Szürkületkor, amikor szinte mindig elvágyódott a csöndes, unalmas Újpestről, Csiliz Lajosné Ruckner Jolán is kilépett a lakásuk ajtaján. A színházba járó ruháját vette föl, fiát, Lalit is ünneplőbe öltöztette. Azoknak az illusztrációknak az alapján, amelyeket az ezernyolcszáznegyvennyolc március tizenötödikei magyar forradalomról szóló könyvekben látott, úgy gondolta, hogy egy forradalom ünnep. Még nem volt biztos abban, hogy ez forradalom, csak Temesvári Ervin, a házban lakó három egyetemista közül az egyik, éppen a legotthonülőbb, délelőtt szétkürtölte a házban, hogy a műszaki hallgatók délután tüntetést tartanak. Nem olyannak képzelte a forradalmárokat, mint ez az Ervin, aki be szokta hívni Lalikát a konyhájukba, hogy mesekönyvet mutasson neki, de egyszer gondolt egyet, és ráparancsolt, hogy fogja meg a fölálló faszát. A gyerek olyan görcsös állapotba került, hogy nem volt képes elengedni, csak szorította, és üvöltött. Amikor Jolán a fia hangját hallva benyitott, Ervin az egyik kezével Lali száját akarta betapasztani, csak nem tudta, a másikkal nyögve, halkan szitkozódva, hátha elkerülheti a botrányt, egyenként feszegette le a megmerevedett gyerekujjakat az ellilult testrészéről.

A kapuban Jolán és Lalika összetalálkozott a munkából hazatérő idősebb Csiliz Lajossal, aki némi vita után kijelentette, hogy a gyerek otthon marad, Jolán persze oda megy, ahova akar. Nyafogott, nyafogva beszélt, Jolán már megszokta, de most, éppen most, ezen a napon sértette a fülét. Ennek ellenére épp vissza akart fordulni (ha úgyse mutathatja meg Lalinak a forradalmat, ő minek nézze végig), amikor Csiliz azt mondta:

– Fölösleges messzebbre menned, akkor is órákon át tudsz mesélni arról, mi történt veled, ha a sarki boltból hazajössz!

Kirohant a kapun.

A nagyképű Csiliznek éppen azért részletezett minden eseményt a jelenben, hogy ne legyen föltűnő a hallgatása a múltról.

A szegedi vonattól egyenesen a pesti lakásukhoz ment. Egy szőke, kövér asszony nyitott ajtót, akinek hiába bizonygatta, hogy ő itt lakik, elébe tornyosult, nem léphette át még a küszöböt se. Oldalt hajolt, legalább be akart nézni. Amikor az előszobából nyíló nappaliban megpillantotta a komódjukat, és rámutatott, hogy “az is a mienk”, az asszony becsapta az orra előtt az ajtót.

Az utcán valaki a nevét kiáltotta, kétszer is meg kellett ismételnie, mire Jolán rájött, hogy merről jön a hang. A fekete, göndör hajú, nagyon sötét bőrű lány, aki szólongatta, közben a járókelők közt kanyarogva mellé is ért. Nagyon csodálkozott, hogy Jolán nem ismeri meg, mégis azt mondta, hogy nem csodálkozik, egy évvel fiatalabb Jolánnál, gyerekkorban ez sokat számít, a nagyobbik nem figyeli a kisebbet, a kisebb annál inkább a nagyobbat. Ő a Taglik Anna vagyis a Hancó, legutoljára a tóparton babáztak, mikor Jolán a mamájával meglátogatta a Ruckner bácsit. “Néger Hancó”, így emlegették Almáson, ez se dereng, kérdezte. Jolán bizonytalanul bólintott. Nem akadt hozzá hasonló a faluban, mesélte a lány, a családtagjaitól is jócskán elütött, például az apja vörös volt, az anyja meg szinte szőke, világosbarna. Annyian hajóztak le és föl a Dunán, partra szállt talán egy afrikai, ki tudja, nem őrizték meg az emlékezetét, ő, Hancó maradt az egyetlen bizonyíték arra, hogy ott járt. Tudja, mi lett Ruckner bácsival, szögezte le hirtelen témát váltva. Aztán rögtön közölte, hogy egy hét múlva lesz az esküvője egy Fazekas András nevű műszerészsegéddel. Talán fiatalok még a házassághoz, de a háborúban mindenki megtanulta, hogy nincs mire várni, András az utolsó évben töltötte be a tizennyolcat, többfelé is védte a Kárpát-medencét, meg is halhatott volna. A szüleinek van Budapesten egy négyemeletes sarokháza, ők Almáson meg vályogviskóban laknak, ezért az esküvővel egyidejűleg kitagadják a vőlegényét, nem baj, már béreltek egy lakást, és annyival is kevesebb lesz a vendég meg a költség.

