel letakarva éjszaka megkelt.

Mivel azonban az óra már fent van a falon, és éppen az én ágyammal szemközt, múlni kezd velem az idő, és mire hajnalban elüti a négyet, mire a nagyanyám kibújik a dunyha alól, és vaskos lábfeje megkeresi az ágy alatt a kitaposott fekete cipőt, mire a kovásztól foszlósra kelt tésztát a szakajtóban átviszi a nyári konyhába, hogy a kövér, rakott kemencében megsüsse a kenyeret, a gúnárnyakat, és mire a kenyér meg a gúnárnyak megsül, én már elérhetetlenül távol leszek. Pedig a gúnárnyak nagyon finom étel. Olyan, mint a bécsi perec, csak vastagabb és nagyobb. Meg kell várni, amíg megszárad, akkor felvágják, forró vízzel leöntik, és meghintik mákkal, túróval. Azóta sem ettem olyat.

Az idő azonban múlni kezd, és én már az ízére sem emlékszem. Azonnal indulnom kell, mert már nem mondhatok el mindent a nagyanyámnak. Nem mondhatom el neki, hogy előző nap, egy hete vagy egy hónapja, mikor ő a krumpliföldön dolgozott, és én gyalog indultam utána, az úton, mely akkor kezdett a seholba vezetni, megállt mellettem egy szekér. Egy öregember ült a bakon, én legalábbis öregnek láttam, valószínűleg nem volt az. Megkérdezte, merre megyek. Megmondtam, és bár tudtam, hogy nem lenne szabad fölszállnom mellé, mire észbe kaptam, már ott zötyögtem a bakon. Rá se mertem nézni az öregemberre, a szememet a ló farára ragasztottam. Nagy, erős fara volt a lónak, komótosan járt, a paták rúgták a port, és a szekér már kiért a faluból. Az úton nem jött szembe senki, és a földekig még meg kellett kerülni a hegyoldalt. A levegőnek vastag fűszerillata volt, az út mentén kamillavirág nyílt, és a ló fara párásan hullámzott. Megpróbáltam elmerülni az illatban, a nyakam egészen megmerevedett. Nem nézni oda, mondtam magamban, nem nézni oda. És az öreg parasztember egyszer csak elkapta a csuklómat. Nem ellenkeztem, még mindig nem akartam odanézni. És vitte a kezemet, vitte a nadrágjához. Kiáltanom kellett volna, hogy engedjen leszállni, de nem volt hangom. Hozzáértem a hímtagjához. Nem néztem oda, nem akartam látni. Néma vagyok, hangtalan. És már kattog az óra, már múlik az üres idő. Megvárom, amíg azt hiszik, elaludtam. A nagybátyám, aki a nyoszolyás ágyon fölöttem fekszik, mindjárt lecsap a kezével, és azt fogja mondani: – No nem, Bertuska! No nem! – Fogalmam sincs, hogyan látja meg odaföntről, hogy piszkálom az orromat. Pedig most már nem piszkálom. Undorodom a kezemtől. Rajta maradt a szorítás, rajta maradt a parasztember ocsmányságának a szaga, érzem, és most már tudnék kiáltani, de nem teszem, és tudom, hogy ami most körülvesz, annak örökre vége, halottak közt fekszem.

Megyek haza Ózdra, de apámat és anyámat már nem találom ott. Apám a háború után egy ideig megint a bányában dolgozott, de egy elszabadult csille szétlapította a mellkasát. Minden csontja összetört. Megint kórházba került, és bár Horthy Miklós ekkor már nem jöhetett hozzá látogatóba vaskereszttel, mint ’43-ban, Rákosi Mátyásnak pedig esze ágában sem volt kórházakban vöröscsillagokat osztogatni, mégis felgyógyult, és újra rendőr lett belőle. A háború alatt csak egy évig volt az. ’44 végén, az általános mozgósítás idején, a sebesülése ellenére őt is behívták katonának, és néhány nap múlva kivitték Németországba tankcsapdákat ásni. A tankokat azonban az ő csapdái sem tartóztatták fel. Robogtak az Elba felé, és ő soványan, feketén ott állt Hamburgban az Elba torkolatánál, nézte a messzeséget, és töprengett, ne szálljon-e hajóra, maga mögött hagyva mindent, ne hajózzon-e át Amerikába, mint a társai. A tenger a legnagyobb csábító. A távolság, és hogy van másik élet, csábítóbb, mint a legszebb asszony. Apám azonban hazajött. Hazajött, de nem egyenesen. Hannover mellett egy parasztasszony fogadta be. Hetekig dolgozott nála, és a német nő, akinek a férje odaveszett keleten, alig akarta elengedni. Képzelhető, milyen szívesen hallgatta anyám ezt a történetet. Szerinte az egész háborút egyes-egyedül ellene találták ki, apám lógatta a lábát Németországban, ki tudja, mifélékkel melegedett össze, míg ő kínlódhatott velem itthon. Sírós, hasfájós gyerek voltam, le nem tudott tenni egy pillanatra se. Az óvóhelyen világítani kellett nekem, hogy el tudjak aludni, anyám már azt sem tudta, nappal van-e vagy éjszaka, lecsukódott a szeme, és arra ébredt, hogy a fejemre koppant az elemlámpa. Aztán ’45 telén valahogy mégis hazakeveredett az apám. Mutatta a jobb alkarját, belül a csukló fölött valahol Hannover után egy szívbe foglalva rátetováltatta az anyám nevét. És mutatta a birodalmi sassal lepecsételt térképet, amit még Hamburgban kapott. Erre nemcsak azért volt büszke, mert a Harmadik Birodalom mégiscsak komoly dolog volt, hanem mert a horogkeresztes sasnak a szabadságához volt köze: szabad az, akinek más élete is lehetne, mint amelyet él, aki tehát nincs egészen ott, ahol látjuk őt, pedig megtesz akár ezer kilométert is gyalog, hogy ott legyen, ahonnan majd elvágyódik. Sosem lehetsz egy helyen, hallod, egyszerre mindig kettőn, mostantól mindig két nővel leszel, kannst du es begreifen, mondta a német asszony, du kannst weg, bleibst aber hier, denn alles geschieht gleichzeitig. A birodalmi sas szeme mintha zsákmányra talált volna.

