Arcok a forradalmi menetoszlopból

 

31. Andrej Tarkovszkij

 

A fiú repülni akar, bizarr pálcikákra szegelt, hártyás

szerkezetbe fogózva ugrik le a templom tetejéről,

összezúzza magát a földön. A sokaság felmorajlik.

Rubljov szakállas arcára fagy a döbbenet.

Ikonjainak szentjei szomorúak, a jövőbe látnak?

Zúdulnak tatár hordák. A vladimiri nagyfejedelemség elesik.

A herceg menekül. Menekülnek harcosai,

hiába védi páncéling őket, lovaikról, torokhangon üvöltve,

nyilazzák le őket a tatárok és röhögnek.

A muzsikok ravaszabbak. Erdők mélyén keresnek menedéket,

vízmosásokban bujkálnak, barlangokba húzódnak vissza.

A boguljobovói templom körül kilométeres tavak.

A tatár harcosok megpróbálnak átúsztatni,

örvényekbe keveredve süllyednek el.

Hiába szólnak a fülrepesztő sámándobok, nem segít rajtuk senki.

“Ha Isten velünk, ki ellenünk?” Zúg a hálaadó ének.

A templomban, puszta földön, térden imádkoznak a menekültek.

Rubljov tovább vándorol, kiolvashatatlan az arca.

Hátán iszákja, ecset, festékek, ikonok, darab kenyér,

só, facsobolyban víz, kenderkötél, rövid tőr. Kéziratok.

Mindenütt felperzselt földek, felégetett falvak, pusztulás.

Pilinkéz a hó. A sáros mezők felett varjak kerengenek.

Az a leállíthatatlan károgás. Fa alá fekszik, feje alatt iszákja,

köpönyegébe burkolózik. Álmodik. A fiú, újra meg újra,

bizarr hártyás szárnyait magára öltve ugrik alá a toronyból,

de senki nem figyel rá. Nem akarnak repülni. Harangot öntenek.

Az őszi szél katángkórókat pörget a mezőn,

hópelyhek keringenek az ónszürke ég alatt.

Fáznak a tatárok. Kelet felé fordítják lovaik. Hazamennek.

A vladimiri templom falán megmozdulnak az oroszlánok,

Szárnyas kutyákra hasonlítanak leginkább. A mesterek

soha nem láttak oroszlánt! Hol is láttak volna?

Romos házak, üszkös falak között a túlélők motoznak.

Tovább! Tovább! Ördögszekerek görögnek a mezőkön,

fölöttük varjak riadóznak, az éj fekete madarai.

Az a leállíthatatlan károgás. Sárban vonszolják maguk után

szekereiket az élve maradottak. “Van egy zsák búzánk –

magyarázza egy öregapó. – Ha sikerül elvetni, megélünk…”

De sikerül-e? A fiú hártyás szárnyain lebeg a levegőben.

A harang megszólal. Kongó, méltóságteljes hangjára

rezzennek össze a szántóvető századok. Nincs megállás.

Orosz anyácskánk él és élni akar!

Rubljov szenvedő arca kimerevedik.

Középkori metszetek csúsznak egymásra.

Köd takar el mindent. Sűrű, gomolygó szürke köd.

 

33. Ilf és Petrov

 

Ilf és Petrov tizenkét széken,

Üldögélnek szuroksötétben,

túl a síráson, nevetésen,

megülnek a tizenkét széken.

 

Azt mondják róluk, humoristák,

s közben már készülnek a listák.

A méla zsidócskát, a bősz szlávot,

figyeltetik a hatóságok.

 

Osztap Bender már indulóba’,

no, nem Rio de Janeiróba,

valahol ott a határszélen,

széllel bélelt köpönyegében.

 

Tudjuk, pénze a zoknijában,

magában sem, hogy bízna másban?

Indul már a Nagy Kombinátor,

kifele Szovjet-Oroszországból.

 

A Prut jegén lövik le végül.

Nem boldogul Schmidt hadnagy nélkül.

Hiszen végül is unokája.

Román határon várja halála.

 

Közben Ilfet is elkapják végül,

még az Aranybornyú elkészül,

Osztap Bender persze feltámad,

fityiszt mutatva a halálnak.

 

Mit tehet Petrov? Eltűnik társa.

Rácsukódik mohón a zárka

ajtaja. Várja hóhérait,

mit is tehetne egyedül itt?

 

Történetüknek nem lehet vége,

gondoljatok az öröklétre.

Osztap feltámadt. Kombinál ismét,

megtanulta immár a leckét.

 

Túl a ricsajon, túl a gondon,

hogyan születik Robinson?

Hogyan lesz fekete a pacni?

Látod, ezen már lehet kacagni.

 

34. Bahtyin

1

Egy karneváli forgatag,

körös-körül lakomáznak.

Medveálarcos szörnyalak.

Sámándobok. Aranyágak.

 

2

“A tátott szájú, rágó, marcangoló, fogait csattogtató ember

találkozása a világgal az emberi gondolkodás

és képalkotás egyik legősibb és legfontosabb témája.