Ömlött a szó a lányból. Kiderült, hogy András családjának viselkedése miatt nincs második koszorúslány. Hancó azonnal föl is kérte Jolánt erre a szerepre. Zavartan hozzátette, hogy viszont a fiúkból megvan mind a kettő, úgyhogy Jolánnak valahogy el kellene rendeznie az udvarlójával, hogy elengedje. Valóságos örömujjongásban tört ki, mikor megtudta, hogy Jolánnak nincs udvarlója, azonnal elkezdte ecsetelni a leendő koszorúspárjának, egy Schneider Pál nevű hentesnek a jó tulajdonságait. Udvarias, jókedvű, bármikor tud húst szerezni, mondta. Igaz, a tánc nem az erőssége, Jolán számíthat arra, hogy párszor a lábára taposnak, de ez talán nem akadály, olyan boldog lenne, ha elvállalná!

Fölháborodott, mikor Jolán elmesélte, hogy kitúrták a lakásából, azonnal oda akart menni intézkedni, Jolán vonakodását tapasztalva azonban kijelentette, hogy bérlakás esetében nem érdemes követelőzni, túl hosszú ideig nem fizette a lakbért. Biztosította a lányt, hogy náluk ellakhat egy darabig, a következő pillanatban már azt is tudta, kitől szerez egy plusz díványt Jolán számára.

Az esküvő éjszakáján kicserélődtek a koszorúspárok. A hentes átpártolt az Ilus nevű, pirospozsgás másik koszorúslányhoz, annak a partnere, a Fazekas Andrással korábban együtt inaskodó másik műszerészsegéd, egyúttal barát pedig egyre erősebben szorongatta Jolán derekát tánc közben. Csiliz Lajosnak hívták, az anyja pár hete halálozott el. Az Újpest környéki erdőben, ahol tűzifát gyűjtött, megtámadta egy veszett róka, de annak annyi szenvedés, vérfolyam, pusztulás után eszébe se jutott, hogy rókaharapással orvoshoz forduljon. A gyászra való tekintettel fölmerült, hogy lecserélik őt, csak nem volt kire, vagy elhalasztják az esküvőt, de Csiliz szinte könyörgött a barátjának, hogy ne tegyék. Maga is csodálkozott magán, mesélte később Jolánnak, amikor a lány kétheti randevúzás után eleget tett az unszolásának, és belépett a saját rendelkezésű, teljesen berendezett újpesti lakásba. Nagyon szerette az édesanyját, de most már érti, a sors akarata lehetett. Talán egyenesen a mamája küldte a túlvilágról Jolánt, mivel tisztában volt vele, hogy a fia még egy rántottát se képes megsütni. Jolán is mérlegelte a helyzetet. Megelégelte, hogy a végtelenségig szem- és fültanúja legyen Néger Hancó és a vadonatúj férj házaséletének, valamint az is sokat nyomott a latban, hogy a hentessel ellentétben Csiliz a hajnalig tartó esküvői mulatozás során egyszer se lépett a lábára.

Lalika idő előtt született meg, legalábbis az orvos kalkulációja szerint, különben semmi jel nem mutatta, hogy bármije ne készült volna el az anyaméhben. Jolán pelenkázáskor gyanakodva méregette az ivadékát. Amikor jobbra fordította a fejét, idősebb Csiliz Lajosra hasonlított, amikor balra, Kujeda Éliásra.

