A sétálás (álmodozás – rêverie), mint már láttuk, az írásfolyamat működését, irányultságát jelenti. Az így felfogott írásfolyamat nem uralható tisztán a narrátor szándéka szerint, nem szabható meg előre thélosza, hiszen ez mozgásban van, mindig keletkezik, nem eleve adott. A rêverie – létezésre irányuló vágy – gondolkodásforma (melynek különböző súlypontjai a lélek kimozdítottságában és egy nyelvkritikában adhatók meg), és az intranzitív írásban bomlik ki. Nem az ige tárgyatlansága itt a döntő, hanem az a mód, ahogyan az ige alanya a folyamat részesévé válik. Cselekvő írás, amely a szubjektum tekintetében folytonos kimozdítottságot jelent a tárgy irányába, és maradéktalan feloldódást ebben a bizonytalan tapogatózásban. És ha ez a tárgy oly gyakran a visszaemlékezés aktusát jelenti, vagyis az önmagára vonatkozó elképzeléseit az önéletírás leple alatt, akkor sem nárcisztikus dimenziók – hadakozás a saját kísértetével – mozgatják ezt az önelgondolást, hanem az a felismerés, hogy az írásban keletkező egzisztencia valós és cselekvő, s így nem lokalizálható, és főleg nem rögzíthető.

(Lokális emlékek) A lokális emlékezet problémáját Rousseau számos helyen tematizálja: a Portrém töredékeiben, az Egyéb töredékek című írásában és a Sétákban. “Botanikai kirándulásaim, az érdeklődésemet felkeltő tárgyak környezetének hatása, a gondolatok, amelyeket sugallt, az ott történt események; mindez olyan benyomásokat hagyott bennem, amelyek megújulnak, valahányszor előveszem az illető helyeken gyűjtött növényeket.”⁸ A signe mémoratif gyűjtőfogalom alá vonható tárgyi emlékek: emlékeztető jelek, botanizálás közben lepréselt, összegyűjtött nyomok, lenyomatok. A herbárium az a hely, ahonnan az emléknyomok visszahívhatóak: “elég kinyitnom a herbáriumomat, s máris odaröpít. Az ott gyűjtött növények töredéke is elegendő, hogy felidézze a csodálatos látványt.”⁹ A világ olvashatóságának lehetősége, a természet könyvébe való bepillantás¹⁰ a töredékben maradt nyomok archiválásához kötött. A lokális emlékezet rousseau-i fogalma azért jelentős, mert a reflexív tudásformák elé helyezi a nem-reflexív felelevenítést. Nem a tudatos vagy a tudattalanban tárolt emlékek elkülönítésének szempontjából van ennek jelentősége. A rousseau-i írásrendszer egészében kiemelt helyet kap az írásfolyam elvi uralhatatlanságának kérdése. Rousseau felismerése a tárgyaktól kapott emlékezet kapcsán abban áll, hogy saját létezése tőle független regiszterekben köt meg, és ezeket nem áll módjában ellenőrizni, irányítani. A kötöttnek gondolt regiszterek elmozdulása, egymásra torlódása az élet mozgásának láncolata (sorozata). A megfigyelő – aki nem moralista¹¹ – ezekben az elmozdulásokban szembesül önnön rögzíthetetlenségének kritériumaival, és azzal is egyúttal, hogy saját léte önmaga számára éppen így tele van törésalakzatokkal, egymásra torlódott rétegekkel. Az önelgondolás és az önrekonstrukció így némileg kicsúszik az uralható, ellenőrizhető tudásregiszterből. Az írás az, ami szembesít ezzel a változással úgy, hogy képes megőrizni az uralkodó nyomvonalakat és az ezekről való letéréseket.

