Az elvonuló hullámok folytatják egymást, és igazat adnak a fennmaradás veszekedett akaratának. De eljön az órája a hideg szemnek is, amely a továbbadás szenvedélyét már csak furcsaságnak látja. Ilyenkor úgy látszik, hogy a legtöbb embernek csak az a jó, ami neki jó, és kész. De ez a dacoskodás is elmúlik, és – létünk hiábavalóságának gyanúja elől bujkálva – megpróbálunk inkább az adásaink, mint a szerzeményeink emlékébe fogódzni.

Az anyák ráköltik az életidejüket a gyerekeikre, hosszan figyelnek olyasmit, ami nekik nem is olyan nagyon érdekes, teszik, mert a gyerek belőlük van, rájuk van bízva, pedig minél inkább kialakul, annál inkább el is különül. A maga útját róva muszáj eltolnia magától a jó szülőket. A ritka átölelés nem tart sokáig, a belőlük lettnek más dolga van. Van üde és hamvasan önelégült önzés, melynek útjában vagyunk. Még mindig itt lábatlankodunk? Nem értjük, hogy ez már nem a mi játszmánk? Naponta egy halálhír, nőkről, férfiakról, akikhez közünk volt. Sok időt töltöttünk velük, gyakran beszéltünk róluk, okosokról, szamarakról. Valami kevés sikerült, de legtöbbször elhibáztuk.

Kerülöm az ítélkezőket, az ő szigoruk folyamatos pöffeszkedés, amúgy elég szerencsétlenek. Apám egyáltalán nem volt alkalmas rá, hogy ügyészi hangon szónokoljon. Eltűnődött: „Hát ez meg mit akar kihozni magából?" Mintha lenne az emberben, akár egy szekrényben, még néhány tartalékfigura. Hallom a hangját: „És te, édes fiam, te meg mit akarsz kihozni magadból?" Semmit, édesapám, csak várakozom az előszobacsengő szavára, talán lemegyek a kertbe Katival, de mindig úgy, hogy megláthassalak benneteket, ha jöttök.

Laci Nagyváradról telefonozott, hogy a szüleink élnek, otthon vannak már Berettyóújfaluban, és lehet, hogy a közeljövőben találkozunk velük. Hogy? Mikor? „Majd megjövünk." Csak a lényeget közölte, semmi bővebbet. Idehozza őket, gondoltuk Éva nővéremmel, hogy egy kicsit rendbe jöjjenek. Láttunk már hazajövőket, valószínűleg ők is megvékonyodtak, és nem lehetnek nagyon jó bőrben. Már nem igazán találgattam a sorsukat, mert amit a koncentrációs táborokról hallottam, azokba a megalázó jelenetekbe nem akartam a szüleimet beleképzelni.

Hogyan tudtak életben maradni? Kuporogtam, nem különösen otthonosan, a modern ízléssel egységesen berendezett lakásban. Jóban voltam a személyzettel, a halk szobalány férjhez ment egy jóvágású, választékosan öltözködő parkettacsiszoló iparoshoz. Laci bérelt nekik a házban egy lakást. Viorica, a szakácsnő tudott egy kicsit magyarul is, olyan volt, mint az újfalusiak, csupaszív, kényeztető, néha csapkodó és a magáét jól megmondó, máskor meg bölcs legyintéssel ráhagyó, mint például akkor, amikor a szomszéd macskája a konyhai erkélyen át beugrott, és egy jókora darab borjúmájat ellopott. Viorica nemhogy nem rohant fakanállal utána, hanem le kellett ülnie egy hokedlire, hogy kikacaghassa magát. Ebben a formatervezett lakásban látszólag minden rendben volt, noha alakulhatott volna a helyzet lényegesen kedvezőtlenebbül is. A háború utolsó évében abban a szobában, ahol most én laktam, két angol pilóta rejtőzött. A gépüket lelőtték, és az ellenállók hálózata ide juttatta őket. Egyszer vacsoraidőben becsen-getett a házparancsok, és megkérdezte, hogy ki lakik még itt a családtagokon kívül. Senki, mondta Laci, a házparancsnok szeretett volna meggyőződni ennek az állításnak az igazáról, de Laci nem engedte be. A házparancsnok tolakodott, Laci adott neki egy olyan pofont, hogy emeletnyit hemperedett le a lépcsőn. Nem fogja megbánni, ha hallgat erről, mondta, és felsegítette.

Rosenthal porceláncsészéből kanalaztuk a levest, de a Nagyváradról és Kolozsvárról a gázkamrába szállított szülők képzete ott lebegett a krómozott evőeszköz és a fedeles levesestál fölött. Nem esett szó a szülőkről, s ha valahogy mégis szóba jöttek, kis csönd támadt, és látni lehetett az erőfeszítést Iboly és Laci arcán, hogy ne vegyen erőt rajtuk a torkukat elszorító görcs. A hallgatás szünetei a megölt szülőket jelentették. Észak-Erdélyből Auschwitzba deportálták a zsidókat, a románoknál maradt Dél-Erdélyből nem. Ezt a kritikus évet brassói nagybátyám és bukaresti unokabátyám túlélte, a nagyváradiak, a kolozsváriak és a berettyóújfaluiak zöme elpusztult, kivéve némely fiatal férfiakat, akiket a hadsereg mellé beosztott munkásszázadokba soroztak be, ezek egy részét tömegsírba lőtték, másokat életben hagytak. A zsidó munkaszolgálatosok sorsa attól függött, hogy a századparancsnok maga ölni akart-e vagy menteni. Ha kemény, elvhű fasiszta volt, ha egy ilyennel váltották fel az engedékenyebb és jobb érzésű tartalékos tisztet, akkor a zsidó férfiak napjai meg voltak számlálva. Halogattam annak elképzelését, hogy az én szüleim hova és milyen sorsra jutottak, de a deportáltakat segélyező bizottság nagyváradi helyiségében épp eleget hallottam arról, hogy mi történt a vagonból kivergődőkkel a birkenaui vasúti rámpán, ahol a foglyokat használhatóságuk szerint különböző rendeltetésű csoportokba osztották. Igyekeztem abban bizakodni, hogy mezőgazdasági munkára vitték őket, a földeken, úgy reméltem, néha találtak valamit, amit meg lehet enni. Inkább csak sejtettük, mint tudtuk, hogy mikor jön meg Laci a szüleinkkel, de azon a napon, bár csak a megérzésünk súgta, hogy ez az a nap, mindinkább hatalmába kerített a várakozás izgalma, és már csak figyelmetlenül tudtam követni a kertben Kati bolyongásait.

Két és fél éves unokahúgom észlelte, hogy a nyolchónapos Adriana a kocsiban állva és a nadrágjában kotorászva a saját kakáját eszegette, és legyőzhetetlenül diadalmas mosollyal nagy bajuszt is maszatolt a szája fölé. Szólni akartam Adriana mamájának, de Kati visszatartott, még ne, hagyd, Kati látni akarhatta Adriana óbégató mamáját, és egy bokor mögött elrejtőzve, élvezettel várta a fejleményeket. Legyen úgy, ahogy ő akarja, a kakás Adriana drámai megpillantása késhet, mindenki várhat, csak ne siessen a sofőr, szép komótosan guruljanak, nehogy Ploiestinál megint valami baj legyen. Kati is várhat, akinek egy új mesével tartozom. Az alagsori szabó is várhat, akihez próbára kellene mennem, hogy új öltönyöm legyen, pedig én a régiben is egész jól megvagyok; remélem, nem kérdi megint, hogy hol viselem a szerszámot, jobboldalt vagy baloldalt, a nemi szervemet értve ezen. Időt szakítottam magamnak a legfontosabbra, hogy félrehúzódhassam a kert sarkába egy fügefa és egy borostyánbokor mögé, ahonnan átlátom az egész kertet, és magaslati pontomról, egy földhányásról szemmel tarthatok minden belépőt. Végre felhangzott az ismerős kocsi búgása, az ajtók csapódása, több ember hangja, legerősebben Lacié, aztán egy női hangot is hallottam, igen, ez az anyám. Csomagokat cipeltek kimelegedve, rohantam, hogy kivegyem anyám kezéből a táskát, Évike is feltűnt, és le akarta venni apánkról a hátizsákot, s a vita, hogy ki mit vigyen, kissé lefékezte az egymásra borulás lendületét, azok a csókok kis ideig még hadd száradjanak. Jönnek be a kertbe, apám hunyorog az erős júniusi napfényben, és a háttérbe húzódik. Anyám kitárja két karját, nagyokat kell nyelnem, igen, ők azok. Kisebbek, vékonyabbak és idősebbek annál a képnél, amelyet magamban őriztem róluk, és az ő szemükben is ott van a vizsgáló kérdés, ki is vagy te, akire annyit gondoltam?

