1.

Bezeczky Gábor új könyve Kulcsár Szabó Ernő A magyar irodalom története 1945–1991 című munkájának irodalomszemléletével, illetve irodalomtörténet-szemléletével foglalkozik. Noha Kulcsár Szabó könyve és a mostani bírálat megjelenése között tizenöt év telt el, nem lehet azt mondani, hogy a könyvnek, pontosabban a két könyv közötti vitaszituációnak nincs aktualitása. Egyrészt Kulcsár Szabó Ernő munkáját sem tőle, sem mástól nem váltotta fel (vagy egészítette ki) újabb, hasonlóan karakteres és átfogó mű – a régi könyvet ért számos bírálat ellenére sem. Másrészt az 1993-as korszakmonográfia irodalomszemlélete, értékrendje, valamint retorikája azóta is jellemzi Kulcsár Szabó munkáit, noha a kontinuitás mellett jelen vannak ebben az irodalomszemléletben (mint erre Bezeczky is felhívja a figyelmet) “rövid életű elemek”, valamint változások is. Minthogy Kulcsár Szabó Ernő nagyhatású irodalomfelfogásával eddig nem foglalkozott szisztematikus elemzés, ezért kifejezetten lényegesnek tartom Bezeczky Gábornak a “rövid életű elemekre” és a változásokra vonatkozó észrevételeit is, hiszen ezt az erőteljesen monolitnak tűnő gondolati képződményt rétegzettnek és változásra képesnek mutatja be.¹ De az is kétségtelen, hogy Bezeczky munkája most, 2008-ban ugyanolyan, és nem változó neuralgikus kérdésekhez kapcsolódik, mint amilyenekhez Kulcsár Szabó tudományos működését illetően bármikor kapcsolódhatott volna 1993 óta. E recenzió megírásának kezdetén azt fontolgattam, hogy egyáltalán meg sem említem a Kulcsár Szabó Ernő tudományszervezői, valamint iskolaépítői működésével kapcsolatos vitákat, ami elegáns, de némileg képmutató döntés lett volna; ha a kritikus egyik feladata az, hogy kulturális szempontból kontextualizálnia kell a könyvet, amelyről ír, akkor Bezeczky könyvének éppen ez a vitaszövevény az egyik legfontosabb kontextusa. Ugyanakkor csak azokra a problémákra és vitaszituációkra hivatkozom, melyeket Bezeczky könyve is érint.

A főbb kritikai tézisek rekonstrukciója helyett írásomban széljegyzetek megfogalmazására, illetve olyan problémafelvetések továbbgondolására törekszem, melyek a könyv látóterében vannak ugyan, de részletesebb kifejtést is elbírtak volna. Az első ilyen probléma, amit nyilván sokan felvetnek majd, hogy Bezeczky miért éppen most, és miért éppen erről a könyvről írt egy újabb, a megbíráltnál alig valamivel rövidebb terjedelmű könyvet? Íme néhány lehetséges válasz (noha másféle válaszok is elképzelhetőek): Kulcsár Szabó Ernő könyve a szerző egyik főműve, több kiadást megért, precízen kidolgozott irodalomtörténeti koncepció jellemzi, agyonhivatkozott alapszöveggé vált; mindezen kívül a nagydoktori értekezés funkcióját is sikeresen betöltötte, megérdemel hát egy ilyen alapos és átfogó bírálatot. Bezeczky új könyve ugyanakkor nem csak az 1993-as korszakmonográfia részletes elemzését nyújtja, hanem feldolgozta Kulcsár Szabó Ernő eddigi szinte teljes, az Esterházy-könyvet nem számítva elsősorban tanulmánykötetekben megtestesülő munkásságát is. E körülmény több szempontból is fontos; egyrészt nem lehet azt állítani, hogy Bezeczky csak marginális vagy egyedi megjegyzésekre alapozza művét, hiszen minden egyes kritikai megállapításához adatok sorát idézi, másrészt átfogó anyaggyűjtésének köszönhetően az Irodalomtörténet a senkiföldjén nem csupán egyetlen irodalomtörténeti szakkönyv bírálataként, hanem a Kulcsár Szabót általában jellemző irodalomtörténeti koncepció, illetve tudományos habitus átfogó elemzéseként és bírálataként olvasható/olvasandó. Itt utalhatunk a Bezeczky könyvével kapcsolatos egyik különös problémaszövevényre is, ami a kötet műfaját illeti: talán pamfletnek is minősíthetnénk, de egy pamflet ritkán ennyire jól adatolt és szakszerű. A pamfletnek továbbá van valami zsurnalisztikai értelemben vett aktualitása, új(don)sága, itt viszont, ebből a “zsúrnál-szempontból” ilyenről nem beszélhetünk. A magyar irodalom története 1945–1991 megjelenése után sok elismerő és sok erősen elmarasztaló kritikát kapott, utóbbiak különféle változatokban már felsorolják, illetve előrevetítik Bezeczky főbb kifogásait. Ilyen szempontból az új bírálat talán nem aktuális. Viszont olvashattuk Kulcsár Szabó átfogó válaszát, melyet a kritikákra adott; e válasz lényege, hogy a könyvet illetően nem sok mindenen látja okát változtatni.² Tehát Bezeczky kritikája – ezek szerint – mégiscsak aktuális.³ Az akkori bírálatok nagyon sokféle közegben, változatos absztrakciós szinten fogalmazódtak meg; Kulcsár Szabó Ernő saját szemszögéből például esztétizálók, marxisták, pozitivisták, tehát szakszerűtlenek voltak. (És persze olykor elfogultak is.) Bezeczky könyvében mi az újdonság akkor?

