“Könyveim Könyvének megírását úgy ötven fölé helyeztem. Márpedig most ötven múltam, és írom” – provokálja, talán akaratlanul, az olvasót az 539. oldalon Balázs Attila. Provokálja, mert így mintha nemcsak a könyv “minőségéről” volna itt szó, hanem… valami szakralitásról, szent szövegről is? S hogy mi ebben a provokáció? Nos, egy olyan – éppen íródó – könyv (úgy is mint önmaga főhőse) vallja itt magát “Könyvek Könyvének” (vagyis isteninek?), mely szellemileg és poétikailag is bármiféle centrális – tehát isteni? – gnózis elutasítására épül; vagy pontosabban – s egyelőre enigmatikusabban – a “tükörtudásra”, amely persze lehet a gnoszticizmus egy fajtája. (Hogy – egyelőre csak egyetlen mondattal – ezt alá is támasszam: azt írja például a könyv, hogy “felvetődik a kérdés: vajon létezik-e olyasmi, amit többen is tudunk, közben egyféleképpen tudjuk. Aligha.”)

Nos, bodoran s boldogan – lelkesen előreszaladva kissé – máris mondanám: igen, ez Könyvek Könyve lett, s nem csak B. A. életművén belül. De nézzük előbb csak ott. Egy korábbi, témájában és vonalvezetésében hasonló – narrációs eszközök sokaságával operáló, az elmúlt “viharos időkben” velünk – s főképp a délvidéki magyarsággal – történteket bemutató, irodalommá bűvölő “mítoszregényével”, a Ki tanyája ez a világ?-gal kapcsolatban írtam a történelmi “nagyregénység” lehetetlenségéről (bár még Spiró Fogsága s a magyar irodalom elmúlt éveinek oly karakteressé vált historiográfiai vonulata előtt): “valami” mintha megakadályozná, hogy egy mai író olyan igazán nagyot, olyan boldogságosan, háború-és-békésen (vagy akár csak quo-vadisosan vagy egricsillagosan) nagyot írhasson: megírhatja, hogy mi történt “velem”, de hogy “velünk”?… “Minden történelemírás eleve hamis – írtam –, mert csak a túlélők története lehet, s aki a XX. században túlélő, az vagy gyilkos, vagy menekült. Mindkettő történelmen kívüli létállapot… Auschwitz utáni, adornói léthelyzet, némaság, csönd – s a csöndből születő hebegés, vagy hiperrealizmus, vagy hiperirrealizmus…” Az a kritikám az anyaggal vívott küzdelmet hangsúlyozta, s csak valami félsikerről tudósított: a narrátor sosincs ott, ahol a dolgok történnek, mert mesélni csak a túlélő tud, a személytelen szörnyeteggé változott történelem elől menekülő ember, s ez ugyan metaforikusan működhet, de nehezen eredményezhet izgalmas szöveget – sztorit.

Mit tehet a történelemről író regényíró? Sok mindent. Minden eszközt fölhasználhat: “a népmesétől a hivatalos történelmi adatokig” – ahogy B. A. mondja (egy korábbi regényével, a Cuniculus-szal kapcsolatban), de ez még kevés a szinte biztos kudarccal szemben. Vagy, mondjuk: igyekszik mégis “ott” lenni – azaz beleszagolni a történelembe (s itt, veszem észre rémülten, a történelmet a háború szinonimájaként használom – de erről még majd később). Vagy: igyekszik olyanoktól anyagot szerezni, akik “ott” voltak. Esetleg: a történelmen-kívüliség kínjai helyett igyekszik működtetni a képzeletét – vagyis: ha úgy tetszik, posztmodernből (neo)romantikus tudatállapotba átkerülni (úgy kell tán érezni, hogy a szó nemcsak szó, hanem valamilyen múltvalóság romantikus életben tartása). És B. A. mindezt megteszi; persze próbálta már korábban is, csak akkor még nem találta meg az igazi hőseit, tán önhősmag(j)át sem – mert minden történelmi távlata és távolságtartása mellett a könyv nemcsak történelmi (re)konstrukció, hanem önkonstruálás is, aminek talán a szinonimája a történelembe való belehelyeződés.

