Théra II.

 

Öszvércsapáson fel, egészen a romokig,

ahonnan tisztán látszik a mélyben az elsüllyedt, régi város

és a hegy lábánál az összetört szobrok.

 

Nem tudtam, mi ez az őrült csivogás:

a bezárt temlom mögötti vén fa ágain madárkalitkák lógnak.

Alig messzebb

a kőpadra kiterített halottat szótlan öregasszonyok mosdatják,

mit se törődve velem.

 

Megtanultam távlatokat keresni,

de igazából csak a részletek nyűgöznek le.

Ez a szürkészöld olajfalevél a szürkészöld kövön.

Az öregasszonyok kezében magabiztos nyugalommal sikló szivacs.

A fal mellett nyitva felejtett ciszternában feketén csillogó tükör.

 

Akár egy álomban, olyan lassan,

olyan lassan fölé hajlok, és vízjelként rárajzolom az arcomat.

 

 

Théra III.

 

Forró, száraz és kemény vidék ez,

akár a napon felejtett amfora,

melyben olívaolajat és bort tartanak a vendéglők hátsó udvarán.

 

Kemények az emberek is:

a buszmegállóban képeslapot áruló, tolókocsis fiút

minden délben a bódé mögé tolja az anyja, hogy könnyítsen magán,

majd estig egyedül hagyja megint.

 

Mennyit gondoltam otthon a só- és kátrányszagú nappalokra,

a szobára, honnan a hosszú, sötét fövenyű partra látni,

melyet, mint egy óriás koktélt,

szalmatetejű napernyőkkel tűzdeltek tele.

 

Vettem egy hátizsákot is a felirat miatt: Adventurer,

most meg a saját szavaimra se vagyok kíváncsi,

lustán és minden értelmet nélkülözve bolyonganak bennem.

 

Kiszárít ez a föld, ahogy őt az el nem illanó napsütés.

Nem vágyom már másra, csak erre az egyetlen pillanatra,

ami van és nem tud véget érni soha.

 

 

Meddig élhetek

 

Meddig élhetek még így napra nap,

áttetszően, akár a füst vagy álom?

Tengerre és testre emlékezem,

a szőlőízt a számban kitalálom.

 

És lombsuhogást hozzá és kiáltást,

sötét kőben futó erezetet.

Bányaomlást, almabort, békanyálat.

Bármit is, mindig valami helyett,

 

ami nemlétében is egyre nő,

eltűnnek benne a tettek, a tárgyak.

Mint egy pantomimban, tapogatom,

s jobb híján hívom csak hiánynak.