1.

 

Szívesen gondolkodom önmagamról, kedves olvasóim, és úgy is beszélek, ahogyan gondolkodom. Ne olvassák tovább ezt az Előszót, ha nem szeretik, hogy önmagunkról beszélünk.

2.

Életem vége felé közeledem, és ezen a világon semmi jót nem vittem véghez. Jó szándékú ember vagyok, de nem mindig könnyű jól megvalósítani azt, amit elgondolunk. De én másképpen szolgálom majd az embereket; egy hozzájuk hasonlóról festek hűséges képet, hogy megtanulják, hogyan ismerhetik meg önmagukat.

3.

Megfigyelő vagyok, nem moralista. Botanikus, aki leírja a növényt. A használati utasítás megállapítása az orvos dolga.

4.

Csakhogy szegény vagyok, és pénzszűkében, nem ismerek becsületesebb megélhetést, mint hogy saját művemből éljek.² Sok olyan olvasó akad, akit már ez az egyetlen gondolat elriaszt. Föl nem foghatják, hogy az az ember is megérdemli, hogy megismerjék, akinek kenyérgondjai vannak. Nem az ilyeneknek írok.

5.

Eléggé ismert vagyok ahhoz, hogy könnyedén ellenőrizhessék, amit beszélek, s hogy könyvem ellenem forduljon, ha hazudok.

6.

Látom, hogy azok, akik a legszorosabb viszonyban állnak velem, nem ismernek, és egészen más indítékokat látnak az esetek többségében – jó vagy rossz – cselekedeteim mögött, mint amelyek kiváltották ezeket. Minderről az jut eszembe, hogy a történetíróknál előforduló jellemek és portrék többsége csupán kitaláció, amelyet megfelelő szellemességgel egy szerző könnyedén valószerűvé formál, s ehhez illeszti majd az alak fontosabb tetteit. Valahogy úgy, ahogyan a festő az öt alappont fölhelyezésével hoz létre képzeletbeli alakot.

7.

Kizárt, hogy valaki, aki folyton társaságban nyüzsög, és azzal van elfoglalva, hogy mások előtt tetteti önmagát, ne színleljen önmaga előtt is egy keveset. Még ha jutna is ideje az önvizsgálatra, majdnem lehetetlen volna számára, hogy megismerje önmagát.

8.

Nem azért festik a történetírók magukat a hercegeket is némileg egyformának, mert jól felismerhetők, és mert látásból ismerjük őket, hanem azért, mert az összes többi festő azt másolja, aki elsőként festette le őket. Nem valószínű, hogy Livius fia hasonlított Tacitus Tiberiusára, márpedig mi mind ilyennek látjuk, mert szívesebben nézegetünk egy szép portrét, semmint azt, amelyik hasonlít a modelljéhez.³

9.

Az eredeti képről készült összes másolat hasonlít egymáshoz. De keresd meg ugyanazt az arcot különböző festményeken. E portréknak vajmi kevés közük lesz egymáshoz. Mindegyik jó? Melyik a valódi? A lélek portréja alapján ítélünk a hasonlóságról.

10.

Szerintük hiúságból beszélünk önmagunkról. Na és, ha van bennem ilyen érzés, miért rejteném el? Az is hiúság volna, hogy saját hiúságunkat mutatjuk meg? A szerény emberek kegyelmükbe fogadnának talán, ám az olvasók hiúsága ravaszul az enyém fölébe kerekedik.

11.

Csak egyetlen pillanatra térek el az előírástól, és máris mérföldnyi messzeségbe kerülök tőle. Éppen csak hozzáérek gondosan összekuporgatott erszényemhez, máris minden pénzt elköltöttem belőle.

12.

Mire volt jó elmondani mindezt? Részleteket kiemelni, és összhangot teremteni az egészben; a vonások csak összességükben kifejezők, egyetlen hiányától is torzul az arc. Írás közben egyáltalán nem az egészre gondolok, hanem arra, hogy elmondjam, amit tudok: így épül föl az egész, és így lesz az egész hasonlatos az eredetijéhez.

13.

Meggyőződésem, hogy az emberi nem számára fontos, hogy könyvemet tisztelet övezze. A világ azonban nem képes tisztességesen bánni a szerzővel. Nem azzal javítunk az embereken, ha őszintén beszélünk róluk. A maradék becsületesség dolgában nem várok senkitől kínos erőfeszítést. Csak ne beszéljenek nekem a könyvemről, s én már elégedett leszek. Ez nem akadályozhat meg senkit abban, hogy nyilvánosan mondja el, amit gondol róla; mivel én egyetlen sort sem fogok ebből elolvasni. Azt hiszem, megengedhetem magamnak ezt a távolságtartást, hiszen nem ez lesz a tanulópénzem.

