Parti Nagy Lajos művészetének jelentősége ma már nem tárgya kritikai vitáknak. Egy-egy művet, életművet üdvözölve sokan, időnként alighanem e sorok írója is lelkes meggondolatlansággal használja a “korszakos” jelzőt. Parti Nagy esetében a lelkesedő, ha meggondolja is mondandóját, okkal-joggal köthet ki végül ennél a jelzőnél. Kevés ennyire sajátságos, öntörvényű írói nyelvet, alkotói módszertant, poétikai eszközkészletet ismerünk. Amelynek ráadásul a hatása is számottevő, ha nem közvetlen is ez a hatás. (Parti Nagy szópoétikája nem egykönnyen követhető mintákat nyújt.)

Jelen tanulmánykötet huszonkét, a vizsgált művek műneme szerint csoportosított szöveget ölel föl. Az életműnek és recepciójának hangsúlyait, arányait és irányultságát figyelembe véve jogosnak tetszik nemcsak a fejezetek sorrendje, de az az esetleg csak véletlen tény is, hogy a lírai alkotásokkal kilenc, a prózaiakkal nyolc, a színpadi művekkel pedig öt tanulmány foglalkozik. (A három rész terjedelme is nagyjából ennek megfelelően alakul.)

A legkorábbi írás 1990-ből való, a legfrissebb 2008-as. Előbbi évszám azért figyelemre méltó, mivel Parti Nagy Lajos első kötete 1982-ben jelent meg, azaz a nyolcvanas évek Parti Nagy-recepcióját nem képviseli szöveg a kötetben. Ez érthető is: a szerzőt övező kritikai érdeklődést a harmadik verseskötet, az 1990-es Szódalovaglás, majd a kilencvenes évek elején közölt tárcák s az 1995-ben napvilágot látott gyűjteményes versanyag, az Esti kréta élénkítette meg s mélyítette el. Az egyes műnemi blokkokon belül az értelmezések megjelenésük sorrendjében (ami többé-kevésbé a tárgyalt művek megjelenésének sorrendje is) foglalnak helyet. Általánosságban elmondható még róluk: erősebb bennük a megerősítő–méltató jelleg (a teljes életmű vonatkozásában mindenképpen), mint a bíráló, kételyeket megfogalmazó eltökéltség (ez csak esetenként s csupán egy-egy mű kapcsán érzékelhető).

Mészáros Sándor tanulmánya (Fragminták – belülről) tökéletes nyitánya a Líra címet viselő résznek, de az egész kötetnek is: árnyalt portrét rajzol az induló lírikusról, s a kritika által később is nagy kedvvel és teljes joggal használt terminusokat hoz játékba. Margócsy István (Parti Nagy Lajos: Esti Kréta) a gyűjteményes verseskötetről értekezve már nemcsak a kortárs irodalmi kontextusra, hanem távolabbi irodalomtörténeti vonatkozásokra is utal. Thomka Beáta laudációba hajló szavai (Határoltság, pontosság és arány) az életmű egészét mutatják be. Domonkai Ágnes stíluselemző versolvasása (A nyelv átértékelődése a posztmodern költői stílusban) és Payer Imre poétikai munkája (A rontott újraírás poétikája Parti Nagy Lajos költészetében) ugyancsak átfogó értelmezésre törekszik – sikerrel. Borbély Szilárd (Kádáriában éltem én is!) a Grafitneszt méltatva játékos komolysággal, komoly játékossággal sorolja elő a Parti Nagy-féle poétika jellegadó elemeit, eszközeit, eljárásait. Keresztesi József Grafitnesz-méltatását (Precíz tükördara) verselemző részek erősítik meg; Ármeán Otília pedig egyetlen versre, a Papírdalra összpontosítva ad példát kortárs irodalmi alkotás szoros olvasására (Paragrammatika). Keserű József Grafitnesz-dolgozata (“dallam s szöveg precíz tükördarája”) hatásosan zárja a fejezetet; az írás a nyelvközpontúság, az irónia, a töredékesség fontosságát hangsúlyozva határozza meg a költő helyét (s e hely különlegességét) a hasonló poétikát művelő kortársak között: “…Parti Nagy költészete korántsem tekinthető elszigetelt jelenségnek. A szándékolt félreütések, tévesztések, a felül- és alulstilizálás játéka, a rétegnyelvek és közhelyek alkalmazása, a beszélt nyelv hibáinak kifigurázása egy manapság nagyon markáns poét(ik)ai vonulat ismérvei. Parti Nagy verseit azok roppant precíz megmunkáltsága teszi e tendencia kimagasló darabjaivá.” (117–118.)