Egyrészt az alapos, összefüggő és jól adatolt rekonstrukció, mely nem csak arra mutat rá, hogy Kulcsár Szabó Ernő irodalomszemlélete milyen tematikus, illetve gondolati egységekből építkezik, hanem arra is, hogy e koncepció mennyire zárt rendszert alkot, kívülről gyakorlatilag, és rendszerjellegéből adódóan persze elvileg is, kikezdhetetlen és bírálhatatlan. Ha valaki ezt az irodalomtörténetet vallja sajátjának, akkor érthető, hogy a bírálatok meg sem érintik, így Bezeczky könyve megint csak aktuális: hiszen ez a rendszer azóta is (kisebb módosításokkal) sokak számára érvényben van és működik. Ezt a rendszert csak kívülről lehet kritizálni (befelé teljesen zárt és önjáró), viszont a külső vitapozíciót a rendszer alkotója következetesen nem fogadja el, hanem a szakszerűtlenség jelének, és/vagy a vita indulati-érzelmi részéhez, a hangneméhez tartozónak, így irrelevánsnak ítéli.⁴ Ugyanakkor kétségtelen, hogy Bezeczkynek (akárcsak Kulcsár Szabó Ernő más bírálóinak is) sikerült belső ellentmondásokat kimutatnia a könyvben, ezek közül a legfontosabb talán az, hogy Kulcsár Szabó egy dialóguson alapuló értelmezésfogalmat hirdet, könyve és nézetrendszere azonban minden tőle eltérő vagy annak vélt szellemi képződménnyel folytatott dialógustól elzárkózik, dialógusfogalma ezért meglehetősen ideologikus jellegű. “[A]z író és olvasó egyén nem más és nem több, mint külső meghatározottságainak összege, és mindaz, ami belőle más egyénekkel összetéveszthetetlen egyedet alkot, érdektelen az irodalomtudomány számára. […] A szerző elítélően szokott nyilatkozni az olyan irodalmi művekről, melyek a befogadást előre meghatározott gondolati pályákra igyekeznek kényszeríteni, de úgy látszik, hogy elgondolása jobbára ugyanezt a mintázatot valósítja meg – nagyban”. (102.)

Bezeczky rámutat Kulcsár Szabó Ernő hagyománykezelésének sajátosságaira, furcsaságaira is. Fontos terminológiai észrevétel, hogy Kulcsár Szabó Ernő a múlt pozitívnak tekintett hatóelemeit hagyománynak, a negatívat ezzel szemben örökségnek nevezi: “az örökség a hagyomány negatív megfelelője”. (88.) Minthogy Kulcsár Szabó teleologikus értékrendjében a múlthoz negatív, a jelenbeliséghez pedig pozitív értékhangsúlyok társulnak, a múltban gyökerező örökség (az esztéticizmus, a marxizmus, a pozitivizmus, a strukturalizmus stb.) afféle “duplaplusz-rossz” faktor; káros, elavult, tudománytalan, sőt idétlen. A Kulcsár Szabó Ernő saját hagyományához tartozó, de mások által is képviselt-hangoztatott tudományos gondolat vagy gondolati elem pedig mindig és automatikusan csak “rosszul”, “kisajátítóan”, legjobb esetben félig “értett”. Bezeczky könyve nagyon figyel a szöveg olyan nyelvi összetevőire, árnyalataira, különbségtételeire, figuráira, melyek Kulcsár Szabó irodalomszemléletét és történetiségfelfogását magukba sűrítik. Ezzel arra is rámutat, hogy Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténet-írása egyfelől mennyire determinált, mennyire nem lehet más, mint amilyen, másfelől mennyire összefüggő beszédrendet képez. A hagyománykezeléshez visszatérve, Bezeczkynek a következőkkel vannak nagyobb problémái. Egyrészt Kulcsár Szabó Ernő sajátnak tekintett gondolkodói hagyománya nagyon leegyszerűsített, nagyon vázlatos, nagyon szelektív módon jelenik meg műveiben. Egyszerűsített a Nietzsche-kép, egyszerűsített a szubjektumfelfogás, egyszerűsített a hermeneutikakép, egyszerűsített a posztmodernkép, és ami nagyon fontos: egyszerűsített nyelvészet- és nyelviségkép jellemzi az 1993-as könyvet.⁵ Ebből sok minden következik (voltaképpen erről szól az Irodalomtörténet a senkiföldjén, és részben ezért is nem pamflet): egyszerűsített fejlődéskép, egyszerűsített korszakok, életművek, egyedi művek. Itt utalok egy érdekes mellékkörülményre, noha nem szeretnék a terjedelmi kérdéseknél leragadni: az egész Kulcsár Szabó-mű meghökkentően rövid, száznyolcvankilenc oldal; ami szinte abszurd, akár csak Somlyó, Tandori, Mészöly, Nádas, Esterházy, Juhász Ferenc 1991-ig terjedő életművét tekintve; de ez a sűrítés, ilyen hatásos összképet alkotva, talán csak efféle egyszerűsítésekkel születhetett meg.