Laciék magunkra hagytak bennünket, volt egy hosszú hallgatás, fogtuk egymás kezét, néztem őket, bólogattam, kimondtam a szót, édesanyám, édesapám.

Azután még sok minden történt, elsétáltunk egy parkba, már ismertük a járást, megvendégeltük a szüleinket az olasz fagylaltosnál, és rajtafelejtettem a szememet egy göndör, fekete hajú lányon, aki a kútnál a tenyeréből ivott és a fejére locsolta a vizet. Víg és szomorú nyugalom ereszkedett ránk, ezek az emberek itt körülöttünk nem akarnak bennünket kipécézni, följelenteni, elvitetni, kiirtani. Kellemes, ha a környezetünkben senki sem óhajtja a halálunkat. Bő félévszázad múltán megtaláltam ugyanezt a padot, kiéhezett, végelgyengüléses, kóbor kutyák feküdtek csapatosan körülöttem.

Vacsora után pizsamában guggoltunk a szüleink ágyán, és hallgattuk egymás kalandregényét. Anyám mesélt, apám néha humoros képet vágott hozzá. Gyalogmenetben vezették őket Bécsből Mauthausen felé, anyám kezdeményezésére egy tucatnyi ember egy útkanyarulatnál beugrott az erdőbe, olyan ügyesen, hogy a menetet kísérő őrök nem vették észre a szökést. Kora tavasz volt, nehezen éltek az erdőben, találkoztak egy csapat német SS-katonával, s magyar menekülteknek adták ki magukat. A katonák örültek, hogy anyámék tudnak németül, és megsütik az erdőben eltalált nyulat, őzet, így hát barátságosan körülülték a pecsenyét. A szökevények között volt egy csinos fiatalasszony, aki igencsak tetszett az SS-egység ugyancsak fiatal és csinos parancsnokának, és aki némi kacérkodásra is hajlandó volt a jó viszony érdekében.

Ez az erdei idill két hétig tartott, és életmentő volt, mert akik eljutottak Mauthausenbe, akik nem mertek szökni, azoknak nem sikerült életben maradniuk. Ebben a kalandban apámra az a szerep jutott, hogy lehetőleg hallgasson, mert színészi képességeivel nem jutott volna messzire. Nem volt képes csalni, hazudni, még szabad polgárként aggályosan vezette a könyvelését, szabályosan adózott, nem vásárolt hitelre semmit, de élvezte a készpénzfizetésért járó kis árengedményt. Az unalomig ismételgette azt a német mondást, hogy „Ein Mann – ein Wort", de ehhez a jámborsághoz óhatatlanul együgyűség is párosult.

Apám nem élte volna túl a háborút, ha nem enged anyám befolyásának, aki a törvényekkel és a hatósággal önösebb, makacsabb és rögtönzőbb viszonyban volt. Mikor azonban a parancsnok türelmetlenebbül akart a fiatalasszonynál célt érni, akkor annak a mozdulatnak az ingerült keménységéből, amellyel a csoporthoz tartozó fiatalasszony ellökte őt, hirtelen megértette, hogy szó sincsen szövetségesi összetartozásról, és telefonált, hogy az erdőben szökött zsidók rejtőznek.

1945 áprilisában idős osztrák csendőrök jöttek értük, és szekéren vitték anyámékat hosszú napokon át tartó úton, virágzó cseresznyefák között egy vegyes táborba, ahol volt mindenféle nép, hadifoglyok is nagy számmal, de ez nem megsemmisítő tábor volt, és a szüleim itt, Kremsben érték meg a felszabadulást.

Anyámnak ez a csendes, elszánt renitenciája azelőtt is, azután is megmutatkozott. Azelőtt? Vegyük például a sült kolbász esetét. A berettyóújfalui piac lacikonyháiról a sült, fokhagymás disznókolbász messzire illatozott, és hívta a zöldséges sorból, ha nem is annyira anyámat, mint a kíséretébe szegődött fiát. Mentünk vele néhanap a szakácsnő és a nevelőnő társaságában, gömbölydeden hullámzott a Velev testvérek, a bolgár kertészek szívélyes, akcentusos társalgása, miközben a kezük sebesen mérte a barackot és a paradicsompaprikát, de akárhogy is szimatoltam a virágpiac illatát, a kolbász győzött.

Pedig voltak erős versenytársai, a szagok parádéjából különösen kedvemre való volt a takarmányként használt napraforgópogácsáé, a kisajtolt és korongformájúra préselt napraforgómag-maradványé, és inkább gyengéd fehérségével húzott a tejfeles-túrós-vajas nénik vagy a gyerekfej nagyságú gomolyasajtok asztala.

Végül is kellő nyomás nehezedett anyámra, hogy vegyen egy szép tekervényt a kolbászból, és azt titokban, még ebéd előtt, nem az ebédlőasztalnál, hanem a konyhában fenyőfaszékeken ülve merészeltük befalatozni. Használhattam ehhez a bicskámat, izgatottan ettünk, összeesküvő módra. Reméltük, hogy ezt a kis merényletet a zsidó étkezési törvények ellen eltitkolhatjuk apám elől.

Ő már abba is beletörődött, hogy anyám a marha hátuljából is vegyen húst, ne csak az elejéből, de hogy sertéshús kerüljön a házba, az számára, aki jó fia volt a szüleinek, elképzelhetetlen volt. A titkolózás azonban nem sikerült, apám éppen akkor jött fel az üzletből az emeletre, kereste anyámat, sehol a lakásban nem találta, kijött a konyhába és ott megpillantotta ezt a kolbászfalatozó bűnbandát. Benyitott, mindent látott, és úgy tett, mintha nem látott volna semmit sem; eszébe sem jutott volna megszégyeníteni bennünket.

Anyám tehát hajlamos volt a törvényszegésre, és tudott, ha kellett, hazudni is. Ő vezette körül a házban a mindent látni akaró Gestapo-tiszteket és magyar csendőröket, s ő tagadta le, amit le kellett tagadni. A nők az ilyesmihez jobban értenek.

Amikor anyámat is letartóztatták, akkor két napig a berettyóújfalui tűzoltóságon tartották fogva őket, és az egyik csendőr pénzért megengedte, hogy apám néhány percre bemehessen abba a helyiségbe, amelybe anyám volt bezárva. Áldom a sorsomat, hogy anyám nem volt mulyább és beletörődőbb, mint amilyen, hogy volt bátorsága tiltakozni apám elvitele ellen, hogy azt képzelte: ilyen törvénytelenség ellen a főszolgabírónak, dr. Fényes Györgynek szót kellene emelnie a baráti hatalom helyi parancsnokságán. Áldom a gondviselést, hogy ezzel a nyakasságával anyám lecsukatta magát, s ilyen módon bennünket, gyerekeket magunkra hagyott.

Ezzel mentette meg apámat, mert mellette maradt, és önmagát is, mert a vonatot, amelybe bezsúfolták őket, tévedésből Auschwitz helyett Ausztriába irányították, ahol hatvan százalékos esély volt a túlélésre. És ezzel mentett meg bennünket, a gyerekeit, akik, ha ott van mellettünk, gázba megyünk, én biztosan, Évike is valószínűleg.

Magunkra maradásunk évében sem gondoltam sohasem szemrehányóan anyámra a különválásunk miatt. Az asszonynak a férje mellett van a helye. Apámat sérülékenyebbnek, érzékenyebbnek láttam, mint anyámat, aki most már, a huszadik század legvégén, amikor ezt írom, kilencvenöt éves, és apámra, aki már harminckét éve halott, nem is emlékezik. Akkor, 1944 májusában az a talán tíz zsidó férfi, akit a tűzoltószertárba bezártak, azt találgatta, hogy mi lesz velük és mit akarnak tőlük. Látták, hogy ők a legmódosabbak és tekintélyesebbek, alighanem meg akarják kopasztani őket, elvenni tőlük, ha még van valamijük, a többieket pedig vezetés nélkül hagyni.

Minden helyiségnek vannak rései, ahol ki lehet kukucskálni, s az egyik értelmes Kepes fivér jelentette elsőnek, hogy anyámat, Rózsikát is behozták. Apám átmehetett a szomszédos helyiségbe megcsókolni anyámat, és erőt merített a jelenlétéből.

Harmadnap délben vittük az ebédet a Lisztes fogadóból, Lisztes Annus művét. Akkor már ez az ebéd is politikai gesztus volt, tüntető szolidaritási nyilatkozat. Már nem volt szakácsnőnk, már nem volt anyánk, ételhordóállványra kapcsolt lábasokban hoztuk az ebédet a vendéglőből. Néztem Annus vastag karját, ahogy nagy késsel szeleteli a sült húst, csodáltam ezt a nagyhangú és nagytestű asszonyt a nagy kondérok és karajok között.