Jártak a villamosok, gondolta, ettől még kitörhetett a forradalom, az ezernyolcszáznegyvennyolcról szóló könyvekben azért nem közlekednek, mert még nem is voltak. Ha a városba beviszik, haza is hozzák.

Sok megállónyi utazás után, amikor leszállt, ijesztő zajokat hallott, ugyanakkor a háborúból ismerősnek hangzottak, hamar rájött, hogy fegyverropogás. Férfiakkal, zsákokkal, ládákkal megrakott teherautók száguldoztak az utcákon, néha olyan élesen csattant egy-egy lövés, hogy beugrott a legközelebbi kapualjba, de most már veszélyesebb lett volna visszafordulni.

A Néger Hancót magával akarta hívni, először őhozzájuk ment. Fénylő szemmel fogadták, mámorosan ölelgették, szorongatták, majd visszadülöngéltek a szobába a likőrös üveghez. Őt is kínálták, elfogadta. Szegény Hancó, gondolta, tizenegy évi hiábavaló próbálkozás után még forradalom idején se reménykedik abban, hogy teherbe eshet. Szólt a rádió, a szabad rádió, amit elfoglaltak a forradalmárok. Proklamációkat olvastak be, a befutott információk alapján ecsetelték a város különböző pontjain kialakult harci helyzetet, és felkelő csoportok is üzengettek egymásnak. Időnként a hatás fokozása kedvéért indulókat játszottak.

Jolán feje a több pohár elfogyasztott likőrtől zúgni kezdett. A forradalom azonnali megtapasztalása helyett végigdőlt a régi díványán.

Hajnalban azt álmodta, hogy Kujeda egy óriási konzervet nyit ki, hiába mondja neki, hogy ne, mert romlott. S lám, ahelyett, hogy szépen körbenyíródott volna, egyszer csak hangos reccsenéssel beszakadt a teteje.

*

A Parancsnok Kujeda két társa vállal nekirohant a ház rozoga kapujának, és beesett a kapualjba. Ez hallatszott be Jolán álmába, föl is ébresztette. A fegyveresek a veszélyhez szokott emberek gyorsaságával fölpattantak, megvárták, míg a Parancsnok elébük kerül, és int.

A körfolyosós udvarba benyomultak a felkelők.

Kujeda tekintélyét egy zsákmányolt kerek, lapos tárú golyószóró annyira megnövelte, hogy már soha nem szólították Falábúnak, csak Parancsnoknak.

A csoportból ketten géppuskát cipeltek, rakaszokkal, ketten páncéltörő ágyút vonszoltak, egy fiatal lány muníciós kézikocsit húzott, a többiek Kujeda egyszerű és világos kézjeleit követve puskájukkal, géppisztolyukkal elhelyezkedtek az udvar stratégiailag fontos pontjain. Ilyen volt például a két lépcsőház földszinti beugrója és a sarkok, ahonnan szükség esetén a függőfolyosókat tűz alatt lehetett tartani. Miután ez megtörtént, és elég biztonságosnak látszott az udvar közepe, Kujeda megközelítette a szőnyegporolót, levette a sapkáját, és megtörölte a homlokát. Már órák óta készült rá, hogy alaposabban szemügyre vegye az egyik elesett szabadságharcostól örökölt fejfedőt, mert amikor eltulajdonította, nem volt rá ideje. Halszálkás, zöldesszürke szövetből készült, a sildjét zsírosra fogdosták. Még a homlok magasságában körbevarrt bőrcsíkba nyomott emblémát, egy londoni sapka- és kalapkészítő cég cirkalmas betűit is tanulmányozhatta, annyira nem moccant sehol senki.

Hirtelen fejébe csapta a sapkát, golyószórójából rövid sorozatot eresztett a levegőbe. Ha a kapu beszakítása nem bizonyult elég hangos köszönésnek, gondolta, még egyszer üdvözli a házbelieket. Forradalom van, ne tegyen úgy senki, mintha nem lenne.

A házmesteri lakásból kirohant egy pocakos férfi, piszkosszürke alapon kék csíkos pizsamában.

– Miért volt a kapu zárva? – kérdezte tőle Kujeda.

Erre amaz összekulcsolta a kezét, és siránkozni kezdett.