Az egyidejűség azonban talán csak a vágyak csalása, a férfi nadrágjában lakó hazugság. Annál, hogy a vágyak dolgában világosan akarjon látni, annál tehát, hogy tetszetős hazugságokkal ajándékozza meg magát, bár ki tudja, talán mégsem csalás a különböző életek egyidejűsége, apám sokkal tárgyszerűbben és képzeletszegényebben bonyolította életét, így megelégedett egyetlen csalással, mely valamiképpen igaz volt, mélyebben igaz, mintsem hogy én ítélkezhessem róla, azzal, hogy ő végső soron boldog ember anyám mellett. És hogy talán mégsem volt az, azon csak a halálos ágyán mert elgondolkodni, amikor egy tekervényes történet végén azt mondta, hogy még a ló is vágyik arra, hogy egyszer megsimogassák. A térképet mindenesetre bezárta egy fiókba, és csak ritkán vette elő, hogy egy pohár ribizlibor mellett nézegesse, akkor is inkább csak anyám boszszantására, semmiképpen sem azért, hogy képzelete valóban zavaros utakra induljon.

Anyámban semmi érzék nem volt apám magánya iránt. A férfiak az ő számára durva, félig állati lények voltak, és ez alól apám sem volt kivétel, aki a maga túlságosan erős testével, átizzadt atlétatrikóival, szőrtelen, tetovált karjával, ágyékszagú, örökké csatakos nadrágjaival, borozásaival és durva káromkodásaival évtizedek múltán is illetéktelen behatoló maradt anyám finomabb világában, ahol lépten-nyomon tiltó táblákba ütközött, és szégyellnie kellett magát. De nem volt mit tenni, a betolakodó már a falakon belül volt, már jogai voltak, majdnem mintha egy disznó trappolt volna a házban, sáros lábbal bepiszkította a tiszta szobát, odacsorgatta mindenhová nedveit, és ezt a betolakodót anyám valamiképpen mégis szerette, nem tudta nem szeretni, még ha kitartó küzdelmet folytatott is ellene. És e küzdelem lassan megfeketítette benne a finomabb élet utáni vágyat, amiből nem maradt egyéb, mint valami keserű üledék, gőg, örökös elégedetlenség, ami az évek során oly magasra rakódott benne, hogy a végén már levegőt is alig kapott tőle.

A rendőrködés Szendrőben kezdődött és Rudabányán folytatódott. Ott is voltak hegyek, volt patak és alagút, voltak kocsivájta, mély utak, és a föld alatt láthatatlanul volt egyéb is. Az ősidők boldog álmai aludtak a földben, Rudi, az ősember és Gabi, a felsége. Még nem volt csalás, voltak viszont már fegyverek. Rudi egyszer állati maszkot öltött, szétverte egy még ősebb ember koponyáját, táncolt, és Gabi büszke volt rá. Ez tisztességes munka volt, ebben nem volt semmi megszégyenítő. Szeretlek, Rudi, te nagy vagy és erős. Rudi azonban még nagyobb és még erősebb akart lenni, hogy farkasokkal, medvékkel is végezhessen, megegye a húsukat, és lefejtse a bőrüket, takarót készítsen belőle és alábújjon Gabival, mert semmit sem szeretett jobban, mint a tűz mellett Gabival összebújni. Így aztán a jövőt színezgetve hozzálátott késeket faragni. Előbb csontból, kemény fákból és kövekből faragta ki őket, végül, amikor megtanulta, hogyan olvassza meg az érceket, fémből is készített pengéket. És a fémkések beváltak. Rudi boldog volt, most már egész nap táncolt, mert ő volt a legerősebb a környéken, nem volt állat, amelyet ne tudott volna elejteni. Csak Gabival nem tudott zöldágra vergődni. Mit akar ez a nő? Miért nincs kedve a takaró alatt összebújni vele? Összemelegedni. Húzogatja a szája szélét. Kihűti magát és félrehúzódik. Rudinak, ha erre gondolt, innia kellett az erjesztett gyümölcsök levéből. Szó mi szó, egyre többet ivott, míg aztán egyszer bódultan le nem zuhant egy szikláról, mert odalent megpillantott egy másik nőt. Egy másik nőt, vagy tán Gabi volt az húsz évvel azelőttről, amikor még vékonyabb volt az arca, ringóbb a járása és egész megjelenése csupa napsütés volt. Rudi azt kérdezte a mélységtől, ki ez a nő. Ki ez, nem ismerem. A teste kérdőjellé görbült, szomorú kérdőjellé, mert a nő messze volt, és a mélység értette ezt a szomorúságot, magába rántotta Rudit. Fejjel előre zuhant, a koponyája összetört, amelyben pedig a képzelődő remény zuhanás közben már buja lombokat növesztett. És a képzelet lombjai benőtték az egész hegyoldalt, így aztán évszázadokba vagy tán évezredekbe is beletelt, mire a lombok alatt, a sűrű aljnövényzetben, amely mint a fanszőr borította el a fák alját, valaki megtalálta Rudi kését. Fölvette, megvizsgálta, és mivel volt érzéke a tökéletességhez, a széphez és a jóhoz, csupán annyit alakított rajta, hogy a pengéjét be lehessen hajtani a nyélbe. Így született meg a bicska, és bicskával fölszerelkezve a rudabányai férfiak most már valódi férfiak lettek: a képzelet lombja alól gyönyörű nők nevettek rájuk, szemük teli volt megértéssel. A nők között ott volt Jolika is a bérszámfejtésről, és Sacika a termelőszövetkezet vegyesboltjának fiatal eladónője, akinek a bőre olyan csillogóan barna volt, mint a frissen sült kenyér héja. És a rudabányai igazi férfiak minden este megverekedtek a lombok asszonyaiért, a bicskával pontosan az alhas közepére szúrtak, a vér tócsákban folyt szét a porban, egyforma vörösen cigányoké és magyaroké. Miféle emberek ezek, kérdezték, akik máshonnan költöztek ide. A kérdésre senki sem válaszolt, amint az a legtöbb kérdéssel lenni szokott. Válasz helyett megjelentek a rendőrök, hogy szétválasszák a bicskázókat, néha azonban későn jöttek, megesett már a halál.