De már nem volt kinek vinni azt az ebédet, a fogdahelyiségek ajtaja nyitva volt, amit messziről megpillantva előbb örvendezve néztünk, aztán kiderült, hogy üresek. Az egyik csendőr elárulta, hogy Debrecen mellé vitték őket, másnap pedig a főszolgabírótól még megtudtuk, hogy egy internálótáborrá átalakított majorban vannak Szentgyörgypusztán, de nem tanácsolta, hogy odamenjünk, nem fognak beengedni bennünket. Hazavittük a pecsenyét, ímmel-ámmal ettünk belőle, a nagyját eltettük vacsorára, és egész délután pingpongoztunk.

Szentgyörgypusztán apám belázasodott, csendőrök vallatták, hová rejtette az értékeit. Azt mondta, hogy nem voltak, és az egész vagyona benne volt a boltjában. Emellett kitartott. Nem tudom, mit műveltek vele. Megvédte, legalábbis részben, az újrakezdés lehetőségét.

Neki ez az arany, amit szögre, drótra, lábosra vált majd át, ha újra béke lesz, olyasmi volt, mint a regényírónak a kézirata egyetlen példányban. Béla bácsiból kiszedték, kijöttek a kertjébe és kivették a kútból, oda dobta be az acélládát. A hatóság kiszivattyúzta a vizet a kútból, csorgott az utcára.

Nyolcvanadmagukkal zsúfolták be őket a marhavagonba, apám a harminckilenc fokos láztól elgyengült, anyám szerzett valahonnan ultraszeptilt, és amikor megállt a vonat, lesegítette apámat a vonatról.

A sörgyáros Dreher család schwechati birtokán tették, amit kellett, nem különösebben komisz, de elég kemény felügyelők alatt. Egy hosszú pajtában helyezték el őket, a birtok környékén már alig voltak helybeli napszámosok, azokat elvitték katonának. Anyámék krumplit, cukorrépát, hagymát, babot kapáltak, és néha valamennyit betettek az ingük mögé vagy a zsebükbe, ezzel tartották életben magukat. Télig itt dolgoztak, fáztak, összebújtak, tartották egymásban a lelket.

Decemberben bevitték őket romeltakarításra Bécsbe, egy iskolában laktak a Duna balparti oldalán, Floridsdorfban. A belvárosban dolgoztak, robbanóbombáktól összedőlt házak düledékére másztak fel, igyekeztek a járdára dőlt omladékot romkupacba halmozni. A bécsi polgárok zöme úgy tett, mintha nem venné észre őket, de egy zenemű-kereskedő odanyújtotta papírba csomagolt vajas kenyerét. Esténként behívta a szüleimet egy csésze meleg teára a faragott mahagóni kottaálványok közé.

Laci arra biztatta a szüleimet, hogy maradjanak egy ideig Bukarestben, pihenjék ki magukat, később pedig lehet róla gondolkozni, hogy esetleg itt teremtsenek az ő segítségével új egzisztenciát. Apám bekapcsolódhatna az ő cégébe, de most szedjék össze magukat testileg-lelkileg, egyenek, pihenjenek, ráérnek még a kenyérért törni magukat.

Lehetséges, hogy Laci tett néhány lekicsinylő megjegyzést Berettyóújfaluról: mindazok után, ami történt, miért menne oda vissza az apám? Mi keresnivalója van ott? Egy évvel azelőtt nem nagyon marasztalták, és ha már újrakezdi az életét, akkor miért nem valami jelentősebb vállalkozással? Apám bólogatott, és valami olyat mondhatott magában, hogy beszélj, káposzta, beszélj. Ez a Laci – az én apám szemmértékével – valamelyes nagyzási hóbortban szenved. Világos volt, hogy apám, ha nem tiltják, visszamegy a házába, a vaskereskedésébe, mert ezt tanulta, erre készült, ez volt a mestersége, és mert ebben őnála egész Biharban senki sem volt előbbre való. Ő nem akar más lenni, mint aminek indult, ő ugyanabban a boltban akarja köszönteni az első betérő vevőt még azon a nyáron.

Rendet kell rakni, és újrakezdeni, előbb csak kevés áruval néhány polcon a jobb sarokban, és aztán majd lehet fokozatosan növekedni, és megtölteni vasáruval az egész bolthelyiséget meg a nagy pincét is odalent. A hatóságok most remélhetőleg békén hagyják, van még néhány barátja a faluban. A hálószobaágyat felerészt visszakapták, volt egy fonott szék, amelyet kitesz az erkélyre, szemléli a dió fölött a nyári eget, és a déli szünetben egy kissé elbóbiskol. Ennél mozgalmasabb becsvágy nem sanyargatta apámat. A bukaresti kertben Stefan kocsiját ringatva apám hátrahajtotta a fejét, nem kell újabb történetekkel megterhelnünk egymást, amit eddig egy szuszra elmondtunk egymásnak, már az is sok. Ahogy a levelek árnyéka apám magas homlokán játszott, felidézte azt a képet, amelyet egykor a házunk erkélyén láttam, ahol a nyugágyban apám úgy el tudott csendesedni, hogy nem tudtam, ébren van-e még vagy elaludt, de észlelhettem, hogy jól van. Apám békésen megvolt a környezetében, velünk, velem, nem igényelt többet, jól ebédelt. Engem is eltöltött az a nyugalom, amit az ő jelenlétében érezhettem, hogy ez így rendben van, és én is rendben vagyok, jóváhagy, a vállamra teszi a kezét, elégedett a fiával, de ezt nem kell cifrázni.

Anyám nem hunyta be a szemét, nagyon is élénken tekingetett körül, érdekelte a nagyváros, de ő inkább Budapestre vágyott, ha már újrakezdik az életet, miért ne ott tegyék ezt, ahol, lám, a gyerekeknek is sikerült életben maradniuk. Hogy őneki, nagyváradi lánynak, végzetszerűen Berettyóújfaluban kell folytatnia az életét, ahol minden szétszakadt, ahol a különféle nácik mindent szétszakítottak, arról anyám nem volt meggyőződve. Ami volt, az már nincs, és nem is lesz többé, azt már el kell felejteni, és nem lehet helyreállítani. De az én Józsikám olyan makacs, hogy nem lehet eltéríteni az elgondolásától. Apám pedig fölemlítette az apját, a nagyapját, meg hogy ő ott majdnem mindenkit név szerint ismer. Az őrületnek vége van, hozzá kell látni a dologhoz. Visszafoglalta a házát, kitakarították, új zárakat tétetett az ajtókra, a saját házában akart otthon lenni, amelyet ő építtetett a debreceni Berger mérnökkel, ahol ifjúkorától fogva becsületet szerzett. Hogy mindenét elvették és őt is elhurcolták, kivételes helyzet volt, átvonuló elmebaj, ez többet nem fordulhat elő. Igenis, angol vasárut fog a boltjában tartani. Anyám megcsókolta apám homlokát. „Ó, Józsikám!" Én meg a kezére tettem a kezemet, ő megszorította az enyémet, és azt kérdezte: „Ugye, így lesz, édes fiam?" „Persze, hogy így lesz, édesapám, ha ezt már ilyen szépen elhatároztuk." Ebben a vitában, hogy Újfalu vagy bármi más, apámnak adtam igazat. Persze hogy Újfalu, holott, ha eszem van, gondoltam később nemegyszer, akkor idejében el kellett volna mennünk valahova, ahol békén hagynak. Újfalu valóban nem volt tartható vállalkozás, nemcsak azért, mert négy év múlva úgyis elvették apámtól mindenét a proletárdiktatúra nevében, hanem azért sem, mert ez a behúzódás az egérlyukba, ez a visszavágyódás a sosem létezett, születés előtti falusi békébe, nem véve tudomásul, hogy ezt a jámbor létet sokan nem akarták, makacs álom, érzelmes és megátalkodott együgyűség volt.

Mindent egy lapra feltenni, egyazon úton haladni, a sakkjátszmát mindig ugyanúgy megnyitni, magunkat a környezetünkkel szinte egynek gondolni, és fegyelmezetten nem észrevenni, hogy a köldökzsinór otthonunk és miközöttünk egy nyisszantással elvágható, egy vagonba lódítással: kiderült, hogy a folytonosság józan őrzése is lehet szerencsejáték, amelynek megalázó vereség a vége. Emlékfoltokat illesztek összefüggő sorban egymás mellé, magam is fikció vagyok. Kedvem van a felfedezőúthoz a saját történetembe, és nem esik nehezemre megértenem apám naiv ragaszkodását a szülőfalujához, szülei és nagyszülei állandó lakóhelyéhez, ahol ő semmi más helyet nem igényelt magának, csak a saját házát és a jogot, hogy abban újra megnyithassa a boltját. Ez volt a törzs, a család székhelye, és mivel a nagyszülők és a dédszülők itt laktak, a nagyobb zsidó ünnepeken itt gyűltek mind össze a nagy fehér asztal mellett nagyanyám húslevesei körül, és innen mentek át, sötét öltözékben, kalapban, kendővel, imaköpennyel, ha ímmel-ámmal is, a szomszédos zsidó templomba.