(Flora Petrinsularis) A visszaemlékezés láncolatát az emlékeztető jelek generálják. A felelevenítés aktusa a nyomok, emlékek megőrzésének, archiválásának helyéhez kötött. “Olyan az a herbárium, mintha botanikai sétáim naplója volna: visszavisz, újra elbűvöl, s mint egy optikai készülék, ismét elébem vetíti a régi képeket.”¹² A képzettársítások láncolata fűzi a botanikához, mondja később: “Azt gyűjti össze, s idézi fel képzeletemben, ami a legjobban lenyűgözi: emlékezetem rajta keresztül éli át újra meg újra a réteket.”¹³ Az emlékeztető jelek (emléktöredékek) mellékgondolatok, mondja Jean Starobinski,¹⁴ melyek együttes mozgatásából feleleveníthető az egész láncolat. S a séta ebből a szempontból is fontos szervezőeleme a rousseau-i dramaturgiának. Egyszerre van benne a kitérőkben való időzés és a működés toposza (menete/oimé-ja a megyek igéből), anélkül, hogy e mozgás célját előre meg kellene határozni. Roland Barthes Diderot példáján mutatja be, hogy a 18. század esztétikájában minden dramaturgia szervező eleme a láncolat. Amikor a látás korlátok közé szorul, képzeletünkre hagyatkozunk. A visszaidézés, felelevenítés, egy belső film (“l’effet d’une optique” azaz “optikai készülék”) segítségével a képet visszahelyezzük egy nem létező környezetbe, és így hozunk létre emlékműveket – “les monumens” – melyek tanúskodnak az elmúlt eseményekről, s éppen hogy ezek helyett állnak. Rousseau azt mondja, “Tisztán emlékezetből írok, semmiféle tárgy (monumens) vagy jel (matériaux) nem támogatja emlékezésemet. Vannak életemnek eseményei, amelyek oly frissek, […] de vannak hiányok (lacunes) és űrök (vides), amelyeket csak olyan zavaros elbeszélésekkel tölthetek ki, amilyen zavaros emlékképeim maradtak róluk.”¹⁵ A hiányos emlékképek helyén szupplementumok létesülnek mint bemélyedések, emléknyomok, melyekben a fikció a valóság lenyomataként áll elő (rakódik le). “Minthogy a dolgok általában kevésbé hatnak rám, mint az emlékük, és mivel képekben gondolkodom, a legkorábban belém vésődött (gravés) emlékek a legtartósabbak, a későbbiek pedig összevegyülnek ezekkel…”¹⁶

Az ismétlés kérdésével összefügg a felelevenítés aktusa, melyet Starobinski vizsgál.¹⁷ “Fel akartam idézni sok-sok édes álmodozásomat, de ahelyett, hogy leírtam volna őket, ismét álmodozni kezdtem. Olyan állapot ez, amelyet az emléke visszahoz, és tudatunkban sem maradhat meg sokáig, ha már egyáltalán nem érezzük.”¹⁸ A felelevenítés és az írás örömének összefüggéséről Rousseau számos helyen beszámol.¹⁹ Az írás minden értelemben örömöt testesít meg, mondja Jacques Derrida.²⁰ Úgy tűnik, mintha Rousseau azért élt volna meg dolgokat, hogy emlékképekké alakítsa őket, s így egy későbbi átélés részére hozzáférhetővé tegye ezeket. Ez az a teljesen újszerű vállalkozás, amelyet a Vallomások előszavában jelent be. A megkettőződések spiráljában keletkezik az, amit Rousseau maga is “pótléknak” nevez. A pótlék a kompenzáció lehetősége, ami a hiányt hivatott betölteni, kárpótlás a rosszban, mondja Starobinski.²¹ Derrida prezencia-elmélete Rousseau Vallomásainak olvasatában születik meg. Ahol jelek láncolatáról beszél, ahol a “veszélyes pótlék” egyúttal azt is jelenti, hogy az elbeszélő élete sem több, mint ilyen pótlékok sorozata, amelyek egymás fölé-mellé rendeződnek, és hogy a valódi nyom maga is ilyen kiegészítésre, pótlékra szorul. Valódi egzisztencia nem is keletkezhet máshol, mint az írásban, mivel az írás az, ami a jelek tartósságát megteremti.²²

