– Quo vadis, domine? – kérdem az előlem oldalazó kétéltűtől. A papírlapból összehajtott s csővé hengeredő fehér alagútban tűnik el, amely napok óta hever az udvaron.

A tó réteges kövére, amely olyan, mint a száradt tehénlepény az azúrkék gyepen, ül ki aztán az alagútba előbb bevonuló béka.

Nagyokat pislog, amikor visszatérve a közeli boltból belépek a kertkapun. Nem engem néz. Azokat a szállongó pihéket, lassan hulló gaztörmeléket bámulgatja, amely a szomszéd ház fala és a rakott kőkerítés szögét befutó borostyánból hulldogál. Feketerigópár rakja a fészkét, a kert leginkább védett helyére, mert a mély állóvíz miatt arra nem térülhetnek el sosem a kutyák.

Mi tagadás, a mai nap elmúlt. Délelőtt Kálvin Jánostól silabizáltam Jónás próféta könyvéhez írt s a hallgatói által följegyzett, abból nyomtatott beszédét, aztán Baltasar Graciántól a viselkedéstant, és még Luthert, Pascalt, valamint Jacobus Paleologust. Érdekelt, hogy a reformáció-ellenreformáció korában hogyan is körvonalazódik a nevelés számára a kialakítandó személyiség. Ebédig bírtam a szövegek terhét. Aztán nekiálltam csípős paprikás-fokhagymás spagettit főzni, amelyet, mint mindenkor, száraz olasz fehérborral öblítettem le, és álom nélküli alvásba zuhantam. Kettőkor ébredve a japán kertekről lapozgattam egy fényképalbumot, majd a sajátomban gyomláltam ki néhány négyzetméternyit a tyúkhúrtól és a pongyolapitypangtól. S elviharzottam a legjobb veszprémi cukrászdába, egy-egy almás mák- és karamelltorta-szeletet tömtem magamba, majd harmadéves hallgatóimmal az őszi, velencei lehetséges terepgyakorlatot beszéltük át a tanszéken. S végül, hogy eredményes legyen a nap, a garázsban februártól heverő virágmagvakat cserépbe ültettem, a legényvirág, a nyári viola, a dísznapraforgó eddig még nem nőtt nálam, hátha szeretni fogják a helyet, pálmakáposztáról pedig sosem hallottam, bár déli piacokon láttam már közülük. Mint a szökőkút formájúan növekedő erdei pajzsikák, örvösen egymásra borulva ágaskodnak, csak éppen kelkáposztaként vastagok és húsosak a levelek. Vízigényesek, de mediterrán karakterükért érdemes megpróbálni az ültetésüket.

– Quo vadis, domine? – teszem fel a kérdést többször is magam számára, mániákusan, de csak egy templom képe körvonalazódik előttem. S az illattal körbelengett bokoré. A csillagjázminé.

Átvergődöm három héten.

Elzavartam magamat Strassbourgba, majd napnyi itthonlét után Marokkóba. Marokkóba, ahova időtlen idők óta vágytam, felszabadulásért! Az utóbbi öt nap Pécsett tanítottam, vizsgáztattam, Veszprémben megtartottam (megtartottam? – közönyösen és nyilván érdektelenül: letudtam) az óráimat, a diákköri megmérettetést levezettem, ugyancsak a pokolszerű Pécsett. S másfél nap alatt kijavítottam több mint százhúsz, hibáktól hemzsegő zárthelyi dolgozatot. A kert, a kertem, tavaszi pompájában áll: ma felvételeket készítettem a virágzó növényfajokról-fajtákról. Köztük a kakasmandikóról, gólyahírről, a vadmandulának nevezett, de a mandulákhoz semmi közelséget nem mutató bokorról, a fantázianevet viselő tulipán- és nárciszváltozatról, néha eszembe jutott és megborzongatott a látásproblémám, és nézegettem az egyetlen marokkói verstöredékemet.

A napnak azonban vége. Túl az ólom szkafanderekbe bújtatott tevékenységeken, nem készítek egyenleget. Megnéztem ugyan, a Skype-on mikor bukkant fel legutóbb B.: utoljára 9-én, s ma délelőtt is, valamikor fél tíz után, egy-két percre. Kukkoló vagyok, aki mindezt szégyelli? Ez sem számít. Tehát tudom, s ez megnyugtat, hogy él, teszi a dolgát, s feltehetőleg a szobányi brüsszeli lakásban ülve nyitotta ki a számítógépét. Véletlenül telefonhívást kezdeményeztem, egyetlen mozdulat elég volt, de mert B. komputere nincs bekapcsolva, nem vehette fel. Legközelebb, ha kinyitja a gépét, látja jelentkezésemet. Biztosan gondja lesz vele. Nem hihet mást: jelentkeztem nála. Ha másból nem, ennyiből tudja, élem tovább azt, amit úgy mondanak azok, akik maguk ilyesmiben tevékenykednek, az életet. És azt: mindennek vannak kihívó pillanatai.

A reggel. Kávé, szájszag, bedagadt szem, vizenyős nyálkahártya, püffedt boka. Bélsár, vizelet, slejm. A fény ragyog, héthatárosan. A házak között, a lépcsőn siet el valaki, a cipőkopogás felkelti a kutyák érdeklődését, s a puli hamarosan oly keserves vonyításba kezd, mint aki tudja, ki a cipők imbolygó léptű gazdája, s hívja magához, vissza, vissza, foglalkozz velem. A két kutya üvöltözésébe, mert a süvölvény Kicsi tercel Adél rekedt hangja mellé, bekapcsolódik a tavi béka. Itt éldegél három-négy éve a tóban, ebben a tavirózsás-vízitökös összkomfortban, ahol néha sulyom terem, sárga virágú mocsári liliom él, s minden nyár közepén kivirágzik a vad helyről bekerült réti füzény, a teleket a mindenkor vastagra hízó jég alatt vészeli át, s olvadáskor petéket rak, kocsonyás burokba vont gyöngysorba fűzi mákkék békapetéit, s a párja honnan kerül elő majd hová húzódik vissza, nem is sejtem. A béka, telektársam, egyedül tartózkodik, s hímje, ha már megtermékenyítette, s az utódai, ha felnövekednek, sietősen elvándorolnak a kertből. A tavi béka, ahogyan fajára jellemző, a hátán gusztusos, élénk és zöld sávot visel, amúgy zaccszerűen barna bőrű. A szeme fénylő, hol kék, hol zöld, hol opálszürke, az ég színétől változó. Békánk, figyelmeztettek a szomszédok, legújabban közösséget vállal a kutyákkal, s ha azok ugatnak, a maga recsegő kétéltűhangjával bekapcsolódik a ricsajba. Átment házőrző békába, deklamálom, valóban, hümmögök hozzá egy jambikus lejtésű káromkodást.