– Kérem, könyörgöm, felkelő úr! Menjenek tovább!

– Winkler – motyogta a férfi.

Előrenyújtotta az egyik kezét, és közeledett.

– Ott maradni! – kiáltott rá a Parancsnokot fedező, Guriga nevű felkelő.

Maga Kujeda sasszemét a házmesterlakásból előkeveredő Winklernére és a húsz év körüli fiára, Sanyira szegezte. Mivel az volt a véleménye, hogy a pizsamás csupán időt akar nyerni, föltette a kérdést a kilépőknek is, csak most már sokkal fenyegetőbb hangon.

– De jó, hogy jöttek, védjenek meg bennünket! – mosolygott Winklerné.

Nocsak, ez meg barátkozással akarja az időt húzni, gondolta Kujeda, ravaszabbak, mint amilyeneknek látszanak.

– Tehát lakik vagy bujkál ávós a házban? – üvöltötte.

Winklerné szinte meg volt sértve. Biztosította a Parancsnokot arról, az ő házukban jó magyar hazafiak laknak.

Kujeda nem trécselt tovább, az emeleteket fürkészte.

Az ablakok függönyét óvatosan elhúzva, az ajtót résre nyitva, leselkedve föltűntek bizonyos lakók.

Egy második emeletinek rögtön volt is véleménye a kialakult helyzetről.

– Ránk hozzák az oroszokat meg az ávósokat!

A felesége merészen átlépte a küszöböt, kihajolt a korláton, mintha számolná a fegyvereseket.

– Mindent szétlőnek! – mondta.

Kujeda úgy döntött, hogy nem reagál, csak tájékoztat és parancsol.

– Megszálljuk a padlást. Valaki jöjjön föl velünk, és nyissa ki a följárót!

A magát pipogyának mutató Winklernek arra volt esze, hogy a fiát, aki készségesen mozdult, visszarántsa.

Kujeda rávillantotta a tekintetét Winklerre.

– Nem szégyelli magát? Aki nincs velünk, az gyáva vagy ávóspárti!

A házmester erre elengedte a fiát, aki beszaladt a lakásba a kulcsért, és duplán véve a lépcsőfokokat, nyargalt fölfelé a hátsó, keskenyebb lépcsőházban.

Kujeda mielőtt követte volna, alaposan körbenézett, és megállapította, hogy lift nincs. Nem probléma, a nehézfegyverzetet úgyis lenn vetik be, ha szükséges, gondolta. Utasította a házmestert, hogy deszkát, kalapácsot, szögeket kerítsen, kijelölte két emberét, a civilben lakatos Füstit és a szobafestő Gurigát, hogy tegyék minél hamarabb zárhatóvá a kaput.

A lépcsőházba beugró Kujeda utolérte a géppuskát cipelő Rongyost és Molotovot. Rongyos onnan kapta a nevét, hogy keresztbe hasadt a nadrágja térdnél, s nem volt ideje se megvarrni, se hazamenni másikért, Molotov pedig azt állította, hogy még mielőtt hozzájuk csatlakozott volna, Molotov-koktéllal fölgyújtott egy szovjet tankot.

Winkler Sanyi a kinyitott padlásajtó mögé kucorodott, reszketett, fülét a két tenyerével befogta, szemét becsukta, figyelemre se méltatták. Kujeda, aki még mindig parancsnoknak tekintette magát, megállapította, hogy az ellenállásnak per pillanat nincs értelme. Gyorsan határozott: a tetőn fognak visszavonulni. Az egyik sarokban elhelyezték a géppuskát, Kujeda mellérakta a kerek tárú parancsnoki golyószóróját, és sietős, ám összehangolt mozdulatokkal eléjük húztak egy szakadt ágybetétet, rájuk dobáltak pár székroncsot, hogy ha visszajönnek a fegyverekért, meglegyenek.

A padláskijárón át följutottak a kéményseprő járdára. A környék ellenállási gócaiból halk vagy hangosabb fegyverropogás hallatszott, de a tetőkön nem volt mozgás. Kujeda meghatározta a célt: elérni a tömb tőlük legtávolabbi kéményét, onnan padlás, udvar, utca, elvegyülés.