(L’instant pregnant) ,,De ha van olyan állapot, amelyben a lélek eléggé biztos nyugvóhelyet találhat, hogy teljesen megpihenjen és egész valóját összefogja, mert nem kell felidéznie a múltat, sem belegázolnia a jövőbe; melyben az idő nem létezik számára, s a jelen örökké tart, bár tartama nem észlelhető és nincs benne semmi szakaszosság, sem pedig hiányérzet vagy öröm, élvezet vagy fájdalom, vágy vagy félelem, csak a puszta létezés érzete, s ez teljesen be tudja tölteni […] Ezt az állapotot éltem át gyakran a Saint-Pierre szigeten, magányos álmodozásaim közben, akár a csónak fenekén hevertem, akár a háborgó tó partján ültem, akár másutt, egy szép patak vagy csermely partján, hallgatva a kavicsokon mormoló vizet. Mi nyújt örömöt az ilyen állapotban? Semmi külső dolog, csak a magunk lénye és létezése; amíg ez az állapot tart, nem szorulunk semmi másra, akárcsak Isten.”²³

Az a nagyszerű állandóság, amit az Ötödik Séta megidéz, egy tisztán belső időtudathoz kötött. Olyan kitüntetett nézőpontot feltételez, ahonnan megnyúlhat a magára tekintés horizontja. Ez az exponáltság, kitüntetett pillanat, amelyben az én egysége teret kap, és a fragmentáltságot, megszakított tudatállapotokat, a benyomások sokféleségét felváltja egy belső tudatfolyam érzete, amelyben az abszolút jelenlét önprezenciaként²⁴ jelenik meg. Termékeny pillanatnak Lessing azt nevezi, amelyik a “képzelőerőnek szabad csapongást biztosít”,²⁵ s éppen az indulatmentességet tartja szükségesnek ehhez. Hiszen az indulatok, vagy a felfokozottság stádiumai éppen hogy megkötik a lelket és a képzelet szárnyalását. A világra való megnyílásban – hangoltságban – az én felveszi magába a világ tárgyait, és egybeolvasztja saját fikciójával. A karteziánus affektus-elméletben szellemiként meghatározott lélek teremtő erejét nyeri el itt. És vajon nem a “termékeny pillanatban” képződhet meg egy ilyen tisztán belső időtudathoz kötött tapasztalat? Ez a tapasztalat a szinesztézia-érzetben keletkezik, s az én fikciójához, kioldódásához vezet. Egyetlen filozófus sem jutott közelebb a létezés tiszta érzéséhez, mint Rousseau, állítja Jean Wahl.²⁶ Vajon a “létezés érzésének” rousseau-i tapasztalata nem tisztán egy költői látomás toposza? Hiszen a fikcióban való feloldódás az írásfolyamat maga. A költői intuíció vajon nem egy termékeny pillanat ajándéka? A múlt, jelen, jövő egybefogása, egyetlen időtapasztalatba léptetése a fikció által közvetített. “Ami a képet illeti, ez egy tökéletes pillanatra épül, amely szükségképpen teljes, mesterséges. Olyan, mint egy hieroglifa, amelyben a tekintet egyszerre látja a jelent, múltat, jövőt. Ez az absztrakt és lényegi pillanat, amit Lessing majd »termékeny pillanatnak« nevez.” – mondja Barthes.²⁷ Rousseau-nál ez a termékeny pillanat a szinesztézia-érzetben bomlik ki. Eredete a spontaneitás és a páratlan megtapasztalás, a tiszta önérzékelés képessége; a létezés tiszta és esszenciális állapota az énben. A saját szubjektum létére vonatkozó öntudat létrejöttének pillanata, hiszen csakis egy – az eltávolodás perspektívája adta – nézőpontból észlelheti önmagát, miközben általános alanyként tartozéka, illesztéke a világnak. A rousseau-i egzisztencia-fogalom ezen meghatározása szerint a lélek alapvetően érzékiségbe, érzéki benyomásokba komponált.

