Vajon milyen lehet egy jó rocknovella? Ezen gondolkodtam, amikor először kezembe vettem a Hasítás című könyvet, mely huszonhat mai magyar szerző rockról szóló írását tartalmazza, és még mindig ez járt a fejemben, amikor már elolvastam a kötetet. Persze a kérdés bizonyos szempontból talán értelmetlen lehet, hiszen noha a pop és a rockzene témája jó ideje meg-megjelenik az irodalomban (gondoljunk például Don DeLillo, Bret Easton Ellis vagy Nick Hornby regényeire), maga a rocknovella vagy a rockregény nem létező műfaj – bár ha létezhet, mondjuk, gasztroregény, akkor mint tematikus alműfaj, a rocknovella sem feltétlenül “fából vaskarika”. Emellett szerintem nagyjából mindenki, akit kicsit is érdekel egy ilyen válogatás, óhatatlanul valamilyen előfeltevéssel olvassa a szövegeket, van valami ki nem mondott koncepciója arról, hogy milyennek is kell vagy kellene lennie egy igazi rocknovellának. Bizonyára mindannyiunknak azonnal eszébe jut pár közhelyes fogalom – például “dögös”, “zúzós”, “kemény”, “szabad” stb. – nagyjából azon diskurzus mentén, ahogy a stílus annak idején önmaga ideológiáját megalkotta, s amit a zeneipar immár lassan ötven éve folyamatosan újrafogalmaz. Rosszabb esetben idézgethetünk veretes, “klasszikus”, ám azért valljuk be, elég semmitmondó dalszövegeket, “ars poétikákat”, mint: “The music is the best” (Frank Zappa), “A rock and roll egy állat” (Kontroll Csoport), “Szétfeszít belül a rock’n’roll rugója” (Tankcsapda), netán, rosszabb esetben “Rocktóberben születtem én” (P. Mobil). Lehet ironizálni a dolgon, de kétségtelen, hogy a rock mint zene, illetve mint kulturális jelenségcsoport sokak, sokunk számára meghatározó volt, és most is az. “A rock örök és elpusztíthatatlan” mondhatnám, ha nem pár sorral előbb élcelődtem volna a zenei műfajjal kapcsolatos elkoptatott frázisokon (egyébként maga a könyv is említ egy ilyet: a belső borítón nagy betűkkel szedve olvashatjuk Pataki/(y) Attila “klasszikus sorait”: “Mi vagyunk a rock, mi vagyunk az élet!”).

Talán célszerűbbnek ígérkezik úgy feltenni a kérdést – főleg ha éppen kritikát írunk, nem pedig egy alapvetően nem létező műfajról szóló szöveget –, hogy milyenek a Hasítás című kötet rocknovellái, vagy még inkább: milyen képet kaphatunk huszonhat jó nevű kortárs magyar szerző írásain át arról a jelenségről, mely eszerint erősen hatott rájuk, s amely számomra is meghatározó élmény. A kötet megjelenésekor meglehetős lelkesedéssel vetettem bele magam az olvasásába. A könyv laza szerkezetű és tematikájú, s a korábban különböző folyóiratokban napvilágot látott novellák mellett esszéisztikusabb szövegek is előfordulnak benne (például Bárdos Deák Ágnes írása), sőt olvashatunk olyan munkát is, amely inkább a rockzenei tanulmány műfajához közelít (Esze Dóra: “Ha nem ég a villany, kevésbé veszélyes” című, a Nirvána együttes életművét vizsgáló elemzése). Egységbe rendezésük, “rocknovellák” alcímen való megjelentetésük mégis arról árulkodik, hogy a kötet szövegeit válogató két jeles író (Békés Pál és Tóth Krisztina) az egész antológiával valamilyen egységes kompozíciót akart alkotni – nem csak külön számokat, hanem koncept-albumot. Tehát: milyen a Hasítás szerint a rock?