Egyébként az 540. oldal tájékán hódított meg a könyv véglegesen (addig mégiscsak fönntartott valami izgalmas kételyt: szabad ezt? így összekeverni mindent?) – ekkor a szerző közreadja egy másik vajdasági magyar visszaemlékezését a szerb–horvát háborúra, ahová berántották váratlanul (B. A. még időben el tudott jönni – szökni?): “A hadsereg tankjai között rohantunk előre, a horvát állások fele, sok pocakos, lúdtalpas, gerincferdüléses meg kancsal, nyavalyás tartalékos. Sántikált, meg hosszan fosott maga után a század…” – meséli B., és ekkor éreztem azt a bizonyos Esterházy-féle taknya-nyála effektust…

Szóval nagyon “ott van” ez a könyv! Hogy hol? Szerintem a kánonban, ha lehet még olyan – de miért ne lehetne? Az elmúlt tíz-húsz évből valahogy mégiscsak kiizzadt egy kánont a Zeitgeist: hogy a Fogságot, a Nyugalmat, a Harmoniát, a Jadvigát azért csak-csak el kell olvasni… És mostantól, azt hiszem (remélem), a Kinekészakot is. S lexikonokba, wikipediákba, kollektív tudatba úgy fog bekerülni, mint egy (nagy?)regény Újvidékről, Péterváradról és környékéről, a honfoglalás előtt homályba vesző időktől a délszláv háborúkig, nagyjából 2000-ig. S attól válik nagyregénnyé, hogy Újvidék–Pétervárad története “a világ kicsiben” (ahogy egy interjúban mondta B. A.) – a tökéletes életességében, az utolsó csípős szúnyogig érzékletesen megírt Újvidék-történet (vagy inkább történetek szövevényes lánca) minden erőlködés nélkül metaforizálódik is, a történelem sűrítményévé válik. Vagy egyszerűbben: a Kinek Észak, kinek Dél “tényes-mesés krónika” a magyarok, a szerbek meg általában a Kárpát-medence történetéről… s ennek a békévé oldódni nem akaró, gubancos történetnek a regényeként most hasonlóan fontosnak érzem a magyar prózában, mint amilyen “A Dunánál” a költészetben. S ha nagyon optimista akarok lenni, akkor elképzelem, ahogy B. A. könyve valami kis érzésmodulként, monászként bekerül a kollektív tudattalanunkba is – mint valami ki tudja, honnét jövő ösztönzés, hogy “nézzük meg egymást”… s akkor “talán meg is látjuk, meg is értjük a másikat” (ahogy Balázs Attila mondta abban az interjúban). Azaz: elkezdhetjük végre rendezni közös dolgainkat.