A Kulcsár Szabó körüli viták egy másik állandó motívumához kötődik Bezeczky akkor, amikor felhívja a figyelmet arra, hogy túlzottan egyszerűsítettek és szelektívek a Kulcsár Szabótól idegen hagyományok, vagyis az “örökségek” is. E leegyszerűsítés abban is megmutatkozik, mint erre Bezeczky több alkalommal is utal, hogy Kulcsár Szabó Ernő a vitapartnerek nézeteit többnyire a legellenszenvesebb (és gyakran a legkevésbé jellemző) oldalukról mutatja be. (44., 89., 104.) De a leegyszerűsítő hajlam ennél átfogóbb, Bezeczky részletesen elemzi Kulcsár Szabó arra irányuló törekvéseit, hogy az általa vitatott irányzatokat vagy a populista (népi), vagy az esztétizáló, vagy a marxista “örökség” részének tekintse. Egyrészt vannak más hagyományok/örökségek ezeken kívül is, ez sokak számára egyértelmű lehet, de azt is gondolom, hogy Bezeczky Gábornak egyáltalán nem volt fölösleges polémiát folytatni ez ügyben. Az ilyen besorolások ugyanis felhívják a figyelmet a Kulcsár Szabó-írások egyik előnytelen tulajdonságára, hogy tudniillik pluralizmus-ellenesek. Egyrészt, ha el fogadjuk is a fenti hármas felosztást, akkor se vesznek tudomást az esztéticizmus, a pozitivizmus, a marxizmus sokféleségéről (hogy például mégiscsak furcsa e logika szerint Ernst Blochot és Walter Benjamint közös nevezőre hozni Szerdahelyi Istvánnal vagy Szigeti Józseffel), másrészt arról sem, hogy az irodalomértelmezés egész hagyománykészlete ennél jóval bővebb. Bezeczky írása Kulcsár Szabó hagyományfelfogását illetően a tájékozatlanság és a méltánytalanság meghökkentő keverékére hívja fel a figyelmet. Bizonyos történeti és értelmezési tradíciókkal egyáltalán nem foglalkozik (vagy csak a torzképükkel), ilyen például a strukturalizmus és az Új Kritika. Sokak számára fájdalmasabb ennél, hogy Kulcsár Szabó hajlamos arra, hogy az ő színrelépését megelőző hazai törekvésekről hallgasson, vagy azért, mert értékelhetetlennek tekinti őket, vagy azért, hogy saját szemléleti-módszertani javaslatait forradalmi újításokként jelenthesse be.⁶

Bezeczkytől nem áll távol némi gonoszkodás sem, jellemző például az a gondolatmenet, ahol Kulcsár Szabónak a lehetséges hagyományokról nyújtott összefoglaló jellemzését bírálja, melyben Kulcsár Szabó arról beszél, hogy a magyar irodalomtudós a szakmai szocializáció során mely szerzők hatását nem kerülheti meg. “Németh Lászlót én semmiképpen sem kerülhettem meg – nagyon sokféle okból. […] Értelmiségi-középosztályi származásom említett történeti háttere miatt saját önmegértésem útjai el kellett, hogy vezessenek a vele való szembesüléshez. Ahogy mások Jászit vagy Lukácsot nem kerülhették ki. Megint mások viszont Illyést vagy Veres Pétert. És még mások Kassákot, ill. Márait”. (85.) Bezeczky idekapcsolódó értelmezése és megjegyzései hatásosan egyesítik a rá jellemző, következtetéseinek levonásában pardont nem ismerő racionális elemzőkészséget, illetve az őt ugyancsak erősen jellemző (később részletesen kifejtésre kerülő) nyelvkritikai lendületet. Az idézett interjúrészlet (a Bezeczky által tulajdonított szándék szerint) megkísérli felrajzolni a lehetséges irodalmi-kulturális hagyományok tipológiáját, melyben Németh László a középosztályi-értelmiségi hagyományt, Márai a késő modernséget, Kassák az avantgárdot, Veres Péter és Illyés a népieket, Lukács György és Jászi Oszkár pedig a marxizmust testesíti meg. (85.) Bezeczky e lista elemzésekor jól érzékeli, hogy e hét név, és az általuk felrajzolt szellemi erőtér, külön és együtt, csupán a tünete valaminek, valahogy magukba sűrítik, pregnánsan jellemzik a Kulcsár Szabó-i gondolkodást. Egyrészt utal a Kulcsár Szabót jellemző erőteljes tipologizáló hajlandóságra: a felsorolt nevek egyrészt típusokba rendezik, típusokon keresztül tagolják a hagyományok terét, valamint az ezekről való gondolkodást, másrészt arra, hogy Kulcsár Szabó elgondolása erősen determinista: mindenki azokkal a hagyományokkal szembesül, amelyeket a saját társadalmi csoportja hoz létre. Ez azért is fontos mozzanat Bezeczky számára, mert Kulcsár Szabó írásaiban mindenhol meghatározónak látja a determinációs faktorok túlhangsúlyozását, valamint annak tagadását, hogy az egyén a determinációs tényezőkön túllépve, az általa választott lehetőségeken keresztül határozhassa meg önmagát.⁷