14.

Egyáltalán nem foglalkoztat, hogy észrevesznek-e az emberek, de ha felfigyelnek rám, nem bánom, ha ezt egy kissé megkülönböztetett módon teszik. Inkább felejtsen el mindenki, mint hogy közönséges emberként tekintsenek rám.⁴

15.

Egyébként mindenféle élcelődés szándékától mentesen jegyzem meg, hogy több veszteni-, mint nyernivalóm van azzal, ha olyannak mutatom magamat, amilyen vagyok. Ha mégis érvényesülni szeretnék, olyan rendkívüli embernek adom ki magam, hogy mindenki kedvét lelje a rólam való fecsegésben, s a közvélemény így nagyobb szolgálatot tesz majd nekem, mint saját dicséreteim.

Egyáltalán nem áll érdekemben az, hogy én beszéljek magamról, s ebből a szempontból ravaszabb dolog másokra bízni, hogy rólam beszéljenek. Egy újabb önérdek-hullám hatására talán azt szeretném, hogy kevesebb jót mondjanak, de hosszabban beszéljenek. Márpedig, ha a közönség – amely már eddig is annyit locsogott rólam – továbbra is rólam pletykál, félő, hogy épp ilyen hamar elfelejt majd.

Ez eléggé valószínű, bár nem vagyok felőle biztos. [Áthúzva a kéziratban.]

16.

Nem fogok több kegyet gyakorolni másokkal, mint önmagammal, hiszen önmagamat nem tudom élethűen lefesteni úgy, hogy közben őket is le ne fessem. Úgy teszek majd, mint a hívő katolikusok; nekik és önmagamnak is gyónok.

17.

Végtére is nem fogom magam azzal fárasztani, hogy az őszinteségemet bizonygatom. Ha az őszinteség nem tanúskodik önmagáról, ha nem sugárzik a műből, azt hihetnénk, hogy nincs is benne.

18.

Arra születtem, hogy a legjobb barát legyek a világon. Csakhogy még nem jött el az, aki ezt viszonozná. Abban a korban vagyok sajnos, mikor a szív megdermed, és nem nyílik meg újabb barátságoknak. Ég veled, vágyva vágyott drága érzület. Későre jár, már nincs idő a boldogságra.

19.

Egy kevéssé megismertem a társasági élet témaköreit, beszédmódját és hangnemét. Mivé lett a tétlen beszélgetésekkel töltött élet csodája? Amikor az időt az erénnyel és a bűnnel szemben közömbösen, ellentétes érveléssel, és az erkölcsi szkepticizmus megalapozásával töltöttük?

20.

A gonosz embernek maga a pokol, ha kénytelen egyedül, önmaga társaságában élni. A derék embernek viszont maga a paradicsom, nincs számára kellemesebb látvány, mint önnön lelkiismerete.

21.

Bizonyíték arra, hogy nincs bennem annyi önérdek, vagy hogy másképpen vagyok önző, mint a többi ember, hogy nem visel meg a magány. Akármit mondanak is erről, csak azért járunk társaságba, hogy magunkat mutogassuk. Azt hiszem, mindig meg lehet állapítani azt, amikor valaki úgy éri el mások megbecsülését, hogy nagyon igyekszik ezt kivívni magának. Valójában nagy gondot fordítunk arra, hogy igyekezetünk okát a társaság és az emberiség iránti kötelességek szép és képmutató szólamaival leplezzük. Könnyedén be tudnám bizonyítani, hogy legkevesebbet az árt a társaságnak, aki leginkább távol marad tőle, és hogy az a legkínosabb, hogy olyan sok ilyen társaság létezik.⁵

22.