(Syn-aesthesis) A különböző benyomások egyetlen érzetben szintetizálódnak. Az érzékelésben a vizuális és hangzó benyomások összekapcsolódnak, az én felveszi magába a világ tárgyait, s így a fikcióban kivetül, megszületik valamiféle provizórikus nyugalom, megnyugvás. A pillanatok töredékességét felváltja a tartamosság (durée) belső bizonyossága. A szinesztézia-érzékelés alapvető, mondja Maurice Merleau-Ponty,²⁸ és ha nem tudunk így érzékelni, akkor ez azért van, mert a tudomány kiszorítja a tapasztalatot, és elfelejtünk látni, hallani és általában érezni is. Rousseau költői látomásának pontos leírását az Ötödik Sétában találjuk meg. Sziget-leírásában azt sugallja, hogy a valóság-szubsztancia állandóan a változás, erjedés, épülés, lebomlás állapotában van. Minden a saját határain túlra terpeszkedik, csakhogy mielőbb elhagyja azt. A valóság a látszat kedvéért, játékból ölt formát. A szubsztancia élete megszámlálhatatlan maszk felhasználásából áll, s a formák vándorlása maga az élet. A magány az a dimenzió, amelynek hatására a valóság megerjed, és alakok, színek üledéke csapódik ki belőle.

(Fluidum) Nem ezt fejezi ki a fluidum jelensége, avagy a víz intenzív jelenléte Rousseau szeánszában? A víz jelenlétének fontosságára Rousseau számos helyen utal.²⁹ Gaston Bachelard az Eau et les Rêves (A víz és az álmok) szövegeiben nem foglalkozik azzal a vízfelülettel, amely Rousseau álmodozásait inspirálta. Ez a víz teljességgel mozdulatlan, nem vad vízfolyás. Olyan, ami befogad és elringat. Thalasszális regresszióként írja le a pszichológia az efféle vágyakozást a víz után, és Rousseau számos helyen szólítja meg az anyatermészetet.³⁰ A thalasszális regresszió nem csak a kiszáradástól való félelem, hanem az élet keletkezése előtti nyugalom vágya, “azaz az anorganikus lét halálos nyugalma.”³¹ S itt ismét visszautalnék arra a megállapításunkra, hogy az írás-álmodozás (rêverie) a létezés iránti vágyat fejezi ki. “Ha írásaimat elveszik is még életemben, nem vehetik el sem az örömet, hogy megírtam, sem tartalma emlékét, sem a magányos elmélkedéseimet, amelyekbol született, s amelyeknek a forrása csak a lelkemmel együtt száradhat ki.”³² Rousseau az írás kapcsán számos helyen “kiszáradástól való félelemre” hivatkozik, valamint hogy a képzelőereje fagyni kezd, fantáziája meggyengül.³³ “A víz apálya és dagálya, egyhangú, de időnként emelkedő mormolása lankadatlanul ostromolta fülemet és szememet, pótolva a belső indulatokat, amelyeket az álmodozás kioltott bennem, s lehetővé tette, hogy örömnek érezzem a létezést, a gondolkodás fáradtsága nélkül. Időnként valami gyönge és röpke gondolat merült föl bennem a világi dolgok mulandóságáról, […] ezeket a könnyű benyomásokat azonban csakhamar elmosta az a folyamatos és egyenletes ritmus, amelyben ringatóztam.”³⁴ “A csónak fenekén hevertem, míg kedvére sodort a víz”, mondja Rousseau.

