Az álló időérzék

 

Állag időérzék, térérzék,

tárgy teszi létét,

vagy csak a gondolat, abban

tűnik s kél, s ha hívatlan

torpan, az egyik, a másik,

annak tévelye: látszik,

ennek támolyodása

sosem-egy a világra,

s két háló se, befogná,

nincs idomulni, ha hozzá,

tőle. Alig van időm? Ezt

érzem, a tér, mi jövőt veszt?

Két szoba, könyvek, a sánta,

fél-csapatunknyi madárka,

ebből hirtelen el?

Mindnek félnie kell

tőlem! Társ ha, kutya,

medve, veréb, a csupa

egy-kedv változat: innen

semmibe! S annyi se billen,

mint ha levél belefordul

szélbe, mely – ég veled! – orvul

helyben messzire-fojtja,

lesz nincs-röpte vitorla.

 

 

Mestereim nyomán és másképp

 

Egykor annyi minden érdekelt,

de az irodalom a leginkább.

Ma szinte semmi sem érdekel,

és az irodalom a legkevésbé.

Íme, az irodalom mindig kivételes helyzete.

*

Az álom vágya.

A vágyott álom

az abszolút vágyálom.

*

Ma az emberek már nem engedik meg maguknak

a luxust,

hogy valamit ne értsenek,

aztán “annyi”.

A megértés az életük.

Élnek ezek egyáltalán?

*

A művészet, az írás

olyan nekem,

mint egy Hérakleitosznak

a víziszony.

*

Magamról ne halljak.

A többi mind megvan

– már meg sincs.

*

Nincs kedvem az élethez?

Az, élet nem én vagyok!

*

 

Ha nem élek soká,

úgyis mindegy.

Ha soká élek,

akkor meg minden más mindegy.

*

Az életminőség

végül:

a halál-előtti.

Gyerekkorunkban ezt nem tanultuk.

Hát persze, aki gyerekekkel foglalkozik,

még messze jár a haláltól.

*

70 év, egyszerre rájössz,

milyen túl sok.

Ha most gondolsz a 70-en túlra,

rájössz,

a 70 milyen kevés.

Reménytelen gondolatok.

*

A dolgok?

Elment a jódolgom?

Jobb dolgom is van.

Semmi dolgom velük.

Stb.

*

Én tényleg nem vagyok

semmi ellen.

Csak aztán semmi ne legyen.

*

Nagyság? Nem értik, el se fogadják.

Nagyobbság? Náluk?

A szupernagyságtól félek már magam is.

Halandzsa lehet.

Marad a másik kettő.

Az egyiket Weöres áthúzta.

*

Félek az elalvástól.

Egész nap alibi-tevékenykedem.

Éjszaka abszolút nem teszek semmit.

Képzelgéseimtől elment a kedvem.

Félelmeim remélhetőleg irreálisak.

De erre sem játszhatom rá.

*

Sajnos, a legközelebbi ember

én magam vagyok.

Már elhiszem, amit Kafka rokona mondott:

egy élet kevés hozzá, épen, egészségesen is,

hogy a szomszéd faluba akár a legjobb lovon is

átérjünk egy élet hosszán.

Átéltem már, amit Kafka:

“Nem megírni! Elhajítani!”

*

Ki a legnagyobb francia költő?

Sajnos, még mindig Victor Hugo, felelte a nagy modern.

Ki a leg…?

Nekem? Sajnos, még mindig én.

Ezzel nem önző vagyok,

csak nem akarok senkit megsérteni.

*

Sose tanultam meg igazán semmit.

Felejtésem is tökéletlen marad majd.

*

Jól lenni senkivel se:

a kihúzott telefon által.

Ha aztán magad nem hívogatsz senkit.

*

Nem akarsz irodalmi életet élni?

Sajnos, az irodalom életét sem te fogod élni akkor.

Mint pedig Szép Ernő mondta:

“Szép Ernő voltam”,

te is: “Az irodalom voltam.”

Nem haltam meg, de már nem is élem.

Kátya a Karamazovok végén,

a Szibériába induló Mityának:

“A szerelem elmúlt, Mitya.”

Magam: “A szerelem elmúlt, Litya” (literatúra).

Elmondhatatlan érzet ez bennünk.

Ahogy Valami így már csak valami.

De annyi nagyon is.

Féltetted ízlésed, hogy te lennél “A”.

Ma ez túl nevetséges, de hogy “a” ne lennél?

Óhatatlan.

Csak ez nálam már szinte alig jelent irodalmi tevékenységet.

Ezért is rajzolok?

Holott sokszor inkább én fizetnék, hogy

rajzolnom se kelljen.

Megszoktam, hogy az írásnál ez már majdnem így van.

*

Az emberiség agynép.

Szívének semmi beszéde nem lenne egymással.

Agyonbeszélik hát a dolgokat,

politikával, sporttal

és időjárással.

*

Ottlikék romantikája,

melyet annyira ajánlgattak nekem,

siessek, nem sokáig lehet azt élni már

– ah, jóslatuk beválik.

De saját romantikánkat,

emlékeinket,

magunk öljük le,

mentség-e, hogy eszköztelen?

*

 

A közöny kialakulása nem halálnem.