Jól is eshetett volna nekünk, hogy Laci, mert az ajánlatát nem fogadtuk el, egy kissé neheztelt ránk. Már megkedvelt bennünket, és egész jól megvolt velünk, már a magáénak tekintett, úgy látszott, hogy a gyerekei leszünk, és ő már fölkészült erre. Tudta, hogy a távolsággal az érzés is lazul, és most, hogy visszaad bennünket a szüleinknek, alighanem elveszít bennünket. Miért is ne maradhatnánk egy városban vele? Akkoriban ő még azt képzelte, hogy Románia jó ország lesz, nem őrajta múlt, hogy nem lett az, ahogy Magyarország sem lett jó ország. Laci főmérnök lett és főosztályvezető a külkereskedelmi minisztériumban, tárgyalásokat folytatott Bukarestbe érkező német és angol nyelvű üzletfelekkel, de a mellette ülő megbízható románok nem mindig értették, hogy miről van szó, hogy ki mit mond, így nem is írhattak kimerítő jelentéseket a felsőbbségnek, és élt bennük a gyanú, hogy Laci valami titkos egyetértésbe bonyolódik a külföldi látogatókkal. Nyomban felfigyeltek, ha valami csekély ajándékot, apró figyelmességet kapott, időnként elhívták-elvitték a politikai rendőrségre, kihallgatták, követték az utcán, néha nyomatékosan is, távollétében házkutatást tartottak a lakásában, hogy tudja, nem maradhat észrevétlen, majd amikor beteget jelentett, betettek egy társbérlőnőt a lakásukba, aki Ibolyt idegesítette az átlátszó kacérkodásával. Amikor pedig Laci idegszanatóriumba ment mindezek elől, a kétágyas szobában a másik ágyon hamarosan megjelent egy szinte nyomorék, álbeteg spicli, aki, mikor Laci kiment a vécébe, nyomban kutakodni kezdett a zsebében. Egyszer Laci egy cédulára felírt valamit, majd eltépte, a papírfoszlányokat pedig a szemétkosárba dobta. A folyosóról belépve látta, hogy a nyomorék szobatárs a kosár fölé hajolt, és kiszedegette a papírcafatokat, hogy összeillessze őket.

Azt akarták, hogy tudja, körül van véve, és hogy a lojális, de politikailag kívülálló szakember szerepe a felsőbbségnek nem elég, adnia kell magát egészen. Ehelyett az unokabátyám teherautósofőrnek ment, egy pékségből hordta a kenyeret, megvolt a testi ereje a nagy kosarak háton cipeléséhez, de az egyik boltvezető meghallotta, hogy Laci a cipekedés közben a „Yankee doodle"-t fütyörészi. Mielőtt a botrány kiterebélyesedhetett volna, Laci visszaóvakodott az idegszanatóriumba, szakállat növesztett, a kertben pizsamában, pongyolában mászkált és ácsorgott, érthetetlenül hosszan hallgatott, nézte a levelek hullását, seperte az utat, és az egyik jóindulatú orvosnak köszönhetően a társalgóban művészlemezeket hallgathatott. Amikor aztán engedélyezték, hogy családostul kivándoroljon, akkor ment, nem várt semmit sem, mindent rájuk hagyott, csak mehessen az övéivel ebből a tébolyult, zárt országból.

Azt sem lehetett fanyar megjegyzések nélkül hagyni, hogy szerényen mosolygó apám volt a család törzse, igaz, hogy a hat testvér között csak az ötödik a sorban, de az egyetlen fiú és a legjobb módú. A többiek egzisztenciája ingatagabb volt, így a fiatalabb nemzedéknek ezt a polgári derekasságot, arányérzéket és önismeretet kellett lekicsinyelni, azt, hogy apám pénzügyi kockázatok és politikai nagyzolások nélkül, egyenletesen tudott gyarapodni. Nem volt nehéz megérezni unokatestvéreimben ezt az értelmiségi gőgöt a polgári megbízhatósággal szemben.

Apámnak semmi fogékonysága nem volt a kommunista szólamok iránt, makacs egyszerűséggel visszatért az egész földkerekségen zajló forradalmak helyett a szabad választások eszméjéhez, ez neki tetszett, és ettől nem lehetett eltéríteni. „Édes fiam, választani csak több közül lehet, ezt értem, mást nem értek." A háború alatt az angol rádiót hallgatta, és ezt folytatta a háború után is, csak én már ritkábban segítettem neki. Órákat tudott eltölteni a Szabad Európa Rádióval, finoman csavargatta a keresőgombot.

Visszafelé is hosszú volt az út, többnyire teherautókon. Akinek valami járműve volt, fuvaros lett, padokat szerelt rá; ültünk vagy húszan egy ilyen öreg jószágon, száguldani nem lehetett, de így, többedmagunkkal tovadöcögve, az utazás mégiscsak szórakoztató lett. Érdekelt, hogy ki van mellettem és szemben velem, és hogy kikkel szállunk le kinyújtóztatni tagjainkat. Velem szemben egy román kislány ült, nagyjából korombeli, és leszaladván a töltésről egy erdőszélen örömkiáltásokat hallatott: Vajce bine, vajce frumosa, de jó, de szép, kiáltozta, pedig gond és gyász is volt elég.

Brassóban életben találtuk egyik nagybátyámat, Ernőt, a Korona Szálló igazgatóját. Nyugodt, köpcös, derűs, hallgatni is tudó, nagyon udvarias férfi volt. Korábban nagyapámék erdőgazdaságában hosszú nyarakat töltöttünk együtt. A háború előtt a Máramarosi-havasokban lakott egy fából ácsolt, tágas hegyi házban, ahova a család delegálta; kitermelték és ültették a fát, fűrésztelep és saját vasút tartozott még a céghez, nagyszerűen pöfögő hegyi vonattal.

Öt-hatéves koromban a szeles, hegyi vaspályán a lekopaszított rönkhasábokat szállító vonatocskán ülni felséges érzés volt, csakúgy a sínautón és azon a kárpitozott személyszállító kocsin, amivel nagyapa érkezett, a sajátjával, hogy szinte a házáig elvonatozhasson.

Látok magam előtt megtermett, enyhén pocakos, vállas, bajuszos férfiakat, két Ernő bácsit, anyám bátyját és sógorát, meg egy másik sógort, Pista bácsit, a vadócot, akit csak a hátára felmütyürkézett piócák tudtak lehiggasztani, amikor kitört rajta a zsidózás szenvedélye. Engem, ha náluk vendégeskedtem, ebéd után mindenáron csúfolni akart, mintha héderbe, talmudiskolába jártam volna, amelybe ugyan nem jártam, ami nem dicsőség, de tény, hogy a szomszédunkban volt, és Pista bácsit ez a különbség nem érdekelte. Haragudott, mert nem sikerült a letelepedési kísérlete Palesztinában. Unta, hogy ő folyton zsidó legyen, meg aztán nem is volt vallásos semmilyen értelemben sem. Szerette az erdőt, a pisztránghorgászatot a jeges patakokban, szerette etetni és barátságosan seggbe rugdalni az ólban hízó disznókat, szórta a darát a tyúkoknak, és maga vágta el egy fejszesuhintással a nyakukat.

Engem is magával vitt ez a vadóc Pista bácsi egy hegyi szénégető-telepre, ahol mázas csuporban vette meg a cigányoktól az erdei szamócát, és ahol megint találkozhattam azzal a csibész kislánnyal, akinek szokása volt engem ijesztgetni, rám nevetett, és aztán kiforgatta a szemgolyóját, hogy csak a fehérje látsszék. Szerettem volna megérinteni, de nem mertem.

Tábortűzrakásban és -gyújtásban, zsiványpecsenye-sütésben, szakadékok és vízesések ismeretében senki sem múlhatta felül Pista bácsit. Élvezet volt segédkezni neki, amikor nyársra szúrtuk a szalonnát, a csibecombot, a hagymát, a paprikát, és még az is szórakoztató volt, hogy nagy sebesen eltüntettük a tréfli szalonnanyomokat, amikor a telep felől meghallottuk a mozdonypöfögést, amely ebben az esti órában csak a nagyapát hozhatta a saját vagonjában.