A lista alkalmat ad arra is, hogy a szerző ismét felhívja a figyelmet a Kulcsár Szabót jellemző szelektáló törekvésekre: minden irányzathoz csak egy vagy két név tartozik, összesen hét darab. Bezeczky természetesen nem állja meg, hogy szóvá ne tegye: “A narráció valamiféle szükségszerűséget rejt magában: »semmiképpen nem kerülhettem meg«, »el kellett hogy vezessenek« […]. Ha létezik efféle szükségszerűség […], abból még nem következik, hogy a közelmúltban hazánkban az elkerülhetetlen személyiségek listája hét névből állt”. (86.). Talán Kulcsár Szabó Ernő sem gondolja ezt; az érvelés lendülete e ponton valóban közel kerül a pamflethez. Elképzelhető, hogy az idézett interjúban Kulcsár Szabó csupán vázlatosan kívánta megrajzolni a modern magyar irodalmi hagyománytudat néhány lehetséges viszonyítási pontját. Ugyanakkor Bezeczky felfigyel arra, hogy a hét darab tulajdonnévből álló hagyomány egyrészt szorosan illeszkedik Kulcsár Szabó látásmódjához, másrészt arra is (ez talán fontosabb), hogy a Kulcsár Szabó irodalomtörténet-írását meghatározó “egyszálú történetmondás” (a posztmodernig vezető egyenes) szükségszerűen igényli az efféle egyszerűsítést, hiszen több név felvétele már szétvetné a posztmodernben végpontját lelő fejlődéskoncepció homogeneitását. “Minél több nevet említünk, annál valószínűtlenebbé válik az egységes belső magyarázat” – írja a könyv egy másik pontján Bezeczky. (74.)

A hagyománykezelésben rejlő leegyszerűsítő tendenciák miatt Kulcsár Szabó írásaiban a “nyelvi megelőzöttség” tézise úgy jelenik meg, mint amelynek Humboldt, Kosztolányi, Coseriu (e három szerző között van valamiféle eszmetörténeti közösség), esetleg Heidegger és Wittgenstein (e kettő között feltételezhetően nincsen) a legfőbb pillérei. A “megelőzöttség” problémáját tekintve hasonlóan fontos szerzőkkel, mint például Ernst Cassirer nézeteivel vagy a koncepció kulturális antropológiai továbbfejlesztőivel, így Sapir és Whorf munkáival legjobb tudomásom szerint Kulcsár Szabó nem foglalkozik. Írásaiból az sem derül ki, hogy a nyelvtudományban a “megelőzöttség” tézise korántsem széleskörűen és egyértelműen elfogadott nézet, kivéve persze a német nyelvterületet. Bezeczky (mint láttuk) Kulcsár Szabó nyelvfelfogását illetően egyrészt a kifejtetlenséget, másrészt a professzionális nyelvtudomány eredményeivel való szembesülést hiányolja. Ez jogos és megalapozott kifogás; Kulcsár Szabó Ernő nem hivatkozik kortárs nyelvészekre, maga Humboldt, illetve a humboldtiánus Eugenio Coseriu, valamint az Esterházy-monográfiában felbukkanó André Jolles érdekes határeset, egyébként kedvenc nyelvészeti autoritásai költők és filozófusok. De a legnagyobb probléma az, hogy a “nyelvi megelőzöttség” tézise afféle világnézeti kérdés, nem pedig tudományos probléma, empirikusan nem lehet se ezt, se az ellenkezőjét bebizonyítani. Örök vitatéma, afféle intellektuális vesszőparipa, ugyanúgy, mint a strukturális immanencia és a társadalmi meghatározottság, a fordíthatóság és a fordíthatatlanság, a veleszületettség és a tanultság kérdése. Kulcsár Szabó elfogadja, sőt idealizálja ezt a “megelőzöttség” hagyományt, ami egyébként szíve joga, csak az a kérdés, hogy mit lehet ezzel kezdeni. (Egyébként, józanul meggondolva, a nyelv efféle kérdései iránti érdeklődés önmagában nem kevés, és már akkor megvolt, amikor Magyarországon az e felé tájékozódó irodalomtörténészeket jóformán egy kézen meg lehetett számolni.) Viszont ahhoz, hogy ennek alapján valaki elméleti univerzalitásigényt jelentsen be, és ezt tekintse a tudományosság legfőbb normájának, ahhoz csak jelzésszerűen vázolt a koncepció. Bezeczky elemzési logikája szerint a “megelőzöttség” koncepciója a determinációs és elszemélytelenítő faktorok sorába illeszkedik, amiben igaza is van. Különös látni továbbá, hogy olyan tekintélyes gondolkodók, akik elfogadják vagy továbbfejlesztik a humboldti hagyományt, óvakodnak attól, hogy a nyelvnek a világ a priori megtapasztalásában betöltött funkcióját merev determinációként értelmezzék (ahogy ezt Kulcsár Szabó szorgalmazza), sokkal inkább a közvetítő szerepet hangsúlyozzák. Egyfelől: “a világképet jelentős mértékben a nyelv határozza meg”; másfelől: “a nyelvet szimbolikus kalauznak tekinthetjük a kultúra megismeréséhez”.¹¹ Cassirer hasonlóképpen megengedő módon vélekedik: “Amit itt Humboldt a nyelv hangjairól mond, nem kevésbé érvényes képek vagy jelek tetszőleges zárt világára, így tehát a mitikus, a vallási, a művészi világra is. […] Mindeme szimbolikus formák a dolgok és az emberek közé lépnek; ezzel azonban nem csak negatíve az eltávolodást mutatják, amely a tárgynak hozzánk való viszonyát jellemzi, hanem ezek hozzák létre azt az egyedül lehetséges és adekvát közvetítést és közeget is, amely révén számunkra valamely szellemi lét megragadhatóvá és megérthetővé válik”.¹² Olyan további elméletek iránt, melyek empirikusan is próbálják a tézist bizonyítani, Kulcsár Szabó Ernő nem érdeklődik.¹³

