Lengyel Balázs pályáját cikkekkel, bírálatokkal és tanulmányokkal kezdte a harmincas évek második felében, ezeknek javát 2002-ben Origó címen gyűjtötte könyvbe. Az író első lépéseit hamarosan megnehezítette a háború, majd a hadbalépés, a katonai szolgálat, a szellemi életben pedig a népi–urbánus-vita elmérgesedése, a Nyugat megszűnése, Babits halála, a folyóiratok és a könyvkiadás működését akadályozó állami szorongatás, a világégés utáni első években pedig az Újhold ellen megindított ideológiai támadások sora. A reményekre jogosító “hároméves irodalom” korszaka 1948-ban véget ért, és a háború után szárnyait bontó fiatal, Nyugathoz hű nemzedék évekre kiszorult a közgondolkodást mozgató fórumokról.

Lengyel Balázs nagy példaképek nyomdokain indul: gondolkodását Babits és a második Nyugat-nemzedék esszéírói árnyalják, ezek közt is főleg Szerb Antal, Halász Gábor és Cs. Szabó László értekező művészete. A legmagasabb csúcsokhoz igyekszik igazodni: Babits egyetemes eszméletéhez, Szerb Antal, Halász Gábor nyelvi, szellemtörténeti összefüggéseket megvilágító szemléletéhez. Németh Lászlótól megtanulja a metaforikus beszédmódra törekvő stílust, a műre célzott figyelmes pillantást. És bár Lengyel Balázs maga is érzékeli a kor társadalmi problémáit, nem veszi át Németh dühödt szigorát és a népiesek rabiátus, egész eszméletüket átitató sorskérdés-prekoncepcióit.

Mi ötlik szembe Lengyel Balázs esszéiben, mi különbözteti meg őket az elődök fogásaitól? Ha egy szóban válaszolnék, azt mondanám: az egyetemes méltányosság. Azaz: a szelídség. Azaz: a ráfogások nélkül mérlegelő, mégis bátran értékelő szempontrendszer. Elődei az értekező próza és a bírálat területén szinte kivétel nélkül kegyetlenek voltak. Nem volt-e kegyetlen Szabó Dezső? Nem volt-e kíméletlen Féja, Erdélyi, Sinka? Nem volt-e furfangosan könyörtelen Illyés Gyula? Azokhoz, akikre haragudott, nem volt-e kegyetlen József Attila? Nem volt-e csonttörően kegyetlen – Babitscsal, Szekfűvel, József Attilával és az összes hígmagyar halottal szemben – Németh László? Mindannyian szinte a hitvitázók nyers tónusában szólaltak meg, és még ma is viszolyogva vesszük kézbe egyik-másik darabjukat.

Lengyel Balázs nem volt kegyetlen. Nem volt a megsemmisítés megszállottja. Az ő esszéművészete – már a kezdet kezdetén – mindig a pontos, a művek belső indítékait elemző, aprólékos, részletekhez odahajló hangnemet kereste, a személyeskedés leghalványabb árnyéka nélküli fordulatokat. Viszont roppant bátor volt, nem sandított jobbra és balra, nem ítélt gyanús szempontok szerint. Ez a bátorság nem a kifejezés vakmerő fordulataiban nyilvánult meg, hanem Lengyel Balázs választásaiban, elfogultság nélküli észrevételeiben, érték és igény szerint alakuló döntéseiben. (Írói bátorságát élete hitelesítette. Közismert, hogy a háború alatt, családjával együtt, életét kockáztatva, emberéletet igyekezett menteni. A vészkorszakban is világosan élt, pedig a világosságot soha nem adják könnyen.)