S ha már – föntebb – a Dunáról esett szó, kezdjük azzal. Miután a “történet” egy menetben már eljutott Alapy György várparancsnoktól (aki hősiesen védte Péterváradot a török ellen) Archibald Duchowny őrnagyig, aki 1999-ben ledobta a bombát az újvidéki Tito marsall (pontosabban ekkor már Varadini) hídra, és Balázs Attila ekkor valami megrendítő költőiséggel (“visszanyert” pátosszal) megkérdezi, vajon mit érezhetett ekkor az ódon vár?, majd azt feleli: “olyasmit, amit rég Alapi György várkapitány érezhetett reménytelen helyzetében a megszaporodott török ellen: Halálos dühöt és végtelen bánatot” –, tehát e nagy ívet követően, melyben elindulunk a török korból, visszaugrunk előbb Attiláig, majd a honfoglalásig, s közben megismerjük – egyelőre csak futólag – Érdújhelyi Menyhértet, a regény egyik főhősét, aztán a ’48-as forradalomba csöppenünk –, a II. rész még mélyebbre fúrja vissza magát a történelembe, s még nagyobb ívet jár be aztán. És a 230–232. oldalakon a “korai emlékek” kapcsán egyszer csak “megtudjuk”, hogy a “Duna” szavunk valószínűleg kelta eredetű, Danu kelta istennő nevéből ered, aki talán azonos Anuval, vagyis Annával, Írországnak a kereszténység előtti fő istennőjével – de a lényeg, hogy éltek itt kelták is valamikor, s innen a Galícia név (Spanyolországban meg Lengyelországban és Ukrajnában) – amiként Galway is a mai Írországban… S hogy ez miért fontos? Az “elektronikus Duna” – vagyis az interneten könnyen föllelhető végtelen mennyiségű történelmi adat, mítosz és legenda – a regény ilyen pontjain beletorkollik a valóságos Dunába. S bár Balázs Attilának talán – bizonyos hagyományos olvasói elvárások felől nézve – nem mindig sikerül mértéktartón kezelni ezt az irdatlan információmennyiséget, összességében lenyűgözően gazdag regényszövetet hoz létre ez a módszer: a történelmi tudatnak ez az íve, bujasága, habzsoló öröme nem annyira historiográfiai metafikciót eredményez, mely egyszerre rekonstruálná, konstruálná, dekonstruálná és parodizálná a történelmet, azaz mindent relativizálna és zárójelbe tenne (avagy folyamatosan törölné magát, és íródás-olvasódás közben palimpszesztté alakulna át) – nem, határozott érzésem, olvasatom szerint ez az egyszerre tényszerűen, anekdotikusan, mitopoétikusan és szubjektíven (önsorsosan) gazdag mű sokkal inkább épít, mintsem dekonstruál. Az író a történelmi adatoktól kezdve a legendákon át a saját beleérzéséig minden eszközt fölhasznál, hogy rekonstruálja a történelmünket (amiben a birtokrag elsősorban azért miránk, magyarokra vonatkozik, de azért éppúgy a szerbekre is, sőt az e tájakon élt valamennyi népre)… és ez sikerül is annyira, amennyire egyáltalán sikerülhet.

Mert a vállalkozás lehetetlenségével maga a szerző is tisztában van – hosszan lehetne sorolni azt, ahogy ő maga megfogalmazza kételyeit (és önigazolásait) a szépirodalom és a történetírás viszonyával és általa megvalósított hibridizációjával kapcsolatban. Elmesél például egy szép legendát arról, hogyan űzték ki a törököket Péterváradról, majd megjegyzi: “holott a tudomány igazsága ezen a ponton egészen más lehet. A történettudományé, de kit izgat? Ha egyszer oly dideregtetően szép.” Máshol azt írja: “Aztán meg hogy milyen viszonyban áll amúgy a szépíró a történésszel? Közelebbiben, mint gondolnánk. Egyikük sem lehet teljesen normális, amikor ilyen elképesztő mennyiségű fantommal kell megküzdenie.” Egyszer pedig “hitványka tudásnak” nevezi azt, amit egyáltalán itt-ott, könyvekben, legendákban, visszaemlékezésekben meg lehet találni: “apáról fiúra csak morzsolódva, ferdülve száll, s ha nem kelti fel jelesebb tollforgató figyelmét, könnyen szertefoszlik, szétporlik…” És így tovább. Vagyis tudja, hogy a tényeket a legendáktól szétválasztani gyakorlatilag lehetetlen, ezért a történetírás egyben szépírás is kell hogy legyen: “tényes-mesés krónika”.

