Lépcsőház, éjszaka

Valaki valahol felkapcsolt egy villanyt,

és a neonfénypászmák máris

áttekinthetővé strukturálták a teret.

Megszűnt a zsíros sötét, a kelkáposztaszag

(vagy az a büdös, amit a szomszédok mindig főznek).

Elpucoltak a hájas, alaktalan daganat-félelmek, amelyek alattomosan türemkednek be a tudatba óriási állábaikkal.

Minden érthető lett. Csendes. Világos. Jéghideg.

(Már odakint voltam. Fújtam-szívtam a cigarettámat, és meredve bámultam el-elferdülő, csonka képmásomat a szemközti irodaház tükörüvegén. [Legalább slankított.])

Derékszögekbe szorultak a tárgyak.

A tapintható köd-magánynak

mélyén valahol, cinkosan

mégis megvillant egy gömbölyű ajtókilincs.

Kórházi ágy

Egy darabig még hazudoztak önmaguknak. Borotvahabot, testápolókat pakoltak ki az éjjeliszekrényre. Déligyümölcsöt. Almát. Süteményt. (Meg még amire – gondolták – szükséged lehet.)

Engem az ütött meg, hogy mennyire sárga az arcod.

Hogy már-már groteszkül rövidek a szempilláid. Mintha körömollóval levágta volna valaki. Éppen úgy, ahogyan megcsonkították a hajadat és a szemöldöködet.

És akkor már tudtam: nem te vagy.

Csak reszkető kézzel mertem megérinteni a viaszállagú, sápadtra merevült, lezárt szemű embertárgyat (féltem, hogy a legapróbb érintés alatt is megtörik-szétmállik a reszketeg felkar, a szivacsos, a gyenge, mint a tenger mélyén úszó halraj, ha megzavarják), amiről nekem azt mondták: te vagy.

De nem te voltál.

És én akkor – elsőként – azt is pontosan tudtam: az sem te leszel,

akit kisvártatva kivisznek innét,

gondosan felcímkézve fölraknak egy polcra a jól hűtött helyiségben,

aztán láda, kegyesség, tömjénfüst és sok-sok szerves anyag (levágott növényi részek és felpuffadt, fázó-szipogó orrfúvások), és az összes többi, ami ilyenkor szokásos

(aztán úgyis hazamennek, esznek egy jót, de nagyot nőttél, kisfiam

– milyen jó, hogy legalább ilyenkor találkozunk).

Nem te leszel az.

Nem téged visznek.

Nem veled fog történni.

Mert te nem vagy, nem lehetsz.

Ez a furcsa, sárga, idegen, ide-oda dobált ember-tárgy,

akinek a nyakára szorultak a csövek, a sok romlékony nedv, a vér, a nyálka.

Amint tudtam, kimentem a kórteremből, felakasztottam a maszkot és a köpenyt az erre a célra szánt fogasra, és a kórház tágas kertjében leültem a tiszafák közé. (Szép, aranyszínű szeptember volt – nyilván te is emlékszel még.)

Beszorítottam a szememet.

Igyekeztem elfelejteni mindazt, amit láttam,

és arra az emberre gondolni, aki te voltál.