Ha gonosz akarnék lenni, a kötetet végigolvasva először azt a választ adnám a fenti kérdésre: leginkább unalmas. A kötet írásai meglehetősen vegyesek, egy-két nagyon jó és néhány egész jó szöveg mellett túlnyomó többségében “átlagos”, “semmilyen” írásokat tartalmaz – a témából adódó metaforikát továbbszőve: nem annyira a “hasítás” érzését keltette, inkább amolyan kellemes, de semmi különös “háttérzene” volt. De ahogy a legtöbb album sem első hallásra a legjobb, érdemes kicsit alaposabban megvizsgálni, hogy milyen a kötet és az egyes szövegek rock-képe.

Ha nem annyira a novellákról külön-külön, inkább a teljes kötetről akarunk fogalmat alkotni, mindenképpen a nosztalgikusságot tekinteném a leglényegesebb vonásának. Ez az írók életkorából is adódhat, hiszen a kötet legtöbb szerzője már túl van a harmincon, esetleg a negyvenen (sőt vannak, akik – mint Garaczi László vagy Vámos Miklós – már az ötvenen is). Egyébként nem feltétlenül az idősebb írók művei a legnosztalgikusabbak (bár például Vámosé igencsak az), de a könyv egészére a múltidézés, a hajdani “nagy zenék” és a fiatalság iránti tudatos-öntudatlan nosztalgia jellemző. Mindezt az amúgy igencsak szép és ötletes címlap is erősíti: a védőborító egy lemezborítót imitál, s benne maga a könyv pedig egy zenei album külsejét veszi fel – persze szigorúan bakelitlemezét, jelezve, hogy a rock “aranykorához”, “lényegéhez” a hajdani bakelitkorszak is szervesen hozzákapcsolódott. Emellett a védőborítón különböző előadó- és együttesneveket olvashatunk, többségében szintén nem éppen maiakat, inkább ehhez a “hőskorhoz” tartozókat – bár e fogalom maga is némi nosztalgikusságról árulkodik. (Itt jegyezném meg, hogy a címlapon Jimi Hendrix nevét rosszul írták. Vélhetően a kötet célközönségének jelentős része észrevette ezt, és felhördült miatta – ha már a borító vállaltan a rock-kultuszra épít, a kultikus figurák nevét nem árt pontosan tudni.)

A novellák jelentős hányadánál is ugyanez a múltba révedő tónus figyelhető meg. A rockzene legtöbbször valamilyen elmúlt (valós vagy fiktív – ez szempontunkból tulajdonképpen lényegtelen), fiatalkori élményre emlékeztet, vagy abból indul ki. Olvashatunk például novellát az 1960-as évek szocialista edzőtáboráról és az ottani Beatles-élményről, ahol az angol együttes zenéje némi szabadsággal, szerelemmel és lázadással ajándékozta meg a fiatalokat (Vámos Miklós: Zümm). Több olyan elbeszélés is akad, ahol egy adott zenekar vagy szám afféle Madeleine-sütiként funkcionál: vagyis feleleveníti a hajdani ifjúságot, közös kalandokat, szerelmeket (például Békés Pál: A Hold túlsó oldalán című szövegében, ahol egy Roger Waters-koncert a fiatalkori Pink Floyd-élményt, és az ahhoz kapcsolódó barátságokat és veszteségeket hozza elő, vagy Szüts Miklós írása, a Crying in the Csepel, melyben néhány internetről letöltött szám idézi meg az ifjúságot). Sokszor pedig a kortárs irodalomban manapság oly divatos “gyermek- és iskoláskor-szövegek” jönnek újra elő: olvashatunk általános-, közép- és bentlakásos iskolai történeteket (Garaczi László: Hasítás, Kapecz Zsuzsa: A sápadtnál is fehérebb árnyalat, Méhes Károly: Hogyan lettem ricsés csávó), a 70-es években játszódó “csavargónovellát” (Kiss Ottó: Mobil), pillanatkép-montázst ugyanebből a korszakból (Ménes Attila: Lassan átpörög), a metál történetét az elbeszélő fiatalkori szocializációja felől bemutató szöveget (Kiss László: Bédekker), sőt ismét előlépnek legendás, szimbolikus apafigurák (Podmaniczky Szilárd: Képzelt riport). A “Kádár-korban a rock jelentette a szabadságot”, illetve az “ez a szám felidézi bennem azt a régi estét, amikor…” típusú szövegek kissé talán közhelyesen hatnak, némiképp a korábbi rock-kliséket idézik fel. Az embernek olyan benyomása támad, mintha folyamatosan a Filmmúzeum csatornáját nézné: szeretjük, ezeken nőttünk fel, lehet rajta nosztalgiázni, ironizálni is, de valahogy mégis túl sokat kapunk mostanában a nosztalgiából, rosszabb esetben a retróból, de még az ironikus, a nosztalgikusságot idézőjelbe tevő és elbizonytalanító magatartásból is ahhoz, hogy némi csömört okozzon.