Vagy ha úgy tetszik, regény. Pontosabban – “nagyregényekből”, “regénykékből” és elbeszélésekből-anekdotákból összeállított “metaregény”. Az egyik “nagyregény” hőse itt maga a megszemélyesült Pétervárad – a vár, amely “halálos dühöt és végtelen bánatot érez”, amikor a törökök elfoglalják, s akkor is, amikor hullanak az amerikai bombák. S benne van a könyvben a magyar és a szerb nemzet is mint főhős (de a honfoglaláskor itt élő más népek is): finom polifóniával, egymásban tükröződve, gyakori nézőpontváltásokkal…

Egy kis kitérő: Kós Károly 1934-ben született, Az országépítő című regénye jó példa talán egy másfajta – mitizáló – történelem- és regényszemléletre. Jó a sztori: István az “erdőelvi” Gyula görög feleségébe, Irénébe szerelmes, de Sarolt akaratát jó fiúként követve feleségül veszi a bajor Gizellát, aztán német páncélos lovagokkal veri le saját népét – a mély (vagy magas) keresztény kötelességtudatot választva saját szexuális és törzsi ösztönei helyett – ám épp ezzel alapozza meg törzse jövőjét: ez nem rossz (de legalábbis izgalmasabb, mint az István, a király soványka konfliktusa). De a honfoglaláskor itt élő szlávok egyetlen jelenetben láthatók – amint szedett-vedett népségként mennek a piacra. Máshol pedig, egy csataleíráskor azt olvassuk: “Egyetlen ember sem tért ki a reámeredő kopják elől, és a reázuhanó csákányok elől nem hajolt félre.” Balázs Attilánál a honfoglalás kori Kárpát-medence – amennyire homályosan, de nagy-nagy empátiával látni képes ezer év távolából – népek fura konglomerátuma, ahol a magyarság aztán “nagy beolvasztó erővel bírt”, s Újvidék körül egy időre eltűnt a “szláv jelleg”, majd ismét fölvirágzott “a magyarokat csaknem leradírozó mohácsi vész után”. S amikor Mohácsról ír Balázs Attila, egy hirtelen nézőpontváltással az egyszerű, szerencsétlen török katonákat látjuk, akiknek “őszinte reményei hiúsultak meg”, mert “már Pétervár alatt abban bíztak, netán akkora vereséget szenvednek, hogy… az ő otthonuk faragott kis kapujáig üldözik őket vissza, és végre elmúlik ez a rémálom is”. Nem hozakodtam volna elő ezzel a kissé (nagyon!) didaktikus kontraszttal, ha nem érezném azt, hogy a tömegkultúra a két világháború közötti törzsi-mitizáló irányba fejlődik (vissza), s hogy emiatt – hiába léteznek immár Spiró György, Darvasi László, Márton László és mások ragyogó történelmi regényei – Balázs Attila regénye különösen fontos, példaértékű, és többet érdemelne, de erről még majd legvégül szót ejtek…