A továbbiakban Bezeczky könyvének egy olyan összefüggésrendszeréről szeretnék beszélni, mely egyszerre kötődik a nyelvhasználat (tehát a tudományos szöveg retorizáltságának) kérdéséhez, az irányzat-, illetve iskolaképzés (vagyis a tudományos hatás) kérdéséhez is. A könyv egyik legfontosabb megállapítása az, hogy Kulcsár Szabó könyvének szövege “kettősen kódolt”, és hogy a kódolás szintjei különös ellentmondásban állnak egymással. (32.) Ezen észrevétel egyik következménye az a (nem új keletű) felismerés, hogy Kulcsár Szabó Ernő nem csak irodalomtörténetet, hanem (egyidejűleg) afféle üdvtörténetet is ír. Ezt lefordíthatjuk az egyedül helyes és kizárólag egyféleképpen értelmezhető igazság birtokában lévő karizmatikus tanítómester (szakrális perspektívában a “guru”, tudományszervezési perspektívában az “iskolateremtő”) nyelvhasználatának kérdésére, ahogy ez többször megtörtént már vele kapcsolatban.¹⁴ De másféle összefüggésben is nézhetjük a dolgot. Bezeczky a “kettős kódolás” kérdésével kapcsolatban Leo Strauss könyvére hivatkozik, és azt állítja, hogy az efféle beszéd a “beavatottaknak” szóló politikai és/vagy filozófiai allegória egyben. “Egy exoterikus könyv tehát kettős tanítást tartalmaz: az előtérben az emberek épülését szolgáló tanítás áll, a legfontosabb kérdésekre vonatkozó filozófiai tanítás viszont a sorok között található”.¹⁵ Ha figyelembe vesszük Strauss hermeneutikai mesterművének eredeti intencióját, tehát hogy az üldöztetés körülményei között élő gondolkodók rejtőző írásmódjáról szól, akkor nyilvánvaló, hogy az efféle beszédmód nem csak a beavatottság, hanem az “üldözöttség” képzetköréhez is hozzátartozik, sőt a kettő egymás hatóerejét erősíti fel. Itt, ha Bezeczky interpretációjának implikációit vizsgáljuk, több minden fontos szerepet játszhat. Feltűnő lehet a kettős kód (az allegorikus beszéd) használatának puszta ténye is, hiszen azt szokás gondolni, hogy a demokratikus nyilvánosságban erre már semmi szükség nincsen. Ugyanakkor érthetővé teszi/teheti az efféle eszközök használatát a miliő (az irodalmi élet, benne a különféle diskurzustársaságok, a velük folytatott viták, és végül a tanítványi kör), amelyben a kettős kód működik. Itt joggal mondhatjuk, hogy nemcsak kettős kódról van szó, hanem kettős szcenírozásról is, egy olyan szimulált vagy imaginárius nyilvánosságról, melyben a kettős kód használója (vagyis Kulcsár Szabó Ernő) egyszerre tudja megőrizni és kihasználni a győztes és az üldözött, a nagyhatalmú “Don” és a megostorozott “Messiás” auráját.

A “filozófus kölyökkutyák” el kell, hogy gondolkodjanak az ellentmondásokon – írja Strauss.¹⁶ De mire is gondoljanak, mi hát a jelentése a “kettős” beszédnek? A kettős kódolás jelenlétét elsősorban a népi írókkal, valamint a velük szívélyes kapcsolatot ápoló Szabó Lőrinccel kapcsolatos beszédben mutatja ki Bezeczky könyve.¹⁷ Így Németh László sokkal jelentékenyebb írónak és gondolkodónak tűnik fel, mint amilyen Kulcsár Szabó Ernő rendszere alapján lehetne. “[A] könyv Németh regényeinek korszerűtlenségének különböző változataira és fokozataira tesz célzásokat, ugyanakkor elismerő szavakkal szól róluk. A korszerűtlenség bírálata pedig ugyanoly módon tapintatos, mint a népi írók esetében: az elmarasztalást nem nyílt értékelések, hanem célzások, körülírások és azok a kategóriák hordozzák, melyben Kulcsár Szabó Ernő elhelyezi Németh László műveit, a nyílt értékelések ezzel szemben nagy értéket sugallnak.” (35.)