Mivel a házak nem egyforma magasak voltak, az egyikről a másikra átjutni némi erőfeszítést és ügyességet igényelt, ráadásul kapkodtak. Nem lehetett kizárni, hogy a beszari házmestergyerek elárulja az ávósoknak a menekülési útvonalat. Kujeda és Rongyos egyszerre csak roppanást, puffanást hallott a mögöttük kapaszkodó Molotov felől, s mire hátrakapták a fejüket, az már hason szánkázott a lejtős tetőn a csatorna irányába. A hófogók képtelenek voltak megállítani, akkora sebességgel érkezett, pontosabban a talpát megtartották egy pillanatra, a test azonban átlendült. Kujeda a fegyverzaj közepette is hallotta a csattanást az utcakövön. Nem szólt Rongyoshoz, az se őhozzá. Döbbenten bámulták a kéményseprőjárdára fölvezető lépcső szanaszét heverő darabjait. Őket pár pillanattal korábban kibírta.

*

Néger Hancó, mielőtt megszállta a fürdőszobát, nem kérdezte meg a barátnőjét, hogy közvetlenül ébredés után nincs-e sürgős dolga. Jolánnak kínjában már az is eszébe jutott, hogy a konyhai falicsapba pisil. Vagy akárhová. Kirontott a lakásból, egyébként is hangokat hallott lentről.

Alighogy áthajolt a korláton, már hátrált is vissza, egész a falig. Kujedát pillantotta meg az udvaron, fegyverrel a vállán. Ellenzős sapkát viselt, ami a harmadik emeletről láthatatlanná tette az arcát, mégis megismerte, a járásáról, a beszédéről, ahogy intézkedett, parancsolgatott.

Félelem, sőt iszonyat fogta el, de valamilyen erő húzta is a lépcsőház irányába, hogy menjen le. Már majdnem engedelmeskedett, amikor bentről meghallotta, hogy Néger Hancó kicsapja a fürdőszobaajtót.

A sokáig visszatartott kisdolog magával hozta a nagydolgot. Mire végzett, kitört és be is fejeződött a harc a benyomulók és a felkelők közt. A szobába belépve azt látta, hogy a barátnője a férje ölében helyezkedik el, úgy, mint akit rádobtak. Közös fotelben szorongtak, a Fazekas alig kapott levegőt a nyakába boruló Hancótól, az egyik kezével mégis intett, hogy Jolán se mozduljon. Elsuttogta, hogy mi történt lenn, kilátásba helyezve, hogy a katonák és az ávósok lakásról lakásra járnak majd, hogy fölkutassák a rejtőzködőket. Bejönnek, képzelte el Jolán, megkérdezik tőle, ismerte-e valamelyik felkelőt, mire azt feleli, hogy igen, az egyiket, ha kell, le is megy azonosítani. Kujeda holtan fekszik az udvaron? Ez úgy hatott rá, mint egy áramütés. Megfeledkezett minden óvatosságról, kinn termett a folyosón, és lenézett. Az oroszok és az ávósok elvonultak, néhány bátrabb lakó már kiszállingózott, épp járták körbe a halottakat, de hozzájuk nyúlni nem mertek. Jolán úgy látta, hogy Kujeda nincs köztük. Újra elképzelte, hogy jönnek azok, akik már elmentek, fölszólítják, az udvarra kísérik, s ő iszonyattal, de közben a sírását is visszafojtva rámutat a holtan fekvőre.