A metaregényben rejlő nagyregényekről szóltam e kissé talán Balázs Attilá-s kitérő előtt – aki szintén el-elkalandozik, helyenként bodor barokkiádákba bonyolódik, s meg-megörül enstílje fölhabzásainak, amit nem annyira szeretek benne – ahogy például a 93. oldalon megint csak a Dunáról mereng (“mély és hatalmas erejű a vén ripacs Duna, kanyarodóban leginkább kiszámíthatatlan, sodrása veszélyes, felettébb szeszélyes, mondhatnók: totál öntörvényű” – ezt például túlstilizáltnak és öncélú bodorításnak érzem), de milyen gyönyörű mondat jön nem sokkal később “a hömpölygő, itt-ott medréből kilépő, vissza-visszaáramló szubjektív időről” –, ám ezt a metaregényt számtalan “regényke” is alkotja. Érdújhelyi Menyhért zentai pap regénykéje például, akinek a XIX. században írt Újvidék-történetéből Balázs Attila sokat merített; és Josip Broz Tito regénykéje (mert a könyv második fele az ő történetén keresztül eljut aztán az 1990-es évek délszláv háborújáig); és a szerb Stanoje Bajac mortályosi kötélfonó mesteré, aki valahol egész mélyen bújik meg a regény szövetében, s valamiképpen a szerző alteregója (“Bajac én vagyok” – mondja ki kereken B. A. egy interjúban), mert ő már egészen régen tudta, hogy egy nép csak úgy tudja megérteni magát, ha más tükrében nézi (hogyan is mondja ezt József Attila?); és aztán, végül Balázs Attiláé is, aki mind gyakrabban kiszól az olvasónak, hogy aztán a könyv végén az addigra már egészen szélesen hömpölygő történelmi anyagból egy majdhogynem hagyományos önéletrajz patakja ágazzon el. S ez az önéletrajzi regény – melynek valahol az eleje táján addigi “szerény krónikásunk” egyszer csak ott strázsál Tito egyik rezidenciájánál, s aztán a Symposion folyóirat történetével mintegy párhuzamosan éljük át Jugoszlávia szétesését – valamiképpen teleologikus jelentéssel telíti a könyvet… Kissé megint patetikusan fogalmazva (s kissé megint szorongva, szabadkozva emiatt): a teremtés (hegeli?) drámája játszódik le a műben – mint ahogy talán minden nagy műben? –: a szöveg a maga boldogságos-habzsoló-tobzódó teremtődésével elhiteti, hogy minden (a kelták, Attila, a honfoglalás, Bánk bán, Mátyás király, Leibniz, a monászok, Hans Sachs, a törökök elleni harc, Alapy György, a faragott kis kapujához visszavágyó török katona, Tomory, Savoyai Jenő, Kossuth, Kölcsey, Érdújhelyi Menyhért, Stanoje Bajac, a “hideg napok”, Josip Broz Tito…), minden azért volt, hogy aztán Balázs Attila megírja egy ilyen Könyvek Könyvében.

Ez lett volna a kritikám íve – de némely szálakat még elvarrnék (vagy inkább továbbgubancolnék). Például ott vannak a kételyeim (egészen az 540. oldalig) – hogy szabad-e ezt? Hogy nincs-e valami nyegleség itt? Itt-ott? Mert persze van. De jó-e, hogy van? Jó-e, hogy ez az alapvető intenciójában olyan komoly regény mégiscsak el-elbillen a szatíra irányába. Mondjuk, Balázs Attila szerint, “hogy szálka, csont, mócsing, mifene” akadt Attila torkán, az “lényegében mindegy”. Michael A. Babcock amerikai filológus szerint meg nem mindegy, és egész könyvet szánt rá, hogy bebizonyítsa: Attilát meggyilkolták. És ezt a könyvet élvezettel elolvassa az ember, s aztán azt mondja: na, ez jó volt, de persze lényegében mindegy: meggyilkolták vagy részegen megfulladt a saját hányadékában, az már lepkényi elmozdulást sem okozhat a valóságban. (De persze okozhatott – s a “Mi lett volna, ha?” kérdést mindig föl lehet tenni.) E zárójel ellenére (mely persze megint csak kételyeket indítana el, immár egy másfajta beszédmóddal kapcsolatban is), arra lyukadnék ki, hogy Balázs Attila könyve nemcsak a már említett s talán némiképp igazságtalanul Kós Károllyal példázott mitologikus történelemszemlélettel áll szemben, hanem a “tiszta”, értéksemleges, filologikus történetírással is: a történetírás fensőbb matematikájával, amely semmin sem akar változtatni, csak rekonstruálná a rekonstruálhatót, és elvetné a rekonstruálhatatlanra épített mítoszokat – egyszóval: ha úgy tetszik, ez egy neomitologikus történelmi beszédmód, amely az apró “tények” boncolgatása helyett valamiféle teljességet céloz meg. Csak épp nem törzsi mítoszokban, hanem egy régió egész mítoszszövedékében gondolkodik (s épp csak csipetnyi iróniát ad hozzá, nem is annyira dekonstrukciós, mint inkább csak fűszerezési céllal). És ez szerintem nem baj, sőt jó. Azért jó, mert… ezt, engedelmükkel, Tandori segítségével fogalmaznám meg, akinek Borgesről jut eszébe a gondolatmenet (a “Nyomelemek, művégszó” című hosszú versében): hogy csak a halál az (bár Tandori nem mondja ki ezt a szót), amiben nem kell törődni a “soha-olyan-csonkának-nem-érezhetően-tényszerű egésszel”, és ha hirtelen “mindenki így volna ezzel” (azaz ilyen értelemben meghalna), akkor “az emberiség jelenlegi élete helyett egészen más szervezésű létezési módot kellene kitalálnia az emberiségnek, hogy a dolog menjen”.