Kicsi kitúrta a kertből a lapocskát, amelyet növénytáblaként használok. Nem képes elviselni a frissen ültetett növények tövében a feliratos táblácskákat, s ezzel mintha a kedvemben járna. Magam nem ragaszkodom e sebtében készített jelzésekhez, de jobb, ha addig, amíg be nem gyökeresedik az apró, ápolásra szoruló szerzemény, ott áll a tabula, jelzi a helyet, ne lépjek rá, ne gyomláljam ki, s ha arra járok, öntsek a tövére kortynyi vizet. Kettő a továbbiakban nem állít meg, a Mentha spicata var. Crispa és a Coctail rózsa jelét a gyepből szedtem össze, de többé nem viszem vissza oda, ahonnan buzgó kutyám elemelte. A marokkói menta az arabok illatos teafüve, néhány frissen vágott hajtását forrázzák le a lobogó vízben, hogy aztán a kis fémkannányi folyadékot mézzel ízesítsék, elhűtsék, s testmelegnél forróbban kortyolgassák. A teraszon, valahol a nyugati tengerpart déli részén, ahol először ittam ilyesmit, a két arab úr kézjelekkel adta tudtomra, hogy a folyadék gyomorbajok kezelésére szolgál. Ugyan véznaságuk ellenére egyiküket sem láttam gyomorbetegnek, mégis a zöld, sűrű levet iszogatták. Fodormentabokrom egyelőre apró, meglehet, mert árnyékos helyre került, még nem zamatos, nem illatos; nem tudja magát kelletni. Nem is lesz belőle jó ideig tea.

Közben megérkezik 2007 júniusának vége, a mindenhol sárga és édes illatú, sokszor kopár, sokszor narancsfalevél-hars Marokkó után átzúgtam a komor Montenegrón, majd rá néhány hét múlva Dalmácián, Zadartól a kőfejekkel kirakott templomú Sibenikig autózgatok oda és vissza, és elhatározom, hogy a továbbiakban a Kornati-szigetekhez elvezető Tisnóban fogom az életemet leélni. A vizsgaidőszak elmúlt, s el az Artisjus 100 éves évfordulójának ünnepe, amelyen életem első jelentős irodalmi díját átadták. Néhány napja elkezdődött a nyár s az újabb rózsatanulmány-írás ideje.

Csütörtök. B. szombattól nem lépett be a Skype-ra, úgy vélem, új elérhetőséget kreált magának. Tegnapelőtt – két hónap óta először –, amikor rákattintottam a nevére, a mozdulattól kinyílt az arcáról készült fénykép. Mintha megdőlt volna a képe. Tavaly ilyen tájban készítette ezt a megbillent képet, s akkor rakta ki, hogy lássam, ha szükségem lenne rá. Hogy talán más is lássa, ha akarja. Észreveszem, 14 regisztrált ismerőse van neki, mintha nagyobb lenne ez a hajdani számnál, nem tudom, nem érdekes már. Először érzem, hogy kopnak az emlékképeim, s az, amit eddig úgy akartam, most meg rémít, hová tűnik el bennem egykori szerelmem, s a szépnek és boldognak hitt közös sorsunk?

Tegnap kiszenvedett Fidó, Kristóf keresztfiam családjának vaddisznósörtés kutyácskája. Annyi idős volt, mint Adél. Kristóf említette a telefonban, hogy néhány napja rosszul érzi magát a kutya, szívelégtelensége alakult ki, s a keringési zavartól fulladozott, szüntelen hányingere kélt, emiatt öklendezett és teljes testében remegett. Ott volt, amikor az orvos beadta neki a végső, a halálát okozó injekciót, s ő döntött úgy, hogy az ebet hamvasszák el.

Fidó tavaly két-három hétig nálam nyaralt, gazdák híján, akik valamerre járták a világot, s útjukat kutyájuk nélkül gondtalanabbul tehették, épp akkor, amikor B. meglátogatott.

Tavaly év végéig igyekeztünk havonta legalább egyszer találkozni, négy-öt napra, de általában egy, néha pedig két hétre egybeköltöztünk. Fidót B. nem kedvelte, azt hiszem, minden kutyától tartott, sőt nem csak az ebektől, hanem bármitől, ami mozog, még az ilyen kályhacsődarabnyi apróságoktól is. Adélt félig komolyan, félig tréfásan szörnyetegnek nevezte, hessegette magától, máskor pedig, mint aki szoktatja önmagát a veszedelemhez, megsimogatta.

Nem úgy Gábor, akit, ha a kórházi kezelésekből szabadságra küldtek, ide betérő nagybeteg. Gábor órákat tud velük eljátszani, és mindenféle titkos helyekről csokidarabokat szed elő számukra. A kutyák élvezettel ugrálják és szagolgatják körbe, s mindent igyekeznek fölfedezni rajta, hátha rálelnek a titkolt jó falatokra is. Gábor az elmúlt félévben nagyon ritkásan jelentkezett, sejtem, azért, mert hol rossz, hol az elviselhetőnél is rosszabb az egészségi állapota; most azonban éppen Koreából írt, s a reggeli permetezés után fogadott a képernyőn sietősen skribált, félregépelésektől hemzsegő, ékezeteket elvesztett, szomorú hangú levele:

Aztán nekiállok az egyik aggasztóan érzékeny rózsával pepecselni.

S csütörtökön, konstatálom, mindenkor ezt teszem. Szőregen ajándékba kaptam a futórózsát, amely az erdei rózsákhoz hasonlóan valódi liánnövénynek látszik: a gallya gyufaszálvékony, könnyű, hajlékony, hosszú, s ha hinni lehet a fajtaleírásnak, akkor akár háromméternyire is képes nyúlni. A tüskéje kampós végével visszafele hajlik, ez arra szolgál, ha idegen fák lombja-gallya közé kúszik, tudja magát tartani, s ne hulljon le a mélybe. A levelei módfelett szépek, sötétek, fényesek. A neve pedig: Quickstep. 2001-ben vezették be, ekkor vették föl a hivatalos listára, azazhogy bejegyezték, a létezés rangjára is emelték – s ha jól láttam, néhány tíz darabot nevelhettek belőle a szőregi rózsaföldön. Ennyi változat-rokona létezik – azaz ennyi egyed, amelynek azonos a genetikai állománya, azaz nem is rokonok, hanem egyetlen egyed részei. Bonyolult dolog ez a rózsáknál – egyetlen élőlény sok-sok azonos tulajdonságú egyedben létezik, az egyik Szegeden, a másik Veszprémben, a harmadik ki tudja, hol, mégis egyetlenegy test részeinek tekinthetjük biológus szemmel.