Ezen túl a kötet szövege meglehetősen direkt módon kultikus: leginkább talán a két korábban említett esszé, Esze Dóra és Bárdos Deák Ágnes írásai. Ezek lényegében a rock-mítoszt erősítik, írják tovább: azzal a különbséggel, hogy míg Esze ezt kívülről teszi, saját Nirvana-élményét próbálja elemző formában megírni, és rock-, illetve kultúrtörténeti kontextusba helyezni, addig Bárdos Deák A rock ’n’ roll Jeanne d’Arcja című műve inkább belülről építgeti a kultuszt. A Kontroll Csoport (valamint több más, legendás zenekar) egykori énekesnője némiképp mitikus hangnemben írja meg “nagy korszakukat”, hogy milyen volt abban az időben élni, és zenét csinálni. Mint megtudjuk, az énekesnőt (vagy legyünk finomabbak: a szöveg elbeszélőjét) már gyermekkorától fogva az orwelli világ hétköznapjainak kontrolláltságából való kiszabadulás motiválta, harminc év alatt annyi minden történt vele és zenésztársaival, barátaival, mint másokkal (nyilván velünk) évszázadok alatt sem, s itt olvastam az utóbbi idők legmeglepőbb és leghatásvadászabb-felszínesebb szóösszetételét, mely így hangzik: “posztkamaszkori fájdalomcunami” (35.). Énekesnőként Bárdos Deák az egyik legjelentősebb alakja volt az underground zenei kultúrának, de ez a szöveg nem sikerült igazán, és számomra kissé szimptomatikus módon leginkább arról árulkodik, hogy egy hajdani korszak legendás szereplői miként igyekeznek saját legendájukat s a 80-as évek elejének alternatív kultuszát ápolgatni, fenntartani, esetleg továbbszőni.

Néhány elbeszélés (Háy János: Jubileumi koncert és Hazai Attila: Rokkant rokkerek, idült idolok Hortobágyon című szövegei) éppen a nosztalgikusságon ironizál, az egykori “nagy öregeken”, a kivénhedt rocklegendákon, akik Háy novellájában önmagukat újra és újra nevetségessé téve tartják sokadik búcsúkoncertjüket, vagy Hazai pastiche-sában a nagy magyar pusztán járják haláltáncukat. Ezekben a szövegekben mintha a fentebb citált írások gyermekkorélménye, múltidéző hangulata tűnne fel görbe tükörben, ám valahogy itt is keserű felhanggal szól az egész: mindkét novella valamiféle halálélménnyel ér véget – Háynál két idős rajongó szomorú haldoklásával, Hazainál pedig az egész történet és helyszín egy apokalipszis-paródia blődlijévé válik.

Kár, hogy kevés ilyen novella van a kötetben. A Hasítást végigolvasva némi hiányérzetem támadt, világos, hogy sokaknak, sokunknak életre szóló élmény a rock (“jegyezd meg jól, míg a föld kerek” stb. stb.), ám az antológia alapvetően csalódást keltett, lehet, bennem van a hiba, de legtöbbször képtelen voltam a nosztalgiázáson, a “hát ezen nőttünk mi fel” hangoztatásán túl sokkal többet átérezni. Ha már a gasztroregény-példát hoztam az elején: régen rossz, ha egy gasztroszöveget olvasva nem leszek éhes. A Hasítást lapozgatva nem éreztem égető vágyat, hogy zenét hallgassak. S ha mégis, akkor sem Procul Harumot vagy Európa Kiadót. Talán inkább White Stripes-ot…