Nagyapa szívesen üldögélt az erdei faház tornácán, oda jött utána, bár némi késéssel, a sajtó, és onnan ő csak akkor mozdult ki, amikor látogatóba mentünk egy havasi kisvárosba, amelynek közepén egy csinos park mellett volt egy börtön is, de vasárnap délután a rabok a rács mögül fasípot, furulyát, csattogó kakast és madárkalitkát, a saját készítményeiket árulták. A zárkáik egyben műhelyek is voltak, a kavicsos sétányról, platánok alól lehetett nézni, ahogy faragnak. Az egyikről azt mondták, hogy embert is ölt, ez papucsos mester volt.

Nagypapa a modern zsidótudomány mestereinek könyveit olvasta, unokatestvére volt a trieri és a manchesteri főrabbinak, hitközségi elnök is volt egy időben Nagyváradon, de az erdőkitermelés ügyeibe nem nagyon ártotta bele magát. Kialakult a családon belüli munkamegosztás, a nagypapának megosztott aláírási joga volt. A nagy tevékeny, az üzleti tehetség, a rohanó vállalkozó a veje volt, Margit lányának a férje, Schwarz Ernő. Amihez ez a másik Ernő nyúlt, az sikerre fordult, neki is erős, mély hangja volt, de tekintélye is, több, mint Pista bácsinak, akit nagyapa elküldött, szinte maga helyett, Palesztinába.

Az öregúr olvasta a neki járó folyóiratokban a cionizmus körül zajló vitákat, és arra a következtetésre jutott, hogy ez a rakoncátlan és pogány hajlandóságú veje, aki ügyesebb a pénz elköltésében, mint a megkeresésében, hogy ez a Frank Pista, aki ért a testi mesterségekhez, ott talán új életet kezdhetne, és biztosabb létalapot teremthetne a feleségének és a fiának – legalább egy ágával verjen a család gyökeret a Szentföldön.

Ő azonban nem szánta el magát egy ilyen utazásra. Nagyapa alighanem úgy képzelte, hogy ő a sétabotjával és a keménykalapjával, a cvikkerével, a hegyesre pödört bajuszával és a kétfelé fésült szakállával csak Nagyváradon az, aki. Akinek a Szent László téren előre köszönnek, amire ő is megemeli a kalapját, de a kétségbeesett levelezőlapokból megértette, hogy Pista bácsi Palesztinában sem fog boldogulni. Még attól is tartani lehetett, hogy végez magával, ha nem kapja meg táviratilag a hazatéréshez szükséges útiköltséget. A pénz elment, Pista bácsi hazajött.

Majd visszamegy, ígérte nagyapának Pista bácsi, Galileában sok kezdeményezése elindult, csak még itthon el kell rendeznie bizonyos dolgait, és élte megint a szokott világát a Máramarosi-havasokban, Fiaton és Dermanestiben, veszekedett magyar, román és cigány munkásokkal, mindegyiknek értett a nyelvén, és a dühöngés nem egyszer röhögésbe ment át, ami után Pista bácsi megvendégelte őket, és körbejáratta a pálinkás demizsont.

Mindig zajos volt, akkor is, amikor nekem tett fel kérdéseket, amelyek vad szarkazmussal kikezdték a vallási parancsokat. Miért járjon ő feketében, mint egy varjú, ha egyszer ezt szereti, ezt a szarvasbőr vadásznadrágot, amihez csizma való? És ha ő egyáltalán valaha is imádkozni szeretne, akkor bebújna a házi vízesésünk alá, és maga előtt a zuhatagfüggönnyel, anélkül, hogy megázna, köszönné az Úrnak a világ megteremtését, mert ez így valóban jó, ha némely emberi gazságtól eltekintünk, de azokért a teremtmény felel, és nem a teremtő.

Majd elmegy a zsinagógába, ha kedve jön rá, de nem muszájból vagy illendőségből! Hagyják őt békén, még azt sem hiszi el, amit saját maga mond, mert éppen csak részeg fejjel kitalálta. Akkor miért hinné el ezt a sok zagyva mesét? Jó, elolvassa, de őt ezek a történetek nem térítik el attól, hogy a kedvének éljen. A feketeruhás vallásosok nem tudnak a passzióiknak élni, ebben az arabok ügyesebbek. A zsidók sokat aggódnak, hogy vajon aprólékosan megtartják-e az életszabályokat. Nem mondja, voltak neki jó napjai is ott, a munkát is bírta, ütődött narancsot lapátolt a tehenek elé, de hiányoztak a hegyi erdők és patakok, meg a vaddisznóles. Az erdei párát semmi sem pótolja. A helyszínek: kő és homok, nem Ráchel sírja, hanem teveszar és narancs. Emberek, akiknek a nyelvét nem érti, és félni kell attól, hogy álmában rátörnek és elvágják a nyakát.

Akkor már inkább elkotródik egy időre, és ha idegesíti a nagyapát, akkor átmegy egy másik családi telepre, Királyhágóra vagy Belényesre, a székgyárba, vagy Mezőtelegdre a bitumengyárba, vagy akár hajtja a mozdonyt, eteti szénnel, miért ne etetné, csak őt hagyják békén ezekkel a magasröptű beszédekkel. Gyakran úgy érezte, hogy nem hagyják. Van elég semmirekellő, aki addig nem nyugszik, amíg nem találja meg a módját, hogy a többieknek kellemetlenkedhessen. Amikor Pista bácsi körül az ebédlőben túl sűrűn csapkodtak a képzelt denevérek, akik Pista bácsitól valami csatlakozást igényeltek, akkor úgy elveresedett a feje, hogy nagynéném, Ilonka néni, kénytelen volt hozni az uborkásüveget, amelyben magukba gömbölyödve sovány piócák tekeregtek. Ilonka néni megkérte a férjét, hogy üljön a széken lovaglóülésben, és vegye le az ingét. Pista bácsi háta majdnem olyan széles volt, mint az ebédlőasztal, és Ilonka néni erre a nagy síkra helyezgette a piócákat szép sorban egymás mellé és alá, azok meg elkezdték a vérszívást, dolgosan pumpálták, kövérítették, vastagították magukat, Pista bácsi arcáról pedig leszívták a vörösséget. Negyedóra múlva Pista bácsi odajutott, hogy egykutya, az egyik így szamárság, a másik úgy.

De ha van kedvem, a keskeny pallón lépkedve átmehetünk a patakon, és aztán a másik ágban kőről kőre lépdelve eljuthatunk egy olyan tisztásra, ahol megleshetjük az őzeket, amelyek arra jönnek egy ösvényen. Ha meglátják Pista bácsit, először megrebbennek, visszahőkölnek, de ő csak jóindulatúan pislog, és akkor tovább legelésznek, isznak a patakból, majd az egész csapat folytatja az útját. Jólesett, hogy Pista bácsi elvitt engem ezekre az utakra, és el tudta nekem nézni, hogy egyszer, nagy ebéd után, álmomban bepisiltem. Ezért a gondatlanságért anyám, mivel már ötéves voltam, eltiltott volna a délutáni szórakozásoktól, Pista bácsi azonban kilopott engem a házból, és nemsokára egy jéghideg patakban találtuk magunkat, ahol Pista bácsi lenyúlt a vízbe, és felmarkolt egy pisztrángot, majd ezt még néhányszor megismételte. Moccanatlanul állt, mint egy bálvány, amíg egy villámgyors mozdulattal markába nem kerített egy újabb ezüstpisztrángot.

Egy mohos sziklára telepedtünk, Pista bácsi megvizsgálta a pálinkás kulacsát, hogy van-e még benne törköly, mert mi egyebet tenne alkonyatkor az ember, ha még mindig fázik a lába, mint hogy meghúzza a kulacsot. Ez a nyakas Pista bácsi Magyarországot választotta, és a Máramarosi-havasok után Nagyvárad közelében egy kis bihari falut, Mezőtelegdet, a fűrésztelepet, a homokfutót, a körvadászatot és a kék hegyormokat a román határon túl. 1944 májusában befogott a hintóba, felkötött rá három koffert, felült a bakra a felesége és a fia elé, és mert ez volt minden hazafias zsidónak parancsba adva, családostul bekocsizott a váradi gettóba. Innen tehervonat vitte őket tovább, északra, és Pista bácsiból meg Ilonka néniből, anyám kedvenc nővéréből, kisvártatva hamu lett.

Nem igazán jól tanácskozták meg nagybátyáim a jövő eshetőségeit a nagyváradi Aranysas kávéházban, ahol anyám legidősebb bátyja, Imre töltött be különféle szerepeket. Volt krupié is, de volt maître d’hőtel is, odament az asztalokhoz, mindenkinek mondott valami barátságosat, miközben az ő foglalt asztalánál a soros barátnője ült, színésznő és vörösesszőke, mint az előzőek. Imre kopasz volt, széles vállú, sötétbarnára lesült, vékony bajszú, de nem elég magas. Néha felállt a zenekar pódiumára, és átvette a prímástól a hegedűjét. Nagyapa ettől nem volt elragadtatva, és kerülte is azt a kávéházat, ahol Imre fia ilyen léhaságokkal fecsérelte az idejét. Hozzá ment be néha Pista bácsi a két Ernő bácsival, és a négy nagybácsi az eszét összeadva azon tanakodott, hogyan lehetne elkerülni a várható üldöztetéseket. A legszerencsésebb megoldást Schwarz Ernő bácsi találta meg: a szívszélhűdést.