Szabó Lőrinc esetében viszont – csaknem az egyetlen szerző, akinek értékelésében nyoma sincs az egész könyvet átható fanyalgásnak, írja Bezeczky (33.) – említetlen marad az a kontextus (a népi irodalom és ideológia), mely amúgy az egyik negatív értékkategóriája a Kulcsár Szabó-könyvnek. Szabó Lőrinc példája egyébként két okból is fontos Bezeczkynek. Egyrészt irodalmi nagyrabecsülése nem vezethető le Kulcsár Szabó könyvének alapelveiből, “kívülről jön” – írja Bezeczky, másrészt a költő értékelése radikálisan cáfolja azt a tézist, miszerint mindig a “jelen irodalmisága” írja a múlt irodalomtörténetét, hiszen a szerző Szabó Lőrinc verseinek jellegét és értékeléseit nem abból vezeti le, hogy miképpen viszonyul hozzájuk a jelen irodalmisága, hanem abból, hogy “miképpen kellene viszonyulnia”. (34. – kiemelés az eredetiben, H. J.)

Ha ez így van, akkor mérlegelni lehet, vajon miért a kettős kódolás, az értékelés ambivalenciája? Ha Németh László olyan gyatra író lenne, mint amilyennek a Kulcsár Szabó-féle logika alapján automatikusan lennie kell (hiszen az összes többi szerző e logika alapján értékelődött, illetve sorolódott be!), akkor jellemezni lehetne a szokásos “térségi”, “elmaradott”, a szubjektum felszámolódását és a nyelvi megelőzöttséget nem vagy csak “félig” értő fordulatokkal. De nem ez történik, pontosabban szólva, nem csak ez. E helyeken megbomlik a rendszer, ugyanis ilyenkor Kulcsár Szabó Ernő az erősen személyes, a rendszeren kívül elhelyezkedő értékeiről beszél, rendkívül szemérmesen. A Németh László regényeivel és esszéivel kapcsolatos elismerésnek nincs indokoltsága a rendszerben, ráadásul Németh László és Szabó Lőrinc nem is posztmodern szerzők, pedig a posztmodern a könyv legfőbb értékelve. Németh Lászlót és Szabó Lőrincet tekintve Kulcsár Szabó figyelmen kívül hagyja a személytelenség elvét, figyelmen kívül hagyja a könyv célelvűségét, így értékelő megállapításai csakis rejtettek-rejtekezőek lehetnek. Ha a Németh Lászlóra és a Szabó Lőrincre vonatkozó értékeléseket képletbe rendezzük, akkor a “konzervatív modernség”, sőt a (politikailag) konzervatív (irodalmi) modernség különös, ám mégiscsak létező amalgámja sejlik fel az allegorikus kifejezésmód jelentéseképpen, ami nem mindig egyeztethető össze a Kulcsár Szabó írásait meghatározó áramvonalas, sőt (hogy én is Heideggert idézzem) afféle technológiai állványzatként fungáló posztmodernség-képpel.

A kettősség, a kettős kódolás, a nyílt és a burkolt értékelések összjátéka végső soron nagyon sokféleképpen értelmezhető, nem csak úgy, mint a fentiekben, annál is inkább, mert az exoterikus/ezoterikus különbségtételnek a hermetikus gyakorlatban gyökerező hagyománya szükségszerűen poliszémikus jelentéseket feltételez. Gondolhatunk arra, hogy az elmarasztalás azért burkolt, mert Kulcsár Szabó mégiscsak rokonszenvezik az elmarasztalt szerzővel, kíméli őt, saját és mások kulturális érzékenységére való tekintettel, és bízik abban, hogy a hangzatos nyílt értékelések felülírják a tapintatos bírálatot, akkor is, ha a formailag egyébként tapintatos bírálatok lényegüket tekintve súlyosan elmarasztalóak nem egy esetben. Ugyanakkor, mint Bezeczky kissé lakonikusan megjegyzi egy másik helyen: “a kimondatlanság, az indoklás hiánya és az általános többértelműség következtében az értékelés érthető akár fordítottan is.” (64.)

