vöröseltolódás

elrémülök, mert ha őszinte vagy, a fiatalok izgalmasabbak.

így elment volna az idő?

hát hol vagyok, hová lettem?

van ugye az “aktuális”, az “éjszakai” és a “szaxofonos”;

talán irigylésre méltóan fiatalok, majdnem gyerekek.

kíváncsiak, meg persze valamennyire gyávák is,

vagy épp te gyávulsz el.

(nem biztos, hogy értem ezt.)

szánalmas lassúsággal fogok csak fel nyilvánvalóságokat,

most látom be, hová, miért tűntél kissé el az őszelőn.

kinyitok egy üveg bort, velencei félédes vörös, ismered.

próbálom a göncölt, amelyről akkor írtál, messziről,

s én itt néztem, veled egyidejűleg,

nem úgy látni, hogy közben ott valaki

természetesen “nagyon jelen volt”.

ezt nem bírom jobban magyarázni.

mafla akarnok, lenullázott senki –

mindent tudni akarok.

az aktuális kosarat dob

(az éjszakai és a szaxofonos most nem aktuális),

hegedűk első hangjairól beszél –

azért túlzás lenne, hogy még meg is kedveljem.

meddig fajult vajon, aztán merre tovább?

meddig mentél, mennél el?

miféle nevet adtál neki?

milyen volt először?

és később a miniszoknyád milyen?

fogy a borom, úgy megkínálnálak

(te esetleg cigit sodornál);

hibában feszül meg ez a szeretet,

elnézem, milyen korán s gyorsan sötétedik.

a tükörben mintha futna egy lány. mintha bírná szusszal.

fiatal fiúk a spájzban;

csak most halványabbak a csillagok.