Nem vágta magát többé puhán rugózó Citroën kocsijába, hogy a sofőr vigye őt hasznos és néha rejtelmes útjainak egyikére. Ha olyan nőhöz vitte, aki mutatkozni vágyó, követelőző természet volt, olyan, aki szertefecsegi barátnői körben, hogy kitől kapta a szóvá tett új gyűrűt vagy a bundát, akkor Ernő bácsi kénytelen volt Margit néni szobája ajtajában megállva, homlokát a felső ajtópárkánynak támasztva elpanaszolni feleségének, hogy milyen rosszmájúak az emberek.

„Képzelje, drágám, már megint mit fecsegnek rólam, most meg már …-val hoztak hírbe!"

„Szegény drágám, magát mindig hírbe hozzák. Talán mert olyan szép nagydarab ember. Irigyelik magát éntőlem meg a gyerekeitől."

Akikről Ernő bácsi megfelelően gondoskodott. Évát férjhez adta egy neves patikushoz, Bandit Angliában építészmérnöknek taníttatta, Pál fiát azonban, aki az angliai Exeterben az orvosi egyetem helyett a teniszpályán aratott sikereket, Ernő bácsi hazahozta, és betette a cég valamelyik posztjára. Legalább nem szervez sztrájkot ellene, ahogy azt Bandi fia tette, aki Londonban feleségül vett egy termetes, vörös hajú nőt, aki a munkáspárt bal szárnyán tevékenykedett, és évtizedeken át parlamenti képviselőnő volt, szegény negyedek szószólójaként.

Ernő bácsi nem élte meg a deportálást, elvitte egy szívtrombózis. Pista bácsit és Ilonka nénit beterelték a gázkamrába. A fiuk, Gyuri mehetett dolgozni, őt Mauthausenben vitte el a kiütéses tífusz. Imre bácsit Budapesten lőtte fejbe egy nyilas őrjárat vezetője, aki nem akarta nagybátyám kivételezettségét elfogadni. Mivel nem megfelelő hangot ütött meg vele szemben, Imre bácsi figyelmeztette, hogy egy tartalékos főhadnaggyal beszél, mire a figyelmeztetett karszalagos, fekete egyenruhás, zöldinges nyilas Imre bácsit az élettársa mellett egyszerűen fejbe lőtte.

Unokafivérem, az építészmérnök Bandi angol katonaként túlélte a háborút, öccse, a könnyelmű Pál szép feleségét és kislányát, mert az anyja nem akarta elengedi a gyerek kezét, együttesen behajtották a gázkamrába. Pali elszökött a munkaszolgálatos egységétől, és a Máramarosi-havasokban partizáncsoportot szervezett mindenféle vallású és nemzetiségű szökevényekből. Nagyobb akciókhoz nem volt elég fegyverük, de az üldözésükre indult kisebb egységeket meg tudták futamítani.

A három testvér közül a legfiatalabb, Éva a többiekkel együtt a birkenaui rámpára került, ott egy lengyel fogoly kiszakította a kezéből a kislánya, Kati kezét, és belenyomta a nagymama, Margit néni kezébe. Így a kislány és a nagymama együtt mehettek a gázba, Éva viszont életben maradt. Gyárban dolgozott, leromlott, táborból táborba verődött, és már kórházbarakkban volt, mikor valaki a hírét hozta, hogy a férje, Farkas Pál gyógy- és illatszerész még él, de súlyos betegen. Oda-vissza járt a hír, és mind a kettőt megelevenítette, hogy netalán még találkozhatnak. Lábra álltak, hazajöttek. Nagyváradon Andor bácsit találták a házukban, és mindenki irigyelte őket, mert mind a ketten éltek. Ezért úgy döntöttek, hogy elmennek Palesztinába, ahol Farkas Pál testvérbátyja tanár volt a jeruzsálemi egyetem vegyészkarán. Itt született egy lányuk és egy fiuk, aki a ’73-as háborúban meghalt. Pali is meghalt, Éva még él, nyolcvanöt éves, még mindig szép, és három unokája van. Mindennap úszik, találkozik a barátnőivel, bridzseznek.

Úton Bukarestből hazafelé szemben ülök azzal a kislánnyal, aki a töltésről lefutva azt kiáltozta, hogy de szép, de jó! Nagyra becsültem, ha valaki fényes szemmel tud örülni az életnek. Utunk következő állomásán, Nagyszebenben, a Római Császár szállóban, ahol a fogadtatás szívélyes volt, a vendégek száma pedig csekély, az étteremben kaptunk egy levest. Az igazak álmát aludtam, de a lámpafényre és a csüggeteg társalgás hangjaira felébredtem. Anyám az ablakban állt, apám komoran fel-alá rótta a szobát, nővérem a szekrény tetején ült, és sötéten javasolta, hogy nézzek körül. A rézberakásos csillár alatt mértani pontossággal rendezett nagyszabású hadgyakorlatot, díszszemlére vonult a poloskasereg.

Fogadtam a tisztelgést, biccentettem, és megdicsértem a parancsnokukat, hogy engem gondosan kikerülnek, mert valóban eszükbe sem jutott, hogy engem is megcsípni vetemedjenek. Évike, aki biológusnak készült, és később az is lett, elgondolkozott a jelenségen. „Öcsi, én téged ma megszagoltalak, nem voltál büdös. Akkor te miért nem kellesz ezeknek a poloskáknak, és miért kellek nekik én? Ez egy szagkémiai kérdés. Jobban kellene ismernem a poloskák ízlését."

Hogy ki hogyan aludt vagy nem aludt, legyen unalmas kérdésként mellőzve. Ugorjunk innen Kolozsvárig, a Görögtemplom utcába, Dobó Ferenc nagybátyánk kertes, emeletes házába. A felesége, a szép és nem nagyon okos Erzsi néni nyájas bólintással vette tudomásul, hogy a házukban annyi ember jön össze. Két lányuk, a művészettörténész Klári és az orvos Zsuzsi meg a párja, Halmos György zongoraművész kiegészítették a házigazda vonzerejét, aki a főtéren a Le Page nevű könyvesboltjában több nyelven tartotta a polcokon a klasszikus és a modern világirodalmat.

Unokatestvéreimen, Zádor Istvánon, Palin és a háziakon kívül az asztalnál még ott ült Benedek Marcell irodalomtörténész a fiával, Istvánnal, a pszichiáterrel, és, lám csak, feltűnt unokatestvérem, Grósz Gyuri, apám szép, de nem nagyon okos nővérének, Gizának a fia, aki gyerekkorában nagy csibész volt, de igen okos és könyvfaló. Amikor még a szinte békeidőkben harmincöt kilométer messzeségből a szüleim velünk együtt, vonaton, bőröndökkel és az elmaradhatatlan kalapkofferrel Berettyóújfaluból Nagyváradra átutaztak, ahol minden rokont meg kellett látogatni, és többek között apám Gizella nővéréhez és Ignác sógorához meg ahhoz a vásott Gyurihoz is el kellett menni ebédre, akkor egyszer csak megállt a tudomány. Dél fele járt, teríteni kellett volna, és elővenni a szekrények mélyéről a porcelán- és ezüstkészletet, eltűnt azonban a szekrénykulcscsomó. Gizella néni sápítozott, Gyuri pedig egy faágon ült, és határozottan elégedettnek látszott a helyzet alakulásával. Nem lesz ebéd, mondta azzal a kisördögi kópésággal az arcán, amivel egyszer Újfaluban Jom Kippurkor megállt a zsinagóga előtt, és egy darab kolbászt falatozott kiflivel. A hitközségnek megvolt a véleménye apámról, akinek ilyen elvetemült unokaöccse van. Az én fejemre a fáról almákat dobált, aztán megkérdezte, hogy ne ebédeljünk-e? Én, aki hűségesen vártam a fa alatt, mert valami érdekességet reméltem, valóban elcsodálkoztam, amikor Gyuri ágról ágra bocsátkozván lelebbent a fáról, és meglengette az orrom előtt anyja kulcscsomóját, melynek eltűnése Giza nénit a téboly határáig vitte. Ennek a gézengúz Gyurinak közben Gera György néven versei, novellái jelentek meg, barátnője is volt, merész beszédű kolozsvári lány, együtt akartak Párizsba menni, és arról beszéltek, hol lehetne egy jó kis forradalmat kirobbantani. Ez inkább Editet érdekelte, mint Gyurit, ő megnyugodott abban, hogy itt, Kolozsváron már zajlik a forradalom, és hamarosan a burzsujokat, így Dobó Ferit is kisajátítják, ebből a villából pedig kultúrház lesz. Dobó Feri akadékoskodó kérdéseit, hogy ki lesz az, aki nála avatottabban fogja vezetni a Le Page-t, lesajnáló udvariasság fogadta.