Valahogy így élnek azok is, szögeztem le bátran, legyenek bár egymástól kontinensnyi távol, akik valaha szerették egymást.

A furcsa, hogy ez a rózsa nem használható vágóvirágnak. S nem hoz termést, azaz nincs csipkebogyója. Valami hiányozna belőle? S hiányzik-e a szépség a legújabb rózsaváltozatokból, amely az illat alapján lett szelektálva, s nemesítve, s én éppen nem találom őket megnyerőnek, avagy az ízlésem biztonsága foszlott szét?

Holnap indulok haza, s e ’haza’ felett hosszan eltöprengek, anyámat ellátni-felügyelni, írni tovább, ha időm engedi, a rózsa reneszánsz történetét. A holnap újabban kétséges.

A cserépben kicsíráztatott, arasznyivá nyurgult pálmakáposztát az autó mellé teszem, nehogy itthon feledjem. A kert középső teraszába, a csapnál álló hortenzia és a madaraknak termő fekete ribizli közé három tövet kipalántáztam, annyi nekem elég lesz, a többit szállítom haza: ha zöldségnövény, anyám, mint bármi újdonságot, kedvelni fogja.

Budapesten ér utol a veszprémivé sikeresen átformálódott s helyét ügyesen megteremtő Ottó, a Vajdaságból egykor átmenekült költő mobiltelefonja. Adél testvére, Ancsa kimúlt. Ancsa, a mindig tépett szőrű fürtös puli, annak ellenére, hogy kisebb testű Adélnál, ingerlékenyebb kutyává öregedett. Megfeledkezett rólam, első gazdájáról, acsarkodott, ha találkoztunk, bele-belekapott a nadrágomba, s egy-két alkalommal akkor is, amikor néhány napra visszahozták felügyeletre, és Dugó anyjához, illetve a testvéréhez játékra, leginkább a riadtsága és, vélem, ebből fakadó agresszivitása okozott számomra gondot. Elvajdaságiasodott – gúnyolódtam, piszkálódtam Ottóval. Nem tudtam magamhoz szelídíteni, s kölyökkora helyszínére sem emlékezett vissza, holott néha velem töltött, hogy emlékezzen, négy vagy öt napot a paloznaki szőlősben, ahol egykor teljes családjával élt együtt – s onnan került Ottóékhoz, azaz Ottó tündérszép kislányához, Noémihez.

Akkor éppen a cserépkályhát rakták, a zöldszínűt, s a fugázó festékbe minden kiskutya belemászott. A teljes kutyaalom megzöldült, az anyjuk, Dugó rémülten próbálta visszaszínezni őket, sikertelenül. Csak az anyai nyelv lett zöld a buzgó nyalástól, s a mancsai, mert a bohóckodó kicsiket le kellett szorítani a földre, hogy ne iramodjanak a kitartó tisztogatás elől messze.

Adél újabban nehézkesen mozog. A kutyaszagot, amely intenzíven árad a bundájából, naponta igyekszem kimosni, korábban ezt a húgyszageredetű ammóniabűzt nem éreztem párologni belőle. Budapesten a tápkereskedő ismerőstől ajándékba kaptam egy flakon kutyadezodoráló szert, de azt nem vetettem be. A kocsit Budapesttől Monostorpályiig hol az ablaküveg leengedésével, hol a légkondicionáló levegőkeverésével szellőztettem. Adél az ülésem mögött lapul, mozdulatlanul, ha a jobb kezemmel hátranyúlok, s kitapintom szőrös fejecskéjét, remegő orrát, érzem, pattanásig feszült. Itthon, anyáméknál, nem ugrik ki a helyéről, mint máskor, nem szaladt farkcsóválva üdvözölni a két helyi kutyát, az embereket, szinte beékelődött a padlón, az ülésem támlája és a hátsó ülés közé, s hogy megpróbálom kiemelni, morog, felhúzza ínyét, kimutatja foga fehérét. Az első mozdulat talán fájhat neki, mintha csípőjével, hátsó lábai ízületeivel történne valami, de aztán igyekszik rohangálni, s mutatni ügybuzgalmát, tenni kutyai dolgait.

Ma, ha tehetem, François Rabelais-t és Janus Pannoniust olvasok. Élőlény-idézéseik többsége növényt állít előtérbe, állatokról már-már semmit se tudnak. Azaz, ha tudnak, azok allegóriáknak látszanak, keresztényies fogalmaknak, többnyire bibliai eredetűek. S olvasás közben rá-ránézek a szüntelen étel után sóvárgó, egyre nagyobb fenekű Adélra. Az időnk menete, amelyet anyánkkal töltök, a szokásos amúgy: reggel hét után, fél nyolc előtt ébred. A mosdását, ha nincs itt a gondozó, s apám másfelé jár, ma éppen pergetni vonul, a méhek begyűjtötték, amit a napraforgóból lehetett, s el kell, állította apám tegnap, hogy fél napot velük tölt, venni, nos, a mosdását ilyenkor anyám macskamód és maga oldja meg.

Alapos fésülködés és kencélkedés után reggelizünk. Ő két szelet pirítóst. Ma vastagon megvajaztam, ahogy én szeretem, s raktam rá gépsonkát és paprikát. S zöld teát itatok mellé, nem tudom, kitől, sárgadinnye-illatú teafüvet kapott, azt főzöm bele a vízbe. Hosszan rágicsálja a kenyeret, s közben megbeszéljük az ebédet – azaz én elmondom, mi a választék, amiből ő kiválaszthatja a megvalósítandót. Hagymaleves és rántott padlizsán, illetve csillagtök a mai étek. Saláta nem lesz, közlöm vele, mert a faluban éppen nem kapható paradicsom, a kerti tövek pedig nem teremnek. Felajánlom a kaporfőzeléket, a rántott zöldségek mellé, de finnyásan elutasítja. Valóban nem illenek össze.

