Tudni szeretném, mi lehet Svájc első maradandó jele a tudatomban. Mi az első szó, mi az első fogalom, mi az első tárgy, mi az első kép, ki lehetett az első svájci, akinek az alakja megragadt. Nem a hegyek. Nem Heidi. Nem Keller, nem Hodler, nem Giacometti. Nem a katonai bicska. Nem az óra, habár aranyműves nagyapámnak szép fedeles svájci zsebórája volt. Nem a sajt. Nem a csokoládé. Nem vörös alapon a fehér kereszt. Ahogy nyomozok az emlékezetemben, egyre világosabb, hogy a svájci menlevél, a Schutzpass volt a legelső.

A huszadik század leghidegebb telén, amikor a német csapatoktól megszállt, orosz csapatoktól ostromlott, nyilas különítményektől rettegő Budapesten az üldözöttek svéd, spanyol, vatikáni és svájci menlevelekkel próbálták az életüket menteni, mindössze kétéves voltam. Semmire nem emlékezhetem. Ennek ellenére vannak ellenőrzött emlékeim. Szókincsem háborús alapszavairól nem beszélve. Óvóhely. Légiriadó. Ezek voltak az első összetett szavak, amelyeket már jóval korábban, hibátlanul ki tudtam mondani. Bácskán ültem a nyilas körvezető ölében, és azt játszottuk, hogy a frontra telefonálunk apukának, forgathattam hozzá a kurblit. Nagy, feszes hasa volt a nyilas körvezetőnek, s ezt valamiért igen vonzónak találtam. Figyelem, figyelem, vigyázz, Bácska, Baja, légitámadás. Ez volt az első mondatom. Apám akkor valójában már hónapok óta egy budapesti bérház pincelabirintusába volt befalazva harmadmagával. Hamis papírokat gyártottak az üldözötteknek, és január közepéig röplapokat nyomtak az illegális kommunista mozgalomnak. Arra is emlékezni vélek, hogy apám legidősebb, eleganciában felülmúlhatatlan nővére rendelkezett svájci menlevéllel. A svájci menlevél az én fejemben ettől kezdve az eleganciához kötődött. Elegáns embernek svájci menlevele van, ez mélyen megült a tudatomban. Nem volt könnyű megszereznie, örült neki. Örömére határozottan emlékezem. Arra is emlékezem, hogy valamilyen szervezési komplikáció miatt az ő menlevelén szerepelt a férje és már nagyobbacska lányuk, Vera unokatestvérem. A közös okmány elvileg azt követelte, hogy a nap huszonnégy órájában együtt maradjanak. Mulattak a dolog lehetetlenségén. Kinek ezért, kinek azért, éppen a közös túlélés érdekében mindig el kellett valahová mennie. Vízért, élelemért, az öreg szülőkről gondoskodnia.

Megkérdeztem Verát, aki most Torontóban él, hogy valóban így volt-e. Megerősítette. Akár az ostrom idejéből származnak az értesüléseim, akár a háborút követő évekből, mikor is a felnőttek sok mindent és mindig újra szenvedélyesen megbeszéltek, bizonyos, hogy a tudatomnak Svájcról a Schutzpass az első felfogott jele. Meglehet, hogy nem megalapozottan, de Svájc hatvanöt éven át pozitív jel volt a tudatomban. Vera szerint a svájci menlevelük hamis volt. Erre inkább a körülményekből következtetett, mivel a szülei ilyesmiről nem beszéltek előtte. Bizonyára jobbnak tartották, ha veszélyes dolgokról nem tud. Amikor itt tartottunk a megbeszélésben, Svájcra vonatkozó első emlékeim közege igen sűrű lett. Egyszerre túl sok mindent kérdeztem, mert elfogtam az első svájci személyt a tudatomban. Hallotta-e Carl Lutz nevét, ezt nagyon fontos lett volna tudnom. S akkor hamisított menlevelük vajon nem abból a svájci felségterületnek számító házból, a Vadász utca 29-ből származott-e, ahol Lutz oltalma alatt mintegy 3000 üldözött talált menedéket. Részben cionista fiatalok voltak, akik Lutz tudtával gyártották a hamis igazolványokat. Vagy hamis menlevelük esetleg nem a saját nagybátyánk, Nádas István hamisító műhelyéből származott-e, aki vegyész volt, iratmosásban és politikai előrelátásban vérprofi. Vegyi üzemének titkos földalatti traktusát jóval a német megszállás előtt rendezte be az illegális munkára, és saját metódusa szerint tartósított élelmiszerekkel hármuk aktív túlélésére. Vera mindazonáltal határozottan azt állította, hogy Lutz nevét soha nem hallotta a szüleitől, és azt sem tudta megmondani, hogy miként jutottak a hamis menlevélhez.

Lutz embermentő tevékenységének én is csak évtizedek múltán mentem utána. Bár abban sem lehetek biztos, hogy csupán a háború után hallottam róla először. Sokáig nem láttam róla arcképet. Személye mégis úgy helyezkedik el a korai tudatomban, mintha közeli ismeretségben állnék vele. Lenyűgöző fiatalember lehetett. Óvatos, finom, kínosan rendezett, éber, fegyelmezett. Amilyen egy igazi svájci, aki tényleg rendelkezik a lelkiismeretével. A háború utáni években az embermentés heroizmusa mindenesetre sokáig foglalkoztatott, erre határozottan emlékszem. Mintha magamat kéne felkészítenem ugyanerre, s azt kérdezném, lesz-e elegendő erőm hozzá. Ha egyszer a másik nagy embermentőről, Raul Wallenbergről utcát neveztek el Budapesten, ez a kérdés szintén foglalkoztatott, mert az iskolába menet mindennap elmentem az utca mellett, akkor Carl Lutzról vajon miért nem neveztek el utcát. A legfurcsább az volt az egészben, hogy ezt nem mertem megkérdezni a szüleimtől. Amitől a hiányérzet és a rettegés a tudatomban rávetült Carl Lutz személyére. Vagy éppen fordított volt a tudat eljárása, s magát a korszakos félelmet kapcsolta hozzá Lutz személyéhez. Az is meglehet, hogy kétértelmű vagy elítélő mondatokat hallottam róla először, s ezért nem mertem kérdéseket feltenni. Életének legkritikusabb helyzetéről ő maga számolt be. A nyilas hatóságoknak feltűnt, hogy túl sok a svájci menlevél, s ezek egy része nyilvánvaló hamisítvány. Megfenyegették, ha nem segít a hamis papírokat elkülöníteni a valódiaktól, akkor a svájci menleveleket többé nem ismerik el. Ez valamennyi védencének deportálását vagy legalábbis védtelenné válását jelenthette volna, amit nem vállalhatott. Részt kellett vennie a nyilasok razziáin, és adott esetben élet és halál kérdésében dönteni, ami viszont minden törekvésével, egész lelkiismeretével ellentétben állt. A teljességhez persze hozzátartozik, hogy a nyilasok valódi papírokkal rendelkező embereket is minden további nélkül a zajló Dunába lőttek. Meg az is a teljességhez tartozik, hogy Lutz heroikus embermentő tevékenységét a gyönyörű Svájc a háborút követően hatásköri túllépésnek, a hivatali rend megsértésének tekintette, és megbüntette érte. Ami egy állami hivatalnokkal szemben végül is helyénvaló. A svájci kormány embermentő tevékenységre tényleg nem adott megbízást budapesti alkonzuljának.