Bezeczky könyvében jól érzékelhető egy határozott nyelvkritikai attitűd, melynek éle Kulcsár Szabó Ernő tudományos nyelvhasználatára irányul. Többféle megfontolás érvényesül ebben a nyelvkritikában, egyfelől a szerző csatlakozik azok hosszú sorához, akik egyszerűen csak szóvá tették Kulcsár Szabó írásainak németes mondatszerkesztését, nyakatekertségét, helyenkénti zavarosságát és érthetetlenségét, és (szerzőt és stílusát azonosítva) rögtön elutasították mindkettőt, vagy arra utaltak, hogy e dolgokat (német hatások ide, hermeneutika oda) sokkal érthetőbben is el lehetne mondani. Másfelől megkockáztathatjuk, hogy Bezeczky távolról csatlakozik ahhoz a nyelvkritikai hagyományhoz (Kraus, Mauthner, Wittgenstein, Karinthy), mely a huszadik század elején a közbeszédben, sajtóban, hivatalos nyelvben uralkodó, ugyancsak német nyelvi bázison kialakuló “K. und K.” nyelvhasználatot bírálta. Bezeczky nyelvkritikája nem egyszerűen (sőt nem is kifejezetten) a germanizmusok, az óriásmondatok és az idegen szavak ellen irányul, hanem az ellen a kenetteljes, frázisokban tobzódó, olykor fellengzős magabiztosság ellen is, mely Kulcsár Szabó műveit jellemzi.¹⁸ Ha figyelembe vesszük a Kulcsár Szabó stílusával kapcsolatos két leghatározottabb nyelvkritikai állásfoglalást, Bezeczky jelen könyvét, valamint Horváth Iván kíméletlen vitairatát, akkor lehet látni, hogy e nyelvkritika – a bírálatok lehetséges terén belül – lényegében polarizálódik. Horváth Iván annak idején sorra vette Kulcsár Szabó szövegeinek legtámadhatóbb tulajdonságait (rosszul használt idegen szavak, semmitmondás, agyonbonyolítottság stb.), és ezek magyarázatát kérte – egyrészt nyilván tudva, hogy bizonyos általa felhánytorgatott szóhasználati melléfogásokra elfogadható magyarázat nem létezik, másrészt feltételezve, hogy a nyelvi hibáktól mintegy visszatisztított beszédet viszont már nyelvi és irodalomtudományi szempontokból értelmes célokra lehetne használni.¹⁹ Úgy vélem, hogy noha Horváth Iván bírálata sokkal fájóbb lehetett annak idején, Bezeczky mostani nyelvkritikája radikálisabb. Egyrészt, amikor nem foglalkozik részletekbe menően az egész Kulcsár Szabó-életművet átható stiláris rettenettel, akkor mintegy tudomásul veszi, hogy ez annyira összenőtt használójával, hogy ebből a szempontból teljességgel felesleges támadni, falra hányt borsó lenne csak, ahogy az összes, Kulcsár Szabó munkáit ezért vagy azért bíráló szöveg. E gesztusban a bírálat tárgyát/célpontját illetően valamiféle mélységes, már-már antropológiai karakterű pesszimizmust vélek felfedezni.

Ugyanakkor Bezeczky (másik szempontból nézve a dolgot) visszavonja ezt az amúgy is inkább lemondó jellegű, mintsem nagyvonalú gesztust. Helyenként maga is nyelvkritikai részletelemzésekbe bonyolódik, például, amikor fennakad Kulcsár Szabó Ernő azon idegesítő szokásán, hogy a marxistákat szereti a “bolsevik” jelzővel illetni (108.). (Az persze kérdés, hogy ezek a “marxisták” egyáltalán mennyire és hogyan marxisták, mindenesetre, akiket ő annak nevez). Jogos kifogás, hiszen egyrészt a “marxista” és a “bolsevik” szó egész egyszerűen nem ugyanazt jelenti, másrészt ezzel a bolsevikozással a tudományos nyelvhasználatot a hétköznapi és a politikai szféra világától kényesen távoltartó irodalomtörténész hirtelen-váratlan az irányzatos politikai publicisztika differenciálatlan fogalmazásmódjához csatlakozik. Ugyanakkor az erősen analitikus gondolkodású Bezeczky nyelvkritikájának elsődleges fegyvere nem az analízis vagy a nyelvi hibák boncolgatása, hanem a láttatás, a könyvben közszemlére állított Kulcsár Szabó-szöveg. Amennyiben a könyvébe beemelt tekintélyes mennyiségű Kulcsár Szabó-idézetet, valamint Bezeczky saját főszövegét együtt szövegmontázsnak tekintjük, akkor a montázs széles körben ismert ideológiakritikai funkcióját is a könyv hatáselemei közé sorolhatjuk: “a montázsnak lehetősége van a végsőkig fokozni a szellemi hatást azáltal, hogy a világban egyszerre jelenlévő dolgokat elválasztó távolságot kiiktatva, azokat egymás mellé préseli”.²⁰ De az idézetek kritikai funkciója túlmutat ezen. Bezeczky idézéstechnikája egyfelől részletesen alátámasztja gyakran nem éppen hízelgő megállapításainak jogosságát, másfelől mintegy felsorakoztatja és szcenírozza az általa elemzett – e szempontból csupán tünetként vizsgált – nyelvi jelenségeket. Amikor Bezeczky hosszasan idézi Kulcsár Szabó általa bírált szövegeit, akkor kétféle műveletet hajt végre egyidejűleg, láthatóvá tesz, megteremti az ítélet tárgyi-textuális feltételeit, illetve ezzel egyidejűleg már ítélkezik.²¹ Maga az idézés mint valamely entitásnak az egyik szövegösszefüggésből való kimetszése és másikba való áthelyezése (úgy is, mint törvény elé idézés, úgy is, mint nyelvi idézet) eleve rendelkezik jogi jelentés-összefüggésekkel is. Karl Kraus idézéstechnikáját vizsgálva Walter Benjamin is utalt arra, hogy az idézés egyszerre hermeneutikai és jogi gyakorlat, melyben a keresett – vagy inkább felmutatott – jelentés az ítélet perspektíváján keresztül születik meg. Lásd: “Nyelv-Tan-át sem értjük, ha nem a nyelvi perrendtartás adalékaként értelmezzük végre, ha a másik ember szavát az ő szájában corpus delictinek, az övét pedig csupán ítélő szónak véljük.”²²