A társasági ember arra vágyik, hogy a többi ember meg legyen vele elégedve, a magányos pedig – az élet elviselhetőségének érdekében –, hogy önmagával legyen elégedett. Az utóbbi kénytelen erényes lenni, míg az első lehet, hogy képmutató csupán, sőt az is lehet, hogy kénytelen azzá válni, ha feltételezzük, hogy az emberek közötti boldogulás szempontjából az erény látszata többet ér, mint a gyakorlata. Azok, akik vitába szállnak velem ebben a kérdésben, vessenek egy pillantást [Itt Rousseau üresen hagyott egy sort.] Platón írására, az Állam II. könyvében. Mit mond Szókratész, hogy ezt a szólamot megcáfolja? Egy ideális államot képzel el, és bebizonyítja, hogy mindenki annyi megbecsülésnek örvend, amennyit megérdemel, és a legigazabb lesz egyúttal a legboldogabb. Derék emberek, ha társaságra vágytok, menjetek Platón államába élni. De azok, akik jól érzik magukat a becstelenek világában, ne hízelegjenek maguknak azzal, hogy jók.

23.

Azt hiszem, annak az embernek az erényességéről lehet a legkevesebbet elmondani, aki leginkább szeretné kivívni mások megbecsülését. Könnyű azt állítani, hogy mit sem törődünk vele, de még jobb, ha nem azzal törődünk, amit mond az ember, hanem azzal, amit tesz.

24.

Ebben az egész dologban nem magamról beszélek, mivel én csak lustaságomból és betegségemből adódóan lettem magányos. Majdnem biztos, hogy ha egészséges és tevékeny volnék, úgy viselkednék, mint a többiek.

25.

Talán van ebben a házban valaki, aki arra született, hogy a barátom legyen. Talán ebben a parkban sétálgat egy tiszteletemre méltó személy.

26.

Pénz és szolgálat ellenében mindig mindenre kaphatók. Hiába utasítom, vagy fogadom el ajánlataikat, soha nem megy el a kedvük, hogy folyton elviselhetetlen kéréseikkel zaklassanak. Elárasztanak számomra teljesen lényegtelen dolgokkal, és megtagadják tőlem azt, amivel pedig szívesen törődnék. A jó érzés, a gyöngédség hulláma még várat magára részükről. Úgy tűnik, vagyonukat és idejüket tékozolják arra, hogy szívüket megóvják.

27.

Mivel ők sosem beszélnek magukról, bár sok kedvem nincs hozzá, nekem kell magamról beszélnem nekik.

28.

Annyi más kötelék kapcsolja össze őket, annyi ember van körülöttük a vigasztalásukra, hogy még a hiányom sem tűnik fel nekik. Ha panaszkodnak is a távollétem miatt, nem azért, mert megviseli őket, hanem mert tudják, hogy én magam [(a) hogy nem fogják fel, hogy lehet egyedül és elégedetten élni, (b) hogy nem tudják, mivel kárpótolom magam, (c) hiszen folyton ítélkeznek felőlem, nem tudják elhinni, hogy] szenvedek ettől. És nem látják [vagy nem hiszik], hogy [képtelen voltam élvezni társaságukat a városban] kevésbé nehéz nekem vidéken elviselni a távollétüket, mint a városban élvezni a társaságukat.

29.

Csak azokat a jótéteményeket ismerem el igaznak, amelyek hozzájárulnak a boldogságomhoz – hálát is csak emiatt érzek –, a pénz és az adományok azonban biztosan nem ilyenek. Amikor elfogadok egy századszor kierőszakolt ajánlatot – hogy végre nyugtom legyen –, inkább kényelmetlen, mint előnyös helyzetet idézek elő. Akármilyen ára van az ajándéknak, és bármibe kerül az ajándékozónak – nekem drágább elfogadni –, mivel engem lekötelezetté tesz, s ő kerül így előnyös helyzetbe. Ez az oka, hogy nem szenvedek a szegénység miatt. Nem töröm magam, hogy jótevőkre vagy jótéteményekre leljek, és mindig nyíltan vállaltam az ezzel kapcsolatos érzéseimet. A valódi barátság azonban egészen más dolog. Lényegtelen, hogy ki ad és ki kap, a közös tulajdon egyik kézből a másikba vándorol, csak arra emlékszünk, hogy szerettük egymást. Minden mást elfelejtünk, ennyi. Bevallom, kényelmes egy elv ez, azokban az esetekben, amikor szegények vagyunk és barátaink gazdagok. Csakhogy abban különböznek egymástól a gazdag és a szegény barátaim, hogy az előbbiek az én társaságomat keresték, míg az utóbbiakét én kerestem. Az elsőknek el kell feledtetni velem a gazdagságukat. Miért futamodnék meg a gazdag barát elől, ha képes arra, hogy gazdagságát elfeledtesse velem? Nem elég, ha abban a pillanatban törlöm ki őt az emlékezetemből, amint gazdagságára emlékeztet?