(A létezésre irányuló vágy) Azt látjuk tehát, hogy az önaffekció állapotában – amely egyben önérzékeléshez, auto-affectionhoz,³⁵ ön-erotizmushoz (Havelock Ellis kifejezése) kötött – keletkezik a legteljesebb rêverie. Ebben az állapotban nem szorul másra, s valóban, nem éppen ez az önmagával való beérés az, amit “veszélyes pótlékként”³⁶ határozott meg a Vallomások III. könyvében? A nyelvre vonatkozó és esztétikai tárgyú gondolataiban a szupplementum fogalmát kritikai eszközként használja.³⁷ Ebben az értelemben a reprezentáció összes formája pótlék, és maga a művészet is az. “A szupplementum-elmélet vakfolt Rousseau szövegében, a nem (meg)látott az, amely megnyitja és behatárolja a láthatóságot.”³⁸ Vagyis az olvasat nem a nyilvánvaló szabályszerűségek feltérképezése, hanem a konstitutív láthatatlanság előtérbe helyezése.³⁹ Rousseau költői látomásában valóban radikálisan interpretálja a montaigne-i “könyvem alkotott engem” gondolatot, amikor áthelyezi ennek súlypontját. Az írás tétje már nem az önteremtésben van, hanem éppen ennek az énnek a fikció által történő elbizonytalanításában. Egy ilyen önmagára kérdezés, (önmegszólítás) mindig árnyékzónában mozog, vagyis csak a költészet közegében lehetséges, s a költészet az ilyen árnyékzónák létesítésében érdekelt. Rousseau önéletírásként tematikus portrékat készített, s minden portré az árnyékvetés gesztusával játszik. Azt látjuk tehát, hogy a Sétákban a létezésre irányuló vágy az írásfolyamatban való részvétellel írható le. Ebben az írásfolyamban a szubjektum önmagát folyton keletkezőként s így cselekvőként gondolja el. Az írás, amit Rousseau szupplementumként definiál, ön-erotikus működéshez kötött, s ez az örömelv nagyon is jelentős írásrendszerében. Benne van egyrészt a pascali kultúrakritika meghaladása, ami az első Értekezés tárgya, azaz hogy nincsen már semmi, ami közvetlenül a szükségletekből fakadna, s nincsen semmi tehát, ami ne vinné tévútra a vágyat. Valamint, hogy az intellektuális vagy szellemi örömök egyszersmind érzéki örömök. Ahogyan Condillac mondja: “Ezek az érzések nem különböznek annyira, amennyire mi képzeljük. Igazában valamennyi érzés intellektuális vagy szellemi, mert voltaképpen csak a lélek érez. Vagy ha úgy vesszük, bizonyos értelemben mindahány érzéki vagy testi is, mert egyetlen alkalmi okuk a test.”⁴⁰

A delírium és a szenvedély pillanatai mindig fölé magasodnak az élet egyenletes sodrásának “toujors en avant ou en arrière de nous”. Oly ritkák és illékonyak, hogy a boldogságot nem gondolhatjuk el ilyen esetleges pillanatok összességeként. Mivel ezeknek nincsen tartamuk, mindig azt érezzük, hogy ezek előttünk vagy utánunk, de legalábbis rajtunk kívül állnak. Pedig a boldogság tartós állapot, mondja Rousseau a Kilencedik Sétában, amelyet, úgy látszik, nem az ember számára készítettek ezen a világon. Itt minden szüntelen átalakulásban van, s így semmi sem ölthet állandó formát.⁴¹ S ugyanezt tematizálja az Egyéb Töredékekben: “A boldogság fogalma nagyon összetett; olyan tartós állapot, amelyre ismereteink mértéke szerint vágyunk. Nem független az értelmünktől, és nem az aktuális érzéseinkből születő szenvedély. Kifejlődése az értelem segítségével történik, de az elv mindig megelőzi ezt. Ez az elv, ahogyan mondtam, a létezésre irányuló vágy.”⁴² Rousseau azonban kétféle időtudatot különböztet meg; szembehelyezi egymással az öröm és fájdalom rövid felvillanásait és a lét kontinuitását.⁴³ A belső időtudat ilyen kitüntetett megkülönböztetése köszön vissza majd Bergsonnál, a durée fogalmában. Ezek szerint ez a tartós (tartalmas) állapot a költői intuícióban keletkezik, s valójában a létezésre irányuló vággyal függ össze. “Minél inkább nyugalmi állapotban van a test, annál inkább képes arra, hogy a lélek tulajdonsága kifejezésre jusson benne; és a lélek bemutatására (a művészet spirituális lényege) a nyugodt pillanat alkalmas, mivel a nyugalmi állapottól a szenvedélyek irányába való kimozdulás a lélek kimozdítottságával jár. A lélek a 18. század esztétikája szerint nyugalmi állapotában reprezentálható: “nyugalmi állapot, egységben lét”, amikor a lélek “nagy és nemes.”⁴⁴ A teljes mozdulatlanság és a paroxizmus közötti áthidalás a pillanat egységében, a költői fikcióban születik meg. Sziget-leírásában Rousseau a lélekről rajzolta meg portréját. A víz nyugalmi állapota, egyenletes és szüntelen áramlása egyúttal egy felmorzsolódó sziget története. Vizsgálódásunk arra vonatkozott tehát, hogy miféle vízió jelent meg Rousseau-nak ebben a természeti képben, s hogy miféle poétikus önelgondolás az, amely önnön létére vonatkozó vágyát éppen egy eltűnésben lévő sziget látomásaként jelenti be.