Kilenckor a sós fürdővízben ázik bal keze, s időnként megmasszírozom béna, a meleg vízben elernyesztendő karját, amelynek görcsbe keményedett izmai, ha nem figyel rá, kissé el tudnak lazulni, s nem úgy néz ki, mint egy halott madár lába. Egy óra után veszi ki a víz alól a karját, letörölgetem, víz áztatta bőrét kamillás kézzel bekenem, majd előszedeti velem a gépet, amelynek pedáljára, ha rátesszük a kezét, s hacsak le nem csúszik a tenyere, mozgatja felső végtagjait. Egyedül, magától már nem mennek ezek a mozdulatok. Ugyan nem a könyöknél nyitja-hajlítja kezét, mert rádöbbent, hogy az nagyon is fájdalmas, vagy legalább nem kényelmes. Így a pedálmozgás ritmusára, hol előre, hol hátra dűl, s változatlan szögben marad behajlott és rögzült karja. Közel 300 tekerést engedélyezett legutóbbi ittjártamkor magának, ami 9 perc, látom a gyógyeszköz kijelzőjén. Ahhoz képest haladás ez, hogy fél év után még mindig 3 percnél és 180 tekerésnél tartott, és sem a gyógytornász, sem én nem tudtam meggyőzni arról, hogy fokozatos terhelés nélkül nem lesz hatásos e gyógymód sem. Anyám önmagától nem emeli meg semmi tornagyakorlata számát. Letudja a penzumot, megszabadult tőle, elvégezte a feladatát, slussz-passz, kész a világ. Apám amúgy az eszköz ellen dolgozik, szüntelen sápítozik, hogy szegény anyánkat halálra dolgoztatjuk. Pihennie kellene, mondta – de fáradt gerincét kinyújtani maga hever le az ágyra.

Fél 12-ig sétálunk. Majd alig óra alatt összecsapjuk az ebédet, s meg is esszük. A délután az alvásé – amelyet magam részben olvasásra cserélek, sőt három után, amikor kiülünk a műanyag hullámlemezzel borított teraszra, a trombitafolyondár keltette árnyékba, ugyancsak megengedtem magamnak a könyvek bújását. S nincs Janus Pannonius egyetlen sora sem, amely ne B.-t idézné: hol Pécsett, hol Ferrarában, hol Pádovában járunk. Eszerint hármasban. A reneszánsz főpap, B. és én. S persze a Felvidéken is, ahová B. nélkül el nem mentem volna. Igen, ő az, aki miatt Selmecbánya szépségét, Rózsaberek lejtőit, Árva várát, Zólyom belvárosát láttam – s általuk B. Közép-Európa iránti vonzódását értelmezhettem.

Karácsonyra a Felvidékről kapott tőlem könyvet. Nem vitte magával, mondván, hogy szállítsam én utána majd, autóval. Erre nem került sor. Néhány ruhadarabja is itt maradt.

B. hajdanában arról beszélt, ha lesz ideje, regényt ír a Zakopane környéki guralokról, akik a birkáikkal egyetemben a havasokra húzódva jutottak el román földről északra, s még csak a nyelvüket, emberkerülő magányukat se cserélték le. A guralok értelemmel látják el a nyájat megtizedelő medvéket és farkasokat, megértik az állatokat, miként az ellenségét is kiolvassa idővel és számításba veszi az ember.

Anyám egész nap fel-alá járkál, azaz botozik, mindenhez megjegyzést fűz. A rózsabokor tövéhez, a csodatölcsér mellett nőtt gazhoz, a tyúkok etetéséhez, a szeméttel megtelt kosárhoz, a kiszáradt földű virágcserepekhez ugyanazt a szót tűzi. Valamiért a csibéit egybetartó tyúk kotyogására emlékeztet, bár nem azért, mert más se hagyja el ajkát, mint a titi, a titi. Mondom neki, ideje lenne új szavakra találnia, csak elkerekedik a szeme, és mosolyogva himbálja a fejét. Reggel megmérte magát, 70, talán 71 kiló. A húgom szerint ez megfelelő testtömeg, volt már 10 kilóval nehezebb, s keservesen lehetett visszafogyasztani.

A kert mindeközben néma. Nincs jelene. Virágzik a pillevirág, feléled a tegnap kipalántázott pálmakáposzta, egymás után bontja szirmát a cirmos kardvirág, s a tök tojássárga színű harsonáiba tévedt s abban döngicsélő dongókra és legyekre minduntalan rászagolnak a kutyáim, s hogy orrukba belecsípnek az ízeltlábúak, kutyamódú jajgatásba kezdenek. Este, a baromfik bezárásakor egy nyúlfival futok össze. Két lábon ülve ágaskodik a kerítésre hajló s visszaeső lilaakác hajtásai felé. Zabálja a lila fürtöket, s meg se rezdül, hogy elhaladok mellette, majd hozzáhajolok, egészen le, a füleit is megérinthetném. A kutyáim pedig némán és rettegve nézik a drótkerítés biztonságos hálója mögül, miféle újdonsült fenevaddal barátkozom.

Július van, nyolcadika. Harminc évvel ezelőtt már átvettem az újszegedi tornacsarnokban tartott egyetemi ünnepélyen a diplomámat, negyven éve pedig a hetedik osztályos értesítőt, a falusi, akkor még Kilián Általános Iskola évzáróján. S Janus Pannoniust biztosan nem olvastam sem ekkor, sem akkor. Hosszú idő telt el ahhoz, hogy valami közöm legyen a reneszánszhoz. A bizánci ortodoxiához vonzódtam inkább, egészen addig, amíg ki nem zártak Romániából és Szerbiából, s ezáltal Görögországból is.

Fél hat, hűvös reggel, a szőlőinda végén harmat hintál. Szedret szedek, laposka tányérra, ujjbegynyi kékeslila és érett gyümölcsök a fehér porcelánon. Ízlelem, megelégedetten, ez a nap se telik el akkor öröm nélkül.

Estig a kezem bőrén marad s a kékesből szürkévé fakul a szeder leve. Aki akarja, láthatja… – írom, és befütyül a mondatomba a sárgarigó. Repül át a ház felett, Szilvási néniék kertje fölött száll már (de az a kert, jut eszembe, már nem is az, rég elholt a tulajdonos, rég megvásárolták azt, s kiirtották belőle a rigó szerette körtefákat, szilvákat és birseket), jelzi s dalával kijelöli kertnyi terű létezését. Furcsán billegdél, hallom, miként surrognak szárnyai a levegőben. Elképzelem a színét a nyakán, a farka hegyén, a csőre alakját és a gombszemét, még mielőtt meglátnám. Mondat cementjével öntöm körül, s hogy befejezem, s pont kerül a szavak sorozata végére, mozdulatlanságba dermed, s belejegecesedik a szöveg életébe. Erről az alkalmi és talmi mennyországáról nem tud, úgy suhan át rajta, mint alagútjában a vonat, hallom s megnyugtat távolodó hangja, a szomszéd kertje fölött szinuszhullám szerinti ritmusban emelkedik-süllyed, halad előre önmaga idejében, s erre a pillanatra összeáll a rég volt Szilvási néni gyümölcsfákban gazdag kertje is, sok-sok pöttyös levelű szilvafájával s illatos birsével.