Most azonban, amikor kedd van és még csak délre jár az idő, a levegő is alig mozdul a faluban. Apám szürke törzsőrmesteri egyenruhájában, amit anyám frissen mosott ki, ezért benzinszaga van, nyugodtan ebédelhetne a rendőrőrsön. Az ebéd paprikás krumpli, amibe szokása szerint kenyérdarabkákat tunkol, és amint a villa hegyére tűzött krumpliszeletek, virslikarikák kíséretében bekapja őket, piros zsírgyöngyök ragadnak a bajuszára, az ebéd ékszerei. Nincs hiánya semmiben. A nyitott ablakon át verebek zagyva csivitelése ömlik be. Az ebéd mégsem lehet nyugodt az őrsparancsnoki íróasztalnál, bár a falunak e percben semmi szüksége rendőrre, a képzelet lombjai alatt most senki sem járja az erdőt. De valaki éppen most támasztja neki a biciklijét az őrsparancsnokság kerítésének. Az ormosbányai megbízott az, megint jelentést hoz. Izgága, fontoskodó ember. Legjobb volna elküldeni az anyja valagába, de azért nem árt vele óvatosnak lenni. Egyelőre nem dönthető el, hogy provokál-e, vagy egy szimpla barom. Ráadásul külön érzéke van hozzá, hogy a legjobb pillanatokban állítson be. Apám mindenesetre nem kívánja megzavarni az ebédjét a jelentéssel. Annyit biztosan várhat. Jól tudja, hogy az ormosbányai megbízott a feljelentéseknek azt a műfaját gyakorolja, mely nem elégszik meg az egyedi ügyekkel, vádirattá kerekedik a harci erejét vesztett államhatalommal szemben. Nem szabad elringatnunk magunkat, hanem állandóan fejlesztenünk kell éberségünket, nem elaltatnunk, hanem a harci készenlét állapotában tartanunk, nem lefegyvereznünk, hanem felfegyvereznünk, nem leszerelnünk, hanem mozgósítanunk, miként ellenségeink teszik. Szimpla barom lesz ez inkább, nem provokátor. Úgy látszik azonban, valaki tényleg elkezdte fölfegyverezni magát a faluban, késeknél komolyabb fegyverrel. A csuda vinné el, ebből biztosan ügy lesz! A kanál még egyszer végigszántja a lábos alját, hogy a sűrű, finom szaftból minél kevesebb menjen kárba, és az utolsó falat uborka is eltűnik a fogak között.

Hát megőrült ez az Antal? Pisztolyt rejteget? Minek az neki? És ha van pisztolya, minek mutogatja? Átviszi Ormosbányára javíttatni, mintha csak egy kabátot adna be a tisztítóba? Apám egy kenyérhéjjal sietve kitöröli a maradék szaftot a lábos aljáról, és újra maga elé veszi az ormosbányai megbízott jelentését. Ebből nem lehet kimászni. A háta mögül a jelentés fölé hajol három bölcs férfiú is, három szomorú tekintet. Ketten közülük dús szakállat viselnek, a harmadik gyért, ráadásul ő a feje tetején kopasz is. Ők hárman attól oly szomorúak, bár tekintetükből még mindig nem hunyt ki egészen a megértő bölcsesség, mert hiába szakítják millió felé figyelmüket, hiába vannak ott Vlagyivosztoktól Weimarig minden rendőrőrsön, minden tanteremben, minden bíróságon, és hiába tudják, hogy a seregnyi őrsparancsnoknak, tanárnak, diáknak, bírónak és legfőképpen a seregnyi párttitkárnak mit kellene tennie, és mielőtt tesz valamit, mit kellene gondolnia, elfáradtak már, nem győzik erővel az oktalanságot, az ostoba ellenállást, pedig az ember igenis formálható, az ember alapvetően igenis jó. Csakhogy útmutatásaikat ők hárman nem képesek többé érthetően közölni. Lám, apámnak is a szemükből vagy tán a szakálluk gubancaiból kellene kiolvasnia, mit lenne helyes most tennie, ha egyáltalán foglalkozna velük. Apámnak azonban eszébe sem jut, hogy tőlük kérjen tanácsot, háttal ül a három arcképnek, melyek hamarosan amúgy is lekerülnek a falról. Pedig a barátság és a kötelesség ellentmondásaiba bonyolódva most, amikor a piros kislábosból már nincs mit kitörölnie, bizony szüksége lenne a tanácsra, bár pontosan tudja, hogy akárkit kérdezne meg, a felelet egyformaképp hangozna: “Nincs barátság, nincs kímélet! Ma senkinek a fejét nem lehet megcirógatni, ütni kell a fejeket, irgalmatlanul ütni.”