Egyik dolgunk miatt lehóhéroljuk néha a másikat.

De a közöny elvont.

*

De jó, hogy kutyafülét se ér a duma,

de amit közben mulasztok,

még annyit se.

Mert akkor az – nincs.

*

Csak az irodalom volt fontos. Minden mástól

annyira elidegenedtem, hogy egy hirtelen rossz

belső mozdulattal az irodalmat életem terébe

billentettem, kérdezvén: “Mi ez az idegenség itt még?”

*

Ha ismertetek volna,

most rám se ismernétek!

*

Csak azzal tudok beszélgetni,

akinek már elmondtam magamat,

így nem kell semmit se mondani.

Mert ha nem, akkor aztán,

kedves Kafka doktor,

tényleg letehetnénk róla,

hogy elmondjam magam.

*

Letettem róla.

Ahogy leteszünk egy vizsgát.

*

Kikérem magamnak az életemet.

A rémálom, ami volt, a színpadon zajlik.

Én meg, amit kikérnék magamnak,

a ruhatárba adtam be.

De mikor?

*

Bennem már alig van erő, hogy a dolgok

akár csak közömbösek is legyenek.

Még mindig az a jó, ha valakit-valamit

eredendően szeretünk.

*

Fejlődés-e ez?

Egy idő múlva

nem, hogy se vele, se nélküle,

de egyáltalán,

se magamban, sem senki mással.

*

A “Nekem nem kell!”:

már csak hab a tortán.

A torta meg az,

hogy nincs.

*

A lófogadást miért hagytam el?

Elmúlt mindenfajta külső érdeklődésem.

(Maradt kártyabajnokságunk, Főmedvémék, madárkánk,

kutyánk, maradtunk feleségem és én.)

Nem vagyok bolond, hogy a magam médiuma legyek!

Romlottak szépecskén az anyagi viszonyok is, itthon

kevesebb a pénzem, minden drágább odakint.

Nem kötöm le magam egy fix munkával.

Így múlt el a lófogadás.

*

Utolsó lovam megjósolta kéz-lábzúzódásomat,

halálomat csaknem.

Hát akkor megbolondultam?

Nekem kell megjósolnom a győztest,

nem a győztesnek az én vesztemet!

Ebből nem kérek.

*

Zsebkiakadású kiakadás.

Nagyon ki van akadva

a zsebemben a bicska.

*

Elütni az időt.

Elüti az órát.

*

A másik ember hiányzik, ha nincs ott.

Ha ott van, zavar (is).

*

De rég nyújtóztam egy nagyot!

Mióta?

Mióta megrokkangattam.

*

Sérült vállamat kellene gyakorlatoztatnom, gyógyuljon.

Hohó, én ilyet nem vállaltam!

*

Hóna alá kéne nyúlnom vállamnak stb.

*

Húzzák ki talp alatt valómat.

*

Nekem nem kell semmiből-senkikből a legjobb.

Jó ürügy, hogy senki-semmi ne kelljen.

Én legyek a legjobb!

A valami-valaki legjobb azonban hiányzni fog hozzá,

hogy én legyek a legjobb.

*

Munkáimról a legjobbakat

én is tudom.

A rosszabbakra meg

nem vagyok kíváncsi.

*

Nem az, hogy örökké az eszembe jut valami.

De hogy meg is fogalmazódik.

*

A világ a körkérdések négyszögesítése.

*

Ne haragudj, hogy nem gondolok rád.

De te fontos vagy nekem, érték.

Mit sértenélek meg e kettővel,

az igazság egészével.

Hogy annak ellenére, hogy… stb.

*

Írónak nem lehet értékesen “kapcsolata”.

Evidensen kell, hogy mindenkihez legyen köze.

Ld. Miskin herceg.

*

Mekkora szakadékok vannak

a köztünk lévő űrben is.

*

Episnájdig.

Epignóm.

*

Ha életem az irodalmam? El vagyok veszve.

“Életem nekem is van”, mondják.

*

A beszélgetés pillanatokon belül elvezet oda,

hogy

“Akkor hát mi itten – beszélgetünk.”

De ha nem beszélgetünk,

igaz, érintetlen marad a beszélgetés vágya,

de mi éppen hogy érintésekre vágynánk.

Nagy dolog, hogy képzeletben se vágyakozzál

érintésekre, önmagadéra sem,

s a külső tárgyak-élők így:

“A közös nevező a meg nem nevezés, a meg sem érintés.”

*

Súlyos betegségeim óta

nem hiszek magamnak.

Megúszott baleseteim óta

– – – nem tudok még ennyit se mondani.

*

A múlt, a történelem, mondják: legenda, kikerekítés.

De a magam jelene? Szétszálazódásom? Szögletességem?

Ettől még való, igaz?

*

Sajnos, az érintés már önmaga elmondása is.

Utána nincs hallgatás róla.

*

Jó kis tökéletes szédülés… érintkezés elhagyása…

rajzolt vonal híján egy jó kis alapozás kedvenc

krétáddal… kafkai. Alvásod is legyen alapozás, bár

nem alapoz meg semmit. Talán mégis: vágyódhatsz a holnapi

reggelre szeretteiddel!