A családban az idősebbek nagyjából polgári liberálisok voltak, és ha már párttagnak kellett volna lenni, akkor, jobb híján, szociáldemokraták; a fiatalabbak radikálisok, és többnyire kommunisták. Talán ezért éreztem kellemetlennek a légkört nem ide illő szüleimmel, akik megjöttek a deportáló táborból, és nem jut más az eszükbe, mint hogy Berettyóújfaluban újra megnyissák a vasboltot, és legyen megint úgy, mint régen volt. Holott tudhatnák, hogy semmi sem lehet már úgy, mint régen volt, és most a fiatalok szerint mindennek gyökeresen meg kell változnia.

Módomban lett volna István oldalán ebbe a gunyoros, kommunista kórusba bekapcsolódni, de én inkább a szüleimmel azonosultam. Amikor ugyanezt a kérdést Istvánnak is feltettem, hogy ki vezetné jobban apáink boltját Berettyóújfaluban, mint az apáink, akik ezt tanulták egész életükben – Dobó Ferenc a könyvszakmát, Zádor Béla a textilszakmát, Konrád József a vasszakmát –, István, mint lényegtelent, elhessegette a kérdést: valaki csak elvezeti, a segédeink közül bármelyik.

Szegény apám még hitt abban, amit ő normálisnak vélt, hogy kirabolt házában vagyonának megmaradt töredékéből újra megnyitja a boltját. Hadd jöjjenek megint a vevők, és üdvözöljék Konrád urat, akivel a vásárlás keretében behatóan elbeszélgetnek időszerű és örök témákról, egy kárpitozott karosszékben elfogyasztva a hazulról szekéren hozott elemózsiát, fokhagymás kolbászt vagy paprikás szalonnát vagy csak sós szalonnát kenyérrel és vereshagymával. Friss ártézi vízzel lettek megkínálva. A személyzet, a gyakoribb vevők és apám ismerték egymást, volt közös témájuk, télen a hatalmas vaskályha körül melegedve, nyáron meg élvezve, hogy ebben a nagy vasboltban milyen hűvös van.

A családban a fiatalabbak, a diplomások, a bölcsészek, akiknek az anyját és az apját megölték, radikálisan szakítani akartak a régi renddel. Ti a restaurációt akarjátok, mondták nekünk, ahogy a motyóinkkal igyekeztünk haza, oda, ahol úgy képzeltük, hogy a haza van, mintegy zárójelbe téve az előző évet és azt a megzavartatást, amely a szüleimet a puszta életük megmaradása okán szabályerősítő kivétellé tette. Örülniük kellett, hogy élnek, az egyetlen házaspár, és ami még hihetetlenebb: az egyetlen teljesen épen maradt család Berettyóújfaluban, szülők és gyermekek újra együtt. Ez csodaszerű volt, és véletlen kiváltság, amihez képest az a veszteség, hogy a házát üresen és beszennyezve találta, elhanyagolható kicsiségnek látszott, és apám ezt hajlandó is volt elismerni, amikor barátai szóba hozták meggyilkolt feleségüket és gyerekeiket. Ilyenkor a szüleim elkomolyodva hallgattak.

Nemegyszer hallottam, hogy a többiek helyett élek, és ez engem megijesztett. Szerettem volna ezt csak amolyan szólamnak tekinteni, és nem bántam volna azt sem, ha rosszallás rejlett volna benne, de tudtam, hogy másról van szó. Arról, hogy most úgy kell viselkednem, ahogy ők is viselkednének, ha élnének. Vagy hogy elnyerjem a megölt gyerektársak jóváhagyását. A családon belül is éreztem valamilyen elismeréssel vegyes idegenkedést ettől a szerencsétől, hogy mind életben maradtunk, és ráadásul, mint a mesében, ugyanabba a fészekbe térünk vissza, és ott megint boldogan szándékozunk élni, amíg meg nem halunk. Beékelődött közénk az a másik választóvonal is: burzsoá vagy kommunista. „Ha az apám élne, lehet, hogy az ellensége lennék" – mondta István. Én az enyémnek nem voltam az ellensége, apám sem ellenségeskedett senkivel. Természetesnek gondolta viszont, hogy néhai Mariska húgának és néhai Béla unokatestvérének a két fiát, Zádor Istvánt és Pált a gyerekei mellé a házába fogadja, és ugyanezt tegye unokanővéremmel, Klein Zsófival is.

István és Pali még egy évig Kolozsváron járt iskolába, télen sítalpon csúszva le a főtérig, de mikor már nyilvánvaló volt, hogy egész Erdély Romániához fog tartozni, 1946 nyarán hazajöttek Berettyóújfaluba.

Ha most a régi időkről beszélek, fél évszázadnyit megyek vissza 1945 nyaráig, amikor Bukarestből Berettyóújfaluba hazajövet számomra a valódi újkor elkezdődött: együtt van a család és nem fenyeget életveszély. A házban úgy-ahogy folytatódott a régi élet, és megindult a földszinten a vasbolt. A nővérem Debrecenbe ment gimnáziumba, egy nyugdíjas katonatiszt családjánál lakott kosztos-kvártélyos diáklányként, énrám pedig szabadság virradt, magántanuló lettem, időnként elmentem egy tanárnőhöz, és apám körül tüsténkedtem a boltban, ahol már három polc megtelt.

Apám hozta az árut Budapestről, Salgótarjánból, Bonyhádról, ült a teherautó tetején, bevonultak az üzletbe a régi, ismerős ládák, és a fehérből kiemelkedett a tűzpiros, a fenyőforgácsból a zománcozott lábasok. Az orosz tulajdonba átment amerikai Studebaker teherautók hozták-vitték a javakat, bekapcsolódtak a civil kereskedelembe, és néha szovjet katonai kísérettel járták az akkor még nem veszélytelen utakat. Természetesen mindennek megvolt a maga ára.

Jött barátaival egy másodunokabátyám, Steiner Ernő is, csinos, kisportolt fiatalember, aki ekkor, ezerkilencszáznegyvenöt decemberében még nem vette tudomásul a Nagyváradot Berettyóújfalutól ismét elválasztó határt, és barátaival rozoga teherautójukon egyszerűen átrontottak rajta a fagyott szántóföldön. Szállították az árut, és néha az embert is. „Hogy a határőrök visszaforduljanak, én egy rossz pisztollyal két-háromszor a levegőbe lövök."

Ernőt a franciák szabadították fel májusban, tudott velük beszélni, megszerette a Calvadost és a Gauloise cigarettát, nyáron hazajött, megtudta, hogy a szülei és a húga nem maradtak életben, a régi házában pedig családok laktak már. Ernő elfoglalta a régi szobáját, és azt mondta, viselkedjenek tisztességesen, de jobb, ha tudják, hogy pisztolyt visel a zakója alatt, amit meg is mutatott.

Hosszú cserelánc végén egy Leica fényképezőgéphez jutott, mert eredetileg fotóriporter akart lenni, Brassai és André Kertész voltak a példaképei, az apja optikus és fotókereskedő volt. Ernő rövid, tárgyszerű szövegeket írt a kép mellé, de ahelyett, hogy csak megfigyelője legyen az eseményeknek, mindig beléjük keveredett, szereplőjük és elszenvedőjük lett. Az ember nem fényképezi magát holdas éjjel, mikor a szántóföldön lovon közeledő határőrök elől akar meglógni egy bukdácsoló teherautóval. Van, amikor a lóláb jobb, mint a kerék, mondta Ernő. Átjutottak, reggel csendben teáztak, Ernő nem akart hosszabban maradni, már nemcsak áruval foglalkozott, embereket is kijuttatott nyugatra, Marseille-ből mentek hajón Haifába a hozzá hasonló fiatal zsidók, akik munkaszolgálatból, táborból hazatérve tudták meg, hogy család nélkül maradtak.