Leírtam s már látom is a madarat. Valóban sárga.

Három hónap is eltelik, mire visszatalálok magamhoz, a mondataimhoz.

Hagyom, hogy szétmosott ruhákként kiszitásodjanak az emlékképek. Szertefoszlanak-e valaha is, kétlem. Mintha romlanának, vesztenék kontúrjukat, hogy aztán váratlan pillanatban ismét felvillanjanak és megdermesszenek. Nyúlok a kávéért, s nem tudom, rakjak-e magamnak cukrot vagy sem? De miért raknék, rég nem édesítem italomat ezzel a szerrel. A zöldségesnél téblábolok, miféle gyümölcsöt vegyek, hiszen egyedül vagyok, hogy sokáig eltart, hát ne romoljon rám, és a barackból, szebb és drágább almából vásároljak, hezitálok, hogy aztán a szilvából válogassak, amit leginkább nem szeretek, de B. annál inkább kedvelt, vagy, ha maradok a baracknál, akkor párjával veszem a darabokat. Az ételből a szükségesnél nagyobb mennyiséget halmozok fel, s ha valami olcsóságra bukkanok, abból bespájzolok.

B. édesanyját személyesen nem ismerem. A testvérei közül az idősebb nővérével találkoztam, voltam, nem tudom már, mert nem akarok vele tisztában lenni, kétszer-e vagy háromszor gyerekkori otthonában. B.-vel töltöttünk a falujában néhány napot. Nővére áfonyát szedett nekünk, a vérképző szervekre hatásos gyümölcsöt. Áfonyát az út mellett is árultak, befőttes üvegekben, s mindenféle füstölt, fehér kérgű, sárga és még sárgább, kúp alakú sajtot. A falu fölött éjszaka villanykörtékből formázott kereszt világított, mutatta az eltévelyedők számára a helyes utat: számomra valóban, mert a hegyi kanyarokban szüntelen elvétettem a megfelelő irányt, s tekintetem minduntalan a hegy magasában riasztóan villódzó, erőszakos jegyet kereste. A faluban sok-sok kutya élt, s napközben dülöngélő férfiak játszottak a jószágokkal: ott tébláboltak a kocsmaszerű boltocska előtt, támasztották a kerítést vagy a házfalat, s az ebeknek dobáltak ezt-azt. Asszonyokat reggel és este láthattam leginkább, máskor a kertben hajladoztak. Avagy a hívatlan idegen szeme előtt láthatatlanokká váltak?

B. nővérének udvarán több hatalmas fa nevelkedett, s télen kettőn is előpiroslottak az ágak közül az almák. Magasabban voltak-e vagy csupán feleslegesnek bizonyultak, esetleg a madaraknak hagyták? Mifelénk, mármint a szüleimnél, ha nem tudtuk leszedni a kihajló ágon himbálózó gyümölcsöt, a magasba kúszott indájú szőlőfürtöt, hagytuk, jó hangosan ismételgetve, hogy az Isten is meghallja, kell az az ég madarainak. Aztán, ha eltűnt, jóleső érzéssel vettük tudomásul, hogy érte jöttek, s okkal nem szedtük le fájáról a gyümölcsöt. A konyha ablakából mindkét télen is termő almafára láttam, a féloldalán piros, bizonyosan megfagyott gömbökön csúcsos hósapka ült, hiába hajladoztak a szélben a gallyak, a mikulássapka-forma képződmények nem hulltak alá.

Legutóbb is oda készültem, hozzá, húsvétra. B. megvette magának a repülőjegyet, oda és vissza, nem kérdezte a véleményemet. Magyarázkodott, hogy ez lenne a legolcsóbb: utazzak hozzájuk kocsival, járkálunk a környéken, vagy nem, s onnan repül vissza Brüsszelbe, én pedig jöhetek kocsival, Veszprémbe. Ő szerdán megérkezik, amikor én még Strasbourgban tartom az előadásomat, s én akár szombattól hétfőig vele lehetek, ha baj nélkül közlekedem. B. félt az autótól, szorongását azzal oldotta, hogy olvasott vagy újabb idegen szavakat tanult. Avagy szunyókált.

Legutóbbi alkalmunknál a Krecsik nevű kutyával, nővérük házi jószágával fényképeztette le magát.

Adél ma reggel tejet kapott, s nem hatott rá jól. S mert a hátsó két lábát és a farkát egybekötötte a hosszú szőrébe belecsimpaszkodott elszáradt, tövises növény, minden ürülék, amely gyorsan távozott emésztőrendszeréből, beleragadt. Panaszosan vonul az ablak elé állított asztal alá, s onnan pillog elő, mint aki szégyelli is, de mutatja is, nagy bajban van, s ideje lenne segítséget adnom. Kiincselkedem a zugból, a slagból vizet eresztek a vödörbe, s kimosom, majd friss vízben átöblítem a farka és fara vastag szőrét. Békével tűri a procedúrát, de végezetül, amikor már kinyomkodtam elnehezült szőréből a vizet, sértetten visszavonul az asztal alá.

Borús az idő, többnyire csepeg az ég, hol meg csak borúsnak mutatja magát. Apám a felemás nyári-őszi időben, amikor egyetlen szőlőlevélnek sincs ideje a vizet leszárítani magáról, nekiáll locsolni. Reggel kilenctől, az ebéd idejét kivéve, délután háromig bőszen locsolja a kertet. Azt hiszem, a feszültséget, amely reggelre benne ébredt, csak így tudja szétmorzsolni.

A hidegfront nem tett jót anyám kedélyének, s a vérnyomása felszökött. Mivel az agyvérzése óta ez számunkra a leginkább elkerülendő, s amúgy a kisebb emelkedéstől is megrémül, kézzel-lábbal követeli a nyelve alatt elszopogatandó extra-gyógyszerét. 160 Hgmm nem oly magas, hogy orvosi segítséget hívjak, de még csak annyira sem, hogy ezt gyógyszerrel csökkentsük, igyekszem humorral kezelni a helyzetet, s pulóverbe öltöztetem, hogy ne fázzon, s el tudja kissé az izmait lazítani. Sírás lesz a vége jóakaratomnak, anyám makacsul ellenkezik, se mosdani, se reggelizni, se sétálni nem akar, csak lefeküdni, mert, mutatja, jártányi ereje sem maradt. Húgom telefonál, s elég hosszan ahhoz, hogy anyánk elfeledkezzen a bajáról, s mire észbe kap, már reggelizik. Majd mégis eltolja maga elől a sajtot, és az asztal szélére hajtja a fejét. Igyekszem az ebéd előkészületeibe bevonni, hosszan megbeszéljük, mikor kell a köményt majd a sülő oldalasra rászórni (fele időben), s a fokhagymát csak a legvégén, de aztán még néhány percre érdemes visszatolni a fóliával lezárt sültet, hogy az illat áthassa. A tejlevesbe pedig egy csipettel több sót tegyek, mint amennyit magamnak tennék, hiszen én a család többi tagjához képest sajttalanul eszek mindent. Továbbá süteményt ne készítsek, majd holnap vagy aztán.