Ezek azonban nem az apám szavai, hanem a gyérszakállú kopaszé a falon. Ilyeneket mond örökké. Apám viszont nem szívesen hall ilyen szavakat, általában se, most pedig egyáltalán. Történt ugyanis, hogy Bokor Antal tanító úr, apám barátja néhány nappal ezelőtt szemrevételezte régi pisztolyát, melyet némi munícióval együtt a háborúból mentett meg, és az idők mulandósága fölött érzett fájdalommal megállapította, hogy ezzel bizony nem lehet lőni. Nem mintha hirtelen lőhetnékje támadt volna. Elég volt Bokor Antalnak a lövöldözésből az orosz fronton. De ha már nem tudott megválni a pisztolyától és az emlékeitől sem, miért ne próbálná rendben tartani őket, ahogy minden egyebet példás agglegény életében. Felült hát tanítás után a biciklijére, és elkarikázott Ormosbányára. Lakott ott egy műszerész, aki a pisztolyokhoz is értett, és mivel régen volt a kezében ilyen darab, meg sem próbálta palástolni izgalmát, mikor átvette Bokor Antaltól a német Parabellumot. Nyomban alkatrészekre bontotta, mint egy órát, kitisztította, megolajozta, reszelgetett rajta valamit, egyszóval gyönyörködött ebben a valóban csodálatra méltó szerszámban, és még aznap este tűzkész állapotba hozta a szerkezetet. Csakhogy a műszerész régi vágású ember volt. Ideológiákban, elméletekben egyáltalán nem volt bizodalma, abban pedig még kevésbé, hogy az ember alapvetően jó lenne, sem úgy általában, sem konkrét személyeket, például saját magát illetően, bízott viszont a munkájában, abban, hogy igenis el lehet végezni valamit tisztességesen, és ez abban az időben már ritkaság volt. A tisztességes munkához pedig hozzátartozott a próba. Pisztolyról lévén szó ezért kénytelen volt másnap reggel kiszögezni egy saját készítésű céltáblát az üres disznóól oldalára, és a fekete kör alsó szélének közepére célzott. Telitalálat. A feljelentés már a ravasz meghúzásának pillanatában ott feküdt az ormosbányai rendőrmegbízott asztalán. A feljelentő természetesen maga a műszerész volt, aki azelőtt is számos ügyfeléről emlékezett meg hasonló módon.

A három bölcs és szomorú tekintetnek tehát minden oka megvolt arra, hogy Vlagyivosztoktól Weimarig e pillanatban sehol ne fürkésszenek annyi szomorúsággal egy őrsparancsnoki tarkót, mint most apámét, és hogy némán is szinte kiáltsák neki: “Nincs barátság, nincs kímélet!” Apám pedig mintha mégis meghallaná a néma kiáltást, feláll, megigazítja zubbonyán a pisztolytáskát, és a kertkapun kilépve egy kisrendőr kíséretében elindul a lombokkal boltozott Kossuth Lajos utcán az iskola felé.

A ház, melynek utcai frontján, a valamikori tisztaszobában, az őrsparancsnok szolgálati lakásában apámmal és anyámmal akkoriban hármasban laktunk, csak annyiban különbözött a szomszédos házaktól, hogy a pitvar mögött vasráccsal megerősített külön bejárata volt, fölötte a vörös csillagos rendőrségi címerrel. E jel tudatta, hogy a ház valójában nem tartozik a faluhoz, egy távoli hatalom küldöttje, ha nem is oly távolié, hogy akár egyetlen pillanatra meg lehetett volna feledkezni róla, elég távolié ahhoz, hogy küldöttje e távoli hatalomhoz se tartozzék. Egyszóval afféle senki földjén éltünk, nemcsak apám, hanem anyám és én is, akik pedig viszolyogtunk az ablak előtt árnyként elvonuló szürke egyenruháktól, a pisztolyoktól. Sokszor megfigyeltem, hogy anyám közeledtére a kisbolt előtt beszélgető asszonyok elhallgatnak, vagy legalábbis lehalkítják beszédüket, engem pedig soha nem hívtak magukkal a gyerekek, akikkel szerettem volna játszani. Bánkódtam emiatt, de nem nagyon, azt mondtam magamnak, játékaik bosszantanának vagy halálra rémítenének. Anyámnak is el kellett fogadnia, hogy a falu színterein tökéletesen azonos apámmal, miközben néma, kitartó küzdelmet folytatott ellene. És mi mást választhatott volna a küzdelem terepéül, mint az én nevelésemet, ahol eleve győztesnek érezhette magát? Kit tudja, honnan vett anyagokból szebbnél szebb ruhákat varrt nekem, amivel sok szenvedésem okozója lett, mert e ruhákban még inkább idegennek kellett éreznem magamat a falubeli lányok között, egyszerű ruháikat mégsem cseréltem volna el az én pliszírozott szoknyácskáimra, szalagjaimra.

Ha meggondolom, gyerekkoromnak e szakasza a ruhák és az árnyak küzdelmében telt, és a küzdelem apám körül forgott, akit az uniformisok, a lobogó zászlók és a menetelések korában két egymást váltó hatalom ruházott fel a férfiasságnak, az erőszaknak azokkal a jelképeivel, amelyeket egyedül az állam kezéből lehet elnyerni. Az egyenruha apám számára a dolgok jobb és szilárdabb rendjébe engedett bebocsáttatást kora reggel, amikor a tükör előtt az utolsó gombig begombolta a zubbonyát, második bőreként húzta magára. És nemcsak ezt a rendet zavarta volna meg, ha megért valamit anyám ijesztő társtalanságából, amit belehímzett a párnákba, belehorgolt a csipkék finomságába, és belevarrt a ruháimba is, hanem annak a tudatát is, hogy egyáltalán létezhet bármilyen rend, amely őt magába fogadhatja.