Amiről eszembe jut egy másik elvarratlan szál: a háborúk kérdése – s hogy a háborúkat ösztönösen a történelem szinonimájaként használtam. Balázs Attila is sok háborúról ír, sőt: főként háborúkról ír – mert “ezek a kapaszkodók, amelyek nélkül nem tudnánk eligazodni az időben”. És a háborúk úgy nőnek ki, “mint a bárány szájából a farkasfogak”. Érzek ebben az egész háborús tematikában valami furcsa, s egyben szimptomatikus feszültséget: a könyv egyértelműen pacifista indíttatású – kezdve annak a bizonyos török parasztlegénynek az érzéseitől (aki nem akarta megnyerni a mohácsi csatát, de a magyarok szerencsétlenkedése miatt mégis megnyerte, és így itt kellett maradnia), a kossuthi politika anekdotikus bírálatán át (akinek a heveskedése miatt kaptunk össze a szerbekkel és horvátokkal ’48-ban) egészen addig, ahogy megmutatja a 90-es évek délszláv háborúinak abszurd rettenetét. De: mégis micsoda élvezettel mesél a háborúkról! Meg a hadvezérekről! Savoyai Jenőről például, aki “netán a Teremtő amolyan előtanulmányának tekinthető Napóleon megalkotásához”. S aki napsütésben baseballsapkához hasonló fejfedőt osztatott ki a katonáinak… De a háborúkkal kapcsolatban – ennek a dilemmának (pacifizmus és sztori szembenállásának) a jelzésén túl – csak Egyicska Limonovhoz szeretnék eljutni, akinek B. A. szentel egy bekezdést Szarajevó ostromával kapcsolatban, amikor is az “orosz tollforgató kolléga” beleeresztett egy sorozatot a városba. Ami tény, láttuk annak idején a tévéhíradóban – de Limonov (csak hogy ezen a majdhogynem találomra választott helyen kicsit tágítsam s helyesbítsem a képet; s ilyen kis helyesbítésekre alighanem szinte mindenhol lehetőség lenne; hogy például a mi eredeti Lánchídunknak volt egy másolata Újvidéken, írja B. A. – csakhogy a mi Lánchidunk is másolat!; vagy hogy Lenin fiatalon vonzódott a dadaizmushoz – ez lehetséges ugyan, de csak egy Dominique Noguez nevű francia történész extravagáns és merész spekulációja szerint), tehát Limonov – aki most még annak a tévéhíradónak és Balázs Attila könyvének köszönhetően megmerevedett Szarajevó sorozása közben, mint az írói mesterség, a pacifista írómorál elárulásának szobra – azért egy roppant izgalmas író, aki az írásaiban is egészen eredeti módon néz szembe a harci ethosz elvesztésének problémájával, s mellesleg a mai Oroszországban nagyjából két ember van, aki komolyan szembe mer szállni a Putyin-rendszerrel: Limonov és Kaszparov. (S ezt persze megint helyesbíthetné valaki. Még hogy csak kettő?)