A gyep közepén pedig ott ül a nyúlfi, mellső lábai között anyám kivirágzott Mirabilis jalapa bokra, nyugodtan zabál, mint aki körül nem is ólálkodik négy kutya. Kicsi, Adél és anyámék két alacsony növésű, ámde virsli formájú keveréke. A négyes egymást támogatva vakog, de meg nem közelítenék a békés nyuszit, mígnem Adél megunja a hiába beszédet, s nedves farkát lelógatva a földre visszavonul az asztallapja alá. S a három kutya követi, végtére is a nagy csak tudja, mit kell egy ilyesmi helyzetben helyesen cselekedni.

Öt után ébredek napok óta. Kikászálódom az ágyból, éppen csak felkapom magamra a ruhát, s hagyok minden holmimat, úgy, ahogy este lehulltak rólam s a kezemből szerteszét a kombinált szobában, ahol, amíg itthon tartózkodom, alszom. Gatya, a trikó a fotel karfáján, a novellinók gyűjteménye a hajópadlón, a televízió távirányítója a párnám mellett. A konyhában kávét kotyvasztok, a nagyobb edényben, máris négy adagot. Mire reggeli ideje jön, akkorra kettőt elkortyolok, s a másik részén, ékezésük végén, a szüleim osztoznak. Tegnap anyám nem ivott kávét, a magasnak minősített vérnyomása miatt, délután, anyám rosszallása mellett (elvégre pazarló vagyok) én fejeztem be. Ma, bár hűvös és harmatos a reggel, de melyik jobb júliusi hajnal nem ilyen szokott lenni, emlékszem régmúlt gyerekkoromból, amikor a napraforgó-, a dohány- vagy a kukoricaföldre mentünk nagy ritkán, a tanítóföldre, miként mondtuk, mert anyám, az iskolától vagy a községi tanácstól, nem tudom tőle megkérdezni, valami földet kapott, s ráadásul ő mondta meg, mivel vessék be. Aztán felrakom főni az ebédet, sárgarépát, hagymát, tököt szedek a kertbe, s előkészítem az asztalt a reggelizéshez. A pálmakáposzták átvészelték a kiültetést, egyenesen áll mindegyik, igyekszik a fény felé, szépen nődögélnek.

A fecskék, a lenti házban, amelyben a kamra van és az egykori szénraktár, ma pedig apám asztalosszerszámai hevernek, rémülten csivitelnek. Kicsi hamarosan egy kisfecskével érkezik meg a szájában, lepottyantja elém. Fogom a madarat, hideg. Azt vélem, még éjjel halt meg, s remélem, nem az én kutyám kapta el. A veszprémi kert madárfiókáinak többnyire ő a tizedelője, semmi kétségem efelől.

Adél figyel, mit teszek. Ő nem bántja a madarakat. Az anyja, Dugó egykor elkapott egy galambot, s meg is lett érte fenyítve, annak az eseménynek a tanúja volt. A galambokat ugyan mindig szerette kergetni, de ennél nem többet. A kisfecskét kihajítom a kukába. Egykor húgommal kerti temetést rendeztünk volna neki, olyan pogány rituálé szerintit, amilyenre csak a saját törvényeik szerint élő gyermekek a képesek.

Fél nyolc van, kapom föl a fejemet, zúg a harang. Halott a faluban! Sorban a harmadik nap, amelyik így kezdődik. Tegnap kérdeztem anyám délutáni látogatóját, kik s hány évesek. Váradi nénit említik, akinek csupán a neve ismerős már. S mondják a korát. Szép kor – ismételgette a vendég. – Megérett a halálra – szögezi le végezetül. S anyám megértően bólogat.

Apám dühödten sepregeti a járdát, kinyitotta a tyúkok óljának lécajtaját, frissen készített darát borít a kiscsirkék elé, eteti őket, biztatja mind a negyvenegyet. A szomszédban kölyökkecske mekeg, ez eszembe juttatja B.-t, akinek az anyja két kecskét nevel, annak tején él. Tavaly ősszel a veszprémi állatkert igazgatójával is beszéltem, mert szó volt arról, hogy B. mamája számára viszek egy kameruni törpekecskét. Aztán lebeszéltek róla, B. szintén buzgólkodott, hogy az országhatáron történő jogszerű átvitel a kölyökállatnak kissé körülményes, rengeteg irat beszerzésére és megmutatására kényszerítenek, oltások szükségesek hozzá, s csöppet sem szokásos, hogy valaki is ilyet tenne, tehát nem könnyű az állatorvosi engedélyeket és a hivatalok papirosait megszerezni. S továbbá ezek birtokában is kétséges, hogy több határon át miként is engednek a kocsim hátsó ülésén utazó ifjú kecskével. Meglehet, ott venni, ahová viszem a jószágot, egyszerűbb és olcsóbb, mint itt. Bár itt se drága, mondta készségesen az igazgató, hiszen szemétállat, azaz arra figyelmeztet, hogy a kameruni törpe kecske tömeges, s ráadásul értéktelen.

Mosogatás közben a kezemben kettéreped a régi lapostányér. Hófehér a húsa, csak kívülről sötétebb, kérges az időtől, s a finom repedéseiben mintha teafű barna színe lakozna. A tányér alján sárga olajpetty, régi lakodalmakra emlékeztetve. A falunkban a meghívott családok lisztet, tyúkot, tojást, cukrot küldtek maguk elé, pontos időben, mégpedig az esemény előtti csütörtökre, s nemcsak tortát, édes süteményt vittek magukkal az ünnepi napon, hanem tányérokat, poharakat, étkészletet és tálalóalkalmatosságokat. S a községben mindenkinek megvolt a maga, senki máséval össze nem téveszthető jele – számomra most derült ki, a mi családunk az azonosítására az alsó karimán belül elhelyezett tojássárga pöttyöt használta.