30.

Még azt sem szeretem senkitől megkérdezni, hogy hol az utca, ahol dolgom akad, mert ez a válaszadó személyétől tenne függővé. Jobb szeretek inkább két órán keresztül eredménytelenül bolyongani. Egy Párizs-térképet és egy látcsövet hordok a zsebemben, hogy könnyebben érjek célhoz. Sárosan, kimerülten, gyakran túl későn érkezem meg, de azzal a jó érzéssel, hogy senkinek nem tartozom köszönettel.

31.

Nem gondolok az elmúlt fájdalomra, de még mindig élvezem az egykor átélt örömöt. Csak a jelen gyötrelmeit viselem, régi munkáim pedig annyira idegenek számomra, hogy amikor megkapom érte a fizetséget, mintha más munkájának a jutalmát venném át. Az a különös ebben, hogy amikor viszont más aratja le munkáim gyümölcsét, zúgolódik bennem az önérdek; sokkal erősebben érzem, ha megfosztanak valamitől, mint ha állandóan birtoklok valamit, vagy ha ez a valami mindig az enyém marad. Személyes sérelmemhez hozzájárul az igazságtalansággal szemben érzett felháborodás, s így kétszeresen is igazságtalan vagyok; a haragom és az ellenem elkövetett igazságtalanság miatt.

32.

Mivel a vágy nem befolyásol, kitartóan birtoklom a dolgokat. Egyáltalán nem foglalkoztat, hogy megszerezzek valamit, de a barátság és egyéb javak tekintetében kibírhatatlan számomra a veszteség.

33.

Bizonyos lelkiállapotok nem pusztán életem eseményeihez tartoznak, hanem azokhoz a tárgyakhoz is, melyekhez szorosan kötődtem ezen események alatt. Ezért nem is tudnék visszaemlékezni egyetlen ilyen állapotra sem, anélkül, hogy ne érezném azt is egyúttal, ahogy elképzeléseim, érzéseim átalakulnak és ahogy egész lényem megváltozik az akkori lelkiállapothoz képest.⁶

34.

Miután meggyógyultam, nem tudok mit kezdeni azokkal a könyvekkel, amelyeket betegen olvastam. Egy kellemetlen helyhez kötött emlék – a könyv gondolataihoz kapcsolódva – az olvasás közben átélt fájdalmak emlékét idézi föl bennem. Mivel Montaigne-t vesegörcs közben lapozgattam, nem szívesen olvasom, amikor pihenek. Jobban feldúlja képzeletemet, mint amennyire megnyugtatja szellememet. Ez a tapasztalat kétségbeesésbe kerget, hogy esetleg bármelyik vigasztalómat elveszíthetem; ha nem vagyok jól, inkább az összesről lemondok, s nem veszek kézbe olyan könyvet, amit szeretek.

35.

Soha nem jutok semmire, csakis séta közben; a nyílt vidék a dolgozószobám. Az asztal, a papír és a könyvek látványa unalommal tölt el; a munkaeszközök látványa elkedvetlenít. Ha leülök írni, semmi sem jut eszembe, a gondolkodás kényszere elriasztja gondolatomat. Töredékes gondolataimat cédulákra vetem, aztán úgy-ahogy összefűzöm őket, így készül a könyvem. Ítéljék meg, milyen könyv! Élvezem az elmélkedést, a kutatást és a felfedezést – a rendszerezést ki nem állhatom. Az is bizonyítja, hogy több a szellemesség és kevesebb az okoskodás műveimben, hogy a részek összekapcsolása jelenti számomra a legnagyobb nehézséget. Ez nem így volna, ha a gondolatok közt megvolna a fejemben az összefüggés.⁷ Egyébként pedig természetes csökönyösségem miatt kell foglalkoznom ezzel a hibával, mivel mindig is törekedtem arra, hogy írásaim következetesek legyenek, és íme, meg is született az első, fejezetekre tagolt mű.⁸

36.

Emlékszem, hogy életemben egyszer részt vettem egy szarvasvadászaton, és arra is emlékszem, hogy ezen a kiemelkedő eseményen kevésbé lepett meg a kutyák vidám csaholása – hisz ők a jószág természetes ellenségei –, mint az emberek önfeledt lelkesedése, akik a kutyákat próbálták utánozni. Ami engem illet, a szerencsétlen állat haláltusáját és megindító sóhaját látva azt éreztem, milyen közönséges a természet; megfogadtam, hogy soha többet nem veszek részt hasonló eseményen.