Most azonban, amíg apám szürke törzsőrmesteri egyenruhájában a lombokkal boltozott Kossuth Lajos utcán egy kisrendőr kíséretében az iskola felé tart, a legkevésbé sem sietősen, mert a tanítás még nem ért véget, van ideje elgondolkodni a történet folytatásán, hogy néhány perc múlva letartóztatja-e Bokor Antal tanítót, a barátját, vagy valamilyen mentő ötlete támad, én, aki mindezt mesélem, könnyedén átléphetek abba az időbe, amikor a szép szál árnyakból riadt kis törpék lettek, akik a földszintes ház ablakáig se értek föl, négykézláb osontak, nehogy észre vegyék őket. A három szomorú és bölcs férfiút persze így sem téveszthették meg. Weimartól Vlagyivosztokig épp elég nyomorult kis törpét láttak már. Csakhogy e sok nyomorúság, sok törpeség annyi fájdalommal és haraggal töltötte el őket, hogy nem maradt bennük semmi erő, ők maguk is zsugorodni kezdtek, először tenyérnyire, aztán bélyeg nagyságúra. Ráadásul valami ismeretlen kór is meglepte őket. Az utolsó szőrszálig kihullott egykor annyi talányt rejtő szakálluk. És mivel éppen a szakállukban lakott az erejük, egy reggel, amikor már senki sem ismert volna rájuk, a három buddhista bonc, mert hiszen azok voltak már, a forradalmi munkásmozgalom legnagyobbjai, erőtlenül, kimerülten csúsztak le a falról, és hogy ott voltak egyáltalán, csupán három éktelen, világos folt mutatta, semmi más. Azon a reggelen, mikor apám észlelte a hiányt, szörnyen megrémült, és még mielőtt Weimartól Vlagyivosztokig az összes járási, városi és megyei párttitkár, első és második helyettes, az összes bíró és tanár, az egész szervezett ifjúság tudomást szerezhetett volna arról, hogy a szakállasok Rudabányán eltűntek, és őt, egyedül őt tették volna felelőssé, ha a három fej eltűnése miatt Weimartól Vlagyivosztokig eluralkodik a fejetlenség, sürgősen keresett három másik képet, amelyekkel elfedhette a világos foltokat, és amelyekből józan számítások szerint nem származhatott baj. Magyarországon ekkoriban úgyis cserélgetni kezdték a fejeseket.

Olyan kép pedig, amelyből, ha minden szempontot alaposan mérlegelünk, nem származhat baj, mindössze három van. Még szerencse, hogy nem kevesebb. A komor, szakállas férfiak helyén ék alakban már aznap reggel ott függött Petőfi, Vörösmarty és Arany arcképe. Mintha másé soha nem is függött volna az őrsparancsnokság falán. Apámat nagy nyugalom szállta meg. Gyönyörködött bennük. A három közül elsőnek természetesen Petőfit akasztatta fel, és természetesen középre, elvégre ő mondta azt, hogy akasszátok fel a királyokat. E tréfáért Petőfi ezúttal nem haragudott, mert kisvártatva meglátta maga mellett régi barátját, Aranyt Jánost, Arany pedig Petőfit, de nem hitt a szemének. Mit bámulsz úgy, kérdezte Petőfi. Hunyd be a szemedet, ha neki nem hiszesz, ha nem hiszed, hogy itt csakugyan én vagyok; s kérdezd meg szívedet, hiszen majd felel ez… A kezdeti boldog elképedés után azonban Aranyon úrrá lett szokott lemondása. Mert bizony éjente sok bús alakban látta ő már Petőfit, sőt nappal is, amint belibbent az ablakán, és megsimította homlokát, de neki a hír hiába költött már mesét, hogy barátja tán még eljövend, tudta, hogy mit jelent ez, s azt is, hogy a sírból felszálló árnyak még sohasem hoztak életet.

Vörösmarty, akié a harmadik szög lett, annál izgatottabb volt. Nyomban tudni akart mindent, ki nem fogyott a kérdésekből, de nem Petőfit vagy Aranyt faggatta, hanem apámat. Mondja meg neki, mit csinálnak most Magyarhonban. Erre apám megvonta a vállát, és azt felelte, esznek, isznak és danolnak. Vörösmarty ezt gúnynak vette, de azért próbálkozott még. Elvégre Magyarhonban soha sem volt nehéz panaszra bírni valakit. Megkérdezte hát, semmi baj sincs? Semmi gondrém, hogy majd érte meglakolnak? Gondrém az mindig van. Meglakolás is néha. Most például azok, akik a ház előtt fékező fakaruszról stangával fölszerelkezve leugráltak, arra készültek, hogy jól meglakoltatják apámat. Ők voltak a gondrémek. Vészjósló egy társaság. Belökték a kertkaput, kiáltoztak és verni kezdték az ajtót, majdhogy be nem szakadt. Most megölik az apádat. Ez nem az ő hangjuk volt, hanem az anyámé. Szaladt a ház hátsó traktusa felé, én a nyomában, de a bányászok megelőztek bennünket. Ripityára zúzták az asztalt és a rádiót, szétverték a villanykörtét, és ők is azt kiáltozták, hogy most meglakoltok. “Meglakol a vakmerő, a semmirekellő!” “Törvényt ha kikerül, fennakad egy ágon, meglakol e földön, meg a másvilágon!”

Időközben az őrsparancsnokság kifogyott a szétverhető tárgyakból. Már csak a rendőrök feje maradt, ahonnan valóban ki kellett volna verni egyet-mást, de a bányászok vezetője, egy széles koponyájú, mokány kis ember a szakállasoknál kevésbé hitt a nevelés lehetőségeiben, és megígérte, hogy mindjárt az is szét lesz verve. Nyomatékul jól szemen köpte apámat, és tépdesni kezdte a parolijáról a csillagokat, a zubbonyáról a csillagos gombokat. Ünnepélyes lefokozás. Pergett a dob, riadtak a harsonák. A rendőrök megtépázott egyenruhában, lehajtott fővel álltak a harcmező közepén, míg a huszárok kék mentében, zsinóros csákóban járatták lovaikat, zászlajuk fennen lobogott.