Ernő azt mondta: „Én kész vagyok." Kérdőn néztem rá. „Mindennel és mindenre", mondta szárazon. Volt egy hátizsákja, mindene abban volt. „Miért nem folytatod apád mesterségét?", kérdeztem, s mivelhogy árubeszerző útjai alkalmával én helyettesítettem apámat, a kérdés nem volt egészen ostoba. Ernő megsimogatott: „Ennek a történetnek vége van." És, hogy nekem is igazat adjon, hozzátette, „A te apád még él, segíthetsz neki." A teherautó kormánya mellől még egyszer lenyúlt, hogy megfogja a kezemet, álltam a házunk előtt, integettem utána. Ez volt az utolsó hazai találkozásunk, ő is követte társai útját a Szentföldre. Szent, mondta Ernő, mert a vérüket adták érte. A következő évben már Haifa környékén az angol őrhajók elrontásán vagy akár elsüllyesztésén munkálkodott, hogy a bevándorlóhajók utasai a titkos partszakaszokon csónakjaikkal kiköthessenek.

Legyen saját terem, visszafoglaltam a szobámat, ne kelljen éjszaka senki más szuszogását-horkolását hallgatnom, akkor gyújthassak villanyt, amikor akarok, hazahurcoltam az olvasófotelemet, legyen asztalom és könyvespolcom, legyen ablakom, amelyen kikönyökölhetek, és ahonnan számon tarthatom a főutca eseményeit, legyen szobám, ahova behívhatom azt, akivel beszélgetni szeretnék, de amelyből a vendégem előbb-utóbb távozik, és ahova csak úgy, hívás nélkül senki sem telepedhet be. Úgy látszik, erős volt bennem a magánterület vágya, akartam, hogy legyen bőven ismerős tér körülöttem, és ha a kutyák megugatják a kései járókelőket, tudjam, hogy melyik udvarból szólnak. Kertünk mellett legyen ott a templomudvar, amelyen azelőtt bőven volt, most már nincs kivel játszanom, csak az unokafivéreim, István és Pali.

Unokanővérem, Klein Zsófi is megjött, anyját, apját, kishúgát, Verát megölték, Zsófi erős volt és bírta, Bergen-Belsenből vékonyan, szívósan hazatért. Nem volt hova jönnie, csak hozzánk, így aztán öten voltunk kiskorúak. A ház nem volt csendes, nagy fazékban főtt az étel, és mindig elfogyott. Apám természetesnek tartotta, hogy neki kell megkeresnie a rávalót, ment le a lépcsőn, vissza a boltba, ahol a vasáru falról falra lassacskán terjeszkedett, ahol a régi segéd mellé újabbak jöttek, és ahol apámat némelyik régi vevője megölelte, és a kezét szorongatta, hogy megint ott áll az ajtó mögött. Józsikámnak szólították, mint régen, még gyerekkorában. Hogy egy évvel azelőtt nem volt ölelés, arra jól emlékezett, de nem hozta szóba. Gyakran én is ott álltam a pult mögött, és örültem, hogy adni tudtam azt, amit a vevő kért, és ha sikerült a számlacédulát szabatosan kitöltenem.

Menjünk vissza a cserépkályhához, amelyben még bükk s fenyőfa égett, az 1945-ről 1946-ra forduló télen, ahol a nappali szobában hallgattam a betérők diskurzusait, a szüleim és a nővérem barátait. Magántanuló vagyok, nézem a tüzet, beszélek egy Kati nevű lánynak, vagy csak beszélni szeretnék, de az igazi alkalom nem jött el, hogy elmondjam, mi is történt az elmúlt évben, hogy elbeszéljem neki ezt a hosszú történetet itt, Berettyóújfalun, a házunk emeleti lakásában, a kertre és a zsidó templomra nyíló, erkélyes nappali szobában. Mind a ketten támasztottuk a kályhát, amelynek a sütőjéből almaszag jött, léket vágtunk a gyümölcsbe, hogy a csutkát kiemeljük, és tettünk bele egy kevés fahéjat meg némi melaszt, cukor még nem volt.

Hallgattam Kati unokabátyjának, a vállas, konok Nyúl Lacinak a vélekedéseit. Megjött a munkaszolgálatból, megkeményedve, a szovjet fogságból megszökve, bőrzekét és bilgeri csizmát viselt. A családjuké volt a vágóhíd, unokanővéré-nek segített, rá maradt a hentesbolt és mészárszék, ahol már összekeveredett a kóser meg a tréfli. Nyúl Laci könyékig véresen szeletelte a sertéscombot és a karajt. Délután hozzánk jövet finom arcszeszt kent az állára. Többszáz férőhelyes sertésistállóról ábrándozott, korszerű húsüzemről, és ez az álma jól megfért azzal a kitartó szokásával, hogy véleményeket mondjon a modern magyar irodalom nagyjairól. Babits Mihályt tartotta a legnagyobbnak, olvasta József Attila verseit, köteteit, az élők közül Füst Milánra, Nagy Lajosra, Kassák Lajosra és Déry Tiborra hívta fel a figyelmet.

A nővérem kísérte ki, én szerényen visszahúzódtam, búcsúzkodásuk a kelleténél hosszadalmasabbnak látszott. Más estéken meghallgattam a kovács fiának az intéseit, aki szexológiai tanácsokkal látott el, és megmondta, hogy mely közismert nőket célszerű a faluban elkerülni. A kovács fia gépészmérnöknek készült Budapesten. Nyúl Laci itt akart maradni a faluban, és a lelkünkre kötötte, hogy a Kisgazdapártra szavazzunk, mert ha a kommunisták győznek, akkor ő búcsút mondhat a nagy húsüzemről szóló terveinek, apám meg a házának és a boltjának, akkor itt az oroszok fognak parancsolni, nem az amerikaiak.

Sötét téli délutánokon Nyúl Laci hozott magával verseskönyveket, és a petróleumlámpát is sikerült fölcserélnünk benzines, pumpálható gázlámpára, amelynek puha, fehér harisnyája, ahogy belekap a gázláng, kifeszül és zöldesfehéren izzik, ha nem is egészen hangtalanul. Én dohányt vágtam, és azt cigarettapapír-hüvelybe töltögettem. Már nem tudom, hogy ki fizetett ezért, tartok tőle, hogy csak az apám. A biciklikerékből szerkesztett rokkán fontam az angóra nyulak hosszú, levágott fehér szőrét, hogy a fonálból anyám pulóvert köthessen; vagy félrehúzódtam olvasni, és nem éreztem a szükségét annak, hogy reggelenként bárhova is bejárjak, szabadon gazdálkodhattam az óráimmal.

Nyáron leginkább kerékpároztam, és a strandra vagy a Berettyóra mentem az unokatestvéreimmel. Felkapaszkodtunk a vasúti híd pillérére, és ezen a napmelegtől áthevült betonsíkon egyszercsak Marika mellett találtam magam, aki nálam négy évvel idősebb volt, úgyhogy megtisztelőnek találtam ezt az egymás mellett heverészést, ami megismétlődött egy leeresztett redőnyű, hűvös szoba heverőjén is, ahol a hanyatt fekvő Marika bal oldalán könyökölve azzal kísérleteztem, hogy miközben valamit mesélek neki, engedi-e simogatnom a combját, amihez a szoknyája alá kellett nyúlnom. Az ellenállás szelíd volt és ráhagyó, sőt, a bőre tapintásából úgy éreztem, az érdeklődés sem hiányzott. Mind a ketten visszafojtottuk a lélegzetünket. Marika nagynénje huzamosan magunkra hagyott bennünket. Ez idő alatt szőke magántanárnőmnél kellett volna a latin főnév- és igeragozást fújnom, de nem ezt tettem. A tanárnő telefonált az apámnak, aki félrehívott, és megkérdezte, hogy járok-e a latin különórákra. Persze, hogy járok, többnyire járok, mondtam én felületesen, apám szeme elsötétült. Ein Mann – Ein Wort, mondta, és otthagyott. Mi tagadás, a tanárnőt én leginkább magamtól megkímélni szerettem, és egész iskolai pályafutásom alatt megörvendeztettek az elmaradt órák.

Az infláció mindent összezavart, apám nem volt jó hullámlovas, azaz nem volt semmilyen se. A billiók után a trilliók felfoghatatlanná váltak, eljött a természetbeni árucsere korszaka, gabonát, szalonnát hoztak a vevők a vasáruért, amivel aztán apám nem sokat tudott kezdeni, megdohosodott a pincében, és a kereskedés elvesztette az értelmét. Apám azonban kitartott, és mikor már lett rendes pénz, elkezdett gyarapodni. Csak az zavarta, hogy a jövő bizonytalan volt. Maradhat-e a boltjában, házában, vagy megint elveszik mindenét? Az újságokban közölt megnyugtató nyilatkozatokat sokféleképpen lehetett érteni. Államosítási szenvedélyében a kommunista párt mindegyre tovább ment, a nagyoktól már a kicsik felé, úgyhogy másodvirágzásának öt esztendeje után az államosítás apámat is elérte: boltjából, házából kártalanítás nélkül, törvényekre hivatkozva kitették. Számolt vele, hogy megint mindenét elveszik, de legalább bízott abban, hogy most nem akarják megölni.

Hiába győzött a Kis