A törés miatt dühöngök. Apám egyéb, számára rejtett okra gondol, ezért akkora dicséretet kap a pulykalevesem, amilyet ritkán kapok, és kizárólag akkor, ha ugyancsak éhes és ráadásul eltaláltam a szája ízét is. A levesbe való friss petrezselyemért végigrohantam három kilométernyi hosszúra kinyújtott falum valamennyi kisboltját – a mi kertünkben idén nem maradt meg a leveszöldség, s ami ha volt, azt elhasználták. Itt hetente biztos húsleves van, apám, ha két napig nem kapja meg, szívszaggatóan sóvárog érte. Úgy látom, az étel vált egyetlen örömévé, s mert anyám hozzászoktatta a változatos és polgárias konyhához, ha a húslevest rendre megkapja, s havonta egyszer marhapörköltet, akkor minden más változatos lehet. S mert cukorbeteg, fondorlatosan hol ezt, hol azt készítünk számára, anyámnak se árt. Sok zöldség, gyümölcs. Az ebéd végeztével (párolt, petrezselymes cukkini és szentjánoskenyeres öntött, azaz számomra is elkészíthető lepény) kitaláljuk, hogy holnap káposztás kocka legyen. Mondom, egykor, talán éppen Rómában, a Via Giulia írószövetségi lakásának jól felszerelt, kicsi konyhájában Tolnai Judit főzött kitűnő káposztás kockát, s elárulta, az a titka, hogy a zsiradékon kissé túlpirítja a torzsa nélkül lereszelt káposztát, s hogy ez jól sikerüljön, kanál répacukrot tesz alá. Szóval torzsa nélküli káposzta, cukros lepirítás, s a szokásosnál kissé több, frissen őrölt bors. És persze házi, lehetőleg lebbencstészta.

Rómában, a szálláson borsdaráló is akadt. A száraztészta honnan került elő, ugyan ki tudhatja? Talán Ottó, a lexikonista.

Holnap tehát a máról maradt leves és az ugyancsak Vajdaságból, Sziveri János feleségétől, Erzsitől származó rogácsos, azaz darált szentjánoskenyeres süti közé sok káposztás, nagy darabokra tört és főzött lebbencstészta lesz.

Pohár vörösborommal szonettnyit üldögélek az udvaron, nézegetem a nyíló kardvirágot. Igen, igen. Tavasszal, azaz májusban, amikor a lábadozó keresztfiamat néhány napra a szülei rám merték bízni, levittem Montenegróba, középkori bizánci kolostorokat nézni. Visszafelé jőve, az ötödik nap délelőttjén, csupakék égbolt alatt, telekék tenger fölött, a dalmáciai part egyik hegytetői szerzetestelepének parkolója mellett bukkantam a kardoskára (amelynek a másik neve: dákoska), apró virágja kivirított a macchiából, lila fényben ázott, úgyhogy meg kellett néznem közelről. Tavaly ugyancsak láttam közülük néhány szép példányt, Máltán, a lovagvárak és komor erődítmények alatti enyhe völgyekben, ahol kertészek munkálkodtak a fóliasátrak alatt, s a szabadban, a talpalatnyi helyeken is, minden szép, rég honos növényt kincsként megőriztek. S emlékem van még arról is, hogy először, mármint az én életemben először Görögországban, mégpedig egy szigeten pillantottam meg e virágzó növényt, Húsvét táján, a báránysült füstölt szagával átitatott Levszosz szigetén, a helyi kékbarlang felfedezésére indulva, egy nedves rét magas füvesében. Kékbarlang minden tengerparti tájon, szigeten megtekinthető, dákoska már nem annyira. A nemesített változata vált népszerűvé: de, hogy a kardvirág mikor is került be az európai kertkultúrába, nem tudom. S itt könyvem sincs alkalmas, amelyben utána tudnék nézni. Lehet, föl fogom hívni délután valamelyik kerttervező barátomat, ők mit is tudnak erről a fejedelmi, robusztussá nemesített növényről. Magam számos reneszánsz és barokk herbáriumot és florilégiumot lapoztam át, igaz, a rózsákat keresgélve, hirtelenjében egyetlenegy ábrázolatra nem emlékezem.

E nyáron nem szándékozom sehová se menni. Árnyékban heverek, olvasni fogok, reneszánsz szövegek felett töprengek, nézem a napot, s ha lesz hozzá kedvem, kerékpározom. S talán befejezem a versemet, a fehéren mint alagútjában gyorsan átvonatozó fehérről. És levelet akarok majd írni, nem sms-t, nem e-mailt, amely kommunikációs, illetve levélalakítási metódusról újabban oly sokat beszél (velem is) a csak telefonban ismert hangú Nyíri Kristóf és az időnként a kertembe is bekukkantó Pléh Csaba. Lassú üzenetet kívánok írni Tápéra, a Mesternek, aki nyáron mindig saját vidékére húzódik, s tudja, mi a lassú élet titka, majd Gábornak, a Koreában szenvedő, nagybeteg barátomnak, aki életkorát tekintve a fiam is lehetne, a szenvedésben szerzett bölcsességét látva az ükapám, és Zalánnak, régi emberemnek, aki bátorságában József Attila-átiratokat, kötetnyit írt, s bizony, a szövegkezelésben, vélem, ezzel más korszakot nyit a kortársi költészetben.

Mikor hazaérek, szombat estével, két kutyával, a teraszon látom, távollétemben kinyílt és éppen elvirágzik a cserepében a Trachelospermum jasmonoides jó méternyivé felfutott bokra. Tavaly hoztam Itáliából, B.-vel, Rómából, a Caecilia Maetella tombája előtti kertészetből. Ha jól sejtem, oda egyéb hazai írók is járnak, Róma-könyve alapján, úgy vélem, Bikácsy Gergely, és tudom, Ambrus Lajos komám, aki azon a tájékon éppenséggel szamócafát szerzett és cipelt el onnan haza, Egyházashetyére. A via Appia az, éppen az a pont, ahol az aszfaltút átvált rómaivá, amelynek elején a templom, ahol a megszállottan ateista B.-t először láttam meghatódottan krákogni, amelynek a neve: Quo vadis, domine.