Ma már fel sem tudjuk mérni, micsoda nyíltság és esztétikai eltökéltség, sőt merész éleslátás kellett ahhoz, hogy valaki leírja: “Kosztolányi nem elsősorban epikus tehetség. A nagy lélegzetű, folyamként áradó epikának… nem a mondat a legkisebb egysége, hanem a bekezdés, nem a poentírozás az elsődleges, legtágasabb ábrázolási formája. Kosztolányi túl elegáns.” Vagy milyen iskola és kendőzetlenségre való hajlam kellett ahhoz, hogy valaki kimondja a Hunok Párizsban kapcsán: “Illyés stílusa… bármilyen nagy igényű és vibrálóan szellemes, lényegében nehezen alkalmazkodik az elbeszéléshez… Az író erőművészként az ábrázolt világ és az olvasó közé lép, fitogtatva finoman poentírozó szellemességét. Ez a stílkacérság, mely csupa sejtetés, célzás, elhallgatás, a regény mögül fölöslegesen varázsolja elő a ránk kacsintó írót, s ez keletkezteti azt az érzést, hogy a regénynek két főhőse van: a párizsi fiatal Illyés és mostani ábrázolója.” Lengyel Balázs azt mondja a fiatal Mándy műveiről: “tónusnovellák”, vagy másként: “séták az emberi sorsok hangulati tartalmai körül”. Micsoda találat. De aztán – és ez a megszorítás sem csekélység – szóvá teszi ennek a művészetnek a veszélyeit is: “Mándy Iván tudatában van… tónusos ábrázolása színcsonkaságának, láthatóan tágítja is …novellái világát, fokozza történetei drámaiságát, hosszabbakra oldja keményen kopogó tőmondatait.” Lengyel azt sürgeti, Mándy lépjen túl a németalföldiek zsánerfestészetére emlékeztető figuraalkotáson, és mélyítse el lélektani érdeklődését. Ezt írja 1948-ban. Megállapításai, úgy hiszem, érvényesek a későbbi életműre is.

A korai esszéket főleg ez a szellemi ámokfutástól mentes, nyugalmas áradás, ez a nem hadakozó szemlélet, az ideológiai fékeket és ballasztokat nélkülöző modor, az érvelés autonóm esztétikuma teszi emlékezetessé. És még valami, amit már említettem: a képszerű látásmód. Amit Lengyel Balázs Illyésnél és Németh Lászlónál láthatott, azt ő is hatásosan alkalmazza. (Bár korai stílusának laza szerkezeteit joggal érte kifogás.) De milyen pompás képpel jellemzi – bírálja – a Szabó Pál Tíz esztendő című regényében ábrázolt paraszti és polgári világot: “a kettő plaszticitása úgy viszonylik egymáshoz, mint egy érmének két oldala, melyből az egyik erősen megkopott.” Vagy gondoljunk a korai Dsida-elemzés már-már költői dikcióra emlékeztető soraira: “Az érett költő kielégítetlen szenvedélye kiég ebben a csigázott feszítettségben, és átformálódik a lélek halállal küzdő szenvedélyévé. Érés ez is, mint a sértett gyümölcsé, nagyiramú és korai.” És feledhetetlen az is, ahogyan Zelk Zoltán 1945-ös A teremtés tanúja című válogatott verseskötetét kézbe veszi: “Néha egy-egy kötet váratlanul kiemelkedik a verskötetek már-már szabályos egymásutánjából: fénykép helyett röntgenképpé lesz… Megrajzolja, áttekinthetővé teszi azt a táját a világnak, amely a mindenségből az énbe beáramolni képes, s azt az utat, amelyen keresztül ez a táj a versbe belefut.”

Számtalan metaforikus betétet idézhetnék még Lengyel Balázs korai műveiből. Ehelyett azonban, befejezésül, megemlítem gondolkodásának egyik olyan vonását, amely már a negyvenes években, az Újholdban közölt Szándék és fantom című tanulmányban megfogalmazódik.

Úgy hiszem hát, hogy Lengyel Balázs nemcsak megszívlelendő intellektuális tartalmak híve és követője volt, hanem egy olyan értelmiségi magatartásé is, amely egyre ritkább köreinkben. Emberségben a sokrétű, szilárd, feltétlen humánum emblematikus alakja, politikai felfogásban a mérsékelt, demokratikus baloldal laikus tagja, művészetben pedig az öntörvényű, egyetemes szemléletű, a nagy belső formákhoz hű hagyomány szószólója. Úgy tűnik, egy nagy vízözön előtti világ tartóoszlopa. Amit ő mondott Kassákról, úgy gondolom, rá is érvényes: Egy magatartás remekműve volt.