Az ember fölfalja a világot, belekóstol a világba,

beveszi és a saját testének részévé teszi a világot.

A magára eszmélő emberi tudat szükségszerűen

figyelt fel erre a momentumra, óhatatlanul el kellett jutnia oda,

hogy belőle alkosson meg számos olyan lényegbevágó képet,

amely az ember és világ kölcsönhatását jeleníti meg.

Az ember az evés aktusában jókedvűen és örvendezve

találkozott a világgal. E találkozás azt fejezte ki,

hogy az ember erősebb a világnál, mert ő nyeli le a világot,

nem pedig a világ őt. Az evés az ember fölényét kifejező

értelemben törülte el a határt az ember és világ között.”

 

3

Egy bolondünnep valahol. Maszkok.

Álarcosok és maszkurák a téren.

Vásárosok, bábosok, mívesek.

Egy rókaasszony kacagása átkel

az évszázadok futóhomokján,

és megszólít. Te rojtos köpenyedbe

burkolózva dideregsz, barbár

vidéken. Körös-körül a kirgiz sztyeppe

démonai üvöltöznek. Szél fúj.

Gyertyád már arasznyi. Fogy a fény.

Szentpétervár elsüllyed komor,

atlanti homályban. Még le kell írnod

a bolondünnep szertartásrendjét.

Gyertyád utolsót villan. Sötétség

vesz körül, ott vagy a forgatagban,

oroszlán álarcában vicsorogsz.

Kusztana messze tűnik. Rókaasszony

szegődik melléd, hahotázik.

Kezedből kiesik toll, fejed

melledre horgad. Még négy óra, és

a sztyeppe fölött fellángol a nap.

Folytathatod az írást. Rendületlen

arccal fordulva a jövőnek. “Maszk

mögé rejtsetek! – suttogod. Utol-

érnek a démonok, a kágébések.

Rejtsetek álarc mögé! Siessetek!

BOGDÁN LÁSZLÓ fordításai

 

Vaszilij Bogdanov (1895–1982) méltatlanul elfelejtett orosz költő életművének jelentékeny része egészen a legutóbbi időkig lappangott, de aztán előkerültek a költő füzetei, és unokája, Tatjána Bogdanova, a harvardi egyetem szlavisztikatanára megkezdte a szentpétervári, szibériai és amerikai füzetek anyagának közreadását. Magyarázó jegyzetei sokat elárulnak a korról és a váltakozó irodalomfelfogásról, s arról is, hogy milyen kevéssé értjük a sztálinizmust, irodalmáról és kényszerhelyzeteiről nem is beszélve. Az arisztokrata katonacsaládból származó Vaszilij Bogdanov – unokája már dolgozik biográfiáján is – Párizsban kezdte pályáját, a tízes években két kötete is megjelent (Üvegvilág, 1917, Árnyak délutánja, 1919). 1916-ban vette feleségül Léna Nyezvanovát, a neves költő unokahúgát, az ismert pétervári belgyógyász kisebbik lányát. Noha szüleik már nem éltek, (édesapja tüzértábornokként a galíciai fronton halt hősi halált, édesanyjára a lázadó muzsikok gyújtották rá a kastélyt, apósát részeg vörösgárdisták lőtték le a nyílt utcán, anyósa a tizennyolcas spanyolnátha áldozataként halt meg (“A család körül – Andrej Belij szerint – körözött a halál fekete madara!”), Bogdanov és felesége a húszas évek elején mégis, barátaik kifejezett ellenkezése dacára is, úgy döntött, hazatelepszenek. Szentpéterváron 1924-ben még megjelent egy verseskönyve (Orosz ábrándok), de hamarosan a gonosz, rosszindulatú támadások kereszttüzébe került, s az irodalom peremére sodródott, verseit nem közölték. Dumas, Victor Hugo, Verne és Walter Scott regényeinek fordításaiból élt, s következő könyve, A szuzdáli harangok negyven év késéssel, 1964-ben, a hruscsovi olvadás utolsó pillanatában jelenhetett meg alaposan kiherélve, ami el is vette a költő kedvét a további próbálkozásoktól, ezután már csak az asztalfióknak írt. Utolsó éveinek nagy élménye egy különös amerikai utazása volt. Imádott leánya, Tánya még az ötvenes évek elején ment férjhez a moszkvai amerikai követség harmadtitkárához, és távozott az Egyesült Államokba, de a költő útlevélkérelmét következetesen visszautasították. Kevéssel halála előtt, 1979-ben mégis kiengedték, s néhány felejthetetlen hónapot töltött Berkeley-ben, megismerkedett Mi³osszal és Robert Lowellel, mindketten kiálltak versei mellett, s az orosz kiadást jóval megelőző angol és lengyel válogatások utószavait is jegyezték. Mi most a Tatjána Bogdanova gondozta kritikai kiadásból válogatunk, de szándékunkban áll Bogdanov egész hozzáférhető életművét s unokája életrajzát is lefordítani. (A ford.)