– Ki ez? – mordult hirtelen apámra a bányászok vezetője, és a középső képre mutatott, mely a harsonák szavára megmozdult.

Apám hátrafordult, és tekintete találkozott Petőfiével.

– Ez? – kérdezte.

– Ez! – mordult újra a kapitány, és stangájával betörte a kép üvegét.

– Petőfi Sándor.

Vörösmarty arcán erre rángani kezdtek a nevető izmok, aztán kitört belőle a röhögés. Igazi 19. századi röhögés volt, áradó és vad. Elvégre Petőfi volt az, aki letépte csillagát a haza egéről, midőn a nemzetgyűlés hadügyi vitájában a többséggel szavazott, és az a pukkancs színész nem átallotta arra biztatni, hogy szaggassa darabokra a Szózatot. Na most nézzen fel a haza egére ez a pojáca! Hol van onnan az ő csillaga? Akárhogy ragyogott, egy pohár rossz pálinka lemosta, még folt se maradt utána. Mert amióta világ a világ, a haza egét itt a honfi buzgalom s a pálinka mindig együtt derítette föl! Így vagyunk mi is tündöklő augusztusi csillagok a haza egén, lepotyogunk mindannyian. Vörösmarty ezen aztán úgy nevetett, mint életében még soha. Nem is nevetett, ugatott a falon. Apámnak bezzeg, aki néhanapján szintén írt verseket, afféle köszöntőket születésnapra, az arcizma sem rándult.

– Ott fent lakik – mutatott a hegyoldal irányába –, a kasznárház mellett.

A kasznárház mellett, egy kis házikóban született ugyanis valaha az a költő, akit nem akárki, maga Kazinczy nevezett a magyar költők fejének. És igaza volt, mert aki Rontó Pál önéletrajzi tintásüvegébe mártva lúdtollát nemcsak fejér cipókkal, kaláccsal, lángossal és vakaróval töltötte meg az olvasók örökké üres bendőjét, de csodás rétesekkel, lelkes fánkokkal és kapros-túrós bélesekkel is, és aki mindezek után azt merte mondani, hogy inkább társalkodik holtakkal, kik voltak, s már nincsenek többé, az valóban a költők feje marad. És mivel a stangás emberek aznap feltétlenül be akartak verni egy fejet, az a fej nem is lehetett másé, mint a magyar költészeté, vagyis szegény Gvadányi Józsefé, még ha a huszárok verés közben büdös Petőfinek szólították is.

Így vette kezdetét Rudabányán az utolsó magyar forradalom. Apám telefonált a járás központjába, Edelénybe, hogy utasítást kérjen, de egyetlen parancsnokot sem talált a helyén. Lamberg szívében még nem volt kés, Latour nyakán se kötél, de a telefont már nem volt érkezése senkinek sem fölvenni. Csengett sokáig, csengett visszhangosan. És mire elült a visszhang, a levegő megtelt hírekkel. Miskolcon tüntetések és letartóztatások voltak, Pesten mészárlás, a Tisza felé oroszok vonulnak. Az nem lehet, hogy máris vége legyen mindennek, mikor még el sem kezdődött! El sem kezdődött, de micsoda? Hát a minden. A forradalom, a mindenségit! Kora reggel száz vagy százötven rudabányai bányász elindult Miskolcra. Köztük volt Bokor Antal tanító is. A vonat gyötrelmes lassúsággal kelt át a Szuha völgyén, Kállónál még vesztegelt is vagy negyedórát, mire továbbengedték. Türelmetlenség, izgága heveskedés, az nem lehet, hogy egy beragadt váltó miatt kimaradjanak a forradalomból. Végre sikerül a fülénél fogva előrángatni egy vasutast. Bokor Antal nem érti, mi ragadja őt is magával, ő szidja leghangosabban ezt a mocsok ávós bandát, ők irányítják már a vasutat is. Miskolcon addigra a tömeg a Rudas László utcából a Zsolcai kapuhoz vonult, a rendőr-főkapitányság épülete elé, amelynek homlokzatáról békeszerető kezek már előző nap eltávolították a vörös csillagot. Elterjedt ugyanis a hír, hogy miután szabadon engedtek néhány tucat egyetemistát, a bent tárgyaló diákparlamenti küldötteket letartóztatták. A bányászok a Gömöri pályaudvar felől negyed tíz körül éppen akkor értek a Zsolcai kapuhoz, amikor a tömeg egyszerre megindult az épület ellen, hátulról nyomták az elöl haladókat, mire a kapuban lövések dörrentek. Egyesek szerint a szolgálatot teljesítő őrök lőttek a kapu mennyezetébe, hogy feltartóztassák a tömeg nyomását, és ha így tettek, kétséges, hogy ezt puszta ijedtségből cselekedték-e, vagy parancsot kaptak rá. Mások szerint nem is lövések, hanem kézigránátok dörrentek, amelyek, mint egy szép szőlőfürt, egyetlen kötegben Gáti Imre államvédelmi százados feleségének kezéből repültek volna el. Tény, hogy október végén az események felderítésével megbízott nyomozók kihallgatták Gátinét, majd elengedték, és a rokonaihoz vitték Hidasnémetibe. Az első és a második emeleti ablakokban felállított rendőrök és államvédelmisek a kapuban eldördülő lövések nyomán úgy vették, mintha már elhangzott volna a tűzparancs, holott Vörös Balogh István rendőrszázados csak további figyelmeztető lövésekre adott utasítást. A tüntetőkre ennek ellenére heves géppisztolytűz szakadt, kézigránátok robbantak a tömegben.