37.

Nem kizárt, hogy egy író nagyszerű ember legyen, de nem a könyvein, versein, prózáján keresztül válik azzá.

38.

Homéroszt és Vergiliust soha nem nevezték nagyszerű férfiaknak, pedig nagy költők voltak. Néhány szerző a fejébe vette, hogy még az én életemben a költő Rousseau-t nagy Rousseau-nak nevezi el. Ha meghalok, a költő Rousseau nagy költő lesz.⁹ De akkor már nem ő lesz a nagy Rousseau. Mivel nem kizárt, hogy egy író nagyszerű ember legyen, de nem a könyvein, a versein vagy a prózáján keresztül válik azzá.

MARSÓ PAULA fordítása

A fordítást ellenőrizte ÁDÁM ANIKÓ

 

1

J.-J. Rousseau: “Mon portrait”, in: Oeuvres Complètes I., Pléiade, 1959. Les Confessions; autres textes antibiographiques (Marcel Raymond és Bernard Gagnebin jegyzeteivel). Huszonnégy különböző nagyságú ívet tartalmaz a dosszié, melyet Rousseau Portrém címmel látott el. A szöveget először 1908-ban, a J.-J. Rousseau Annales IV. kötetében közölték. Az irodalomtörténészek egyetértenek abban, hogy a fragmentumok 1756 és 1762 között keletkeztek. Az 1757-es év magánéleti válsága (a “filozófus barátokkal” való szakítás és a Sophie Houdetot iránti viszonzatlan szerelem), valamint a Remetelakban eltöltött két esztendő adja az önvizsgálat életrajzi hátterét.

Az Életem vagy a Portrém megírásához közvetetten az is hozzájárult, hogy Marc-Michel Rey – Rousseau amszterdami kiadója – szüntelenül ostromolja a szerzőt, hogy írja meg életének történetét. Rousseau 1757-ben írja Houdetot-nak: “most már csak az emlékezetemben létezem”, s kétségtelen, hogy ekkor már intenzíven foglalkoztatja az irodalmi portrékészítés és az önéletírás problémája. Emlékiratait azonban néhány évvel később, 1766 körül (az angliai száműzetés időszakában) kezdi írni, és 1770-re készül el a Vallomások tizenkét könyve.

A Portrémat a Pléiade 1959-es kritikai kiadása önéletrajzi dokumentumként kezeli; a Malesherbes-hez intézett levelek, a Magányos sétáló álmodozásaihoz készített jegyzetek és a Vallomásokhoz írt Előszó mellé helyezi el szövegét.

²

A kottamásoló mesterségről van szó.

³

1754–1755 körül Rousseau Tacitus-fordításokkal foglalkozik. A “szép portré” egy előzetes modell, nem pedig a természet alapján készült.

⁴

Ugyanez a kérdés jelentkezik majd a Vallomásokhoz írt “Előszó”-ban: “Lehet, hogy nem érek többet náluk, de mindenesetre más vagyok. A természet összetörte a mintát, amelyben alkotott; jól tette-e vagy sem, csak akkor ítélhetitek meg, ha elolvastatok.” V, 11. o.

⁵

A töredék valószínűleg Voltaire (1757. február) gáncsoskodása előtt keletkezett: “csak a gonosz van egyedül”.

⁶

Az érzelmi emlékezet és a lokális emlékezet kérdését illetően ld. a Vallomások bevezetőjét.

⁷

1761. szeptember 12-i Dom Deschamps-hoz intézett levél: “Igazán kedves magától, hogy az érvelésben elkövetett pontatlanságaimra figyelmeztet. Helyesen látja, hogy bizonyos tárgyakat jól értek, ám egyáltalán nem tudom összehasonlítani ezeket. Az ötleteim találékonyak, de nem számolok a következményekkel. S azt is jól észrevette, hogy a rendszer és a módszer, ami a maga Istene, engem a világból kikerget. Elszigetelt dolgokat látok csupán, s anélkül, hogy ezeket összeilleszteném, sarlatán módon ugrom egyikről a másikra, és ezzel (mindenki közül) a legkiválóbb filozófusokat, vagyis éppen magukat vezetem félre.”

⁸

Utalás a Társadalmi szerződésre.

⁹

Jean-Baptiste Rousseau (1671–1741), akit Grand Rousseau-nak neveztek. Mintha J.-J. Rousseau azért írt volna verseket, hogy túlszárnyalja a költő próbálkozásait.