Leérve körbesétált, szemrevételezte az elesetteket. A kapualjban a kettőből az egyiknek kiontották a belét, szétroncsolták az arcát a golyók, a két lába viszont épen maradt, szinte semmi mása nem. A társa egykori feje, egy lilásvörös darab valami, emez mellén helyezkedett el, csak a fej, aztán szünet következett, a géppisztolysorozat elvágta a folytatást, ha nem is százázalékosan, egy-két valószerűtlenül megnyúlt véres ín vagy izom még feszült a fej és a kövön deszkaegyenes pózban megmerevedett test között. Ennek Jolán mégis fölhúzta a jobb lába szárán a nadrágot, bár az arcmaradvány láttán is biztos volt benne, hogy nem az, akit keres. Az ágyúsoktól haláluk után az ellenség visszavette az ágyút, elválasztották őket a fegyvertől, nyilván akkor csavarodtak egymásba. Megrágott kakaóscsigára emlékeztették Jolánt. Egy lány az őt ért lövés pillanatában rázuhant a lőszeresládájára. A támadóknak valószínűleg volt elég lövedékük, hagyták, hadd ölelje halálos szorítással. Az utolsó, akit szemrevételezett holta pillanatában, a poroló egyik lábának csapódott, rajta virított a vére. Ő maga a tőle megpirosodott állványláb köré tekeredett magzatpózban. Fiatal, idegen volt az arca. Egyik lába se készült fából.

Jolán a többi felkelő iránt érdeklődött Winklertől, aki tekintettel arra, hogy a felügyeletére bízott udvaron időközben egy csata zajlott, még nem cserélte le a pizsamáját ruhára.

Nem számolta, hányan voltak, válaszolta, a fia szerint páran elmenekültek a tetőn át.

Ebben a pillanatban Fazekas ragadta meg Jolán karját, közölve, hogy Csiliz telefonált, és ha a legjobb barátja azt kéri, hogy azonnal vigye haza a feleségét, akkor ő nem tehet mást, mint dacol a veszéllyel. A városban mindenki mindenkire lő, úgy röpködnek a golyók, mint tóparton a szúnyogok, de a barátság szent. Igaz, így Hancó egyedül marad, arról azonban szó se lehet, hogy jöjjön, habár Hancónak se lenne veszélyesebb az út, mint Jolánnak, viszont a barátja felesége a barátja felesége, döntsön a férj. Inas korukban megesküdtek rá, hogy minden körülmények közt segítik egymást, ám figyelembe véve a körülményeket, szerinte most az lenne ésszerű, ha nem mennének sehová. Mi van akkor, ha újabb felkelők jönnek újabb oroszokkal meg ávósokkal a nyomukban, kérdezte az ő drága barátja. És ha ilyen esetben ő nincs a Hancó közelében, az jobb? Tegyük föl, ő a barátja feleségét sértetlenül hazajuttatja a férjéhez és az anyját hiányoló gyerekéhez, ugyanakkor az ő felesége… Jobb nem gondolni rá. Megígérte, megteszi. A gyerek volt a végső érv. Ugye, Jolán tudja, hogy számára a keresztfia egy csoda. Ugyanilyen megszállottan fogja imádni a saját kölykét is, ha végre megszületik. Az anyja meg az apja akkor biztos visszavonja a kitagadást, persze az öröksége és a gyerek egyáltalán nem kapcsolódik össze, csak eszébe jutott, az anyja ugyanis már adott jeleket, gyakorlatilag megbánta.

Mialatt ezt előadta, odarángatta Jolánt az udvar falánál álló bádogbódéhoz a célból, hogy a másik kezében tartott kulcsot belehelyezze a zárba. Az ajtó föltárult, az egyik fele. Elengedte Jolán karját, a túlsó szárnyat is kihajtotta, hogy a benn parkoló oldalkocsis motorkerékpár kiférjen.

Jolánnak csak annyi dolga volt, hogy elhelyezkedjen az oldalkocsiban, Fazekas viszont miután nyeregbe pattant, hosszasan küzdött a lábánál lévő indítópedállal. Végre a motor folyamatosan berregett, semmi jelét nem mutatva annak, hogy ismét le fog állni, az akadályok mégse mind hárultak el. A porolónál fekvő tetem szerencsére nem volt útban, az ágyúkezelők és a muníciós lány között viszont ügyesen kellett manőverezni. Komoly probléma a kapualjban merült föl. Fazekas leszállt a nyeregből. Némi méricskélés után az egyik hullát az egyik falhoz, a másikat a másikhoz húzta. A gond a majdnem önálló fej volt. A kövezeten zötykölődve követte ugyan a testet, de belógott, nem lehetett eldönteni, hogy csak súrolja-e a kerék oldala, vagy rámegy. Kézzel nem akart hozzányúlni Fazekas, a lábával cselezte oda a nyakhoz.