A lövetés nemcsak odakint, hanem a főkapitányság épületében is pánikot okozott. Gáti Gyula rendőr alezredes zavarodott ábrázattal lépett ki a mellékhelyiségből, mert felrémlett benne, hogy tíz évvel azelőtt, 1946 nyarán, hogyan lincselte meg a tömeg a zsidónak vélt feketézőket, hogyan vonszolták lovaskocsikkal a megnyomorított testeket. Látta magát a nyakánál fogva egy lovaskocsihoz kötve, és ettől kezdve nem volt alezredes, csak egy ijedt zsidó. A sortűz után a tömeg szétrebbent, de a főkapitányság közelében maradt. Többen a szemközt álló laktanya katonáihoz fordultak fegyverért és védelemért. A katonákban meg is volt a szándék, hogy az ávósok ellen fordítsák fegyverüket, a tisztjeik alig tudták visszatartani őket a főkapitányság ostromától. Eközben a rendőrség és az államvédelem vezetői úgy döntöttek, hogy a forradalmi szervektől, a Diákparlamenttől, még inkább a nagyüzemi munkástanácsoktól kérnek segítséget, átadva a parancsnokságot a munkástanácsok választmányának. Mivel a sortűz nyomán átmenetileg meglazult az embergyűrű az épület körül, a küldöttek kijutottak a gyárakba, a munkások képviseletében azonban csak egy nemzetőr érkezett tárgyalni. Ezért úgy határoztak, hogy a nemzetőr kíséretében a még mindig rémült Gáti Gyula alezredes menjen vissza a kohászati művekbe, hogy a vezetőket tárgyalásra bírja. Nem jutottak azonban messzire. Hiába öltözött Gáti civilbe, az épület körül újra összegyűlő tömegből többen felismerték. Az épületből ekkor riasztólövéseket adtak le a védelmére, így a nemzetőrrel együtt átmenetileg sikerült egérutat nyernie. Az egyik közeli épület pincéjébe menekültek, de hamarosan megtalálták őket, és Gátit a tömeg eszméletlenre verte, majd nyakánál fogva egy teherautó mögé kötötték, úgy, ahogyan az imént felrémlett előtte, a Zenepalotához vonszolták, és ott felakasztották.

Mindez pontosan elmondható. De látható-e most, negyven évvel később Gáti Gyula összevert teste, látható-e, miként dőlnek el a tömegben a legéppuskázott emberek, mint a kuglibábok? Ha a szem nem is, a képzelet ismeri-e az egyidejűséget? Ha ismeri, mindezt nem csupán azért kellene elképzelnünk, mert különben nem érthetjük meg, miért dördül el perceken belül Bokor Antal tanító évekkel korábban Ormosbányán megjavíttatott és azóta olajos ronggyal rendszeresen tisztogatott pisztolya, hanem főként azért, mert ha egy tömeg legéppuskázásának lehetőségét nem vagyunk képesek bármikor a szemünk elé idézni, úgyszólván gombnyomásra, ahogy az iskolában az egyszeregyet kell tudni, nos, mit tudunk akkor egyáltalán, mit tudunk arról, hogy hol élünk, hiszen a világ legtöbb városában időről időre lincselni szoktak, időről időre hullákkal díszítik fel a fákat, sortüzekkel ritkítják a szánalmas élet emberi anyagból összegyúrt, elviselhetetlenül sűrű, kocsonyás masszáját.

Képzeljük el tehát, miként vonszolódik Gáti Gyula teste a Zsolcai kaputól át a Zenepalotáig, ami körülbelül két kilométernyi távolság. Vonszolódik a teherautó lökhárítójához kötve az egyenruhából kivetkőztetett, mocskos vérpogácsa, aszaltszilvaszínű vérpüré, fekete vérpüré, a disznó zsidója, az ávós gané. Mi legföljebb csak elképzelni tudjuk mindezt. De Bokor Antal tanító a saját szemével nézte ezt a szép, ünnepélyes vonszolást, a bosszú és a harag szertartását. A Zsolcai kapunál állt, a tér Ady Endre utca felőli kijáratától nem messze egy erkélyes bérház előtt. A teherautó éppen előtte haladt el. Nézte a testet, ami már nem volt test, és amint elrobogott előtte a teherautó, tekintete rátapadt a csomóra, amivel a Gáti nyakára hurkolt kötél oda volt kötve a lökhárítóhoz. Egyszerű, szabályos csomó volt, nem volt benne semmi bonyodalmasság. Erős férfikéz húzta meg. Bokor Antal figyelmét ilyen mellékes dolgok kötötték le. A teherautó után vagy egy tucatnyian futottak, férfiak, idősebbek is. Emlékezete furcsán elnémította a jelenetsort, sem a teherautó kattogó motorzúgását, sem a vele egy irányba siető emberek kiáltozását nem hallotta, mintha mindaz, amit látott, áttetsző burok alatt zajlott volna. A burkot, mely hallását elzárta attól, ami éppen történt körülötte, és ha nem is végleg, de évekre kirekesztette őt a jelenből, saját pisztolyának dörrenései vonták köré. Háromszor lőtt bele a döglött ló szemébe. Egy, kettő, három. Mire a harmadik lövés is eldördült, melytől a ló koponyája középen beszakadt, a burok bezárult, magába zárva és bármikor megismételhetővé téve a téren korábban lezajló eseményeket.

Gátit, vagyis ami belőle maradt, a Zsolcai kapunál sokan szidalmazták. Hazaáruló. Rohadt gyilkos. Nem is magyar ember. Odarángatták a szovjet emlékműhöz, ott került a kötél a nyakába. Az emlékmű tövében már feküdt egy tetem, egy barna, rövid lábú, jól izmolt lóé. Hidegvérű belga. Derék brabanti. Szóóódááás. Szóóódááás. A sortűz terítette le. Folyt a vére, a kocsis sírva vágta el a nyakát. Itt a szóóódááás. Gátit most ennek a lónak a sáros, hideg, brabanti vérébe hentergették.