Az Epika szövegeiből jelentős tárca- és novellaíró képe bontakozik ki – akinek regényei ha izgalmakat tartogatnak is, a kritikai befogadást némiképp már megosztják. A hullámzó Balaton (Szilágyi Márton: Metamorphoses prosae, Fodor Péter: Lebont, építkezik), a Sárbogárdi Jolán: A test angyala (Széni Katalin: Egy fikcionált női szerző, Simon Attila: Jolán szerint a világ) és a Hősöm tere (Balassa Péter: Feszített vértükör, Dérczy Péter: Formalom és tartorma) nyelvi világával két-két tanulmány foglalkozik; ezen közelítések alapján a recepciót legkevésbé a Sárbogárdi-kötet győzte meg esztétikai erejének tartósságáról. Ezt a részt két összegző–összefoglaló munka tetőzi be (Bedecs László: A közhely színeváltozása, Bombitz Attila: Parti zóna), mindkettő a Parti Nagy-próza, illetve az egyes prózakötetek legfontosabb sajátosságaira reflektál.

A Dráma első írása (Kovács Eszter: Átiratok saját témákra) a színpadi művek helyét és jelentőségét jelöli ki az életmű összefüggésében. Ezt avatott drámaelemzés (Darabos Enikő–Kiss Attila Atilla: Szubjektumsíkok és inverziók a Mauzóleumban) és komparatív vizsgálat követi (Tompa Andrea Hol karnebál van, ott karnebál van című írása Parti Nagy Caragiale-fordítását a román író művének más magyarításaival veti össze). Sajátos színfolt a ciklusban egy tisztán nyelvészeti dolgozat (Minya Károly: A ritkább szóalkotási módok stilisztikai funkciója Parti Nagy Lajos Tisztújítás című drámájában), s kedélyes zárlat a drámai alakok nyelvhasználatát jellemükre olvasó esszé (Zsigmond Andrea: Mert Tartuffe az egy… tartüff).

A kötet kétségtelen erénye (s ez az utóbbi szűk két évtized kritikai irodalmának is vonzó tulajdonságaként válik itt nyilvánvalóvá) az értelmezői nyelvek, észjárások, nézőpontok és módszertanok széttartó sokfélesége. Hogy posztmodern-e (illetve miféle értelemben az), hogy irónia-központú-e, hogy a rontás vagy az artisztikum poétikai jegyében áll-e Parti Nagy művészete: erre vonatkozóan a kötetben több, egymással nem is feltétlenül egybehangzó értelmezés, értékelés fogalmazódik meg. De az eltérő interpretációs álláspontokat szinte minden esetben meggyőzően igazolja a saját értelmezői logika következetessége. A saját ízlés magas szintű diszkurzív képviselete. Talán csak egyetlen esetben támad késztetésünk ellenkezni és elköteleződni. Borbély Szilárd írja: “Sajátos, kevésbé meghallani akart kettőssége a Parti Nagy-versnek, hogy bravúros posztmodern poétikája, amely a nyolcvanas évek végének szellemi világában otthonos, szociálisan érzékeny. Emlékszik ennek a korszaknak egyik fontos, mára megfakult értelmiségi kontextusára: a szolidaritásra.” (77.) Bedecs László tanulmánya az epikai művekről szólva ennek ellenkezőjét állítja. Eszerint Parti Nagy prózáiban “lesajnáló attitűd” (213.) érvényesül, a szerző fölényben van szereplőivel szemben, és szolidaritás nemhogy nem jelenik meg a magatartásában, de – Zsadányi Edit nyomán fogalmazódik meg a tétel – vállalhatatlan eszmény rögzül benne: “Az irónia ugyan valamelyest fordít a képleten, de a kedvezményezettek ugyanazok maradnak: a fehér európai férfiak.” (214–215.) E mondat a recenzens szerint súlyosan félreérti, félreolvassa az író műveinek alapállását. Az olyan írásokban, mint például a Fröcskös című tárca, a szociális érzékenység, a szolidaritás, a részvét alkotó közreműködését jelen sorok írója mind ez idáig úgy nyugtázta, hogy nem sejtette: ez a tapasztalat nem hozzáférhető minden olvasat, minden olvasó számára. Nem sűrűn fordul elő, hogy hermeneutikai tévedés inszinuációszámba menjen. Bedecsnél ez történik. (Sajnos. Hiszen a tanulmány egyébként pontos – lenne, a szerző pedig – egyébként – kitűnő irodalmár.)