B. repülővel utazott vissza Brüsszelbe, én vittem ki, a felszállás előtt sok időt hagyva, a járatához. Magam a következő napon, kora hajnalban indultam haza Veszprémbe, kocsival. Most azon gondolkodom, ugyan mi mindent tettem, hogy Rómával egyedül maradtam azon a kései délután és az este ideje alatt. Elzarándokoltam, nincs semmi kétségem, a rózsanyílásos Aventinusra, rózsahajtást törni, s közben rápillantottam kedves templomomra, amely előcsarnokában az Igazság szája tátong, s amelyet Fellini Édes élete tett messze földön híressé, olyannyira, hogy manapság többen dugják a kő szájába a kezüket, mint akik a mozaikjáról és harangtornyáról nevezetes bizánci templomocskára kíváncsiak. Eljuthattam Aszklépiosz füvetlen szigetéhez is, megnéztem az őskorszaki állatokra hasonlító Tevere-parti platánokat, majd a Campo dei Fiorén tibláboltam. Aznap estefelé elloptam két vagy három ciklámengumót a száraz földű, magára hagyott cserépből a palota udvaráról. Ittam a Via Giulia elején álló kút hűs vizéből. Megnéztem a Navona tér oldalsó szökőkútját, pantomimesek tanyáznak ott, ahonnan a legkönnyebben lehet eljutni a Pasquino-szoborig, melynek közelében tíz nappal korábban láttam a háromlábú kutyát. Dünnyögtem a mocsok és a meleg miatt. Mintha egy palazzónál rám hullt volna néhány nehéz vízcsepp is, valaki locsolta a tetőkertjét. Boldog voltam.

Rómában nem láttam a protestáns temetőt – villant eszembe, hogy reggel anyám ágya környékét raktam rendbe, s a feje feletti polcon álló könyveket leporoltam. Anyám régen szeretett olvasni, most a betűket sem ismeri fel. De akkor mit keres a keze ügyében Luther könyve? Két év kellett, hogy elfogadja ezt – s nap mint nap lapozgatta az újságokat és a húgom beszerezte színes magazinokat, s hetente egyszer logopédus is foglalkozik vele, tanulná újra a betűket és a szavakat. S közben inkább elfeledte. Először a mondatokat, majd a szavakat. Hogy a betűk felismerését ellenőriztem, tapasztalom, hogy azok sem mennek egyszerűen. Nem a kerekekkel, nem a hurkosokkal, nem a kettősekkel lenne itt a baj, mondom neki széles mosollyal, hanem mindegyikkel. Tudom, elpityeredik, s kezdi a sírást, ezért vígan terjesztem elé a gondot, s ez hatásos. Anyám ingatja a fejét, hitetlenkedik és bosszankodik, de hamar beletörődik, s legyint. Rámosolyodom, mondom, több is veszett Mohácsnál, s a mondatomat jól-rosszul megismételi.

Mutat valamit. Az asztallapon. Csipeget. Majd az ujjai közé veszi a láthatatlan valamit, a szájába teszi. Akkor elindulok, leszedem a reggelre megért szedret. Arra vár, azt sürgeti.

A kerítésre futtatott szederbokorból kirepül a tegnapi sárgarigó, csőrében egy lédús szeder. Mondogatom anyámnak, hogy ketten járunk a gyümölcsre. A rigó a szomszéd telek eperfájának koronájára telepedik, veri a lombot, úgy találom, felháborodásának ad hangot. A gyümölcsevő madarak ilyenek mind, közvetítem érdeklődő anyámnak az eseményeket, ugyanúgy a mézevőek. A kérdés taglalásába apám kapcsolódik be, van ötvenkaptárnyi méhe, onnan ered szakértelme, szemefénye mindegyik apró jószág, s ádázul gyűlöli a gyurgyalagokat, amikről pedig a mi falunk, ha másoknál nem, de a természetvédőknél és az ornitológusoknál, híres. A nagy legelő mellett, ahol olajat fúrva meleg vizet találtak a mélyben, a sárgahomok dombjainak meredek falainak üregeiben költenek messze híres gyurgyalagjaink, sokszor száz is, s nincs év, amikor néhányat ne mérgeznének meg közülük a helyi méhészek. Köztük apám.

Rómában sárgarigót se láttam. Máshol se. Ez a költöző madár számomra csak Monostorpályiban él, s a fészkét meg tudom mutatni, gyerekkorom magas fái egyikének lengedező koronájában. Az ecetfát nevezném meg, annak pirosra színeződik a lombja, talán azért. Amúgy abban meg nem marad ez a madár, büdös lenne neki. Az ecetfa valóban kellemetlen szagú, poloskára emlékeztet, illetve engem a búbos bankára, amely bár legalább oly szépséges, mint a szajkó, illetve a sárgarigó, de a fészkét kölyökként onnan ismertem, hogy messzire szaglott. A szemközti szomszédunk, Vilma néniék házának hátsó eresze alatt évekig költött a visszajáró búbosbankapár, a kicsik pedig, hogy nem tudtak repülni, rendületlenül kidugták farukat a fészekből, s alászartak. A ház tövében nődögélő ecetfabokorra. Ezért számomra egymáshoz tartozik a két odor.

De láttam, mert Róma mindig tartogat meglepetéseket, olyan házfalakat, amelyeket embermagasságig beborított a gyapjú. A téglavörös, lóhúgysárga, fakult terrakotta színű, kopott házfalak vakolatára kiült, hosszú kristályszálaiból prémet vont a salétrom, bodros bárányokká alakította át a középkori lakótömböket, s lakókból pásztorok családjait formázta meg. Mondják, ha levizelik az ilyen házfalat, akkor néhány óra alatt, addig a magasságig, amíg felszívódik a vizelet, tovább vastagszik a fal gyapja, s tanúsíthatom, ezeknek a sikátorokban álló, bundás házaknak erjedt vizeletszaguk van. A friss vizelet húslevesszagú, de az öregedéssel ammónium-, majd annál is szúrósabb, amolyan pokolbűze keletkezik. Rómában vissza-visszajártam ezekhez a rettenetes bűzű házakhoz, mit sem törődtem, hogy beleszédülök a penetráns odorba, ujjbegyeimmel belenyúltam az úri gallérprémbe, a birkabőrtakaróba, s Holbein meg Cranach figuráit láttam magam előtt, hogy én is olyan, nyakat beburkoló, magas és széles gallért adó prémekbe akarom a hangszálaimat burkolni. Mint Luther, Melanchton, Rotterdami Erasmus, Vives vagy éppen Montaigne.

Akkor pedig Luther, avagy a medgyesegyházai fényképmesternek bőrkucsmában és bekecsben pózoló nagyapám kényes, énekhez szoktatott torkát nem is bárányprém gallérral övezte, hanem hófehér, puha, éghetetlen azbeszttal? B. szerint költészeti kérdésekkel, vagy akár az azzal rokonságot tartó problémákkal ne foglalkozzak.