– Állatok! Ezek nem emberek! Ezek állatok!

Ki volt az? Ki mondta ezt? Nem a lóra gondolt, annyi biztos.

Már megint egy zsidó. Hát ezek soha nem fogynak el?

És ekkor. Mi történhet ekkor? Mi történhet még?

Eldördül egy lövés.

Bokor Antal tanító belelő a ló üveges szemébe. Összetörik az üveg. Megvakul a döglött ló. Beszakad a koponya. És a lövés, mely bezárja a burkot, a burkon kívül végre rendet tesz az üres időben, a falióra réztányérja ide-oda ing, újra hallható hangokat ad az óra sötét barna fateste. Apám a Kossuth Lajos utcán megy az iskola felé, és már tudja, hogy nem fogja letartóztatni a barátját. Azt fogja jelenteni, hogy a pisztoly, amelyet megjavított az ormosbányai műszerész, patronos játékpisztoly volt. Ilyen könnyen azonban nem keveredhet ki ebből a történetből. 26-án késő este, amikor a vonat visszahozza a bányászokat Miskolcról, Bokor Antal meglátogatja apámat. Elmondja, mi történt a Zsolcai kapunál, megnyugtatja apámat, hogy neki semmi bántódása nem eshet, és azt tanácsolja neki, hogy a község őrsparancsnokaként csatlakozzék a bányászok munkástanácsához. Anyám vacsorát hoz be, gőzölög a délről maradt bableves, gyűlöli, gyűlöli ezt a helyet, ahol él. Amit most hallanak a miskolci lincselésről, arról évtizedekig hallgatni fognak. Rendnek kell lennie, apám ezt mondja, ez a legfontosabb. A stangásokról nem beszél, de rájuk is gondol. Néhány nap múlva azonban bevonulnak a faluba az oroszok. Négy orosz jön egy nyitott UAZ-zal, a kocsi az őrsparancsnokság előtt áll meg. A falon egyelőre nincsenek új képek, még várni kell, amíg minden kitisztul, a régieket, a költőket viszont már levették.

Megint ott éktelenkedik tehát a három folt, és apámat éppen alattuk állítják falhoz. Az oroszok között van egy magyar is. Tud magyarul. Az iránt érdeklődik, miért állt át apám rendőr létére a munkástanácshoz. Kérdőre vonja. Kíváncsi rá. Le is lőhetné, de csak vádol.

Apám azt feleli, amit a tanítónak is felelt. Rendet kellett tartania. És itt a faluban nem is volt lincselés. Itt haja szála se görbült senkinek.

És ez volt az egyetlen válasz, amely az oroszoknak megfelelt. Elvégre az ember nem sokat változott az első emberpár születése óta, akik meghallották az Úr szavait, mikor a kertben járt, s egyetlen szóval beteljesítették politikai küldetésüket, hogy a nyelv szavával uralják a földet, és ez a szó nem volt egyéb, mint a “rend”. Széder, így mondták a teremtés ifjú gyermekei. Párjádok, így mondta, aki tolmácsolt. On szlegyíl za párjádkom. És ennyi elég is volt, az UAZ, ahogyan érkezett, el is ment. Visszajöttek viszont a járási elvtársak, akik még 24-én szöktek át Szlovákiába. Mentették a tyúkszaros életüket. Most visszajöttek, és ugyanazt kérdezték, mint az oroszok. Csakhogy mivel magyarok voltak, és mivel ők voltak az edelényi elvtársak, a kérdés valahogy egész másképp hangzott. És apám is egész másképpen válaszolt. Nem beszélt a rendről. Arról éppenséggel nem. Kák tü gáváris pá vengerszki párjádok? Nyikák, nyikák. Dühbe gurult és ő is kérdezett valamit. Azt kérdezte: én itt voltam, de ti hol voltatok? Hol a kurva anyátokban? És ezzel a kérdéssel beadta a leszerelési kérelmét. De az egyenruhát nem vették el tőle olyan könnyen. Ahhoz, hogy ne állítsák hadbíróság elé, hogy ne ültessék le évekre, meg kellett tennie valamit. Végül is nem nagy dolog. Neki kell letartóztatnia Bokor Antal tanítót, aki részt vett Miskolcon Gáti Gyula rendőr alezredes bestiális meggyilkolásában. Emlékeztették apámat arra a néhány évvel korábbi pisztolyügyre is. Tudtak róla Edelényben. Hogy játékpisztolynak nézett egy Parabellumot. Ekkora baklövést! Ebből még baj lehet, ha ez az ügy is szóba kerül a tanító tárgyalásán. És hát valószínűleg szóba fog kerülni, mert azt ugye mégiscsak ki kell majd deríteniük a miskolci elvtársaknak, hogy honnan szerezte a tanító azt a pisztolyt, ami a főkapitányság előtt eldördült. Tanúk vannak rá, hogy először ő lőtt rá a kapuőrre, mire az megtántorodott, és a mennyezetbe lőtt. Mindenre vannak tanúk. Ez a rend. Akár még apám ellen is találhatnak valakit, ha akarnak. De miért akarnának? Arról a pisztolyjavítási ügyről is meg tudnának feledkezni. Feltéve, ha.

Feltéve.

És a mondatot már be sem kell fejezni. Apám újra ott megy a lombokkal boltozott Kossuth Lajos utcán, nem siet, hisz még tart a tanítás, és fél óra múlva, mikor a faliórák a faluban kettőt ütnek, bekíséri a rendőrőrsre Bokor Antal tanítót, aki majd csak ’63-ban szabadul amnesztiával. És a tanító, mielőtt kilép az iskola épületéből, azt kérdezi apámtól, tudja-e, hogyan néz a döglött ló szeme. Egy brabanti lóé. Szóóódááás. Itt a szóóódááás! Amikor süvít felé egy Parabellum lövedéke.