A továbbiakban néhány egybekezdésnyi észrevétel. Bezeczky könyvének egészét tekintve feltűnő, hogy mennyire változatos interpretációs hagyományokat, stílusokat és eszközöket mozgósít Kulcsár Szabó könyvének értelmezéséhez. Míg többnyire visszafogja humorát, és legfeljebb néhány ironikus, csak ritkán szarkasztikus megjegyzésben adja jelét vitathatatlan szellemességének, addig az interpretációs megközelítések sokféleségében olyan könnyed játékosságot fedezhetünk fel, mely komor tárgyához képest kifejezetten szórakoztatóvá teszi a könyvet. Olykor a posztmodern térhódításának mesei allegóriájaként olvassa a történetet: “a vidékies környezetben, de a legjobb helyi hagyományokon és a kortárs világirodalmon nevelkedett ifjú herceg elfoglalhatja a trónt” (20.). A Kulcsár Szabó-könyv narratív mintáinak vizsgálata során eljátszadozik a különféle műfaji besorolások tűrőképességével; ilyen a “forgatókönyv” (53.), a “nevelődéstörténet” (20.), a “posztmodern önéletrajza”, a “karriertörténet” (22.). Más helyeken (mint láthattuk) a rejtőző beszéd, a “kettős kódolás” ugyancsak allegorikus jelentéslétesítő technikáit vizsgálja, és így bepillantást nyerhettünk Kulcsár Szabó Ernő egyéni világlátásának, ízlésének, valamint irodalmi és politikai vonzalmainak szövegszerűen rejtett-rejtőző (egyébként közismert) személyes mélyrétegeibe. Végül, mint ugyancsak látható volt, a nyelvkritika itt szinte szükségszerűen kínálkozó csábításának is enged.

Nagyon fontos észrevétele a könyvnek, hogy “Kulcsár Szabó Ernő törekvései részben arra irányulnak, hogy a magyar irodalomtudományt ismét hozzákapcsolja a német szellemi mozgalmakhoz” (55.). Ez megmutatkozik mind hagyománykezelésében, mind tudományos referenciáiban, mind elfogultságaiban. Ehhez három megjegyzést fűznék. Tudománytörténeti szempontból azért is érdekes e törekvés, mert köztudott, hogy a két világháború között egyes magyar irodalomtudósok a francia és az angol orientációt a német befolyással szembeni ellenszegülés jelének, az ellendiskurzus részének tekintették. Az angolszász tudományos hegemónia alternatíváit keresni-képviselni voltaképp dicséretes dolog lehet, ugyanakkor talán nem tévedünk akkor sem, ha Kulcsár Szabó törekvéseiben a német szellemi dominancia visszaállítását illetően valamiféle tudománypolitikai, sőt politikai restaurációs igény jeleit ismerjük fel. A hivatkozástechnika szempontjából érdekes tünete e vonzódásnak az, hogy mind Kulcsár Szabó Ernő, mind követői hajlamosak arra, hogy a nem német nyelvű külföldi szakirodalmat német fordításaikban idézzék-hivatkozzák (lásd Bezeczky 55.) – még akkor is, ha a szóban forgó műnek létezik elfogadható magyar fordítása. Végül, a hagyománykezelés szempontjából azért érdekes mindez, mert a szocialista korszak irodalomtudósai közül azon keveseket, akiket Kulcsár Szabó egyértelműen elismer, Németh G. Bélát erősen a németes tájékozódás jellemezte, Barta János pedig tudományos képzettségét még a háború előtt, kifejezetten német tudományos hatások jegyében szerezte, és ennek egyes alkotóelemeit a kommunizmus éveiben is megőrizte.

Legvégül: Bán Zoltán András Litera-beli recenziójában a Bezeczky-könyv érdemének tudja annak kimutatását, hogy az “elmúlt évtizedek leghomogénebb homlokzatával rendelkező irodalomtörténeti műve telve van repedésekkel, bomlasztó ellentmondásokkal”.²³ Felvetődhet a kérdés, hogy akkor mégis mi tartja össze a művet (sőt az életművet) ebben az esetben? Egyfelől a Bezeczky által kimutatott tulajdonságok és tényezők: a célelvűség, a szelekciós és redukciós műveletek, valamint az egyszálú és egyenes vonalú történetmondás narratív eszközökkel biztosított koherenciája. Ezt kiegészítem azzal, és ennek felismerését is elősegítette Bezeczky Gábor könyve, hogy Kulcsár Szabó műve esetében, ha a rendszerbe integrált szempontok, elméletek, irányzatok empirikus és/vagy logikai alapjai nem is illeszkednek (lásd “repedések”), ezek sokkal szabadabban kezelhető tudományos és ideológiai konnotációi igen. Így például a “nyelvi megelőzöttség”, a “modern szubjektum” felszámolódása, a “posztmodern” irodalom szövegközöttiség elve olyan ideológiai többletjelentésekkel ruházható fel, melyek egybeolvadnak, összetartó burkot képeznek az oeuvre körül, hiszen a személytelenség, a determináció, az uralhatatlan nyelv ugyancsak számos helyen kifejtett, már rituális ismétléseiken keresztül is nagyfokú koherenciát biztosító gondolatával is szoros egységet képeznek.