A kötet egyig legfontosabb tanulsága, hogy Parti Nagy mindhárom műnemben képes volt (s képes folyamatosan) jelentőset alkotni; ráadásul a különböző irodalmi beszédformák nála hol egymásból következnek, hol egymásra mutatnak: az életművet rendkívüli nyelvi–szellemi egység tartja össze. Nem véletlen, hogy – ha vázlatosan is, de a teljes pályát értelmezni kívánóan – a tanulmányok közül több is kitér, kitekint a tárgyalt műnemen túli szövegekre. (Dérczy Péter például ezzel a revelatív észrevétellel indítja a Hősöm tere – történeti horizontot is nyitó – elemzését: “Parti Nagy kilencvenes évekbeli epikája, de még drámaírói munkásságának egy része is sajátos módon az évtized elején kezdett, és három éven át folytatott tárcaírói tevékenységéből nőtt ki, abból teljesedett ki fokról fokra.” [172.])

A mívesen torz vendégszövegezések, a részvéttelien áldilettáns beszédmód, a töredék műfajának s az irónia alakzatának regiszterkeverő újraértelmezése, a – sokak által kiemelten méltatott – nyelvteremtő szándék és képesség különleges életművet eredményezett. Olyat, amely egyedi módon s egyedi minőségben vet számot a hagyományokban való benneállás lehetséges poétikai következményeivel (éppen mert a hagyományokban való benneállás megváltozott körülményeivel is képes számot vetni). Thomka Beátánál olvassuk, s egyetértőleg idézzük: “A lehetőség, hogy egyes kritikus olvasói par excellence szövegirodalomként éljék át, mások nyelvi referenciáinak szociologikumát becsüljék, vagy éppen arra a ritkán jelentkező egyensúlyra, arányra és többrétűségre figyelmeztessenek, mely biztos kézzel konstituál egy lehetséges harmadikféle világot, e művészet formátumából következik. A szövegek, mint a misztikus erdei szárítókamra ajtaja, úgy nyílnak meg, ki és fel, hogy egészen egyszerűen, sokan és sokféleképpen járkálhatunk rajtuk ki-be. Kapcsolatnak és olvasásnak, keresésnek és megértésnek, kombinációnak és játéknak ritkán adódik ilyen tág, szellős és szellemes terepe.” (40.)

A Tükördara minden tekintetben méltó a Kijárat Kiadó tanulmánykötet-sorozatának eddigi színvonalához. A könyv válogatójaként és szerkesztőjeként Németh Zoltán – két évvel a Kalligramnál megjelentetett Parti Nagy-monográfiája után (egyébiránt tanulságos lett volna, akár függelékszerűen, az arról írott recenziók közül is egyet-kettőt a kötetbe illeszteni) – újabb jelentős lépéssel járult hozzá az író életművének alaposabb értelmezhetőségéhez – s nem kevésbé a kortárs irodalmunkban zajló folyamatok pontosabb megértéséhez.